Hogyan nevezheted magad a világunk részének, ha még az ősi vámpírok történetéről sem hallottál? Vagy csak egy bamba ember vagy, aki sötétségben éli le az egész életét? Itt a google nem fog segíteni, édesem. Csapj fel egy könyvet, régi kódexet, vagy bármit, amely visszavisz téged több mint ezer évvel. Akkor kezdődött minden...
Család:
Always and forever, mondjuk mindig, úgy kapaszkodván egymásba, mintha elhinnénk, hogy ez elég. A túléléshez talán, de élni? *sóhaj* Jól van. A szülőket inkább hagyjuk, még a végén kiújul a migrénem. Csak haladjunk végre ezekkel az unalmas kérdésekkel! Sokáig azt hittem, egyedüli lányként születtem négy fiú testvér mellé. Később rájöttem, hogy van egy fantasztikus nővérem, aki szerencsére ma már az életünk része, ám az elmúlt ezer évben végig a fivéreimre kellett támaszkodnom. Elijah, Niklaus, Finn és Kol mind fontos részét képezték az életemnek, a körünk pedig tovább bővült Hayley-vel és Hope-pal azóta. Látnod kéne az unokahúgom, a családunk női tagjaira ütött *heh*
Always and forever
We had a good run
Egész este az a nyugtalan érzés fojtogatott, hogy valaki figyel. Ezer év után könnyen mondhatnánk, hogy paranoiássá váltam, ám egy olyan testvér mellett, mint Nik, az ösztöneim igazán kiéleződtek a valódi veszélyre. Ha azt lesed, a saját rokonaid melyik sarkon fognak lekarózni, akkor már több mérföldről is felismered az ellenségeid. Hiába vártam azonban, az enyém nem akarta megmutatni magát, ezért úgy tettem, mintha nem figyeltem volna fel rá, és a tervek szerint folytattam a napom. Először is vettem képeslapot és néhány díszes szalagot, amivel Hope ajándékát akartam átkötni. Úgy terveztem, még aznap postára adom, hogy karácsony reggelre biztosan odaérjen. Aztán beültem a törzshelyemmé avatott kávézóba, nyomkodtam kicsit a telefonomat és figyeltem az ünnepi hangulatban fürdőző párokat és családokat. Próbáltam enyhíteni a magányomon azzal, hogy azt mantráztam, jól vagyok és mindezt az unokahúgom biztonságáért teszem, ám hamar rájöttem, hogy a lelkemben tátongó lyukat képtelen vagyok egyedül befoltozni, így végül idejekorán magam mögött hagytam a helyet. A kávézóból kilépve fázósan összehúztam magamon a bőrdzsekimet. A nap már lement ugyan, mégis lehetetlenül hidegnek érződött az este, és ahogy felnéztem az égre... Csodálkozva nyújtottam ki a tenyerem az égbolt felé, meglepetten figyelve, hogyan cseppen rá, majd olvad szét rajta az első hópihe. Hó? Olaszországban? Ilyenkor? Megcsóváltam a fejem és sietős léptekkel nekivágtam az utcának. A hotel csak néhány saroknyira volt, mégis gyanakvón fürkésztem az embereket magam körül. Szinte biztos voltam benne, hogy itt van köztük, mindössze arra várva, hogy megtegye az első lépést.
Megrökönyödve, levegőért kapkodva támaszkodtam magam előtt a földön. A Sivár kiszakításával járó fájdalom még élénken lüktetett a végtagjaimban, ám ez volt a legkevesebb. Gyűrűtől megfosztott, csupasz ujjam látványa nem hagyott levegőhöz jutni. Rég nem éreztem olyan erős félelmet, mely akkor söpört át rajtam, sem pedig honvágyat. Ha Nik itt lett volna, vagy Elijah... Kezdődő pánikrohamomból egy ismerős, elfeledettnek hitt erejű, gyengéd cirógatás rántott ki: a horizont világosodni kezdett, az épület által lefedett árnyékon túlnyúló ujjaimat elérték a hajnal első, gyengécske sugarai. Felszisszentem és elrántottam a kezem, zihálva kuporodtam a ház falához, megvetve rajta a hátam. Néhány pillanatig kitágult szemekkel meredtem az egyre magasabbra emelkedő, tüzes korongra, aztán légzésem lassan rendeződni látszott, ahogy a félelem helyét átvette a harag és valami egészen más bennem. Összeszedtem magam és a falba kapaszkodva talpra álltam. Szuper gyorsaságomat ugyan nem tudtam használni, mintha az erőm gyökeréből csapoltak volna meg, ám úgy döntöttem, nem adom meg annak a rohadéknak azt az örömöt, hogy harc nélkül megsüljek a napon. Elindultam az épület mentén, sietős léptekkel megcéloztam a szemközti hotelt. Tudtam, hogy ahhoz, hogy odaérjek, át kell sétálnom a napon, ám azt is tudtam, hogy az a valami nem csak engem keresett meg. Ha a bennem lévő, elzárt erőre pályázott, úgy a fivéreim is veszélyben voltak. Értesítenem kellett őket, ahogy Hope-ot is. Haza kellett mennem. Úgyhogy összeszorítottam a fogam, elmormogtam egy káromkodást az orrom alatt, aztán a fal árnyékától ellökve magam a hotel bejárata felé lendültem. Ugyan, kérlek! Az elmúlt ezer év fájdalmai után ez nem olyasmi, amit később egy üveg brandy ne oldana meg.
but tonight you're a stranger or some silhouette
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Aug. 16, 2020 11:59 pm
Ne félj, drágám!
a végén úgyis enyém lesz a lelked.
Rebekah Mikaelson
Azt hiszem én lennék a legboldogabb, ha magam kínozhatnám meg egyikőtöket a pokolban... talán valamikor eljön a szerencsenapom. Ti aztán nem adjátok fel, igaz? Ebben egy kicsit hasonlítotok rám, persze én egymagam értem el mindent, alkalmi szövetségekkel, ti viszont túlerőben vagytok, így azért nem nehéz. A lapod nagyon szuper lett, mindig is szerettem Bekah stílusát, te pedig tökéletesen visszaadtad mindazt, amit a sorozatban számtalan alkalommal láthattunk. Nagyon remélem, sok játékban lesz nekünk kettőnknek részünk, különböző énjeimmel! Kifejezetten tetszett, hogy a kaland köré építetted az előtörténetedet, különösen az utolsó rész... Szegény lánykádat nem kímélte meg az a bizonyos valaki, de sajnos ez csak a kezdet volt, ki tudja, mi vár még ránk a jövőben. Utadra engedlek, jó volt ilyen "kései" órán egy jó ET-t olvasni, s ezzel zárni a napot!