☾ To: Celian Darveaux 16+

☾ Dear past! Stop tapping me in the shoulder, I don't wanna look back.

Nyelnem kellett egy nagyot; régóta nem volt már velem senki azon az éjjelen… azon a pokoli éjszakán, mikor egy szörnyeteggé változok át. Nem tudtam, valóban akarom-e, hogy úgy lásson. Sosem láttam magamat kívülről; nem tudtam, valójában miként festhetek farkasként, de mindig egy veszélyes vadállat képe jelent meg a lelki szemeim előtt. Hiszen… nem véletlenül volt szükség a láncokra, vagy Jefferson segítségére olykor, hogy kordában tudjon tartani.
- Köszönöm. – Nyögtem ki végül csak ennyit, némileg zavartsággal és némi aggódással a hangomban. Féltem, hogy talán bánthatom őt… Magam elé pillantottam, de aztán… minden olyan gyorsan történt, hogy szinte felfogni sem volt időm.
Éreztem az ajkait az enyémen; s éreztem az érintését is magamon. Aztán a falhoz szorított, így teljességgel nekem préselődött, de egyáltalán nem zavart. Az agyam lassacskán teljesen kiürült, s nem gondolkodtam igazán, csak egyre jobban csókoltam, elmélyítve olykor az egészet; a vágyaim lassan… kezdtek a felszínre törni. Vágytam rá, de ezt nem akartam bevallani sem neki, sem pedig magamnak. Azonban a testem, a cselekedeteim jócskán elárultak. Hiszen visszacsókoltam, s érintettem, húztam, vonzottam magamhoz; s ez ellen semmit sem tehettem. Nem is akartam. Mikor elszakadt tőlem, kérdőn pillantottam rá, majd végigzongorázva a lehetőségeket, vártam, miképpen dönt. Kíváncsi voltam, de nem reagált a kérdésemre; így reméltem, hogy nincs gond. A részemről nem volt semmi akadálya annak, ha ő… …tovább akart menni.
Voltaképpen mindig is lételemem volt a kalandozás, bár tény, hogy eddig főként, sőt, csak és kizárólag lányokkal vittem ezt véghez, de… azt hiszem, most már mindegy. Nem korlátozódhatok le a lányokra; ha… valaha le fogok korlátozódni, azt egyetlen egy személyért akarom megtenni. Talán pontosan Celianért. De kár volt ennyire előrerohanni.
Gondolataimból az rántott ki, hogy a hajamba túrt, s kissé meghúzta, majd ezt követően a nyakamhoz hajolt. A szemeimet automatikusan hunytam le, s talán némiképp össze is rezzentem; arra számítottam, hogy ha eddig nem, akkor most belém mélyeszti majd a szemfogait. Ezt vártam. De nem ezt kaptam. A nyakcsókjába beleremegtem, s egy apró sóhaj is kiszaladt a számon. Résnyire nyíltak az ajkaim, miközben lassan felpillantottam.
- Valóban? – Kérdeztem vissza halkan, de nem tiltakoztam semmi ellen. Az ajkai a bőrömön… őrjítő volt. Pillanatról-pillanatra éreztem, miképpen hoz még jobban lázba ez a férfi. Félelem és izgatottság volt bennem; egyszerre. Ahogy megérintette a pólóm alatt a hasfalamat, nagyot nyeltem. Már a válaszából is pontosan tudtam, miféle irányt vettünk, mégis féltem. Nem tőle; nem attól, ami történhet köztünk, hanem… igazából fogalmam sincs, mikor váltam ennyire törékennyé; féltem attól ugyanis, hogy egy alkalom után majd eldob magától,holott… én világéletemben ezt műveltem. Gyengén megráztam a fejemet, kizárva ezzel a buta gondolatokat. Hagytam, hogy feljebb tolja rajtam a pólót, majd elszakadva tőle felemeltem a kezeimet, így le tudta gond nélkül húzni rólam. Nem sietett, úgy tűnt, kivárja a megfelelő pillanatokat. Talán arra várt, hogy még visszakozzak… lehetőséget hagyott nekem arra, hogy visszahátráljak, de nem akartam.
Újból az ajkaiba merülhettem, a csókom pedig ezáltal már vágyakkal volt telve. Gyengéden simítottam az arcára, majd onnan a nyakára, vállára, karjaira. Le akartam én is szedni róla a felsőt, de mikor elszakadt az ajkaimtól, a nyakamra tért át. Az eszemet ezzel máris elvéve; ami azt illeti. Az volt a gyengepontom… avagy az érzékeny terület.
Végigcsókolta a vállamat, mellkasomat, majd a felsőtestemet is. Mire feleszméltem, már előttem térdelt, ezzel totálisan zavarba hozva. Ugyanis csak a hülye nem sejtette, mire készül Celian. Nagyot nyeltem a kérdésére.
- Én… - A hangom az övéhez hasonlóan rekedtes volt és meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy újra megtaláljam a hangomat. - …rád. Ami fura, de… felesleges tagadnom előtted, vagy akár magam előtt. – Az ajkainak érintésébe temetkeztem, így simítva bele a tincsei közé lágyan. A vágyaimnak nem mellesleg hasonlóan látható jelei voltak, mint nála; hiszen nehéz lett volna nem észrevennem. Azonban egyelőre nem tettem semmit, mert úgy éreztem, ő akar irányítani és én… hagyni akartam.

627 words ☾ Love Is Here ☾ note:   Love :<3:    ☾

all i want is
nothing more to hear you
knocking at my door ---

16+

Bólintottam először, amikor arról beszélt, az átváltozása idején szeretné, ha segítenék neki. Nem volt ellenemre, hogy vele tartsak. Amilyen helyzetben volt, amúgy is ráfért, ha nem egyedül kellett megküzdenie még a farkasléttel is.
– Akkor veled megyek hétvégén – válaszoltam, majd elnyomtam a cigarettám maradékát a hamutálban. Nem gondoltam, hogy ilyen mértékben meg fog változni a kettőnk közti helyzet, alig néhány perc alatt. Nem volt okos ötlet tőlem, hogy nála hagytam a kést, tőle pedig egyenesen őrültség volt megvágnia magát, de már nem tudtam visszacsinálni.
Fogalmam sem volt mi ütött belém, miközben a falhoz szorítottam. Rég nem haraptam meg már senkit, régen nem éreztem a meleg vér ízét a számban, mégsem ez hajtott igazán. Nem tagadhattam, hogy felajzott Theo vére, ám leginkább őt magát akartam, nem a benne lüktető folyékony életet. A csókjára sokkal inkább szomjaztam, mint az én magam is hittem volna. Az pedig, hogy nem taszított el, hanem ugyanolyan mohón csókolt vissza, még inkább felbátorított. Hosszú percekig gondolkodni sem bírtam, az érintése nyomán úgy éreztem égett a bőröm, és teljesen belefeledkeztem ebbe a sürgető érzésbe. Több mint ezer év alatt összesen csak pár emberrel éreztem ilyesmit, sokkal korábban, mint az emberi ésszel felfogható lett volna. És most itt állt ez a férfi, ugyanúgy átadta magát a pillanatnak és nekem, én pedig képtelen voltam betelni vele.
Végül mégis elhúzódtam tőle kissé, nem azért, mert nem akartam volna folytatni, hanem miatta. Nem voltam benne biztos, hogy ugyanazt gondolta, amit én, bármennyire is szerettem volna.
– Semmi, én csak… – nem tudtam volna értelmes választ adni a kérdésére, mert féltem a válaszától. Féltem, bár ez talán csak az én fejemben létezett. Ahogy oldalra döntötte a fejét a nyaka még inkább hozzáférhetővé vált, láttam, ahogy lüktet a puha bőr alatt a vére, hallottam, ahogy a szíve pumpálja a testében. Mégsem érdekelt különösebben. A kérdését egy mosoly követte, ami megadta a kellő lökést a folytatáshoz. Beletúrtam a hajába, és nem túl erősen meghúztam, hogy a nyakához férhessek, majd belecsókoltam. – Téged – morogtam a bőrére a választ. – Csak téged – ajkaimmal végig jártam nyakát, hogy aztán újra az ajkaira találjak. Kezeim lecsúsztak az oldalán a derekára, hogy megtalálják a pólója szegéjét és beférkőzhessenek alá. Kemény hasfalat érintettem, és tudtam, hogy végem van, hogy már nem fogja meggondolni magát Theo sem, bármit is teszek. A kezeimmel felfelé toltam a felsőjét és ha hagyta lehúztam róla. Éreztem, hogy a tréningnadrág, ami rajtam volt, egyre kényelmetlenebbé vált, ahogy tovább csókolóztunk. Nem akartam semmit sem elsietni, mert nem tudhattam, hogy mi esik jól a farkasfiúnak, annak ellenére sem, hogy úgy éreztem, valahonnan régről ismertem őt. Talán ezért is alakult ki olyan gyorsan közöttünk a bizalmi légkör. Elengedtem az ajkait és elindultam felfedezni a nyakát, a vállait, majd a mellkasát. Végig csókoltam a felsőtestét, mialatt a térdeimre ereszkedtem előtte.
– És te mire vágysz? – kérdeztem rekedten, felpillantva rá. A tekintetem ködös volt, a vágyakozás Theo után talán a csúcspontjához ért, és semmi mást nem akartam, csak együtt lenni vele. Belecsókoltam a hasába, ujjaim a hátát és az oldalát térképezték fel.

494 --- take my body
note:
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ Dear past! Stop tapping me in the shoulder, I don't wanna look back.

Egyelőre jobbnak láttam, ha nem feszegetem tovább a témát. Volt rá egy egész évem, hogy rávegyem Celiant az emlékeim módosítására, vagy épp törlésére – és attól, hogy most nem győzködtem tovább, még nem ettem le a tervemről. Tényleg úgy éreztem, ez az egyetlen megoldás és így, hogy karnyújtásnyira volt tőlem az, aki véghez vihette… csak még sürgetőbbé vált a dolog. Akartam, hogy segítsen rajtam. De az ő szemszögét is megértettem egy bizonyos pontig.
Egy kicsit talán féltem, mennyivel változtatna meg ez az egész, de az esélyem a boldogságra csupán ez volt… nem igaz?
- Én… értékelném, ha segítenél. Egyedül nehéz… - Jegyeztem meg csendesebben, már mosolytalanul. Tényleg szükségem volt segítségre, főként, hogy egyre jobban féltem attól, miszerint másoknak ártani fogok. Azok a láncok nem voltak a legerősebbek… idő kérdése volt, hogy megadják magukat és teljesen elengedjenek, mikor a legveszélyesebb formámat hozom. Nem volt kedvem úgy ébredni, hogy megannyi ember halála szárad a lelkemen.
Fájt az az apró seb, amit okoztam magamnak, de ez semmi sem volt a szívfájdalomhoz képest, amit hónapokon keresztül, s jelen pillanatban is átéltem; éreztem. Talán olykor a fizikai fájdalom elviselhetőbb, mint a lelki, nem igaz? A figyelmemet mégsem a fájdalom kötötte le, hanem Celian. Az ellenkezése… tiltakozása. De közben éreztem, hogy vonzom is egyben.
Elhúzódhattam volna, ellökhettem volna magamtól, mégsem tettem. Nem akartam. Úgy éreztem, hogy az, amit tesz… a csókja… szükségem van rá. Talán csak túlságosan vágytam valaki figyelmére és törődésére, de az is lehet, hogy ebben sokkal több volt. Hiszen nem tudtam szemet hunyni afölött, hogy mennyire vonzó volt; csupán nem akartam magamnak sem bevallani, sőt… inkább kizártam ezeket a gondolatokat a fejemből, hiszen még én magam sem fogtam fel, hogy egy ideje rájöttem a tényre, miszerint… nos, én a fiúkhoz is ugyanúgy vonzódom, mint a lányokhoz. Mások erre tizenéves korukban jönnek rá, nekem kellett 26 év hozzá. Pazar, nem? De hogyan lehetne ezt az egészet elfogadni magamban? Sodródok. Ez az egyetlen út, ami számomra járható.
Nem véletlenül éreztem magam annak idején sem furán Jefferson közelében, de Zack döbbentett rá a valóságra, most pedig Celian erősített meg benne. Tudtam, hogy nem a fű az oka… semmi köze nem volt hozzá, hogy vonzódtam ehhez a fiúhoz. Vagyis, férfihoz.
Hevesen faltam az ajkait, el-elmerülve benne, mikor lassacskán elszakadt az ajkaimtól, de nem távolodott el túlzottan. Szinte a falnak préselt, a teste az enyémnek feszült. Nem bántam. Nagyot nyelve pillantottam rá, némileg ködös tekintettel, s a kezeimmel a hátára csúsztam, hogy ott felmarkoljam a felsőjét.
- Mi a baj? – Kérdeztem halkan, kissé remegő hanggal, ziláltan, majd oldalra döntöttem a fejemet, így a nyakamra jobb rálátást kínálva. – Akarod? – Az egyik kezemmel a tarkójára csúsztam és finoman simogatni, masszírozni kezdtem a bőrét. – Vagy mást akarsz? Engem? – Az ajkaira pillantottam lopva, majd vissza a szemeibe egy huncut mosollyal. Nem tudtam, mit akar, lehetséges volt az is, hogy csak a vérem indította ilyen módon be; valahogy a másik eshetőség, hogy én vonzottam… valahogy másodlagos volt a listámon. Ugyanis miért vonzódna olyasvalakihez, mint én? Egész beszélgetésünk alatt csak panaszkodtam neki, ez… egyáltalán nem lehet vonzó a számára, nem igaz?
Feszülten, s egyben izgatottan vártam a reakcióját, miközben közelebb vontam végül magamhoz. Én akartam őt, az már nem volt kérdés. Ugyanakkor egy csepp bűntudat azért volt bennem; mi van, ha… visszajön Ő, s kiderül, hogy… sosem akart elmenni és szüksége van rám?

548 words ☾ Love Is Here ☾ note:     ☾

all i want is
nothing more to hear you
knocking at my door ---

– Legalább egy valaki kettőnk közül – morogtam magam elé, kissé kelletlenül. Nem mintha nem esett volna jól, hogy bízott bennem, ennyi idő után, de borzasztóan idegesített, hogy nem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy a vérét kínálgatta, mint egy piaci kofár. Szívem szerint megigéztem volna, hogy ezt ne csinálja, soha többé, senkivel sem, de nem tartottam volna túl fairnek, miután arról magyaráztam neki, mennyire nem tartom jó ötletnek, hogy elvegyem az emlékeit.
Miközben arról beszélt, hogy nem akart mindent elfelejteni, kissé azért megnyugodtam. Egyrészt mert úgy tűnt eltereltem a figyelmét a kezében lévő késről, másrészt mert úgy látszott ő ezt az egész emléktörlést vagy módosítást, már nagyon alaposan átgondolta. Bár tudtam, hogy tulajdonképpen nem kért meg semmire sem, ez a kérdés ott lebegett közöttünk, mióta elmondtam mi voltam. És akármennyire is szerettem, ezt nem tudtam megváltoztatni. Egyszerűbb lett volna, persze, ha nem tudja meg Theo, kivel fog együtt lenni a következő tanév során, ám úgy éreztem, jogában áll lelépni, ha le akart volna. Mindennek ellenére itt volt még, és ez a nap egyre furcsább fordulatokat vett, olyanokat, amelyeket egyáltalán nem látthattam előre. Néha nagyon szerettem volna, ha lenne valami olyan varázslat, amivel bele lehet pillantani a jövőbe…
– Ha szeretnéd, hogy segítsek, igen – válaszoltam az átváltozásával kapcsolatban. Komolyan gondoltam minden szavamat, már csak azért is, mert Theo lett néhány óra leforgása alatt az egyetlen személy jelenleg az életemben, aki előtt nem kellett megjátszanom magamat. Ez pedig, bármennyire is gyakorlott voltam már, nagy könnyebbség volt, legalábbis így éreztem. A ráadás az volt, hogy nagyon szerettem volna közelebbről megismerni a férfit, és ha valaki azt mondta volna nekem, hogy ez még aznap este meg is fog történni, biztosan kiröhögtem volna.
Amint megvágta magát a késsel, az jutott eszembe, mennyire naiv voltam, amiért azt gondoltam, nem fogja megpróbálni, hogy elvigyen a tűréshatáromig, hátha mégis teljesítem, amit akart. Őszintén szólva, nem szerettem, ha belekényszerítettek egy helyzetbe, nem mintha ezt általában bárki élvezte volna, mégis vívódtam, hogy megtegyem-e vagy sem. Egy részem tiltakozott az ellen, hogy táplálkozzak Theoból, egy másik azonban kívánta a vérét, és nem csak azt. Éreztem, ahogy felpörgött a szívverése, miközben a számhoz emeltem a karját, és lenyaltam a sebből kiserkent vérét. Még ilyen kis mennyiségben is egészen fantasztikus volt. Nem tehettem ellene, beindultam, azért is szorítottam a falhoz a férfit. Nem látta félelmet, és azt sem, hogy meggondolta volna magát. Csak tedd, amire vágysz… Visszhangzott a felszólítása a fejemben, szinte mindent kisöpört onnan, én pedig nehezen tartottam magamat, hogy ne essek neki valamilyen formában. Ezután pedig már nem tudtam megállítani magamat, és bár arra számítottam, hogy miután megpróbálom majd megcsókolni el fog lökni, nem tette, sőt viszonozta, amire melegség áradt szét a testemben, és teljesen elveszítettem a kontrollt, amire nagyon rég nem volt példa az életemben. Legnagyobb meglepetésemre, nem csak én, de Theo is egyre mohóbban kapott a szám után. Pár perc kellett, mire feleszméltem és visszahúztam az agyaraimat, és hagytam, hogy a férfi közelebb húzzon magához, ahogy átkarolta a derekamat, majd a hajamba túrt. És én is így tettem, mindkét kezemmel. Nem akartam elengedni, elvesztem a csókban, az ízében, már cseppet sem érdekelt a vére, sokkal inkább ez az érzés, ami hasonló lila köddel borította el az elmémet, és most nagyon örültem, hogy az egész kollégiumban nem volt más rajtunk kívül.
Éppen tovább akartam haladni, le a nyakán a számmal, amikor bevillant, hogy talán ez mégsem a legjobb ötlet. Végül is fogalmam sem volt, hogy miért ment bele Theo. Lehet mégis rossz ötlet volt az a spangli, igaz nem tudtam különösebben sajnálni a helyzetet, mert az elmúlt fél órában újra meg újra azon gondolkoztam, hogyan puhatolhatnám ki, hogy csak én éreztem a vonzást, vagy ő is. Ez alapján talán ő is. Az egyik karommal megtámaszkodtam a falon, a másik pedig visszasiklott a férfi tarkójára. Megszakítottam a csókot, alig néhány centire húzódtam csak el, a testem még mindig az övének feszült. A tekintetét kerestem az enyémmel, tudni akartam, hogy most mi legyen. Tudni akartam, hogy egyáltalán mi lehet. Vagy ez csak egy beszívott pillanat eredménye volt az ő részéről? Nem szólaltam meg, nem tudtam, mit mondhatnék, csak levegő után kapkodva vártam, mit akart tenni Theo.

683 --- take my body
note:
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ Dear past! Stop tapping me in the shoulder, I don't wanna look back.

Nem féltem tőle. Talán félnem kellett volna, sőt, hiszen tudtam, micsoda; s azt is sejtettem, hogy ölt már. Ez igazság szerint nem is volt kérdés, de nem tudom, miért, egyszerűen nem zavart. Talán mert annyi halál volt már körülöttem, s az én kezemhez is tapadt vér, hogy ezt… nem tekintettem semminek voltaképpen. Persze, az más kategória lett volna, ha kiderül, hogy valamiféle sorozatgyilkosról van szó, de ő nem tűnt annak. Egyáltalán nem és a megérzéseim is azt súgták, hogy nem fog bántani. Ha akart volna, már megtette volna, nem? Volt rá lehetősége bőven.
Nagyot nyeltem a szavaira. Úgy éreztem, rám akar ijeszteni, de csak gyengén megráztam a fejemet.
- Én viszont bízom benned, Celian. – Ejtettem ki megfontoltan a szavakat, de egyelőre ennyiben hagytam. Csak a kést vettem magamhoz, azzal szórakoztam, miközben a beszélgetésünk tovább haladt a maga útján. Esther történetén a végére csak csóválni tudtam a fejemet.
- Őrült… - Ennyit tudtam hozzátenni. Reméltem, hogy azóta legalább ez a nő meghalt. Nem lett volna jó, ha Celian újra összeakad vele.
Valójában nem a teljes emlékeimet akartam eltöröltetni, avagy elfelejteni, csupán… azt hiszem, módosítva akartam őket megtartani. A fájdalom nélkül. Például… a bátyámra szerettem volna úgy emlékezni, hogy minden rendben volt köztünk, kibékültünk, s csak ezt követően hunyt el; azaz nem haragban váltunk el. Ugyanakkor, mivel vele tudtam beszélni, szellemként… így ezt az opciót akár ki is vehettem a többi közül. Jeffersonra úgy akartam emlékezni, hogy minden rendben volt köztünk és az, hogy elment, az ő döntése volt és hogy minden rendben van vele; valahol máshol, nélkülem. S én sose akarjam őt megkeresni. Igen, az ő halálát… egyszerűen nem akartam tudni. Azt hiszem, az ő vesztesége érintett a legeslegrosszabbul mindközül. Nyelnem kellett egy nagyot.
- Celian, nem arról van szó, hogy mindent el akarok felejteni róluk… sokkal inkább… másképp akarok emlékezni, mint ahogyan jelenleg emlékszek, mert így… csak felemészt az egész. – Egyre halkabban beszéltem. Nem tudtam, hogy kit győzködök, őt vagy éppenséggel magamat. Talán tényleg buta ötlet lenne elfelejteni mindazt, ami történt, de… annyival egyszerűbb lenne. Nem tudom, így, ezekkel az emlékekkel valaha boldog tudnék-e lenni. Jelenleg úgy éreztem; nem.
- Segítenél? – Kérdeztem kíváncsian, a szemeit fürkészve. – Hétvégén esedékes a telihold. Csak mondom. – Rámosolyogtam, röviden felnevetve. Még visszakozhatott. Aztán a csuklómra pillantva egyszerűen megvágtam, befejezve azt, amit percekkel ezelőtt elkezdtem. Nem tudtam, miféle játékot űzök; vagyis mégis. Veszélyeset. De nem érdekelt, hogy végül bánt-e vagy sem. Vállaltam a kockázatot, mert… úgy éreztem, semmi sem számít.
Odaléptem hát elé, a csuklómat felé nyújtva, s a karját megfogva. Hagytam, hogy megfogja a kezemet. Nem húzódtam el tőle, habár a szívem hevesen vert. De nem tudtam, pontosan miért. A félelem miatt, vagy az érintése kapcsán?
- Csak igyál. – Válaszoltam a kérdésére, majd beharaptam az alsó ajkamat, mikor odaemelte a csuklómat a szájához. Lenyalta a vérem. Egy picit elkezdtem tartani ettől az egésztől, de eszem ágában sem volt visszakozni. Ahogy felnézett rám, már a vámpírral néztem farkasszemet. Egy fél pillanatra talán le is fagytam, de aztán ellazultak a vonásaim. Valamiért… gyönyörűnek találtam. Bár ez mondhatni, totálisan beteges gondolat volt, ezért jobb is, hogy nem mondtam ki.
- Ne kérdezősködj… csak tedd meg, amire vágysz. – Suttogtam a kérdésére. Aztán az adrenalin csak fokozódott bennem, mikor egy szempillantás alatt a falnak szegezett. A szívem majd’ ki akart ugrani a helyéről, a levegőt is szaporábban kezdtem venni, de még mindig nem akartam ellökni magamtól. Látszott rajta, hogy egyre nehezebben fogja vissza magát, bennem pedig lassacskán bűntudat támadt. Miért akarom olyasmire kényszeríteni, amit ő önszántából nem tenne meg? A szavakra sóhajtottam egy aprót.
- Tudom, de azt is, hogy nem fogsz bántani, Celian… - Éreztem, ahogy a keze feljebb csúszik és kérdőn, némileg ártatlan tekintettel néztem rá. Közelebb hajolt és valahogy tudtam; mit akar. Tudtam, de nem ellenkeztem, mert talán… én is azt akartam, amit ő. Lehunyt szemekkel csókoltam vissza, amint megéreztem az ajkait az enyémen. Az első pillanatban Zack csókja jutott az eszembe, de hamar kizártam; hiszen nem ő volt itt, hanem Celian… ő, akit… akit nem akartam elengedni. Ha engedte, átkaroltam a derekát, így húzva közelebb magamhoz. A csókom kissé mohóbbá vált, még a vámpírfogai sem zavartak, habár egy leheletnyit furcsa volt így csókolózni. De ez vele járt, azt hiszem. Nem tudtam, mi váltotta ki Celianból azt, hogy akarja a csókom, de egyelőre nem is érdekelt. Egyik kezemet végigfuttattam a hátán, majd a tarkóján, végül finoman a hajába túrtam.

722 words ☾ Love Is Here ☾ note:     ☾

all i want is
nothing more to hear you
knocking at my door ---

A reakciójából úgy tűnt, nem hallott még az érzelemmentességről a vámpírok esetében. Valójában nem volt meglepő, hiszen a legtöbb kívülálló, aki nem került korábban közvetlen kapcsolatba a fajtámmal, nem igazán érthette meg ezt. Igazából nehéz is elképzelni a helyzetet kívülről. Főleg, ha olyasvalakiről van szó, akit abszolút nem egy kegyetlen ragadozónak ismert meg az illető.
Láttam, ahogyan összerezzent ültében, amikor keményen rászóltam. Az eszemmel cseppet sem vonzó ajánlata a véréről nagyon is csábító volt. Nem csak mert róla volt szó, hanem mert az élőből való táplálkozás egészen más volt, mint egy vértasakból. Az puha volt, meleg és lüktetett benne az élet. Ezért sem gyűlöltem magamat a múltam miatt, amely során oly sok embert öltem meg, mert a vadászat, amely valóban sokszor vadászat volt, sokkal kielégítőbb volt, mint bármi más. Az olyasmi volt, amit nem érthetett, aki nem élte át. Élesen szívtam be a levegőt, amikor elkezdett győzködni Theo. Fel sem fogta, milyen veszélyes játékot űzött. Először nem akartam válaszolni neki a kérdésére, de végül kibukott belőlem: – Dehogynem hiányzik. De azt is tudom, mire vagyok képes, ha elragad a hév.
Amikor lemászott a párkányról a férfi, csak figyeltem, nem álltam az útjába, pedig sejtettem mit akart csinálni. A késre szegeztem a pillantásomat, majd Theo arcára. Nem akartam, hogy kárt tegyen magában az ostoba ötlete miatt. Azt sem értettem, miért ragaszkodott olyan nagyon ahhoz, hogy feltépjem a bőrét az agyaraimmal. Ugyan még mindig a fű hatása alatt voltam, de ezt nem akartam megtenni. Nem itt és nem vele.
– Mivel már nem tudta megállítani a gyermekeiből teremtett szörnyeket egymaga, igen – tisztáztam az Estherrel kapcsolatos dolgot. Tulajdonképpen felfoghatatlan volt számomra mai napig, hogy valaki képes lenne, ilyen szörnyűséget művelni. Először átváltoztatta őket, valamiféle addig ismeretlen förtelemmé, hogy aztán ő maga forduljon ellenük valakivel, akit szintén felhasznált ehhez és akinek szintén tönkretette az életét. Normális ember ilyesmit nem tesz. Nem véletlenül tartottam azt a nőt őrültnek.
Az igézéssel kapcsolatban a válasza ellenére is voltak kétségeim. Leginkább azzal kapcsolatban, hogy valóban akarja-e. Nem akartam, hogy szenvedjen, ez állt tőlem a legmesszebb, azonban nem akartam, hogy azt gondolja bármilyen szinten is támogatnám az elképzelését.
– Sajnálom, hogy mindazon keresztül kellett menned, amin. Senki nem érdemel ilyen szenvedést. De az nem jutott eszedbe, hogy a testvéred és a barátod azt szeretnék, hogy emlékezz rájuk. Hogy legalább te, az egyetlen élő, akit itt kellett hagyniuk, megőrizze az emléküket? Hisz csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek – szerettem volna meggyőzni valahogy, hogy tegyen le a tervéről. És igen, nem tagadhattam, magam miatt is tettem. Önző módon szerettem volna olyannak megőrizni ezt a férfit, amilyen volt, most hogy megismerhettem. Féltem, hogyha elvenném az emlékeit, megváltozna. Még úgy is, hogy talán semmilyen esélyem nincs nála. Fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán milyen beállítottságú, vagy mit gondolna rólam, ha megpróbálnék rámozdulni.
– Varázslattal én is segíthetek – tettem hozzá, amikor elmondta, hol szokta átvészelni a teliholdakat. És azt hiszem, mondani akartam volna még valamit, de már nem tudtam koncentrálni, mert meghallottam a bőr finom pattanását, ahogyan a késsel megvágta magát Theo. Szerencsére, legalább annyi esze volt, hogy nem túl mélyen szántotta végig a kezét a késével. A kihívó kérdésére nem is voltam képes válaszolni. Csak álltam, mozdulatlanul, ahogyan leszállt az ablakpárkányról újra és közelebb jött. Szerettem volna ellökni magamtól, de egyszerre esett jól a közelsége, míg a vérének illata beindította a bennem lévő szörnyen. Éreztem a kezét a karomon, ahogy tartott, nem mintha nem lettem volna képes leseperni, azonban nem akartam. Alulról megfogtam azt a kezét, amelyiket felém nyújtotta és amelyiken a vágás volt. A vére apró gömbökben buggyant ki a sebből.
– Miért csinálod ezt? – szinte csak hörögtem a szavakat. Éreztem, hogy a torkom kiszáradt, kaparta az éhség és a vágy, hogy belé haraphassak, de még tartottam magamat. Nem értettem mit akar ezzel, nem értettem, miért akarja valaki kitenni magát ilyen veszélynek. Minél tovább ellenálltam, tudtam, egyre rosszabb lesz, így végül a csuklójához hajoltam és lenyaltam a vért a bőréről. Éreztem, ahogy a szemfogaim előbújnak, és amikor felnéztem Theora, már biztosan eltorzult az arcom. Ismertem magamat, ilyenkor valóban vadállatnak tűntem, valaminek, amitől jobb volt menekülni. – Miért csinálod ezt velem? – tettem fel újra majdnem ugyanazt a kérdést. Aztán a kezét leráztam magamról és a nyakszirtjénél tartva egy szempillantás alatt az ablak melletti falnak szegeztem. Egészen közel álltam hozzá, tekintetem a szemébe fúródott és most először szerettem volna ténylegesen belé mélyeszteni az agyaraimat. Próbáltam lenyugtatni magamat, de nagyon nehezemre esett. – Nem akarok benned kárt tenni – morogtam kettőnk közé. A nyakszirtjéről a tenyerem feljebb csúszott és én közelebb hajoltam, egy másodpercre megálltam, mert nem tudtam, mit várhatok reakciónak, aztán végül megcsókoltam, ha hagyta.

754 --- take my body
note:
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ Dear past! Stop tapping me in the shoulder, I don't wanna look back.

Gyengén ráztam a fejemet a rövid történetét illetően; érzelmek kikapcsolása? Erről nem igazán hallottam, de még említés szinten sem. Úgy tűnt, vannak dolgok, amik még előttem is homályba vesztek, bár ez nem volt meglepő. Az is csoda volt, hogy tudtam egy-két dolgot az ősiekről, vagy magukról a vámpírokról. Elgondolkodtam, Celian milyen lehetett érzelmek nélkül. Nem tudtam elképzelni. Vagy csak nem akartam jobban belegondolni.
- Hm… érdekes. – Szóval ennyit tudtam csak kinyögni, majd magam elé pillantottam. Azért láttam némi lehetőséget ebben is; biztos, hogy könnyebb volt a fiúnak érzések nélkül. Olyan könnyednek gondoltam azt az állapotot, mikor semmi sem számít, s semmi sem fáj… vagy lehet, teljesen másmilyen?
Vérbank, hm? Elég humánus megoldás, én mégis felajánlottam neki a saját véremet. Láttam, hogy a tekintete miként vándorol a nyakamra és ettől nagyot nyeltem, még a lélegzetemet is visszafojtottam néhány pillanatra. Nem tudom, miért, de… kíváncsi voltam, milyen lenne, ha valóban belém mélyesztené a fogait. Bár egyelőre azt sem tudtam, hogyan néz ki a vámpír arca. Ijesztő vajon? A határozott, ellentmondást nem tűrő hangjára némileg megrezzentem.
- De hát miért? Nyilván teljesen másabb élő emberből táplálkoznod, mint a vérbankból… nem hiányzik ez neked? – A szemeit fürkésztem és kissé közelebb csúsztam hozzá a párkányon ülve. Nem tudom, miért ragaszkodtam ehhez az egészhez annyira, de… azt akartam, hogy ne visszakozzon. – Kérlek. Fogd ezt fel úgy, mint valami ajándék. – A tekintetét figyeltem, majd körbenéztem, s lemásztam végül a párkányról. Elkezdtem keresgélni valami éles tárgy után. Egy kést tudtam szerezni a táskámból, így azzal ültem vissza a párkányra. Ha el akarta venni tőlem; nem hagytam.
Habár a téma elterelődött, a kés továbbra is a kezemben volt, azzal szórakoztam, néha a csuklómhoz érintve, aztán… vettem egy mély levegőt.
- Mi volt veled a célja? Várjunk… - Ráncolni kezdtem a homlokomat. – Meg akarta veled öletni a gyermekeit? – Csak tipp volt, így az egész történetet tekintve. De ahogy folytatta, a kérdésemre választ is kaptam. Nagyot nyeltem. – Ez… te jó ég. Ez a nő… nem értem. Ő tette azzá őket, amivé; s hajlandó lett volna megölni őket? Ez hihetetlen. – A fejemet csóváltam. Nem értettem, miért akar ilyet tenni egy anya.
Nem mondom, hogy elvette a kedvem a válasza, de reménykedtem benne, hogy idővel megteszi a kedvemért, amit kérek. Vagyis kérnék. Hiszen nem mondtam ki a konkrét kérést, maximum utaltam rá, de… mivel még én magam is, egy apró részem bizonytalan volt, így nem tettem fel a konkrét kérdést, miszerint: „Eltörölnéd az emlékeimet a legjobb barátom haláláról?” Vagy a bátyámról… vagy… a fenébe is. Tényleg sok dolgot töröltettem volna magamból. Sóhajtottam egy aprót.
- Lehet, nem lenne az, de én mégis ezt látom a legjobb iránynak, Cel. Hónapok óta próbálok tovább lépni… győzködöm magam, hogy tegyek valamit. Keressem a boldogságot, nyissak mások felé, de… ez nem megy. Az, hogy most veled beszélek és neked elmondtam mindezt… nem tudom. Valamiért bízom benned és könnyű volt elmesélnem, mi nyomja a lelkem, de… - Mély levegőt vettem. Nem tudtam, hogyan győzhetném meg. Szóval elhallgattam és a késre pillantottam a kezemben, amit eddig szorosan fogtam.
Hagytam, hogy terelődjön a téma, majd válaszoltam is a kérdésére, miszerint… mikor aktiváltam az átkomat. Ha jobban belegondolok, ennek már 10 éve. S azon sem léptem egészen túl. Újabb kérdést kaptam, amire egy sóhaj és egy halvány mosoly volt az első reakcióm.
- Mystic Fallsban van egy régi templom… romos épület. Úgy hagyták, bár nem tudom, pontosan miért. Jeffel mindig ott töltöttük az éjszakát, mikor átváltoztam. Ő segített mindenféle módon megfékezni a bennem tomboló farkast… láncok, vagy más módszerek… - Alig láthatóan vállat vontam, majd a késsel kezdtem szemezni, amit egyre inkább a csuklómhoz szorítottam. – De amióta ő nincs… azóta csak a láncok azok, amik megfékezhetnek. Olykor attól rettegek, hogy a láncok nem elég erősek és másnap úgy ébredek majd, hogy számtalan ember meghalt miattam… - Elhalkultam a végére, de aztán felszisszentem. Megvágtam magam, de csak éppen hogy; a vérem kiserkent. Felpillantottam Celianra.
- Meddig tudsz ellenállni a véremnek? – Kissé kihívóan néztem rá. Nem tudom, mi a fene ütött belém. A kést leraktam a párkányra, míg én lemásztam onnan és a fiúhoz léptem. Valamiért a közelébe akartam kerülni… a csuklómat felé nyújtottam, míg szabad kezemmel megfogtam lassan a karját, ha menekülni akart volna. – Nem tudom, miért tiltakoztál az előbb, de ha attól félsz, hogy megutállak érte vagy ilyesmi… akkor nem kell tartanod tőle. – A tekintetébe véstem a magamét.

717 words ☾ Love Is Here ☾ note:  ne állj ellen...    ☾

all i want is
nothing more to hear you
knocking at my door ---

Azok közül, akiknek valaha elmondtam, hogy valójában mi is voltam és hogyan teremtettem, sokan azt hitték, nehezen találom meg a helyemet a világban. Nehezen illeszkedem be a folytonosan változó világba. Ám ez nem volt igaz. Számomra is meglepő volt korábban, mennyire nem. Gyakorlatilag a világgal nőttem fel, igazából csak belenőttem az újabb és újabb forradalmakba. Annyi volt a különbség, hogy sosem kellett megállnom egyetlen egynél, és sohasem volt túl kevés időm megérteni egy újabbat. A halandósággal igazából csak az a baj, hogy kevés egyetlen emberöltő mindenre. Nekem nincsenek ilyen korlátaim, ami óriási lehetőség volt számomra, bár ezt csak lassan fogtam fel.
– Lehet hallottál már róla, de a vámpírok képesek kikapcsolni az érzéseiket. Ez egy veszélyes dolog, mert megszűnik minden, ami emberivé tesz minket. Nem hiszem, hogy kedveltél volna olyan formában – feleltem, miközben egy emlékkép jelent meg a fejemben, ahol egy vonat kocsijában sétáltam a sikoltozó utasok között, tiszta véresen. Nem undorodtam magamtól, annak ellenére sem, hogy nem tartottam utólag túl okos ötletnek azt, amit tettem. Megmásíthatatlanul ragadozóvá változtam. Theo kérdése meglepett és visszahívott a jelenbe: – Vannak ismerőseim egy közeli vérbankban – mondtam, olyan természetességgel, mintha legalább az időjárásról beszéltünk volna. Ezer év távlatában már nem tudott kiakasztani semmi ilyesmi. Arról nem is beszélve, hogy ez volt a leghumánusabb módszer a fajtám táplálkozására. Pontosan tudtam, hogy nap mint nap támadnak meg embereket, jobb esetben talán megigézik őket és elveszik az emlékeket, sokszor azonban nem is fáradnak ilyesmivel. A felajánlására megfeszült a testem össze izma, és a tekintetem akaratlanul is az arcáról a nyakára vándorolt. Az ajkaim elnyíltak egymástól, mielőtt válaszoltam volna.
– Szó sem lehet róla – a hangom keményen csengett, de nem érdekelt, hogy ezzel megbántom-e esetleg. – Ilyen ne is mondj – szóltam rá kicsit lazítva magamon és a hangomon is. Nyilván be voltunk állva, de cseppet sem tetszett, hogy ilyet mondott. Bármennyire csábító volt a lehetőség, hogy táplálkozhatnék élőből, igyekeztem nem fájdalmat okozni azzal, hogy szörnyeteg voltam. Pláne olyannak nem akartam ezt, akit ilyen közel éreztem magamhoz.
A beszélgetésünk végül elterelődött a kellemetlen témáról és éreztem, hogy a kábulat továbbra is ott volt, lüktetett bennem, szebbé tette a világot. Mégsem volt képes arra, amit Theo szavai váltottak ki belőlem, még akkor is, ha nem azzal a másodlagos tartalommal mondta, mint azt valójában szerettem volna. Igyekeztem még betépve is figyelmeztetni magamat, hogy semmilyen konkrét jelet nem kaptam tőle arra vonatkozólag, hogy a barátkozásunkban több lenne. Nem akartam kínos helyzetbe hozni, csak azért, mert én szerettem volna.
– Ebben igazad van – mosolyodtam el, amikor elmondta mégsem sajnálja annyira, hogy az vagyok, ami, hiszen így megismerhetett. Kétségtelenül ez volt a szebb oldala az eretnekségemnek. – A nevemet tudják, de személyesen nem találkoztunk eddig. Az a helyzet, hogy Esthernek nagyon is konkrét célja volt velem – beleszívtam a cigarettámba, mielőtt folytattam volna. – Mivel nem bírt a saját gyermekeivel, meg akarta állítani őket, ehhez pedig kellett egy eszköz. Nos, ez az eszköz én lettem volna. De leléptem tőle, mielőtt bemutathatott volna.
Gyakorlatilag gyilkosnak szántak. Esther valóban őrült volt. És sajnos biztos voltam benne, hogy hordott azóta is a hátán a föld hozzá hasonlókat. De nem lehetett mindenkit megmenteni az ilyen emberektől. Én sem menekülhettem.
A ki nem mondott kérését szerettem volna elutasítani, ám valahol meg tudtam érteni, miért akart megszabadulni a szörnyű múlttól. Nem tudtam elítélni miatta, azonban mégsem lettem volna képes azt mondani, hogy „persze, nagyon szívesen kitörlöm a nem kívánt emlékeidet”.
– Hidd el, Theo, értem. Én is rengetegszer kívántam ezt korábban. Ezért is kapcsoltam ki az érzéseimet, mert könnyebb volt egy darabig. De mindig csak egy darabig. Valójában nem volt egészséges megoldás. Az emlékek törlése sem lenne az – válaszoltam neki őszintén. Tényleg nem támogattam volna az elképzelést, annak ellenére sem, hogyha eltekintettem a személyes vonatkozástól. Valami végérvényesen megszűnne benne, és talán sohasem kaphatná vissza azt.
Biztos voltam benne, hogy nem élete kedvenc témája a farkaslétének részletezése, és bár nem azért tettem fel a kérdést neki, mert kellemetlen helyzetbe akartam hozni, talán mégis sikerült. Ennek ellenére válaszolt.
– Sajnálom – mondtam, amikor elmondta, hogy meghalt egy gyerek miatta. A farkas átok talán még annál is gonoszabb volt, mint amit Esther tett velem. Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy valaki önszántából akar ölni. Egy vámpírnak muszáj vagy lassan elenyészik, de a farkasoknak nem létszükség a gyilkolás.
– Ha szabad ilyet kérdeznem, hol szoktál átváltozni? – nem tudtam, hogy erre akarna-e egyáltalán felelni, de gondoltam teszek egy próbát. Maximum elküld majd a fenébe.

716 --- take my body
note:
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ Dear past! Stop tapping me in the shoulder, I don't wanna look back.

Az a keserű mosoly, ami elterült az arcán, kissé szívfacsaró volt, de nem tudtam rájönni, miért. Kedvem lett volna hozzá, hogy valahogy megvigasztaljam, de… végül nem tettem semmit, s nem is mondtam semmit. Csak fürkésztem őt, majd tovább haladt a beszélgetésünk; fény derült néhány titokra és rejtélyre, ami… őszintén szólva, sosem gondoltam volna, hogy Celian természetfeletti. Annyira beolvadt a mi világunkba, a suli diákjai közé, hogy egyszerűen nehéz volt felfognom. Vagyis felfogtam, megértettem, sőt, egyfajta lehetőséget is láttam abban, hogy ő micsoda, de… ettől még érdekes volt.
Oldalra döntöttem a fejemet, kérdő tekintetet küldve Celian felé.
- Ugyan. Mesélj, miért tarthattalak volna veszélyesnek, ha egy másik korban találkozunk? – Kíváncsi voltam és nem féltem feltenni a kérdést. Aztán eszembe jutott egy másik is. – Mondd csak… hogyan jutsz vérhez? – A hangom töprengő volt. Igazából megfordult egy-két dolog a fejemben és mivel voltam olyan állapotban, hogy ne gondoljam túl a dolgot, nos… ki is mondtam. – Ha akarod, adok a véremből. Nem kell másokból… enned. Meg hát, amúgy is, szeretném meghálálni ezt a kis apróságot, amit most elszívtunk. – Felnevettem röviden, majd nagyot nyeltem. Kissé zavartan figyeltem néhány pillanatig, majd elszakítottam róla a tekintetemet. Talán őrült ötlet volt felajánlani a véremet, de… már kimondtam.
Nyugtáztam, miszerint elszívó erővel rendelkezett, s így állt össze teljesen a kép. Nem csak vámpír volt, hanem mágiával is rendelkezett. Különleges volt, de azt hiszem, nem csak emiatt; hanem az egész lénye kapcsán. Kezdtem bánni, hogy nem kezdtem el hamarabb haverkodni vele. Bár ki tudja, nyitott lett volna-e rám, ha előbb kopogtatok nála.
- Sajnálom. Vagyis, igazából… nem sajnálom. – Sóhajtottam. – Mármint, sajnálom, ami történt veled, s mindent, amin keresztül kellett menned, de… de ha Esther nincs, akkor nem találkozunk. Mondanám, hogy érdemes mindig a dolgok jó oldalát nézni, keresni, de persze ez nem olyan egyszerű. – Ingattam némileg a fejemet, majd elgondolkoztam.
- Ők tudnak a létezésedről? – A Mikaelson családra utaltam. Reméltem, hogy nem, mert… ha esetleg tudnának Celianról, lehetséges, hogy veszélyforrásként néznének rá. Talán meg akarnák ölni. Máris féltettem ezt a fiút, úgy, hogy voltaképpen… most ismertem meg. Azt hiszem, ez az én keresztem; hamar a szívembe zárok bárkit… bárkit, akiről úgy érzem, érdemes rá.
Aztán feltettem azt a kérdést, ami azóta foglalkoztatott, hogy elmondta, mi ő. Tekintettel arra, hogy Esther varázslatának köszönhetően lett az, ami… azaz ősi eretnek, így felpislákolt a remény; miszerint lehet, megszabadulhatok a fájó emlékektől. Láttam rajta, hogy nehezére esik válaszolni, de nem tudtam, miért. Mégis kimondta az „igen”t, így bólintottam egy aprót. Azonban még csendben figyeltem, ugyanis érzékeltem a kissé… feszültebb hangulatot. Légkört. Nem tudtam, mi a baj ezzel az egésszel. Még a kérésemet sem mondtam ki, mégis úgy éreztem, hogy gond van. Nagyot nyeltem, mikor végre beszélni kezdett. Igaza volt. Én is átrágtam már magamat ezen, unalmas óráimban; hiszen minden, ami történt, hozzárakott ahhoz, aki voltam, mégis… annyival egyszerűbb lett volna a fájdalom nélkül. Félrepillantottam.
- Én inkább úgy tekintek erre, mint egyfajta tiszta lap. Újrakezdés… - Kezdtem bele halkan, zavartan, sőt, némileg feszülten a tincseim közé túrva. Aztán onnan a tarkómra csúsztattam a kezemet. Nem tudtam, mit mondhatnék, csupán… szerettem volna, ha megérti, miért akarom azt, amit. – Tudom, hogy valamiféleképp megváltoznék. Hiszen nem lennék ennyire… megtörve, mint jelenleg vagyok. – Folytattam, de végül elhallgattam. Mély levegőt vettem, s talán hosszú pillanatokig, talán percekig nem szóltam semmit. Ahogyan ő sem.
De végül mégis ő volt az, aki megtörte ezt a csendet. A kezemet magam mellé húztam, majd lassan összefontam magam előtt a karjaimat.
- 16 voltam, mikor kiváltottam az átkomat. – Nagyot nyeltem. Igazság szerint féltem a reakciójától; hiszen az átok kiváltása egyet jelentett azzal, hogy megöltem valakit. Ezt neki is pontosan tudnia kellett. – Megöltem egy kisfiút. Persze… nem szándékosan, de meghalt miattam. – Folytattam. Őszinte voltam, ahogyan eddigi beszélgetésünk alatt folyamatosan. Joga volt tudni az igazat, s így volt fair; hiszen ő maga is olyan titkot mondott el, amit talán másnak nem.
Ekkor esett le, hogy igen, valószínűleg én lehettem az első, akinek Celian így megnyílt. A felismerés pedig meglepő volt. Kérdőn pislogtam a fiúra, majd magam elé. Miért… nyílt meg nekem? Nem zavart, jólesett, nagyon is, csak… nem értettem.

673 words ☾ Love Is Here ☾ note:  Hm     ☾

all i want is
nothing more to hear you
knocking at my door ---

Érthető volt, hogy úgy érezte, nincs okom arra, hogy irigykedjek rá bármiért is, de közben mégis így volt. Világ életemben mindenkire irigy voltam, akinek kijutott a normális családból és a törődésből. Ez volt az én keresztem, magammal cipeltem ezt az érzést, és minden velejáró más szarságot is az éveim alatt. Néha úgy éreztem, nem csak az a baj, hogy ez megtörtént velem, hanem, hogy végérvényesen megváltoztatott bennem valamit, amit sosem fogok tudni levetkőzni már, és nem leszek képes a világ végéig kötődni valakihez. Annak ellenére is így éreztem néha, hogy a hosszú létem során voltak emberek, még halandók is, akik mellett ott voltam és ők is velem voltak. Theo hangjából éreztem, hogy ő nem lépett még túl a családi tragédiáin, és meg tudtam érteni, hogy nem volt képes még erre.
– Lehetséges. Több mint ezer év után hajlamos vagyok túlzásokba esni – válaszoltam keserűen mosolyogva, aztán megráztam a fejemet. Valószínűleg a marihuána segített ledobni a maszkjaimat és a korlátokat, azonban tudtam, hogy normál esetben nem viselkedtem volna így. Másnak nem árultam el a titkaimat, nem beszéltem ennyit és ilyen őszintén magamról, ugyanazért, amiért nyilván ő sem. Megváltoztatott a jelenléte, olyan módon, amit talán még sohasem tapasztaltam meg, pedig lett volna mikor. Így nem vettem rossz néven, hogy nevetett és ő sem hogy én nevettem. Éreztem, ahogy a kontúrok elmosódtak, és hogy már nem számított, hogy tartsam magamat ahhoz a történethez, amelyet az évek alatt lecsupaszítottam, hogy bárki számára elfogadhatóvá váljon. Élveztem, hogy nem kell hazudnom. Ritka volt az én életemben.
– Ha egy másik korban találkoztunk volna, nem tartanál veszélytelennek – fűztem hozzá a közbeszólásához, amiért egyébként nem haragudtam. Mosoly húzódott az arcomon, miközben a szavak elhagyták a számat, és Theo szemeit fürkésztem. Amit mondtam, komolyan gondoltam, hiszen volt idő, amikor kikapcsoltam az érzéseimet, hogy ne kelljen törődnöm a fájdalommal, ami rám rakódott, mint a por. Mégis ahogyan ezt mondtam, egészen már gondolatok jártak a fejemben. Nyeltem egyet, és elszakítottam a pillantásomat az övétől és újra kinéztem az ablakon. A kollégium udvarában a nyári napsütés táncolt a széltől lebegő leveleken. Néha szerettem volna, ha más is úgy látja a dolgokat, ahogyan én láttam őket. A kérdésére igenlően bólintottam, majd folytattam a történetemet.
– Esther őrült volt, és bármennyire is értette a mágiát, nem volt képes felmérni a következményeket – mondtam kissé tárgyilagosan. Ez már egészen lecsengett bennem, és tudtam objektíven tekinteni arra a nőre. Egy időben sajnáltam, máskor pusztító gyűlöletet éreztem iránta, azért amit velem is tett. Olykor pedig figyelmen kívül hagytam. Mostanra már megbékéltem a megmásíthatatlannal, és próbáltam kihasználni a lehetőségeim szerint, azt amit dobtak nekem.
– Jó ideje nem jártam New Orleansban. Ha lehet elkerülöm Mikaelsonékat… Nem hiszem, hogy örülnének nekem – tettem hozzá, majd újra ránéztem Theora, miközben ő lassan, de feltette a kérdést, amit kerülgettünk egy ideje most már. Szólásra nyitottam a számat, aztán csak sóhajtottam egyet, és becsuktam. Nem hazudhattam neki, nem is akartam, ám tudtam mit fog kérni, ha igennel felelek és ez nem volt ilyen egyszerű, mint ahogyan valószínűleg ezt ő gondolta.
– Igen – feleltem végül tömören, majd a cigarettásdoboz felé nyúltam, hogy rágyújthassak. Nem néztem rá, amíg volt lehetőségem másra koncentrálni, bár azt már ő is levehette, hogy ez csak időhúzás volt. – Tudom mit akarsz kérni tőlem, de ezzel tönkre tehetem az életedet. Túl sok lényeges dolgot akarsz elfelejteni, amitől megváltozna a személyiséged is valószínűleg – mondtam miután meggyújtottam a cigimet. A nikotin íze furcsa keserűen szétterült a számba. Magam előtt nem tagadhattam, hogy azért is aggódtam, hogy ha elveszem az emlékeit tőle, akkor a mi viszonyunk is megváltozna, és egyre inkább kezdett érdekelni Theo. Önzőség volt, igen, én is tudtam, mégis… azt súgta valami, hogy nem reménytelen képzelgést éreztem kettőnk között. Álltam vele szemben, csöndben, próbáltam megérteni, talán túl sokáig is kutattam így a tekintetében, talán több ideig, mint szabadott volna. Végül megköszörültem a tokomat és lepillantottam a padlóra, majd ki a szabadba.
– Mióta változol át teliholdkor? – kérdeztem végül megtörve a csendet, ami beállt kettőnk közé, a szó szoros értelmében.

649 --- take my body
note:
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ Dear past! Stop tapping me in the shoulder, I don't wanna look back.

Gyengén csóváltam meg a fejemet a szavakra; nem volt miért irigykednie. Azt hiszem, mindkettőnknek borzalmas volt a gyerekkora, nekem így, neki úgy… de a lényeg ugyanaz volt: mindkettőnkön nyomot hagyott, nem igaz?
- Nem, ne irigyelj. Felesleges. Lehet, hogy nekem ott volt anya és a bátyám, de… anya idő előtt meghalt, a bátyám meg az én kapcsolatom pedig… miattam ment tönkre – Ingattam a fejemet, miközben elmotyogtam ezt a halk és rövid magyarázatot, miért is nem kell irigykednie. Mindkettőnk múltja lehetett volna fényűző, de nem volt és ezt el kellett volna fogadnunk. Talán neki sikerült; úgy tűnt, ő tényleg elengedte mindazt, ami történt vele, de nekem… nekem nem ment. Nem apám érdekelt, hanem minden más veszteség, Akik tényleg veszteségek voltak nekem; az ő hiányukat senki sem pótolhatta. Mintha a lelkemből egy jókora darab hiányzott volna általuk. Elvettem tőle a felém nyújtott spanglit, s el is szívtam, mielőtt elnyomtam volna a közénk lerakott hamutálban.
Nem igazán akart reagálni a visszakérdezésemre, de nem haragudtam érte – bár az nyilvánvaló volt, hogy valamit titkol, de ez igazán fel sem tűnt. A fű már eléggé a fejembe szállt, s átvette úgymond az irányítást a kis elmém felett – minden másként hatott, mint normál esetben.
Talán pontosan ez volt az oka annak, hogy szinte belenevettem az arcába, mikor közölte, micsoda ő. Pedig nem volt vicces, hanem egy kész tény, miszerint ő nem halandó, hanem vámpír, mégis… mégis nevetnem kellett. Aztán ahogy csitítottam magamat, elárultam a saját magam titkát is.
Erre fel ő kezdett el nevetni, így én újból elmosolyodtam, sőt, vele együtt nevettem. S vele együtt is próbáltam elhallgatni, hogy újból beszélgetni tudjunk. Jól éreztem magam, nem tudom, miért; Celian társasága, a furcsa titkok, vagy csak a fű miatt… ki tudja?
Figyeltem, ahogyan visszalépett az ablakhoz, de ezúttal nem próbáltam meg hozzáérni. Csak fürkésztem őt, s vártam, hogy újból belekezdjen a történetébe, hiszen tudtam, hogy ezúttal mesélni fog, méghozzá ködösítés nélkül. Érdeklődve fürkésztem az arcát, s bólintottam is egy aprót.
- Igen, mindjárt sejtettem. Hála az égnek nem volt soha szerencsém a Mikaelsonok egyikéhez sem, de… úgy hallottam, elég veszélyesek. Te pedig… nem tűnsz veszélyesnek. Túlságosan kilógnál a sorból, ha közéjük tartoznál – Vontam vállat, majd be is fogtam a számat, hiszen csodaszépen közbevágtam. Betudtam ezt annak, hogy igazán feloldódtam Celian közelében. Elgondolkodtam.
- Tehát te… ilyen… elszívó boszorkány voltál? – A biztonság kedvéért kérdeztem rá, hogy tényleg úgy értem-e, ahogyan kell. Aztán ingattam a fejemet némileg, mikor folytatta; Esther. Mély levegőt vettem, mikor kiejtette a száján, hogy ő a legősibb. Magam elé pillantottam, majd ki az ablakon. – Tehát Esther, aki megteremtette az első vámpírokat… megteremtette a világ első eretnekjét is. Nem semmi az a nő. – Felnevettem röviden. – Amúgy, az ősiekről leginkább onnan tudok, hogy a nyáron pár hétre elutaztam… és New Orleans köztudottan az ősiek egyik kedvenc városa. Bár most nem voltak ott, de elég sokan beszéltek róluk. – Vontam vállat, miután megmagyaráztam, miért is tudok többet a vámpírokról, mintsem kellene. – Egyébként… a szüleid jó nagy idióták voltak. Nem tudom, miért kell egyből elítélni valakit, aki ráadásul a saját vérük… sajnálom, hogy… hogy ez történt veled.-
Morogtam szinte. Nem hittem, hogy ez a fiú ezt érdemelte. Fiú? Inkább… férfi, főként a korát tekintve. Aztán Celiant kezdtem fürkészni kíváncsian.
- Celian… akkor te most… - Kissé halkabbra váltottam, mintha valami titkot akarnék súgni neki, vagy épp, hogy kiszedni belőle. - …ezek szerint… képes lennél elvenni az emlékeimet? – Nagyot nyeltem, a szívem hevesebben is kezdett verni a kelleténél. Ő pedig ezt hallhatta is, a különleges vámpírhallásával. Igen, izgatott voltam, hiszen… talán az orrom előtt van az a lehetőség, amire oly’ nagyon áhítoztam egészen eddig. Egy esélyre a boldogságért. Nos?

597 words ☾ Pieces ☾ note:  Hm     ☾

all i want is
nothing more to hear you
knocking at my door ---

Továbbra is hitetlenkedett azzal kapcsolatban, hogy képes-e ártani nekem vagy sem. Én persze a nemre szavaztam, mert igen limitáltak volna a számomra végzetes cselekedetek, de persze megértettem, hogy nem érti mindezt meg. Nem ismert annyira, legalábbis még nem. Bár mertem remélni, ez változhat az elkövetkezendő időkben.
– Tekintettel arra, hogy az én esetemben, anyám épp annyira kedvelt, mint apám… kicsit irigykedem most – jegyeztem meg mélyen beleszívva a füves cigarettába, majd az utolsó néhány slukkot átengedve Theonak, odaadtam a rövidre összezsugorodott szálat. Igazság szerint kellemesebben kezdett alakulni ez a nap, mint számítottam rá. Nem gondoltam, hogy ma betoppanhat ide valaki, aki ilyen hatással lesz majd rám. Már csak azért sem, mert kevesen tudtak lenyűgözni. És bár ezt nem mondtam ki hangosan, Theodore abszolút ebbe a kategóriába esett.
Hallottam, ahogyan visszakérdezett az elharapott mondatomra, de próbáltam a lehető legtermészetesebben előadni, hogy valami borzasztóan koncentráltam, és ezért akartam el a válaszomban is és ugyanezért nem is reagáltam a visszakérdezésre. Nem akartam, elijeszteni, és kezdtem azt érezni, hogy nem csak azért tartok ettől, mert szimpatikusnak tartottam ezt a srácot vagy mert ritka kevesek egyike, akivel azonnal megtaláltam a közös hangot és értelmesen tudtam társalogni. Eddig nem akartam és talán nem is tudtam volna megmagyarázni, és az is lehet, csak a fű mondatja velem mindezt, de úgy éreztem ténylegesen vonzódtam hozzá, és úgy tűnt ő is hozzám, bár ezt nem akartam bemagyarázni magamnak.
És amitől a legjobban féltem, miközben elhagyták a szavak a számat, hogy majd Theo a pokolra kíván, azért ami vagyok és amiről nem tehettem, egyszerűen nem történt meg. Csak nem. Éreztem a karomon az érintését, ami puha és meleg volt, és bár pont rossz pillanatban léptem el előle, tetszett, talán túlságosan is, ami azt illeti. Ezzel azonban abban a helyzetben nem voltam képes foglalkozni, mert az agyam a fűtől és a pániktól nem volt képes feldolgozni az információkat, amelyeket kapott, így kellett egy hosszú perc, mire döbbent arccal visszanéztem az ablakban ülő Theora, aki nevetett és a szobára, majd magára mutogatott, majd nemes egyszerűséggel közölte, hogy ő ugyancsak nem halandó. Mély levegőt vettem, és csak bámultam rá, egészen addig, ameddig el nem mondta, hogy farkas és kiadott egy rettenetesen szórakoztató hangot, amellyel a morgást akarta imitálni. Erre kitört belőlem a nevetés, egyszerűen nem bírtam visszatartani.
– Baszd meg – csúszott ki a számon, amikor végre elmúlt a kényszer, hogy nevessek. – Mármint… nem komolyan és nem is rajtad nevettem, hanem sokkal inkább magamon – jegyeztem meg, közben pedig visszaléptem az ablakhoz. Mindkét könyökömet megtámasztottam az ablakpárkányon, majd a tenyereimbe temettem az arcomat. Megráztam a fejemet, és bár borzasztó hülyén éreztem magamat, csak arra tudtam gondolni, hogy még minden ott volt a férfi, velem egy szobában, és nem szaladt ki a világból.
– Hát ami azt illeti… – kezdtem, aztán rájöttem, hogy ez hogy fog hangzani. – Nem vagyok rokona Mikaelsonnéknak, de engem is Esther teremtett. Gondolom, ha tudsz az ősiekről, akkor tudod, ki ő. Rá mondtam, hogy kvázi örökbefogadott. Egy darabig minden rendben ment, de aztán megváltozott. Azért változtatott át, mert halandóként is több voltam, mint egyszerű ember és ebben lehetőséget látott – Theo felé fordultam, míg beszéltem. Nem tudtam, mennyit tudhatott, bár ha képben volt a vámpírképességekkel ilyen pontosan… nos, nem zártam ki, hogy komolyan utána járt a természetfelettinek. – Eredetileg boszorkány családba születtem, a szüleim azért tagadtak ki, mert nem olyan voltam, mint ők. Én csak akkor voltak képes a mágiára, ha valamitől vagy valakitől elvettem az ehhez szükséges energiákat. Azt hitték, meg akarom ölni őket az erejükért. Esther talált rám, amikor megszöktem tőlük. És nem sokkal ezután átváltoztatott. Úgyhogy jó eséllyel én vagyok a legősibb eretnek ezen a földön – zártam rövidre a történetemet, de nem zárkóztam el az elől, hogyha akart kérdezhetett. Igazából kissé szürreális volt betépve elmesélni mindezt, egy olyan embernek… vagyis hogy nem annak, mert jobban hasonlítottunk, mint korábban hittem, akit alig ismertem, és még is olyan közelinek éreztem magamhoz.

633 --- take my body
note:
kredit