☾ To: Celian Darveaux

☾ Dear past! Stop tapping me in the shoulder, I don't wanna look back.

Legutóbbi látogatásom során sikerült elsimítani néhány dolgot. Többek közt volt az a buli, ahol összefutottam Dominoval és segítséget kértem tőle a vizsgához, másrészt a tanár is végül megadta a zöld utat ehhez. Tehát most vált igazán hivatalossá az, miként lehetőségem van szintvizsgát tenni. Semmi kedvem nem volt évet ismételni, ugyanakkor… egy részem csak azért csinálta mindezt, mert egykor megígértem Jeffnek azt, hogy kezdek valamit magammal. Az életemmel. Bár az az ígéret nem volt őszinte a részemről, de most… úgy tűnik, az ígéretek behajtják saját magukat, nem igaz? Nem tudtam, ezúttal kivel kerülök egy szobába majd, de nem is túlzottan érdekelt. Egy táskával a kezemben mentem végig a folyosón, majd álltam meg a 17-es szám előtt; aztán a kulccsal, amit kaptam, kinyitottam. Vagyis akartam volna, de az ajtó nyitva volt, így lazán be tudtam lépni. Amikor bedugtam a fejem, sehol sem láttam senkit, ami gyanús volt, de lehet, csak a fürdőbe ment az… ismeretlen szobatársam.
- Hahó? Van itt valaki? – Jobbnak láttam azért, hogy megszólaljak. Beljebb léptem, bezárva magam után az ajtót és ha valahonnan előkerült a szobatársam, akkor azonnal rápillantottam.
- Hello, bocsánat… nem tudtam, hogy rajtam kívül visszajön valaki a kollégiumba, még a suli kezdete előtt – Nevettem fel kínosan, majd ahogy jobban megnéztem az arcát, beugrott, hogy az osztályomba járt. Ohh, úgy éreztem, nem kerülhetem el a kínos „hol voltál az utóbbi fél évben?” kérdést. Annyit viszont tudtam, hogy ezzel a fiúval nem voltam túlságosan közeli viszonyban. Talán egy-két buliban ott voltunk mindketten, de sosem elegyedtünk igazán szóba egymással. Talán itt volt az alkalom, hogy mindez megváltozzon?
Egyébiránt irónikus volt maga a helyzet. Vagy inkább nosztalgikus. Legutóbb is ezt a szobát fogtam kis, s itt ismertem meg Theophile-t. A rövid ismertségünk nem rakott túl sokat hozzá az életemhez, de egy biztos volt… akkoriban talán felesleges volt idejönnöm. Akkor még semmin sem voltam túl. Talán most sem.
Magam elé pillantottam, kissé tanácstalanul, majd körbenéztem és amint rájöttem, melyik a szabad ágy; oda pakoltam le a holmijaimat végül.
- Melyik szerkényt hagytad szabadon? – Érdeklődtem, miközben felé pillantottam. Celiant mindig is kissé titokzatosnak láttam, vagy pont, hogy… csak én nem ismertem őt egyáltalán. Mintha mérföldek lettek volna köztünk.

356 words ☾ Pieces ☾ note: Celian, my love... remélem, használható a reagom    ☾

☾ To: Theophile Rhodes

☾ It is the distance that makes life a little hard

Az ember eljut arra a pontra, mikor mindenből elege lesz, főként akkor, mikor is minden széthullik körülötte, sőt, benne. A lelkem darabjaira, vagy inkább szilánkjaira hullt az utóbbi időben. Nem találtam a helyem és utáltam mindent, ami körülvesz. Pontosabban az, hogy egyik szerettem sem volt már sehol. Sem a legjobb barátom, sem pedig a bátyám. Mindketten elmentek, örökre. Talán Jefferson még visszatér egyszer, de ha nem, azért sem okolhatom őt. A bátyám viszont… sosem tér vissza.
Mióta megtudtam a halálhírét, nos, azóta sem voltam képes hazamenni. Egyszerűen képtelen vagyok bemenni abba a lakásba, ahol ő meg én éltünk éveken keresztül, majd ahonnan elköltöztem Jeffhez. S valljuk be, most már a legjobb barátom lakásában sem érezhetem teljesen jól magam, miközben róla semmit sem tudok, hiszen egyszerűen kisétált az életemből. Az egész lakás rá emlékeztetett és ez egy idő után túlságosan kikészített. Összepakoltam hát egy táskába a holmijaim, vagy legalábbis egy részét, majd magam mögött hagytam azt, amit az otthonomnak nevezhettem egy ideig. Tudtam, hogy bizonyára még visszatérek ide, de azt is tudtam, hogy nem mostanában. Időre volt szükségem, méghozzá nem is kevésre. Az autóhoz lépve egyből kinyitottam a hátsó ajtót, majd bedobtam a táskát az ülésre. Ezután becsaptam az ajtót és fogtam magam, beszálltam előre. A zárba illesztettem a kulcsot, majd pillanatokkal később már az övet csatoltam be. Mélyen szívtam magamba a levegőt, ahogy eltekintettem a ház felé. Mennyi buli volt ennek a háznak a falai közt, te jó ég. Mennyi emlék… és a végefelé mennyi fájdalom. Nyeltem egy nagyot, majd elszakítottam róla a tekintetem. A gázra nyomtam, majd elindultam. Tudtam, hogy még útbaesik a másik lakás, azaz jobban mondva az, melyben Nathaniellel éltünk… akartam vetni rá egy pillantást, mielőtt eltűnök innen. Ahogy az utcába értem, már kezdtem meggondolni magam, de nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam ez az érzés. A ház előtt lelassítottam, sőt, megálltam. Hosszasan figyeltem a ház falait, az ablakot. Nem láttam be egyáltalán, hiszen a függöny be volt húzva, de talán jobb is volt így. Sok emlék fűződött ehhez a házhoz is, bár sokkal kevesebb jó, mint rossz. Sóhajtottam. Minden miattam volt. Lehetett volna minden szép és jó, a kapcsolatunk gond nélküli, de nem voltam képes sosem túllépni a makacsságomon, a dacon, mely bennem volt. Mostanra pedig késő lett. Késő ahhoz, hogy változtassak. Hiszen ez már nem hozza vissza a bátyámat. Utána kéne mennem. Úgysincs számomra már semmi itt, ezen a világon.
Ez és ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben, miközben kihajtottam a városból. Vetettem egy pillantást a Mystic Falls táblára is, majd magam mögött hagytam. McKinley-ig meg sem álltam. Talán a tanulás, vagy legalábbis maga a hely kissé eltereli a gondolataim. Szerettem volna ebben hinni.
Már a folyosón lépkedtem, kikerülgetve néhány arrafelé kószáló diákot, mire felértem az emeletre. Mondjuk rejtély volt, hogy másnak mi oka van már ilyen korán beköltözni a kollégiumba, hiszen még van pár hét a nyári szünetből. Ám nem zavart. Átnéztem mindenkin és semmi sem érdekelt. A kulcsot illesztettem a zárba, hogy kinyissam a szobám ajtaját, de… nos, nyitva volt. Meglepődtem. Aztán benyitottam. A tavalyi szobatársam év vége környékén elment, így hát nem értettem, hogy mi is folyik itt. Nekem senki sem szólt róla, hogy netán új szobatársat kapnék. Beléptem a szobába, majd ahogy körülnéztem, szembetaláltam magam egy ismeretlen ismerőssel. Úgy értem, látásból ismerős volt, de fogalmam sem volt róla, kicsoda ő.
- Hello. Öhm, te lennél az új… szobatárs? – Pislogtam rá, majd húztam el a számat. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy most azonnal innen is eltűnök, de aztán tovább gondoltam a dolgot. Talán nem lenne hülyeség egy új ismertség, kikapcsolódás, már ha ez a srác is benne van. Miket gondolok? Nem is vártam körülbelül választ, a saját ágyamhoz lépve dobtam le rá a táskámat. Úgy éreztem, senkire sincs szükségem. Sem barátokra, sem senkire. Ha valakire szükségem van, az Jefferson… és a bátyám. Na de, már tudjuk, hogy őket nem kaphatom vissza. Elszúrtam. Mindkettőt.

641 words ☾ Photograph ☾ note: szia Theo   ☾