☾ Dear past! Stop tapping me in the shoulder, I don't wanna look back.
El akartam lökni magamtól, mégis, ezzel egyhuzamban kaptam is volna utána. Nem tudtam magam sem eldönteni, igazán mit akarok; egyedül játszani a magányos farkast, mint eddig, vagy beengedni valakit az életembe és újból esélyt adni annak, hogy a boldogság, ne adj isten besétáljon az életembe, egy barát személyében. Hiszen Celian… lehetett volna az, nem igaz? Ha engedtem volna ennek a lehetőségnek, biztosan működhetett volna. De egyelőre nem akartam, csak sodródtam az eseményekkel. - Azt majd meglátjuk, Cel – Reagáltam egy halovány mosollyal a csendesebb feleletére, majd alig láthatóan vállat is vontam. Nem tudhatta, mikor és hogyan okozok neki fájdalmat. Talán most még nem látott engem veszélyforrásnak, de idővel… idővel kiderülnek a dolgok, nem? Ő is belátja majd, hogy mennyire ostoba ötlet közel engednie magához. Talán akkor már késő lesz. Némileg eltöprengtem a saját kósza gondolataimon, majd gyengén megráztam a fejemet és őt kezdtem figyelni. Hallgatni. Elhúztam a számat és némileg oldalra döntöttem a fejemet. - Egy részem megérti ezt… én sem vagyok kíváncsi például apámra. Elhagyott és sok rossz évet köszönhetek ennek, de már nem érdekel az egész. Inkább az bánt, hogy anyának szüksége lett volna rá és nem volt sehol… - Tettem hozzá halkabban, kipillantva az ablakon. Igen, fontos lett volna apám létezése otthon; nem csak anyának, de a bátyámnak is. Miattuk sajnálom, hogy apám egyszerűen úgy döntött, nem érdemli meg a Storm család az ő jelenlétét. Felejteni. Milyen jó is erről beszélni, belegondolni, sőt, beleélni magamat – mennyivel másabb lehetnék a fájdalom nélkül. Nem mondom, hogy önmagam lennék, hiszen meg lennék fosztva az életem sok-sok részétől, de mégis… a lelkem könnyebb volna. Sokkal könnyebb. Némileg kérdőn pislogtam Celianra. - Hm? – Vajon mire gondolhatott? Nem tudtam elmenni a befejezetlen mondata mellett, pedig betudhattam volna a fűnek is, de… valami furcsa volt ebben az egészben. Aprót bólintottam, de eldöntöttem magamban, hogy ha kéri, ha nem, én akkor is viszonzom majd valamivel a kedvességét. Igen, vehetjük ezt az egész este „fizetségének” is; csak találjak ki valamit. Sajnáltam mindazért, amit elmondott. Azt hiszem, én már csak ilyen voltam; mindenki helyzetét át tudtam érezni, sőt, beleéltem magamat és… és segíteni akartam. Ott lenni neki és bárkinek; akinek szüksége volt rám. De nekem… nekem mikor volt ott bárki? Mármint, a fenébe is. Mindig volt ott valaki, csak én képes voltam ellökni. A bátyámat, igen. A többiek pedig… én… nem is kellene gondolkodnom. Elég már. Nagyot nyeltem, mikor közölte, hogy sokat jelent neki az, amit mondtam. Komolyan gondoltam, s ezt a tekintetemmel is igyekeztem sugározni felé. Aztán halványan rámosolyogtam, megnyugtatásképp. - Kétlem, hogy tudsz olyat mondani, amivel kiakaszthatsz… - Vontam vállat, majd a falnak döntöttem a fejemet, így figyelve tovább a fiút. Érdekelt, miféle „hihetetlen” sztorival fog előállni, de valahol sejtettem, hogy nem tud meglepni. Mégis mivel akaszthatna ki? Hacsak ki nem derül, hogy UFO a Marsról… akkor nincs gond. - Kezdd az elején, Cel. Nyugodj meg. – Megérintettem a karját is, mielőtt kimondta volna, hogy nem halandó. S ekkor sem engedtem el. Nem lepődtem meg, viszont hátrált, így a kezem lecsúszott róla. Nagyokat pislogtam és azt hiszem, kissé lelassulhattam, mert nehezebben fogtam fel a hirtelen tiltakozását. Várjunk, mi? Nem is tiltakozás, csak magyarázkodás. Oké, rendben. Aztán egyszerűen elnevettem magamat. Nem halandó… én sem vagyok az. A bátyám sem volt az. Ahogyan a legjobb barátom sem, sőt… Zack sem. De tovább megyek, kb. senki sem halandó a környezetemben, szóval ettől félt olyan nagyon? Nevettem. Talán azt is hihette, hogy kételkedem a szavai valóságában. Vagy hogy őrültnek nézem… pedig nem így volt. A szám elé húztam a kezemet és így pillantottam rá, csillogó szemekkel, csitítva lassan magamat. - Ne haragudj… nem rajtad nevetek, hanem ezen a helyzeten. – Mutogatni kezdtem, körbe, a helyzetre utalóan. Aztán végül magamra mutattam. – Tudod, én sem vagyok halandó. – Váltottam át lassan komolyra, vagyis igyekeztem. De a fű hatása miatt a komolyságnak a közelébe se kerültem. – Farkas vagyok. Grr. – Farkas morgást imitáltam, majd félrenéztem. Jó, most néz majd engem idiótának. Aztán a szemem sarkából néztem rá vissza. Nagyot nyeltem, majd teljesen visszafordultam felé. - Nem tudom, hogy a fű hatására mondtad-e el nekem az igazat, de… köszönöm a bizalmat. Nem árulom el senkinek sem a titkodat, szóval… amúgy, nem tudnál megigézni. Gyaníthatóan nem vagy ősi vámpír. – Ejtettem meg egy mosolyt felé, miközben a tekintetét akartam újra elkapni. Meglepett az őszinteségével, de… de nagyon jólesett. S nem gondoltam, hogy bántani akarna; valamiért… bíztam Celianban.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Szer. Aug. 07, 2019 11:04 pm
To: my wolf
all i want is nothing more to hear you knocking at my door ---
Azon gondolkodtam, hogy mi történne, ha elmondanám neki mi voltam valójában. Az esélyeket latolgatva, amelyek igen széles skálán mozogtak, nehéz volt eldönteni, hogy jó ötlet volna vagy sem. A legrosszabb lehetőségek között az is szerepelt, hogy megtámad vagy mindent hátrahagyva kimenekül a szobából és az épületből és soha többé nem látom. Persze… szóval nézőpont kérdése, hogy ez neki nem jobb-e, mint egy vámpírral együtt élnie a mindennapjait. Az életemben igen kevés ember volt, akit igazán beavathattam a világomba, a valódi életembe, és általában nem is éreztem késztetést minderre, de Theo más volt. És ezt az első pillanatban tudtam, a zsigereimben motoszkált, amint megláttam, még mielőtt ma belépett volna a szoba ajtaján. Még úgy is biztos voltam ebben, hogy alig beszéltünk korábban. Most pedig itt voltunk, téptünk és teljesen helyénvalónak tűnt elengedni a korlátaimat, amelyeket mindig oly nagy műgonddal igyekeztem fenntartani. – Hidd el, hogy nem hagyom magam – válaszoltam csendesen, az arcát fürkészve. Látszott rajta, hogy mennyire szeretne ellökni magától, annak ellenére is, hogy alig fél órája kezdtünk el megismerkedni. Nyilván nem a legvidámabb témákkal kezdtünk neki, de én nem bántam, hogy mesélt. Őszintének éreztem, és tetszett, hogy nem játszotta meg magát. Szerettem volna megvigasztalni, ám ha lehetett ettől még inkább tartottam, mint elmondani a létezésem mibenlétét. Tulajdonképpen ez engem is megijesztett egy kicsit, bármennyire is ismertem magamat és tisztában voltam a ténnyel, hogy nem az számított milyen nemű a partnerem. Ellenben arról fogalmam sem volt, Theo miként vélekedik erről. – Nincs igazán mit mondanom… régen volt és már nem akarom megérteni, miért alakult így – vontam meg a vállamat, amikor visszakérdezett a szülőapámra. Ezzel kapcsolatban legalább nem kellett hazudni vagy torzítanom a valóságon, hiszen valóban nem kívántam már megérteni, miért nem is próbáltak nekem hinni a szüleim, amikor könyörögtem nekik, higgyék el, nem akarom bántani őket. Meg sem hallgattam. Bántott mindez, mindig is bántani fog, azonban már nem akartam időt és energiát pazarolni rá. A marihuána lassan bejárta a tüdőmet, és végig cikkázott a szikkadt véráramaimon. Azért szerettem ezt a kábítószert, mert hatott, nem úgy mint bármilyen más cucc. Legalábbis úgy, ahogy én akartam. Kikapcsolt. Ezt élveztem a legjobban. Közben Theo válaszolt és én rá sem néztem, miközben automatikusan reagáltam arra, amit mondott: – A megfelelő módszer. Milyen jól hangzik ez így. Sokkal jobban, mint a… – elhallgattam. Egy hosszú pillanatig magamban szidtam magamat, és igyekeztem úgy tenni, mintha abszolút természetes lett volna ez az egész, mintha csak valami megzavart volna a mondat közben. Fogalmam sem volt, mit érzékelhetett ebből a férfi mellett az ablakpárkányon ülve, de reméltem, nagyon reméltem, hogy a füves ciginek tulajdonítja ezt az egészet. – Biztos. Ha azt akartam volna, hogy fizess, azt az előtt teszem, hogy meggyújtom ezt – feleltem mosolyogva és beleszívtam újra a spangliba. Azután hagyta, hogy beszéljek. Nem szólt közbe, de láttam az arcán át és átvillanni különféle érzéseket. Közben döntöttem: ha rákérdez netán valamire nem fogok hazudni neki. Ha le akar ezután lépni, leléphet most is. Úgy mind a kettőnknek könnyebb. És alighogy befejeztem a mondókámat, jöttek is a kérdései. Haboztam egy percig, mert aggasztott a lehetősége, hogy itt hagy. Annyi idő után először éreztem jól magamat valakivel, ráadásul olyan valakivel, aki talán képes lett volna megérteni mindazt, ami történt velem. Ám mielőtt nekikezdhettem volna a válaszoknak, olyasmit mondott, amire egyáltalán nem számítottam. – Pedig ez sokat jelent nekem – éreztem, hogy vonzott magához, ahogy ott ült az ablakban ez a srác. Egy hosszúra nyúlt percig a tekintetébe mélyesztettem a pillantásomat, amit viszonzott és igyekeztem megérteni, hogy mit jelent, amit mondott tulajdonképpen. Végül elmosolyodtam és megráztam a fejemet, ezzel elszakítva magamat a kék szempártól. – Szeretnék őszinte lenni veled, de nem tudom, mennyire akasztanának ki a válaszaim, amiket a kérdéseidre tudnék adni – kezdtem végül kicsit idegesen, ezért újabb még slukkot szívtam a spangliból, remélve, hogy a fű segít kijönnöm ebből a helyzetből. – Szóval az a helyzet… nem is tudom hol kezdjem… én… én nem vagyok halandó – végül csak sikerült kinyögnöm, bár hirtelen nagyon szerettem volna, ha ez nem történik meg, azonban még sem fordult meg a fejemben, hogy elbájoljam. Hátráltam egy lépést. – És ez most biztosan őrültségnek hangozhat, valójában az is, de azt hiszem, jogod van tudni, hogy vámpír vagyok, de mielőtt kiakadsz, szeretném, ha tudnád, hogy nem akarlak bántani és én… én nem azért adtam ezt sem, hogy kihasználhassam a helyzetet. Francba, el se kellett volna mondanom. Kérlek ne haragudj, de el kell, hogy bájoljalak – hosszú életem talán legostobább cselekedete volt ez, és az járt a fejemben, hogy miért tettem. Éveken keresztül használtam a füvet, még sosem éreztem késztetést ilyesmire, és most ott álltam, és fogalmam sem volt, mi fog történni. Egyetlen dolgot tudtam. Ha futni akar, futni hagyom Theot.
and i found love
where it wasn't supposed to be
right in front of me ---
Az álarc mögött :
szuszu ---
Szer. Aug. 07, 2019 9:58 pm
☾ To: Celian Darveaux
☾ Dear past! Stop tapping me in the shoulder, I don't wanna look back.
Miért is gondoltam, hogy könnyebb lesz az életem? Miért gondoltam, hogy miután beszéltem a bátyámmal… megkönnyebbülhetek és végre boldog lehetek? Naiv voltam. Ugyanis az első adandó alkalommal, mikor rosszabb kedvem volt, tessék; máris megint olyan mélyre süllyedtem, ahonnan nem láttam kiutat. Sötét volt, hideg és reménytelen; de aztán halványan pislákolni kezdett a fény, Celian képében. Vagyis… csak reménykedni akartam abban, hogy segít, ha beszélek vele. Bár azt mondják, a panaszkodást még soha, semmit nem oldott meg; tartottam is magamat ehhez. Evynek is hosszú idő után mertem beszélni, s akkor sem túlságosan belemenve a részletekbe. Dominonak szintén nem meséltem, sőt… talán neki még kevesebbet mondtam, mint annak a lánynak. Talán tényleg túlságosan elzárkóztam, de megvolt ennek az oka. Mi van, ha bajuk lesz miattam? Celian jól mondta. Magamat okoltam a történekért, hiába tudtam, hogy nagy butaság. Nem tehettem a bátyám szívrohamáról, ahogyan arról sem, hogy Jeff eltűnt; hiszen… arról voltaképpen Zack tehetett. Nem hagytak volna el önszántukból. Talán… talán Zack sem azért tűnt el, mert meggondolta magát velem kapcsolatban. De egy részem azt súgta, hogy bármi is történt vele… jobb, ha elengedem őt. Azt hiszem, csak elegem volt a fájdalomból. Ő is csak egy pillanatnyi boldogság volt, s amint belemélyedtem volna, elillant. Fájt. Féltem, hogyha visszatérne, s újból belekapaszkodnék a reménybe, a boldogságba, akkor újból koppannék. Talán ezért is volt butaság megnyílnom Celiannak. Nem akartam igazán megnyílni sem neki, sem másnak… jó volt nekem egyedül. Hiszen én voltam a magányos farkas. Egy ideje biztosan. - Hidd el, nekem úgyis sikerül majd… - Jegyeztem meg csendesen, keserű éllel a hangomban. Ha azt nézzük, tényleg; a bátyámat is nap, mint nap bántottam, ezáltal kárt téve a lelkében… s Jefferson. Benne már magával a jelenlétemmel tettem kárt. Olyan lehettem a számára, mint a méreg; lassan ölő. A legrosszabb az egészben az volt, hogy még csak nem is sejtettem, mit művelek vele. Ha tudtam volna az érzéseiről… biztos, hogy minden másképp alakul. Hiszen mindig is fontos volt nekem. Több, mint barát. De ez talán akkoriban fel sem tűnt. A nyers, határozott megjegyzésre felvontam a szemöldökömet. Én sem gondolkodtam másképp az apámról, mégis, más szájából ez erős volt. De nem haragudtam érte, sőt. Összevontam a szemöldökömet a továbbiakra. - Komolyan? Mármint… ha akarod, mesélj róla. – Nagyot nyeltem. Nem is tudtam, hogyan fogjak hozzá ehhez az egészhez. Egyelőre nem vettem el egy szálat sem, de őszintén szólva, meglepődtem azon, hogy Celian ilyesmikben benne van. Nehéz volt kinéznem belőle, de egyáltalán nem zavart. Egy részem örült is neki, hogy nem egy „mintadiák”, hanem olyasvalaki, akivel lehet szórakozni. Mármint együtt. Nem vele. Amikor azt mondta, nem feltétlenül lehetetlen, egy halvány mosoly kúszott az ajkaimra, miközben átvettem tőle lassan a dohányt. Egyelőre azonban nem szívtam bele. - Na igen. Tudom. Csupán a megfelelő em--- módszer kell hozzá. – Javítottam ki magam sietősen, hiszen tudtam, hogy ki lenne képes az emlékeimet elvenni. Eléggé utána néztem már ezeknek a dolgoknak az utóbbi időben; mivel vérfarkas voltam, így egyszerű vámpír semmit sem tehetett az elmémmel, ellenben… az ősiek képesek lehettek rá. De elég rémtörténetet hallottam már róluk, így ostoba lettem volna odasétálni segítségért. Kénytelen voltam hát együtt élni a fájdalommal, avagy a múlttal. Beleszívtam kíváncsian a dohányba; mivel ez volt életem első füves cigije, így kíváncsi voltam az ízére, a hatására és… wáó. Nem is tudtam volna megmondani, mire hasonlít. Kifújtam lassan a füstöt, a szemeimet is lehunyva azokra a pillanatokra, majd felnéztem rá. - Biztos? Tudom, hogy semmi sincs ingyen. Főleg az efféle cuccok. Ami azt illeti, elég borsos áruk van, nem igaz? – Vontam fel a szemöldökömet, majd inkább finoman rákérdeztem a múltjára. Reméltem, hogy neki jobb élményei vannak, mint nekem, de… már a kezdő mondata nem ezt sugallta. Visszaadtam neki a dohányt. Csendben maradtam és nem igazán szóltam közbe, csak a számat húztam, homlokomat ráncoltam. Meg akartam kérdezni, mit ért az alatt, hogy nem olyan volt, mint a szülei – de nem tettem. A további szavain kissé megrökönyödtem. Kihasználni, ellehetetleníteni? Mi a fenéért? - Celian, ez… mármint, nem értem. Mi az, hogy nem voltál olyan, mint a szüleid? És az a nő… menjen a pokolba. Miért fogadott örökbe egy gyereket, ha képtelen volt jól a gondját viselni? – Morrantam feszülten. Ami azt illeti, egy részemnek jólesett, hogy ezúttal nem a saját gondjaimra kellett fókuszálni. Ugyanakkor sajnáltam, hogy Celiannak ezeken kellett keresztülmennie. Úgy tűnik, az élet senki számára sem tartogat boldogságot… és ha ez így van, akkor tényleg el van cseszve a világ úgy, ahogyan van. Mikor visszanyújtotta a cigarettát, két ujjam közé vettem. Egyébként kezdtem érezni a hatását, különös volt a droghoz képest. Olyan könnyed. - Miért veszítetted el őket? – Kérdeztem csendesen, miután beleszívtam ismételten a dohányba. Kicsit helyezkedtem, így közelebb kerültem Celianhoz is, de nem zavart. – Tudom, hogy nem nagy vigasz, de ha úgy van… én nem megyek sehová. De nem akarlak bántani, szóval… félúton úgy döntesz, te lépsz le, érthető. – Nevettem, bár ezt betudtam a fű hatásának, amiből még szívtam egy újabbat, mielőtt visszanyújtottam volna a fiúnak. Aztán, ahogyan őt néztem, lassan alábbhagyott a nevetésem is és kissé belefeledkeztem a tekintetébe.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Kedd Aug. 06, 2019 6:53 pm
To: my wolf
all i want is nothing more to hear you knocking at my door ---
Elsőre is megértettem, miért tett megjegyzést arra, hogy kvázi elküldjem, de ilyesmit egyáltalán nem terveztem. Tulajdonképpen valahol nagyon is rokonlelkek voltunk Theoval, legalábbis ezt éreztem. Felfoghatatlanul sok időt éltem egy halandóhoz képest, és néha valóban érzelemmentes üzemmódra váltottam, de a létezésem nagy részében minden gondolat és érzés ott cikkázott az húsom és a csontjaim között. Ezen nem lehetett változtatni. És rajta is láttam ezt, ahogyan azt is, hogy kicsit mintha remélte volna, hogy elzavarom majd. – Szeretek veszélyesen élni – nevettem fel. – És bennem amúgy sem olyan könnyű kárt tenni – mondtam és szembefordultam Theodore-ral, így egészen könnyű volt egymás arcát fürkésznünk. Egy rövid pillanatig a tekintetét figyeltem, aztán újra kinéztem a nyitott ablakon, és beszívtam egy újabb slukkot. – Az apád egy seggfej volt – kontráztam rá nyersen. – Az enyém is az volt, ezért nőttem fel család nélkül – tettem hozzá megindokolva az előző kis kirohanásomat. Nem akartam túl sok mindent elmondani neki, mert a végén túl egyértelmű lett volna, hogy nem vagyok egyszerű ember, és fogalmam sem volt, hogy tud-e bármit is a természetfelettiekről vagy sem, meg egyáltalán, hogy reagálna a tényre, mi is voltam valójában. Ez nem egy túl könnyen emészthető információ. Időközben elővettem a kis dobozkát, amelyben néhány előre megtekert cigi gurult ide-oda, meg a maradék marihuána. Nem állt szándékomban igazából ma tépni, teljesen máshogy terveztem ezt a napot, de ennek a srácnak a megjelenése mindent megborított. Nem rossz értelemben, ám mégis átalakultak a dolgok. Ráadásul tudtam, hiszen gyakorlatilag ígéretet tettem neki, hogy beszélni fogok a múltamról. Ahhoz pedig nem lehettem teljesen józan. Kattintottam az öngyújtóval és amíg Theo rácsodálkozott a tulajdonomra, kétszer letüdőztem a tömény, émelyítő füstöt. Azonnal éreztem a hatását, már pontosan ismertem minden apró lépését ennek a szernek. – Ha már ennyire el van cseszve az élet, kénytelenek vagyunk alkalmazkodni – nem aggódtam, hogy bárkinek is feltűnne itt, hogy éppen betépni készülünk, hiszen egy teremtett lélek nem járt arra, hallottam volna már messzire a léptek zaját. Még egyszer beleszívtam a füves cigarettában, aztán odanyújtottam Theonak, hogy ha akarta, beleszippanthasson ő is. – Nem feltétlenül lehetetlen... – a számból csak úgy kiperegtek ezek a szavak, és kellett néhány hosszú másodperc, mire felfogtam, hogy mit csináltam. Belassultam. Szerettem az érzést, hogy súlytalannak éreztem magamat. És nem akartam tovább kommentálni a dolgot, remélve, hogy esetleg elsiklik majd efelett. – Vedd úgy, hogy ez a szobatárs-köszöntő – ráztam meg a fejemet, mikor meg akarta tudni, mennyivel szálljon be a marihuána készletem pusztításába. Semmi szükségem nem volt a pénzére, még ha azt is hazudtam, hogy spóroltam. Ráadásul, ha nem akartam volna, nem mutogattam volna neki, hogy ilyesmi is lapul a táskámba. – Csalódást kell okozzak – vettem vissza tőle a spanglit és beleszívtam. – Mint mondtam, a szüleim seggfejek voltak, megvetettek, mert nem olyan voltam, mint ők… úgyhogy eljöttem – arra azért figyeltem, hogy kihagyjam a mesémből, hogy boszorkányok voltak, én meg elszívó és azt hitték, meg akarom ölni őket az erejük miatt. – Kényszerhelyzet volt, de gyakorlatilag örökbefogadott egy nő, akivel szintén nem voltak jó tapasztalataim. Kihasznált, és ellehetetlenített, úgyhogy onnan is meg kellett lépnem… – és átváltoztatott vámpírrá, hogy a saját gyermekeit kivégeztesse velem, de ezt is már csak gondolatban tettem hozzá. Újabb slukkot szívtam a fűből, és ismét visszaadtam Theonak a sodort cigarettát. – Azt a néhány embert, aki fontos volt az életemben, szép lassan elveszítettem, és valahogy mindig úgy alakultak a dolgaim, hogy egyedül maradtam. És most pont itt vagyok – mosolyodtam el újra, és rápillantottam a mellettem álló férfira. Eltompultam kicsit, már nem láttam olyan messzire és nem hallottam minden távoli neszt. Cserébe viszont úgy tűnt és úgy éreztem, közelebb álltam Theohoz, átvitt és fizikai értelemben is, bár nem tudtam biztosan, hogy ez valóban így volt-e.
and i found love
where it wasn't supposed to be
right in front of me ---
Az álarc mögött :
szuszu ---
Hétf. Aug. 05, 2019 11:31 pm
☾ To: Celian Darveaux
☾ Dear past! Stop tapping me in the shoulder, I don't wanna look back.
S ha mindaz, amit elmondtam, nem volna elég… még ott volt Tatia is, akiben olyasféle lehetőséget láttam, amit addig a pillanatig senkiben sem. Úgy éreztem, lehet egy családom általa, avagy vele és azzal a gyermekkel, de… nevetséges, ugye? A gyermeket megölték, még a lány hasában, Tatia pedig szintén eltűnt az életemből. Bár róla soha, senkinek nem meséltem, még magamban is mélyen eltemettem, mert… ez is egy olyan szeglete volt az életemnek, amire nem akartam emlékezni. Ugyanis fájt. A boldogságot mindig csak pillanatokra kaptam meg, majd nem sokkal később a boldogságom lufijai egyszerűen kipukkantak, majd pedig… elillantak. A földre pillantottam, miután próbáltam oldani a hangulatot a nevetésemmel, de nem jártam sok sikerrel. Sőt. A kérdése… a hitetlenkedő hangsúllyal egyetemben némileg rossz érzést is keltett bennem. - Mert… nem akarsz rosszat magadnak…? – Félig kérdés volt. Rápillantottam, majd nagyot nyeltem, mikor folytatta a beszédet. Elhúztam a számat, majd némileg oldalra döntöttem a fejemet. - Ha nem az én hibám, akkor kié? Nem csak az előbb említett embereket veszítettem el valamilyen módon, Celian. Az apám például pontosan miattam tűnt el az életünkből; nem akarta, hogy létezzek. Vagyis… valami ilyesmi. – Ingattam némileg a fejemet, majd figyeltem, ahogyan a táskájában kezd kutakodni. – Lehet, igazad van abban, hogy nem szabadna magamat hibáztatnom, de nehéz, mikor… minden ennyire… ennyire rossz. Pedig azt gondoltam, sikerült lezárnom magamban mindent. De azt hiszem, sosem leszek képes elengedni azt, ami történt. Ahogyan az emlékeik is… mind-mind kísérteni fognak örökké. – Félrepillantottam, majd vissza rá, mikor kiemelte azt a kis méretű fém dobozt. Felvontam a szemöldökömet. - Füves cigaretta? – Kérdeztem, miközben el is mosolyodtam. Nem zavart túlságosan a dolog, már ha ráhibáztam a dologra. – Ha fel akarod dobni a kedvem… azt hiszem, jó úton jársz. Persze, sokkal jobban lennék, ha képes lennél elfeledtetni velem mindent. De sajnos ez lehetetlen. – Nevettem fel újra, habár az ötlet, hogy tényleg elfelejtsek mindent… nagyon is vonzott. De hogyan lett volna ez lehetséges? Valószínűleg sehogy. Sóhajtottam egy aprót, majd végigmértem Celiant. Zack óta egyre többet gondolkodtam azon, hogy nagy eséllyel… öhm. Nem, ezt még magamban sem voltam képes tisztázni. Elszakítottam Celianról a tekintetemet egy zavart köhintés kíséretében. - Azt mondtad, te is mesélsz magadról. Merem remélni, hogy legalább Te csupa jót tudsz mondani, nem úgy, mint én. – Kissé reménykedve néztem rá. Aztán, ha nem bánta, akkor a fém doboz tartalmából is vettem magamnak egyet; bár nem tudtam, mit is vár ezért cserébe. – Ezért pedig… nos, majd mondd, mi az ára. – Azt hiszem, túlságosan megszoktam Tom kapcsán, hogy ingyen semmi sincs. Kivétel, ha ő akar megszívatni ezzel-azzal… bár, azt az ingyen drogot azóta sem használtam fel.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Hétf. Aug. 05, 2019 10:58 pm
To: my wolf
all i want is nothing more to hear you knocking at my door ---
Nem akartam rá erőltetni semmit, nem is volt jogom ilyesmit tenni, bár nagyon érdekelt, hogy mitől vált ilyen… milyenné is? Nyúzottá? Talán ez a legtalálóbb kifejezés Theodore-ra. Bár ezt hangosan nem mondtam ki. Egy hosszú pillanatra elmerengtem mit válaszoljak a viccelődésére, de mivel nem akartam, hogy félreértse a szándékaimat, így végül nem poénkodtam el az önjelölt pszichológus szerepén. Nem akartam kínos helyzetbe hozni sem őt, sem magamat, az első nap első órájában, hogy találkoztunk. – Nem, bár azt mondják jól tudok hallgatni – jegyeztem meg egy vigyorral az arcomon, miközben figyeltem, ahogy beleszívott a cigarettába. Rájöttem, hogy még soha az életben nem dohányzott. Eddig csak azt hittem, nem szokása a nikotinrudacskákat használni, de most esett le, hogy korábban valószínűleg még nem csinált ilyesmit. Furcsa… mármint nem az, hogy nem volt büdös bagós mint én, hanem hogy egy ennyire nyilvánvaló dolog ilyen sokáig elkerülte a figyelmemet. Csak tudnám, mi történt, ami ennyire képes lekötni engem. Mármint Theoban. Mert benne volt valami. Jó néhány percig csak csendben vártam, hogy mi lesz, hogy vajon hajlandó-e beszélni, vagy sem, és elküldd a picsába, és kiviharzik a szobából. Nem akartam megbántani, sem pedig vájkálni a múltjában. Aztán végül megtörte a csendet. – Én nem sietek – jegyeztem meg mosolyogva, miközben a cigarettás doboz után nyúltam és kihúztam belőle még egy szálat. Egy pillanatig azonban csak morzsolgattam az ujjaim között az elővett cigit, miután azt mondta, hasonlítok a barátjára, és önkénytelenül is keserű mosoly jelent meg az arcomon. Bár tudhatná, mennyire nem hasonlítok én senkire sem a világon, bár elmondhatnám neki, hogy a nem átlagos, nálam semmit sem jelent, mert minden totális káosz volt az életemben és a halálomban is. De mégsem mondhattam el. Nem volt ennyire egyszerű ez az egész. Mialatt Theo elmondta, hány embert veszített el, ráadásul elég véglegesnek tűnően, igen rövid idő alatt, az arcát fürkésztem, a tekintetét, és rá kellett jönnöm, hogy ez a srác hibáztatta magát mindazért, ami másokkal történt. Emiatt sajnáltam, mert az önmarcangolást túl jól ismertem egészen közelről. Nekem sohasem mondta azt senki, hogy nem miattam történt, hogy nem tehettem volna semmit sem azokért, akik eltűntek körülöttem. Nem mondhatta senki, mert Esther óta egyedül voltam ezen a világon. És ez nagyon idegőrlő volt néha. – Ne hülyéskedj, miért zavarnálak el? – kérdeztem hitetlenkedve, majd beleszívtam az időközben meggyújtott cigarettámra. A szűrő élén húzgáltam hüvelykujjamat, ahogy a kezemben tartottam. – Tényleg nem analizálgatni akarlak, – kezdtem bele, és röviden felnevettem, visszacsatolva az önjelölt pszichológus kérdésköréhez: – de remélem tudod, hogy ahhoz hogy eltűntek és meghaltak a szeretteid, nem miattad történt. Félre ne értsd, de úgy látom, azt képzeled, hogy rossz ómenként bevonzod ezt, pedig csak a világ ilyen kurvára elcseszett. Letettem a fél cigarettát a hamutál szélére, és elléptem az ablaktól. Az ágyamhoz sétáltam és a rajta heverő táskámban kezdtem kotorászni, amíg meg nem találtam egy kis méretű fém dobozt. Nem kellett hozzá nagy tapasztalat, hogy kitalálja mi lehetett benne. – Ha gondolod, ebből is kaphatsz – jegyeztem meg, miközben kinyitottam a dobozkát. – Bár nem akarlak megrontani egyszerre ennyi mindennel – nevettem fel, ezzel kicsit oldva a fájdalmas téma után maradt légkört a szobában.
and i found love
where it wasn't supposed to be
right in front of me ---
Az álarc mögött :
szuszu ---
Vas. Aug. 04, 2019 9:53 pm
☾ To: Celian Darveaux
☾ Dear past! Stop tapping me in the shoulder, I don't wanna look back.
Nem is tudom, eddig miért nem próbáltam ki a dohányzást; ez már tényleg nem osztott, s nem is szorzott az amúgy is borzalmas, lélek- és testroncsoló életvitelemen. De komolyan. Szóval, eljött az ideje annak, hogy megtoldjam a károsító anyagok számát a listámon; avagy az életemben. De nem gyújtottam rá azonnal, hanem elkezdtem kissé pakolászni, otthonossá tenni a helyet, habár… nem, ez nem volt otthon. Valójában már sehol sem éreztem magamat igazán otthon. A bátyám lakásából átköltöztem még hónapokkal ezelőtt Jeffhez, de a legjobb barátom eltűnése után az a lakás is nyomasztó volt. Mindenhol csak az emlékek köszöntek vissza, az ismerős tárgyak, ruhák… s mindenhol ez fogadott. Talán ezért volt jobb ötlet eljönni ide, a kollégiumba. Mégha csak egy kis időre is, de elszakadhattam az emlékektől. Vagyis megpróbálhattam elszakadni. Elkezdtem mesélni Celiannak, habár nem tudtam, mi vett erre rá. Talán az, hogy annyira kedvesnek tűnt és nyitottnak, érdeklődőnek, vagy… vagy inkább csak ismerősnek. A szavaira bólintottam egy aprót, még rá is mosolyogtam, jelezve, hogy hálás vagyok neki. Aztán rágyújtottam a segítségével és beleszívtam életem első cigarettájába. A szavaira azonban felvontam a szemöldökömet, még fel is nevettem kissé. - Ugye nem önjelölt pszichológus vagy? – Fürkésztem őt, még mindig mosolyogva. Nem sértésnek szántam, sőt, valamiért aranyosnak találtam a hozzáállását. Egy kicsit olyan volt ebben, mint én. Én is számtalan alkalommal akartam meghallgatni, hogy Jeff miken megy keresztül vagy akármi, de annyira elzárkózott, hogy lehetetlen volt áttörni a falait. Ahogyan Zack falait sem tudtam áttörni. Pedig én úgy igyekeztem… szükségem lett volna Rá. De már nem volt sehol. Egy részem úgy volt vele, hogy tényleg csak Jefferson kapcsán akart engem. S ahogy megkapott… befejezte a „lerendezetlen ügyét” és eltűnt. A földre pillantottam, majd beleszívtam újra a cigarettába. Aztán megint. Akartam beszélni a gondjaimról, róluk, mindenről, de nem tudtam, hol is kellene kezdenem. Kipillantottam az ablakon, s ott fújtam ki a füstöt lassan. Csendben élveztem, ahogy a nikotin átjárja a szervezetemet, a tüdőmet; aztán… igen, ideje volt megszólalnom. A túl nagy hallgatás sosem jelent jót, legalábbis én mindig elkezdek aggódni, így nem akartam Celiant sem megijeszteni, hiszen nem tett semmi rosszat. - Nem is tudom, Celian, hol kezdjem. A rövid verzió érdekel vagy a hosszabb? – Nevettem fel kínosan, ráemelve a tekintetemet, majd a párkányra ültem, kényelembe helyezve magam. A falnak döntöttem a hátamat, az egyik lábamat pedig szintén a párkányra helyeztem, közvetlenül a hamutartó mellé. - Tudod, hasonlítasz a legjobb barátomra. – Jegyeztem meg először ennyit, miközben őt fürkésztem és újfent beleszívtam a cigarettába. Felé fújtam ki a füstöt, s azon tanakodtam, miért is mondtam ki azt, amit. Külsőre tényleg hasonlított Rá egy kicsit. Talán pont ez volt az oka annak, hogy beszélni akartam neki? Nem tudom. – Szóval… kezdjük ott, hogy a bátyám meghalt. Tudod, vele nem volt túl jó kapcsolatom, sőt, egyenesen utáltam őt. Azaz ezt hangoztattam, de sosem gondoltam komolyan. Azonban úgy ment el, hogy nem tudta, mennyire fontos nekem. – Ingattam a fejemet, majd félrenéztem. Azóta a bátyámmal rendeztem ezt a kis dolgot, hiszen szellemként beszélhettem vele, ezt azonban nem akartam Celian orrára kötni. A végén még tényleg elkönyvelt volna őrültnek. – Ezt követően a legjobb barátom tűnt el, majd… most, pár hete megtudtam, hogy ő is meghalt. Fontos volt nekem, az életem meghatározó pillanatain mind-mind ott volt és… egyszerűen ő is megszűnt létezni. – Mély levegőt vettem, majd kissé feszülten elnyomtam a cigarettát a hamutálban. – Gyűlölök emlékezni ezekre… és nem csak rájuk, hanem… valaki másra is, mert… ő is eltűnt. Nem akarom visszahallani az ő halálhírét is pár hónap múlva. – Nem néztem ezúttal a fiúra. – Nem akarom, hogy bárkinek újra köze legyen hozzám, mert annak sosincs jó vége. – Ezért is nem hívtam fel azóta Lettyt. Még Hopeot sem kerestem, pedig… mindkét lánnyal jól éreztem magam és meg akartam óvni velük a friss ismertségem. De a fenébe is… féltem, hogy nekik is csak árt a jelenlétem. Sóhajtottam egy nagyot, majd Celianra pillantottam. - Oh, szóval igen, ezzel azt akarom mondani, hogy… ha új szobatársat óhajtasz, csak szólj és pakolok. – Felnevettem. El akartam viccelni az egészet, holott nagyon is komolyan gondoltam azt, amit.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Vas. Júl. 28, 2019 12:23 pm
To: my wolf
all i want is nothing more to hear you knocking at my door ---
Lehetségesnek tartottam, hogy félreértette a segítségem felajánlását, mert kicsit elmerengett rajta, mielőtt bármit is válaszolt volna. Nem hibáztattam, hiszen életünkben először beszéltünk két szónál többet egymással. Belegondolva, én tűnhettem furcsának. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni egyébként, de talán még is sikerült. – Van egy csomó jegyzetem a múlt félévből, ezért gondoltam – jegyeztem meg, miközben kifújva a füstöt, amit a szellő szétrobbantott és a szobába söpörte. Néha azt kívántam, bár árthatna nekem a nikotin és a kátrány, amit minden egyes szállal elszívtam, azonban tudtam, hogy ez nem történhet meg. Ezer éve nem ölhet meg lassan semmi sem. Felnevettem a válaszára, amit az idézet váltott ki belőlem. Wilde nagy benyomást tett rám, már amikor először jelent meg az Új Világban, ezért is kerestem fel a Londonban, annak idején, mielőtt lecsukták volna a könyve miatt. Ki akartam hozni, de nem egyezett bele. Azóta már rongyosra olvastam a dedikált példányát a Dorian Gray arcképének. – Igazán különleges figura volt – mondtam kissé elmerengve az ablakban. Igyekeztem úgy formálni a szavakat, hogy nehogy kiderüljön személyesen ismerhetem az írót. Kellemetlen kérdéseket vethetett volna fel, amiket nem akartam megválaszolni. Nem azért, mert szégyelltem volna a válaszaimat, hanem mert az új lakótársamról nem tudhattam igazán kicsoda. Hazudni olyan rettenetesen könnyű volt. Meglepődött a mellettem álló férfi, amikor megkérdeztem kér-e egy szál cigarettát. Nem tudom, hogy azért, mert nem számított rá, vagy csak mert nem próbálta még ki. Ez utóbbi engem lepett meg, de csak hümmögtem rá, és megnyaltam az ajkaimat: – Valóban – helyeseltem a kissé költőire sikeredett kérdésére. Mosoly bujkált a szám sarkában, és csak most tűnt fel, hogy ez az azóta nem változott meg, mióta belépett Theo a szobába. És nem azért éreztem ezt, mert fel akartam volna tépni a torkát. Botorság is lett volna a részemről, ha bántottam volna. A szál cigarettát végül letette a párkányra, mellém, majd visszasétált az ágyához, és közben beszélt. Pár perc pakolászás múlva tért vissza hozzám. – Sajnálom a veszteségedet – mondtam egyszerűen. Bárkit is veszített el, és bárhogyan, sosem lesz könnyebb. Ezer év távlatából sem könnyű. Akármennyire gyűlölhettem Esthert és a gyermekeit, korábban mindig álmodtam róla, hogy anyám helyett anyám lesz és nem kíván tőlem olyan szörnyűségeket. Persze ez csak ábránd volt, és mindig is az lesz már, amíg élek. És rajtuk kívül is oly’ sok ember halálát néztem végig a környezetemben. Az én létformámban a kötődésnek soha nem lehetet boldog vége. Elővettem az öngyújtómat, hogy tüzet adhassak Theonak. Ő beszélt és én hallgattam. Közben az arcát fürkésztem. Távolinak és valóban elzárkózottnak látszott. Fájdalom volt a szemeiben. – Igen, tényleg érdekel – feleltem gondolkodás nélkül. – Sokat segíthet, ha beszélsz róla, és az a tapasztalatom, hogy az ismeretleneknek könnyebb beszélni. Nem véletlenül járnak emberek terápiára – mosolyodtam el, majd leugrottam az ablakpárkányról és az asztalról felvettem a hamutálat, amiben elnyomtam a saját cigimet, azután letettem az ablakpárkányra, kettőnk közé. – De megértem, ha nem akarsz erről beszélgetni – tettem hozzá, mert nem akartam, hogy kényszernek érezze a dolgot. Végül is, most ismerkedtünk. Mégis volt valami ebben a srácban, amit nem tudtam definiálni egyelőre, és valami azt súgta, sose fogom tudni igazán. – Ha mesélnél, cserébe majd én is fogok és bármit kérdezhetsz – vontam meg a vállamat egy mosoly kíséretében, aztán hagytam hadd döntse el, mit is akar.
and i found love
where it wasn't supposed to be
right in front of me ---
Az álarc mögött :
szuszu ---
Vas. Júl. 28, 2019 12:16 am
☾ To: Celian Darveaux
☾ Dear past! Stop tapping me in the shoulder, I don't wanna look back.
Elgondolkodtam némileg a felajánlásán, de nem kaptam rá azonnal. Sőt, sokkal inkább azon törtem a fejem, miért is ajánlja fel – ennyire szánalmasan festhetek talán? Vagy ennyire jó fej volna csupán? Némi fáziskésés után reagáltam. - Lehet jól jönne. Bár mást is megkértem már, de jobb, ha többen segítetek talán. Hátha gyorsabban a fejembe vertek minden fontos infót. Vagy csak segítsetek puskát írni a vizsgára – Nevettem fel kínomban. Aztán a továbbiakra nagyot nyeltem. Saját „szer” , huh? Vajon sejti, mire gondoltam az imént? Én magam inkább nem reagáltam erre túlzottan, inkább hallgattam a további szavait, s a szemöldökömet is felvontam kérdőn. - Milyen bölcsességeket árasztasz magadból. Azaz, ez az Oscard Wilde… - Nevettem, majd a fejemet is megcsóváltam kissé. Oké, az elmúlt pár perc igen pozitívan alakult, egyelőre jó benyomást keltett Celian, így közelebbről. - Hm, ez mondjuk jogos. – A pénzügyi megfontolás. Nekem nem volt még erre túl sok gondom… a bátyámnak volt annyi megtakarítása, hogy eddig vígan ellehessek, habár az ő pénze is véges volt. Talán ideje lett volna munkát vállalnom a fősuli mellett. Remek, Theo, időben gondolkozol. Talán eleve dolgozni kellene, nem elcseszni az idődet ezen a nyomorult helyen. Vettem egy mély levegőt, s miközben a cigarettát néztem Celiannál, azon gondolkodtam, kipróbálnám, de végül nem kérdeztem rá. Sőt, elszakadva a párkánytól, készültem volna visszaindulni az ágyhoz, mikor megszólalt. Aztán nevetett. - Én… - Meglepve néztem rá, majd a dobozra. Ennyire feltűnően bámultam? Csodálatos. Bólintottam, majd elvettem egy szálat. – Kösz. Nem dohányzok amúgy, de… mindent ki kell próbálni, nem? – Halványan rámosolyogtam, de a rosszkedvem ettől még nem igazán tűnt el. Sőt, a negatív gondolataim sem. - Igazából egy buta ígéret miatt vagyok itt, aminek… voltaképpen semmi értelme. Ez is csak arra emlékeztet, hogy ő már nincs és soha nem is lesz. Pedig azt hittem, hogy… ah, mindegy. Nem akarok panaszkodni. – A cigaretta szálat leraktam a párkányra, ezután mentem vissza az ágyhoz, hogy kipakoljak néhány ruhát a szekrénybe, meg a fürdőbe kivigyek ezt-azt. Közben pedig hallgattam Celiant is, akinek úgy tűnt, felkeltettem az érdeklődését. Úgy döntöttem, felhagyok a pakolással és visszaléptem hozzá az ablakhoz, majd a kezembe vettem a cigarettát. - Nem csak az ittlétem az, ami értelmetlen. Sosem voltam egy negatív figura, Celian, de a helyzet az, hogy jó ideje úgy érzem, nem is kellene léteznem. Mert minek, ha nem vár már senki? Minek, ha már teljesen magadra maradtál? Tudom, meg kellene találnom a szépet meg a jót az életemben… vagy nyitni mások felé. De ez rohadt nehéz. Az ember bezárkózik egy idő után, ha sok sérelem éri, vagy sok veszteség. Én most elzárkóztam. – A számba vettem a dohányt, majd rájöttem, hogy nincs gyújtóm, így Celianra pillantottam kérdőn, rá várva a megoldással. Ha segített, akkor beleszívtam a dohányba, s a számból kivéve kifújtam lassan a füstöt. - Celian, tényleg érdekel, miért… vagyok ennyire… olyan, amilyen? – A szemeit kezdtem fürkészni. Pontosan azért kérdeztem rá erre, mert nem ismertük egymást. Nem hittem, hogy jó indítás, ha rázúdítok minden nyomorúságom egy idegenre. – A végén elkönyvelsz valami… nem is tudom, minek. Körülöttem mindenki meghalt. Vagy... eltűnt. – A cigaretta megremegett az ujjaim közt, majd rápillantottam, s végül beleszívtam újfent. Ezután kipillantottam az ablakon merengve.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Szomb. Júl. 27, 2019 11:38 pm
To: my wolf
all i want is nothing more to hear you knocking at my door ---
Furcsa véletleneket produkált az élet mindig is, a mostani helyzet sem volt kivétel ez alól. Bár gyakorlatilag teljesen ismeretlenek voltunk egymással ezzel a sráccal, most mégis ugyanabban a szobában voltunk, és igen kínos lett volna, ha csak csendben bámulunk egymásra. Még akkor is, ha jóképűnek találtam így közelről is. A kézfogáson szemmel láthatólag kissé meglepődött, de nem utasította el, így meggyőződhettem róla, hogy mi biztosan nem az új szobatársam, és aggódhattam is, hogy tudatlan halandóval vagy más természetfelettivel kell osztoznom a fürdőszobán. Kénytelen leszek kipuhatolni a későbbiekben a mibenlétét. – Az kemény – válaszoltam, mikor kiderült, mit is keresett ilyen korán a kollégium falai között. – Ne vedd tolakodásnak, de ha gondolod, szívesen segítek neked a felkészülésben – ajánlkoztam, bár magam sem tudtam volna megfogalmazni, miért is tettem ezt. Ennél sokkal gyanakvóbb és visszahúzódóbb voltam, a több száz éves tapasztalatom ellenére is. Ennyi idő alatt megtanultam, hogy a túlélés záloga sokszor az, ha meghúzza magát az ember. Időközben feltornásztam magamat a nyitott ablakpárkányra, és onnan pillantottam vissza az ágyon ülő férfira. A válasza meglepett, ám ezt nem mutattam ki, csak egy halvány félmosoly bujkált a szám szélén. – Mindenkinek meg van a saját szere – feleltem, és már kattintottam is a gyújtóval, majd mélyet szippantottam a cigarettámból. A fehérszürke füst lassan gomolygott el, miután kifújtam. – „A dohány tökéletes gyönyör. Kifinomult és kielégületlenül hagy.” Legalábbis Oscar Wilde szerint, és valahol egyetértek vele – talán nem is annyira Theodore-nak szántam mindezt, mint saját magamnak. Legalább elkönyvelheti, hogy új szobatársa kissé bolond, de ki nem az, manapság. Kinéztem a napsütésbe. Egyetlen dolog miatt voltam hálás Esthernek, mégpedig a holdkőből készült amulettért, amit nyakláncként hordtam. Ez az egy dolog volt, amivel enyhítette a tényt, miféle szörnyet csinált belőlem. A szemem sarkából láttam, ahogy a szobatársam felém közeledik. Tetszett a mosolya. – A szabadság nem helyhez kötött –válaszoltam két slukk között mosolyogva. – Egyébként pénzügyi megfontolásból vagyok már itt, olcsóbb mint az albérlet, amit eddig fizettem – ez félig igaz is volt, valóban albérletet fizettem az elmúlt néhány hónapban, de az erős túlzás volt, hogy spórolnom kellene. A pénzügyeimet nem kötöttem sose senki orrára, de meg voltam mindig is a forrásaim. – Ráadásul elég rugalmasak ilyenkor itt is – vontam vállat végül. Valóban nem kellett aggódni, hogy valami miatt zargatják majd az embert itt a nyár közepén. Láttam, ahogyan a cigarettás dobozt fixírozta Theo, miközben hallgatta a válaszomat. Előre dőltem, így egészen közel hajolva hozzá, és kinyitva a dobozt, felé nyújtottam. – Ha kérsz, nyugodtan vegyél, nem harapok – felnevettem, már láttam, hogy nem igazán tudja eldönteni ő maga sem, mit akar. De nem az én dolgom volt igazából. Aztán csak figyeltem, mikor kissé elkedvetlenedve megszólalt. – Mégis volt valami oka, hogy visszajöttél ide – jegyeztem meg, újra beleszippantva a cigimbe. – Nem az én dolgom, de ha annyira reménytelen és értelmetlen lett volna visszajönnöd a fősulira, akkor nem tetted volna meg. Szóval ne legyél úgy elkeseredve, biztos meg lesz az a vizsga is – ahogy visszasétált az ágyához, az ablakpárkányon ülve felé fordultam. Egy hosszú percig csak figyeltem, ahogy pakolta ki a holmiját a táskájából. Volt benne valami, ami felkeltette az érdeklődésemet, de nem tudtam igazán megmagyarázni. – Megkockáztatva, hogy elküldesz a franc, így öt perc komolyabb ismeretség után, de megkérdezhetem, miért érzed értelmetlennek az ittlétedet? – érdeklődtem, bár tényleg benne volt a pakliban, hogy nem válaszol, nem különösebben zavartattam magamat.
and i found love
where it wasn't supposed to be
right in front of me ---
Az álarc mögött :
szuszu ---
Szomb. Júl. 27, 2019 4:19 pm
☾ To: Celian Darveaux
☾ Dear past! Stop tapping me in the shoulder, I don't wanna look back.
Mivel kezet nyújtott, így megfogtam köszönésképp, majd egy mosolyt is küldtem felé, mielőtt elengedtem volna. Furcsa volt, hogy pont vele osztottak be egy szobába. Mármint… pont abból kifolyólag, hogy sosem beszélgettem vele igazán. Semmit sem tudtam róla. Talán ez egyfajta lehetőség volt számunkra – vagy… csak egy véletlen. Bár megrögzötten hittem, hogy minden okkal történik, az életem elmúlt hónapjait nem tudtam mivel magyarázni. De nem akartam újra letargiába süllyedni. Egyszerűen csak felejteni akartam és elengedni. Újra élőnek akartam érezni magamat, s ezért jöttem egészen pontosan ide. A főiskola. A jövőm. Erre kellett koncentrálnom, minden mást kizárva. Csakhogy ezt mondani egyszerűbb volt, mintsem megtenni. Sóhajtottam egy aprót, majd bólintottam Celiannak. Lehuppantam az ágyamra, a táskám mellé, onnan néztem el a fiú felé, majd utána, mikor eltűnt a fürdőszobában. - Mivel fél éves anyagból kellene vizsgát tennem, így jobbnak láttam, ha máris beköltözök. Még évkezdés előtt le kell vizsgáznom, ha továbbra is a ti osztályotokba akarok járni – Vallottam be röviden és tömören, majd figyeltem, ahogy kinyitja az ablakot. Felvontam a szemöldökömet. Dohányzik? Ez meglepő tény volt. A kérdésre automatikusan megráztam a fejemet. - Dehogy zavar. Mármint… gyújts csak rá. Én ezerszer rosszabb dolgokkal károsítom magam – Nevettem fel kínomban, de aztán jobbnak láttam befogni. Nem volt kedvem az orrára kötni, hogy éppenséggel a drogokra gondolok. Sőt, ha esetlen visszakérdezett, akkor… akkor is volt rá válaszom. Alkohol. Pont elég káros, nem? Nagyot nyeltem, majd felálltam és odasétáltam hozzá, avagy mellé és a párkány szabad részére támaszkodtam a kezeimmel. Az ablakon kezdtem kifelé bámulni. - Na és te… miért jöttél ide a nyár közepén? Nem kellene még élvezned a szabadságot? Nyári kalandok vagy ilyesmi? – A szemem sarkából néztem rá egy mosollyal, majd a dohányra. Kedvem támadt kipróbálni. Mármint, eggyel több vagy kevesebb káros dolog a szervezetemnek… már olyan mindegy, nem? De nem akartam rákérdezni, szóval újra az ablakon kezdtem kifelé nézni és a mosolyom is lassan eltűnt. - Őszintén szólva, lehet őrültség volt idejönnöm. A vizsgám kb. esélytelen, hogy sikerül, a másik meg… értelmét sem látom nagyon ennek – Vállat vontam, majd némi töprengés után elléptem az ablaktól és visszaindultam az ágyhoz. Elkezdtem kipakolni a táskámból, lassú, monoton tempóban.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Szer. Júl. 24, 2019 12:10 pm
To: my wolf
all i want is nothing more to hear you knocking at my door ---
Néhány éve voltam újra ezen a környéken. Korábban azt hittem, sosem fogok visszatérni még csak erre a partszakaszra sem, hisz annyi szörnyűség történt velem itt. A múltam összes kísértete Mystic Falls körül lebegett. Mégis ez az egyetlen ismerős hely számomra, az egész világon… és ezt nem csak úgy mondom, ahogy a halandók szoktak túlzásokba esni, mert láttam az egész rohadt világot, a bolygó minden pontját felfedeztem az elmúlt ezer év során. A kiszikkadt homoksivatagoktól a párás, nedves dzsungelekig, a semmi közepén élő nomád közösségektől a new yorki nyüzsgő őrültekházáig mindent. Mindent, amit ez a sárgolyó a hátán hordott. Valami mindig is hiányzott, bárkivel is álltam össze életem során. Valami, ami még halandó koromban sem volt meg, és amire nem is mertem gondolni sem azóta, mert az egyetlen, akibe bizalmat fektettem, rögtön el is árult, és szörnyeteget csinált belőlem. McKinley biztonságos megoldásnak látszott, amikor visszatértem Virginiába. Nem Mystic Falls volt, de mégsem volt túl messze. A főiskola pedig alternatívát adott, és okot, hogy maradjak, mert valami kellett, valamibe kapaszkodni akartam, hogy ne rohanjak el újra a világ másik végére innen. Némiképp ijesztő volt az a megnyugvás, amit ezen a ponton éreztem, sehol máshol, csak itt. Ezért iratkoztam be a Whitmore-ra, hogy az ambivalens érzéseimről eltereljem a figyelmemet. A fotózás pedig elég jó indoknak tűnt. A kollégiumi szobát néhány hete foglaltam el, és bár szerettem volna, ha egyedül maradhatok, beosztottak valakit mellém. Pusztán kényelmesebb lett volna, ha nem kell osztozkodnom, de mivel nem voltak túl segítőkészek az ügyintézésben, elengedtem a dolgot. Arra gondoltam, hogy legalább egy rövid ideig csak az enyém lesz, majdnem az egész kollégium. De ebben azt hiszem tévedtem. A fürdőszobában voltam, bezárkózva, sötétben, ez fotós trükköt akartam kipróbálni, amiről nem rég olvastam a neten, amikor meghallottam, hogy nyílik a szoba ajtaja és belép rajta valaki. A nyakamba akasztott fényképezőgéppel léptem ki a fürdőszobából az ismeretlen, mégis ismerős hangra. – Ó, hello –köszöntöttem kissé meglepve Theo-t. Voltak közös kurzusaink, de elég rég nem láttam már a fősuli környékén sem. Nyilván neki is megvolt a maga baja. Bár ismertem látásból, sosem beszéltem még vele egy köszönésnél többet. Nem volt miért. Amúgy is könnyebb volt elkerülni a feltűnést, ha meghúztam magamat. Kezet nyújtottam neki, majd az üresen álló szekrény felé intettem. – Amelyik a te ágyadhoz van közelebb – feleltem, és ahogy elindult az üres ágy felé, akaratlanul is végig mértem. Valami megváltozott rajta vagy inkább benne, mióta utoljára láttam egy bulin. – Azt hittem, csak én játszok szobafoglalósat a nyár közepén, de jó tudni, hogy nem vagyok egyedül ezzel – jegyeztem meg, majd visszaléptem a fürdőszobába, és kihoztam egy két kelléket, amit bent használtam a fényképzéshez. Lepakoltam a saját ágyam végére, majd az ablakhoz léptem, és kinyitottam. A szikrázó napsütés pillanatok alatt felmelegítette a bőrömet, legalábbis úgy éreztem. Felültem az ablakpárkányra, a keretnek döntöttem a hátamat, és elővettem egy szál cigarettát. – Zavar, ha rágyújtok? – kérdeztem meg a fogaimmal tartva a cigit, még mielőtt kattintottam volna az öngyújtóval. Kicsit késve jutott eszembe, hogy lehet, mások nem bagóznak: – Ha zavar, elteszem –tettem hozzá egy barátságos mosolyt villantva Theora.
Kezdőlap
