Tisztelem a kagylókat, életük árán őrzik azt mi az övék, de sajnálom is őket hisz csak egyetlen egy lehet sajátjuk. Nem úgy, mint nekem, hisz mindenből ezer meg egy darabom van, felesleges vagy hasznos, szép vagy rút, becses vagy becstelen nem számít. Ami az enyém az az Enyém, ami a tiéd az is az Enyém.
A legbelső termeim egyikében vagyok, ide szinte senki nem léphet be, Solrilont néha beengedtem mikor itt élt velem. Most egyedül állok itt a vörös falak között és pergetem az igazgyöngyöket, hosszú ujjaim között. Mint homokszemek. Elmerülök villanó szépségükben, tik-tak ütődnek egymásnak és az aquileiai baptisztérium falához. Egy kis római városban építették eredetileg fel valahogy az 5. században, nem nagyon emlékszem. Megtetszett, és az enyém lett. Tökéletes gyűjtőhelye a gyöngyeimnek. Az apró kis kavicsok, mint univerzumok szikráznak egymásba fojtva fényüket a medencében, akár fürödhetnék is bennük, de minek. Meguntam. Az utolsó pár szemet egyszerre dobom vissza a medencébe. Ideje elfoglalni új otthonomat. Elhagyom Kalit. Az ódon termekben visszhangot keltenek lépteim, finoman hordom végig kifelé menet tekintetem a selymek, könyvek, szerszámok, halmain mindre emlékszem. Mind az enyém. Gondosan zárom rájuk a védelmet nyújtó ajtókat. Szolgáim távollétemben is vigyázzák majd őket, de a kísértés nagyúr. Gunyorosan mosolygom, magamban miközben ráhúzom az utolsó reteszt is. - Míg távol leszek, senki sem léphet a főépületbe. A szállásaitoknál maradjatok és tartsátok távol a kíváncsiskodókat.- Parancsolom szolgáimnak. Meglepődtek, évszázadok óta nem hagytam el Kalit hosszabb időre. Solrilon mellett akartam maradni szenvedésében. Igazságtalan volt, amit rá mértek, de hát ez a pokol itt nincs igazság, csak hatalom. Most pedig új hatalom született, Katherine. Az emberek világában pedig szabad a vásár.
Mumbai. Őrült forróság, még éjszaka is. Sas képében repülök a tömött utcák felett, vadászom. Zsúfolt piacterek váltják egymást, az erős fűszerek és füstölők illata nehézzé teszik a levegőt, szinte nyálkás. Egy sikátorban visszaveszem emberi alakom és úgy követem tovább a prédám. Retteg, zakatol a szíve, mint egy kismadáré. Elbizonytalanodik, érzem a szagán. Ó nem madárkám, te szépen menj tovább, oly közel már a cél. Szinte érzem kezeim között az elveszett festmény papírját. Egy kisebb bátorság varázslatot küldök rá. Mély levegőt vesz, kihúzza magát, erőteljesebb léptekkel megy tovább. Elégedetten, húzom félmosolyra az ajkaim, majd észrevétlen követem őt a szűk kis utcák labirintusán. Megérkeztünk, erőt venne rajta a félelem, de varázsom erős, határozott hanggal ejti ki a szavakat és jut át az őrökön. Követem. Egyszerűbb lett volna csak megtörni és kiszedni belőle a pontos helyszínt, de akkor hol marad az élvezet? Felérve a szobába még nem fedem fel magam, bűbájt bocsátottam testemre. Ott van Albrecht Dürer Melancholia című képe! Valami pénzeken veszekednek az asztalnál az emberek, de engem már nem érdekel. Végre megvan! Elönt a mindenek feletti birtoklási vágy. A 2. világháborúban veszett nyoma, sokan keresték sokfelé. Abban az időben épp más merre volt dolgom, nem volt időm kutatni. Nem törődőm többé az álcázással, áhítatos arccal lépkedem a kincsem felé. Mikor megjelenek a semmiből, megrémülnek, fegyvereik után kapnak és tüzelnek, mintha bármi eredménye is lenne. Gyors mozdulattal tépem ki a legközelebbinek a szívét, hosszú kecses karmaim pillanatok alatt törik darabokra a borda kosarat. A többiek megdermednek, fejükbe mászva rémületüket az egekig emeltem. Saját kezükkel vetnek véget életüknek, majd mind krumplis zsákok dőlnek el a mocskos padlón. Agyvelöjük a plafont díszíti, mint torz sztalaktitok csepeg lefelé. Leengedem kezem, a szív még dobban egyet miközben a padló felé zuhan. Szemem meg sem rebbent, folyamatosan csak azt a csodát figyelem, zseniális technikáját a mesternek. Hm. Ironikus. Bár a legtöbb embert semmibe veszem, van egy kettő közülük, ha személyükkel nem is, munkásságukkal kivívta figyelmem. Elmém erejével össze csavarom legújabb ékét gyűjteményemnek, majd megindulok Olaszország felé. Ideje haza menni.