Egyetlen egy hely volt, ahol igazán békére lelhettem. Ahol a külső és belső befolyások, amelyek szüntelenül megkeserítették az életemet, nem is léteztek. Persze tudom jól, hogy a legtöbb terhet saját magam akasztom, szinte akaratlanul is a nyakamba. El kellett szakadnom a világtól, mert túlságosan is fájdalmas volt önmagamnak lenni. Sosem volt egyszerű az életem, de mégsem gondoltam, hogy egy napon majd itt fogok ülni és még arra is képtelen leszek, hogy könnyeket hullajtsak a nőért, akinek az életemet köszönhetem. Lehet, hogy neki köszönhetem részben, hogy a világra jöttünk az ikertestvéremmel, de azután minden áldott nap emlékeztet minket, de leginkább engem arra, hogy mekkora hiba volt számára megszülnie - életben hagynia - minket.
De természetesen nem volt mindig rossz. Nem teljesen. Ritkán, de apró pillantásokat vethettem arra a nőre is, aki az édesanyám lehetett volna. Aki mindig óvott és szeretett. De mégis a szeretetében is volt valami, ami egyfajta keserű szájízt hagyott hátra maga után. Talán az évek által felrakodott keserű tettek voltak, amik megfertőzték az őszinte, tiszta pillanatokat. Mégis a szívemet sosem tudtam megnyitni neki teljesen. Túlságosan féltem attól, hogy a következő másodpercben a pillanat egyszerűen elillan, mintha soha sem létezett volna. A legrosszabb, hogy mindig ugyanígy végződött. Mindig kegyetlenséggel végződött a napunk, sosem volt egyetlen egy nap sem, amit igazán élvezhettünk volna. Talán örököltem tőle az őrültségéből, amelyen minden áldott napon dolgoznom kell. Küzdenem kell, hogy jobb lehessek. Mert jobb akarok lenni. Nem süllyednék sosem abba a mély gödörbe, amiben Ő élte az életét. De talán már most is onnan próbálok újra a felszínre törni.
Mindent kitaszítottam önmagamból. Ahhoz, hogy ne árthasson nekem a nő, aki a világra hozott kénytelen voltam teljesen felégetni magamban mindent. A végére már nem csak az Ő szavai nem érintettek meg, de már senki másé sem. Egyszerűen teljesen halott lettem belülről, hogy megvédjem magam. Most pedig megrémít, hogy mennyire rideg vagyok, hogy képtelen vagyok szinte emberi érzéseket táplálni, hiszen minden egyes alkalommal, amikor megtörtént úgy éreztem, mintha megégetném magam. Idővel pedig teljesen kizártam a lehetőségét is. Most pedig már nem tudom, hogy valaha képes leszek-e rá. Talán jobb is így. Főleg azok után, amit tettem.
Az ég felé emeltem a tekintetemet, mintha várnék a büntetésemre a halálos csapásra, mert megöltem a nőt, aki életet adott nekem. Nem terveztem. Nem akartam megtenni. Mégis, mikor láttam, ahogy az édesapám félholtan fekszik a földön egyszerűen nem tudtam megállítani az évek során felrakodott dühöt, ami bennem tombolt. De nem tehettem mást. Meg kellett mentenem az apámat és abban a pillanatban nem is gondolkodtam tisztán. Mégis miután már az élettelen teste feküdt a földön sem éreztem semmi bűntudatot. Sokkal inkább megkönnyebbültem, mintha egy hatalmas terhet emeltek volna fel a lelkemről. Pontosan ezért is vártam a büntetésemet, az elkerülhetetlen végzetemet, hiszen egy csepp megbánás sem volt bennem. Helyesen cselekedtem.. Legalábbis szeretném ezt hinni, hiszen nem tudom, hogy mégis milyen sötét lélekállapotba kerülnék, ha nem így gondolnám. De egy részem valahogy érzi, hogy még koránt sincs ennek vége, hiszen az ikertestvérem a mai napig nem tudja, hogy én ontottam ki az "anyánk" életét. Ő talán még szerette is. Koránt sem volt akkora csalódás a számára, mint én. Persze nagyon ragaszkodott hozzá, hogy kezdjük újra, tiszta lappal és menjek vele Európába, de nem hiszem, hogy képes lennék napról-napra a szemébe hazudni. Arra pedig még koránt sem állok készen, hogy megutáljon.. Így én a Salvatore iskolát választottam, hogy megpróbáljam elszigetelni saját magamat a múltamtól.


℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.