Fehér bundámba bele-belekapott a szél, ahogy a barlang előtt megálltam. Elég gyakran voltam külön a társaimtól, a magányba menekülve a biztonságot nyújtó otthonunkból. Azon a napon még a nőstény démon jelenlétét sem voltam képes elviselni, pedig ételt hozott nekünk, társaságot, egy kis megértést. Ő valahogy szavak nélkül is tudott velünk kommunikálni, ahogyan más nem volt képest. Igaz, más észre sem vett minket, még az a sötétbarna bőrű hím sem, aki ezt a birodalmat uralta. Vagy valami olyasmi. Én sosem láttam mást a tekintetében, mint hatalomvágyat, egyáltalán nem tisztelte a tüzes alvilágot, amit ő hozott létre. S vele együtt minket is, vagy... nem. Minket maga a pokol alkotott, a hímnek ehhez semmi köze nem volt.
Odabentről hallottam Akane kedves hangját, talán éppen a társamhoz beszélt, aki a legjobban megtalálta vele a közös hangot. Vagyis, nálam jobban az egyszer biztos. Morogtam egyet, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja odabent, majd néhány ugrással az erdőben találtam magam. Eredetileg vadászni indultam, de nem éreztem éhséget, csak valami mást. Valami különös érzés kerített hatalmába, amit még nem ismertem. Düh, azt hiszem. Dühös voltam, akkor még nem értettem, miért. Állati testben furcsa volt éhségen kívül mást érezni, de ez nem gyomorkorgás volt. Mélyről jövő harag, ami később teljesen természetessé vált rossz napjaimon. Egyszerű bundás alakban pedig nem értettem, mi a baj. Csak azt, hogy kicsit el kell távolodnom mindenkitől. A kötődést is kicsit sutba vágni, ami a nőstény rókához, Asamihoz kötött. Már ahogy Akane nevezte. Engem Akirának szólított, s egész biztos társított is ehhez egy történetet, valamit egy legendából, egy rokonáról. Valószínűleg aludtam, vagy túl éhes voltam a figyeléshez, vagy csak egy rossz napom volt, mikor ok nélkül hatalmába kerített ez a sötét érzés.

Órákkal később, mikor végre visszatértem a bolyongásomból a barlangba, Akanét már nem találtam ott. A társam viszont ott hevert a sarokban, jóllakottan, elégedett arccal, én pedig lassan odaoldalogtam hozzá. Egy halk nyüszítéssel kértem elnézést, majd az oldalához dörgölőzve feküdtem mellé. Sosem lelkesedtem egyikükért sem kifejezetten, Asamit azonban nem akartam magamra haragítani, az csak újabb harcba fordulna. A legutóbbi veszekedésünk óta még mindig sántítottam kicsit, ő pedig az oldalát fájlalta, így most egy jó pár hétig letudtuk a verekedést. A halovány gondolataim szép lassan elszürkültek, majd el is tűntek, szemeim lecsukódtak ahogy álomba merültem.


- Akira, hát itt vagy! - köszöntött a női démon nagy örömmel, mintha valami kellemes lénnyel találkozott volna, aki megérdemli ezt a fajta viselkedést. Azért halovány mosolyra görbült a szám, kedveltem őt, csak épp elég szolidan mutattam ki az ilyesmit.
- Akane. Üdvözöllek. - biccentettem, de ő már bent is volt a házban. Formalitásképp azért intettem a kezemmel, mintha beinvitálnám, amin ő jót derült. Néha nem értettem, mire föl ez a fene jó kedve.
- Na és Asami? - vonta föl egyik szemöldökét, mire válaszképp én is az enyémet. Felsóhajtottam, mikor nem mondott mást, s tettem pár lépést befelé, végül nekitámaszkodtam az egyik ajtófélfának.
- Nem itt lakik. - feleltem egyszerűen. - Összenőve sem vagyunk, miért itt keresed? - tettem keresztbe a karjaimat.
- Ne légy úgy meglepve, tán még sosem járt a házadban? Vagy az ágyadban... - tette hozzá sokkal halkabban, elfordulva tőlem, mintha végignézne a berendezésen, az étkezőasztalon, ami tulajdonképpen nem igazán volt kihasználva. Végül mosolyogva fordult vissza felém. Nem tetszett, hogy ennyire tisztában van a dolgokkal, de azt hiszem ezzel mindenki tisztában volt már, nem volt titok. Nem mintha rejtegetnivalóm lett volna, csak... ez magánügy.
- Oké, szerintem zárjuk le ezt a témát. Mi a helyzet veled? - Próbáltam laza lenni, továbbra is szorgosan támasztva a félfát.
- Csak kíváncsi voltam, hogy van a kedvenc rókám. - Egy gyanús pillantásom után leült az asztalhoz, hogy pontosan velem szemben legyen, majd ezután helyesbített. - Az egyik kedvenc rókám. - Ezen már belőlem is kicsúszott egy rekedtes nevetés.
- Fantasztikusan. Illetve... nos, egészen addig így éreztem magam, amíg nem hoztad fel a hálószobámat. - Tudnia kellett, mire célzok, s tudta is, mert felnevetett, azután pedig elkomolyodott az arca.
- Előttem nem kell titkolóznod, Akira. Tudom, hogy mit jelent neked Asami. Már azelőtt tudtam, mielőtt beszélni kezdtetek volna. - Újabb mosoly, ezúttal az a mindentudó fajta, amitől néha a hideg is kirázott, máskor pedig tiszteletet váltott ki. Abban az esetben az előbbi volt érvényes.

Másnap a barlangban ácsorogtam egymagam, a síri csöndben, teljes nyugalmi állapotban, kiegyensúlyozottan. Ahogy lépteket hallottam, beleszagoltam a levegőbe. Ugyan nem volt annyira tökéletes a szaglásom ebben a formámban, mint bundás alakban, azért kitűnően éreztem, ki közeledik. A jelegzetes, ismerős illatán kívül a kötelékünket is erősebben éreztem, mint mikor távol volt tőlem.
~ Asami. ~ szóltam halkan telepatikus úton, egyelőre háttal állva neki, meg sem fordulva. Ő sétált oda hozzám, mellém, szinte hangtalan léptekkel, némán. Oldalra fordulva már az arcát, illetve igéző szemeit is láthattam, amiről egyből Akane szavai jutottak eszembe. "Tudom, mit jelent neked Asami."
Morogva megráztam a fejemet, s arrébb sétáltam, végül vele szemben álltam meg, megérintve az állát, fejem oldalra billent. Tényleg sokat jelentett nekem, a társam volt, olyan kapocs volt köztünk, amit halandó ember képtelen lett volna felfogni. Sőt. Más lény sem tudta volna mindezt megérteni, csak mi, rókák. Nem szóltam semmit, csak ajkaira nyomtam az enyémeket, majd szép lassan lehámoztam róla a ruháját. Úgy éreztem erre van szükségem, abban a pillanatban nem is érdekelt más. Különben sem számított, holnap bizonyára egymás torkának ugrunk, vagy úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi - esetleg újra megtesszük. Mert nem szabadulhattunk egymástól, örökre össze voltunk kötve.