'A születés körülményei tisztázatlanok.' Persze, hogy azok. Egy lélek nem sok, annyi nem volt ott. Se emberi, se más. Csak az anyám, meg én, ketten a világ ellen. Aztán csak én.
Vannak 'emlékeim' magzati koromból, már amennyire azt az érzékelési kavalkádot fel lehet fogni, amit egy lény a benti világban felfog, az anyja hasában.
Anyám szeretett engem. Mindennél és mindenkinél jobban.
Szegény, szerencsétlen pára.
Tudtam, hogy romlott vagyok. Nem is volt kérdés. Persze, nem tudatosan, csak zsigerileg, sokkal ősibben, mint amint azt ésszel fel lehet fogni.
Sodródtam kézről kézre, házból házba, próbáltak életben tartani. Ha jól emlékszem, anyám nővére ragaszkodott ehhez, de ez mind nagyon zavaros. Az 1700-as években egy fattyú lény születése, az adott körülmények között, egy árváé, akinek se anyja, se apja, nem számított ünneplendőnek. Nem érdekelt senkit annyira, hogy feljegyzéseket készítsen. Csak dobáltak jobbról-balra.
Engem ez cseppet sem érdekel, félreértés ne essék. Életben maradtam, sőt, megtanultam túlélni.
Azt ugyan nagyon is furcsállták, hogy hullottak körülöttem a tetemek. Háztáji állatok, vadállatok, emberek, gyerekek. Mit is mondhatnék? Eljátsszam, hogy fogalmam sincs, mi történt? Én tudom, mi történt. Nézeteltérés. Mármint, az övék az enyémtől. Aztán vége.
Ilyen múlttal aztán hamar a magam urává váltam, végre. Mi tartott nekik olyan soká felfogni azt, hogy nekem se szükségem, se igényem nincs társaságra, sőt, ha jót akarnak, akkor elkerülnek?
Azért azt hozzátenném, hogy az elmém biztosan megérne egy pszichoterapeuta életművet. Talán elmehetnék egyhez, hogy aztán megöljem...

Az üldöztetés korán kezdődött, de szerintem ez nem meglepő. Az emberek rájöttek, néhány alkalom után (jó sokára, ha engem kérdeznek) hogy valami nem stimmel. Mármint, az ő felfogásuk szerint. Szerintem minden a legnagyobb rendben van a helyén.
Volt egy, aki nagyon kitartónak bizonyult. És szívósnak, sokkal szívósabbnak, mint a többi. Ephraim, a bolond, aki próbált megtéríteni. Csakhogy nem tudta, hogy én már megtértem. A Pokol urához. Sosem éreztem magam elveszve, az az igazság, szimplán nem tudtam pontosan, hogy ki is vagyok. Aztán Eph felvilágosított az egyik ilyen 'tisztára mosó' rituáléjának közepén, ami mondanom sem kell, kudarcot vallott.
Az első 100 évet a békés meggyőzés jegyében éltük. Azóta sem volt olyan termékeny évem, ami a hullákat illeti. Azután sajnos rájött, hogy nem fog menni, nem fog tudni meggyőzni arról, hogy nekem bizony a 'jó' utat kell járnom... úgyhogy a következő 100 év üldöztetésben telt. Háborúban. Habár nem öltem meg túl sok lényt, imádtam!
Ekkor tudtam meg, hogy az apám valóban a Pokol ura. Ez hatalmat, és erőt adott, olyan erőt, amire nem volt felkészülve sem a világ, sem Ephraim. Persze az üzenet közvetítőjét büntetés illeti, én pedig hosszas gondolkodás után nem csak rájöttem, hogy hogyan tudnám őt igazán megbüntetni, de a tervemet végre is hajtottam. Sikerrel jártam, megint. Elszakítottam őt az oly szeretett és becsült angyali világától.
Majdnem az enyészeté lettünk mindketten a folyamatban, de azt gondolom, megérte volna, hogy véget érjen, egy ilyen siker után. Azonban erősebbé váltam általa.
Ezután próbáltam Ephraimet lerázni, de nem akart eltűnni. Én apám után indultam, hiszen ő jött a sorban, rá várt a bűntetés - azonban mint kiderült, a nagy Arcadiust legyőzték. Ez ismét csak bosszúért kiáltott, hiszen mi az, hogy valaki végez azzal az apával, akivel én akartam, mert sosem hederített rám? A földre kárhoztatott ahelyett, hogy magával vitt volna a birodalmába, ami most már az én birodalmam, engem illet? És mégis, mit képzel magáról az a senkiházi ribanc, aki odaillesztette a hátsó felét az én helyemre?
Még hasznát is vehetem a levakarhatatlan útitársnak... már egészen megszoktam... csalinak jó lesz a Katherine elleni harcban!