Ha elfogadjuk mindazt, mibe az emberek a hitüket fektetik, a világuk és teremtésük históriáját, hihetünk vajon vakon abban a cukormázban is, mely körbelengi az első emberpár történetét? Elfogadhatjuk, naivan méghozzá, azt, hogy Eve hűséggel és őszinte odaadással viseltetett a társa felé? Nevetségesnek tartom. Létem a bizonyíték arra, hogy, származzanak bármely mindenható forrásból, bármely jóságos transzcendens, univerzális energia mozgassa ley vonalakat a maga perverz és szadista hajlamokra utalóan megtartott voyeur pozíciójából, ezen teremtmények, kike egy mennyei Atya, egy Úr oly nagyon és oly törhetetlenül imád, nem változnak. Nem, nem tehetik. Van bennük egy erő, ami nem engedi. Láthatatlan, és tán éppen emiatt, rémisztő. Sokan igyekeznek elfojtani, mások menekülnek előle leggyakrabban azáltal, hogy a bensőjükben tátongó űrt valami mással próbálják meg kitölteni. Minél inkább elősegíti számukra a feledést, a puha, édes mámort, mi súlytalanná és gondtalanná teszi őket, annál jobb. De mi ez a késztetés? Mi ez az acsargó bestia, amely éles karmaival belülről karcolgatja bőrüket? Először csak cirógat, míg remegni nem kezdesz, míg úgy nem érzed, hogy testedbe folyékony, forró ólmot öntöttek, ami ott lassan kezd megkeményedni és kitölteni a rendelkezésére álló teret. A külvilágból szépen lassan semmi nem marad, a zajok kizáródnak, a látás homályosul, s mindaz, mi a tudatot kitölti, a halandó szaporán vevő szíve és gyorsuló légzése. Ez az a fenevad, mitől sokak tartanak. Míg, noha ritkább esetben, olyan esetek is előfrodulnak, hogy elfogadják. Vegyük például az apácát, aki egészen egy templomig képes menekülni, mert érzi magában ezt a megmagyarázhatatlan erőt, azt, ami nehézzé teszi a levegővételt, ami kedélyeit borzolva nyirkossá teszi a kedélyeit és elméjét bűnös képek hordozójává teszi. Türelmetlenül gyűrögeti a testét fedő fekete anyagot, balga módon kapaszkodva azon törékeny illúzióba, hogy ha a nyirkosság eltűnik kezéről, azzal majd a lelkét is tisztára mossa. Ez tudatának reménykedő része, míg vannak hangok, akik azt suttogják, hogy csak áltatja magát. Ezért menekül. Ezért köt ki a templomban újra és újra. Térdre borul, s imákat rebeg, fátyolos tekintetét egy keresztre veti, mely szavait nem hallhatja, választ nem rebeghetnek a rajta formázott élettelen, mesterséges férfialak ajkai. Valóban válasz az, mire vágyakozik? Nem is vágyakozás már ez, nem. Sóvárgás. Kínkeserves, őrjítő, az a fajta, amely a gyengébb személyiségűeket arra sarkllná, hogy szemelje ki a számára legszimpatikusabb tömör fából készült padot és verje párszor fejét a háttámlájába, hátha akkor csitul a koponyájába zárt zümmögés. Az apáca nem tesz ilyet. Nem kel fel a templom padlójáról. Mert még azelőtt, hogy valami kiút után nézhetne vagy esélye volna valamivel racionálisabb gondolatfoszlányait összeszedni, egy selymes hang zökkenti ki őt őrlődéséből.
- Feltételezem, mindannyian vágyunk egy válaszra. - a hang nem elítélő, nem gunyoros, inkább simogató, megértő. Az a típusú, mely nyugalommal kecsegtet egy rémálomból való riadást követően. Hangját hallva már sietősen szedi össze magát, hogy mégse így lássa a férfi. Nem tudja, mikor veszik el a tekintetében, sem azt, hogy jobb lett volna, ha tovább menekül inkább, ugyanis az erő a bensejében, mely én vagyok voltaképp, láthatatlan ujjakkal szakítja fel vágyainak fátylát. Azon a viharos estén más anyag is felszakad, lehull a padlóra, mígnem az apácát már nem fedi semmi és nem a kinti mennydörgés a leghangosabb, mi megtölti a levegőt, ahogy az Úr egyik szolgája meghajol a vágy előtt, verejtékező testtel törik meg a gerince, esküje, az elméje, és hite is, miként rabjává válik.
Ki gondolná, hogy gyilkos ösztönöket hoz majd ki belőle, ha megtudja, hogy szeretője mást kíván hosszútávon birtokolni? És kapott választ az Istenétől? Ki tudja. Bizonyos szempontból a válasz akár igen is lehet. Mert az biztos, hogy több éjjelen át többször is felemlegette az Urat, amikor azon férfi ujjai cirógatták, de ezt leszámítva... ha Isten végig is nézte, nem sokat tett, hogy a sorsfonal más irányba mozduljon. Talán kicsit magához nyúlt, ki tudja. Számomra.. számunkra ez már lényegtelen. Az számít, hogy a történet bizonyított valamit. Én bizonyítottam valamit. Az elkerülhetetlenséget, mely a karjaimba sodor.

Most is hasonló dolog zajlik éppen. Még fiatal démon, így természetes, hogy kellőképpen alázatosságot és elkötelezettséget kíván tanúsítani a megfelelő rangsoros lények felé, s ez a szirének otthonába is elhozza. Azt mondja gyűlöl, azt mondja ki nem állhat, olyat is hozzám vág, hogy bár elpusztulnék, de valahányszor lassítok, ajkai remegve, elhaló hangon formáznak szavakat, könyörgéseket, hogy abba ne hagyjam, megtesz bármit. El is hord mindennek. Királyának, uralkodójának. Istennek. Míg én? Évezredek tudását alkalmazom, de ennél több figyelmet nem szentelek neki. Valamivel lejjebb siklik rajta a kezem, hogy birtokló erővel szorítsák meg ujjaim, fordítok a helyzeten, hogy a fátyolszerű, éterien könnyű felület a hátát érintse, míg én fölé magasodok és növelem a tempót. Valamikor még az aktus előtt közöltem vele, hogy sietnünk kell, mert utána a királynőhöz kell mennem. Kétlem, hogy figyelt volna, ott éreztem tekintetében a lángokat. A hatásomat. Szavaim süket fülekre találhattak, abból ítélve, ahogy hosszú sikolya után újra azt az égi nemtörődöm entitást emlegeti. Figyelmen kívül hagyom, hiszen egykoron ember volt, még mielőtt lelke menthetetlenül megfeketedett volna.
Apáca, úgy hiszem.
Emberi mércével mérve órák vesznek a végtelenbe, mire végzünk. Nekem rövidebbnek tűnik. Jelentéktelennek. Üresnek. Mégis mosolyogva bocsátom el egy intéssel, egy utolsó érintéssel. Egy hazugságra épülő búcsúval, miszerint újra meglátogathat. Talán így is lesz. Talán soha nem kerül rá sor.
Ahogy esszenciája elhagyja a birodalmamat, úgy gondolataimat is, helyette a vörös vidéket pásztázza tekintetem. Még megfordul az is a fejemben, hogy valóban felkeresem a kastélyt, a királynőt, de a gondolat, hogy Kai is ott jár... nos, maradjunk annyiban, hogy kellemetlen keserű aroma szökik tőle a szájba, körülbelül olyasmi, amilyen lehetne ha hamu keveredik fekáliával. Fintoromon egy újabb jövevény se segít. Hangjának dallamossága zökkent ki, az a szokásos engedélykérés, noha együtt uraljuk e vidéket.
Nem töröm magam azzal, hogy bármit is felvegyek, csak elkiáltom magam, hogy szabad, hagyom, hangom, akárcsak erőm szokott területünkön, bejárja a helységet, hogy aztán a falak csak némán merjék majd suttogni. Laeriel belép, s míg én a szemeibe fúrom az enyémeket, rajta látom, hogy nehezebb koordinálni pillantását. Noha ő az, akivel tartom a távolságot, ki mondta, hogy ne kínozhatnám egy kicsit? Még mosolyom is visszatér a fintor uralma után.

Mint mondottam.. az emberiség nem változik. Én magam miért tenném hát?