Szerencsére sikerül a bűbáj, amivel a falhoz tudom őt szegezni. Még ha néhány percig is, még ha egy apró foszlánya is a reménynek. A gyűrű ki is esik a lovas kezéből, remélem a nagynéném felveszi és utána valamilyen szinten sikerül majd hatástalanítanunk a lovast is. Igazából fogalmam sincs, hogy most ez az egész miért történt és hogy miért pont itt, de majd Bekah magyarázatára is kíváncsi volnék, hiszen úgy tűnik, már ő találkozott a sráccal. Aztán bumm. A szoba másik végébe repülök, a fülem sípol, a tekintetem homályos. A füstben alig látok, köhögnöm kell, de abban biztos vagyok, hogy a lovas már nincs itt. - Jól vagytok? - Kérdezem amikor már meg tudok szólalni és remélem, hogy minden családtagom épségben felkel és kideríthetjük, hogy valójában mi is volt ez az egész. Most, hogy a Sivár elment, egyszerűen érezni lehetett a levegőben, hogy valami más lesz készülőben... ilyen a Mikaelsonok élete.
Szórakoztatónak találta a lányt, akinek elvette a legféltettebb kincsét és amire valószínűleg nagyon nagy szüksége volt. De esze ágában sem volt visszaadni, legalábbis nem olyan könnyen. Hiszen mit ér az egész egy kis móka nélkül? Látta, hogy kezdte felhúzni a szőkeséget, de nem ijedt meg tőle. Ugyan mit tudott volna tenni vele? Megölni biztos nem. Most már megsebezni sem lett volna képes, hisz a kulcs nála volt; habár nem szippantotta még magába az erejét, de csak idő kérdése volt csupán. - Oh, milyen kááár… pedig minden vágyam lett volna látni a… - Megállt, majd felnevetett. – Ugyan már, mégis kit izgat, hogy-- - Nem tudta befejezni a kérdést, mert a vámpír kihasználta a gyorsaságát és a közelébe férkőzött. A gyűrű kiesett a kezéből, de nem Rebekah miatt, hanem mindez Hope bűbájának volt köszönhető. De nem váltott ki haragot a lovasból. Nevetett, ahogy a falnak volt szegezve. Szórakoztatta, hogy bár már elvesztették a háborút, mégis küzdöttek, pedig nem volt már tétje. Az a nyamvadt gyűrű… jól tudta, hogy pótolható. Legalábbis a belőle áradó mágia erre utalt. – Milyen szánalmasak is az emberek… jó volt felidézni ezt, tényleg. Köszönöm – A tekintetét Hopera szegezte ezúttal, majd, bár nem volt nagy mozgástere a bűbájnak hála, az ujjait nem tudta teljesen megbéklyózni, így néhány mozdulat és varázslat során robbanást idézett elő, ezzel elsodorva mindenkit… Mire a füst eltűnt, a lovas is távozott. A napfénygyűrű pedig a padlón pörgött és pörgött, mígnem megállt, ezzel megadva magát a gravitációnak.
// Kicsit elhúzódott, kicsit nem olyan lett, mint terveztem, de úgy néz ki, a dolgok most a végére értek. Ez a záró a kis kalandunkban és tőletek is kérnék még egy zárót, amennyiben lehetséges. Köszönöm a részvételeteket, a továbbiakról pedig hamarosan tudósítunk. //
Nem volt mit tennem hát, a kulcs egyből kiszakadt a nyakamból és a következő pillanatban, amikor apám azt mondta, hogy ne engedjem, már mindegy volt. Mindegy, mert tehetetlen lettem és ugyan kevés ilyen helyzetem volt az életben, most mégis rosszul és csalódottan érzem magam ez miatt. Odalépek a szenvedő családtagjaim mellé, megpróbálok segíteni ha tudok, és közben Rebekah tűnik fel az éterben. A Lovas mintha innentől csak vele foglalkozna, én egy durcás orrfelhúzással és fújtatással nem mondok már semmit a mondandójára amit nekem címzett. Tudjuk, hogy a Mikaelson család nem az, akik csak úgy annyiban hagynak egy ilyen történést. Így hát, hirtelen felindulásból, amikor a Lovas a nagynénémhez fordul és őt kezdi el húzni a napfénygyűrűje miatt, felemelem a kezem és egy erősebb bűbáj eltátogásával megpróbálom a falhoz szegezni és ott is tartani ha sikerül, ezzel segítve Bekah nénémet is. Ha nem, akkor csupán apám és anyám mellett maradok, lesve és készenlétben állva, hogyha kellek, akkor azonnal lépjek. Nem tartom magam gyenge kislánynak, és talán a Lovas nincs teljesen tisztában az adottságaimmal, de persze ebben nem lehetek biztos.
- Seggfej. - morogtam az orrom alatt a kis monológra, amit kaptam. Nagyon viccesnek képzelte magát a pali, de majd én adok neki mókázást! Évszázadok óta nem éreztem ennyi frusztrációt, azóta nem, mióta Klaus legutóbb a koporsómba dugott. Éjjel közlekedni csupán, megfosztva a gyűrűmtől... Mintha valami egészen mást vett volna el. - A helyén hagyom a belső szerveidet? - Szemöldököm ingerülten a magasba szaladt, minden egyes mozdulatommal azt jeleztem a fickó felé, hogy nagyon is meg szeretném ölni - főleg azok után, hogy láttam, mit tett a családommal -, és ha ezt ő el óhajtja kerülni, akkor ne feszegesse tovább a türelmem. Egy darabig figyeltem, hogyan játszott a gyűrűmmel, aztán felsóhajtottam és védekezőn összefontam magam előtt a karjaim. - Nem fogok villantani. Ha erre játszol, el is felejtheted... - Kissé öntelt mosolyra görbült a szám, de csak egyetlen pillanatra volt szükségem, egyetlen szívdobbanásra, amit végül kihasználva vámpírsebességemmel odarohantam elé és a keze után kaptam. Le akartam tépni róla a gyűrűmet - vagy akár az egész karját, nekem mindegy volt, de vissza akartam kapni a kis ékszert.
Ha megsajnálta volna szegény kicsi lányt, nem nevezhette volna magát többé a Halál Lovasának. Szégyen lett volna, ha érzései támadnak, ráadásul a sajnálat érzése. Megrázta hát a fejét, nem törődve egyikőjükkel sem, csak Hope mögé kerülve megszerezte a kulcsot. A kulccsal kezdett volna babrálni, de végül a kicsi lányra figyelt. - Oké, békén hagylak, nyugi. Nem is terveztem itt nagy vérontást, de hát ti kikényszerítitek a Lovasból – Magyarázta. Ekkortájt jelent meg Rebekah az ajtóban, így tekintete azonnal ráugrott. Odaintett neki egy bájos mosollyal. - Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan utolérsz. Pedig csak éjszaka tudtál haladni, ugye? Milyen kár… talán, ha előbb érsz ide, még figyelmeztethetted is volna őket – Nevetett, majd Klausra vetett egy pillantást. Nem tetszett neki, hogy el akarta üldözni a szőkeséget, így ezúttal a karját törte el, jelezve, hogy jobb, ha csendben marad. Leszámítva a sikoltást. Az maradhat. Az zene füleinek. A kulcsot közben eltüntette, így nem tudták már visszavenni tőle; nem is adta volna. A gyűrűvel kezdett játszani az ujján. - Mit adsz cserébe, kedvesem? – Rebekaht figyelte. Mintha más már nem is számított volna neki, csak a lány.
182 words ♡ aláfestő ♡ határidő: 2020. október 26.
Nem én lettem volna, ha behódolok és nem teszek semmit. Tenni akartam, nagyon is, a lányomért főként. Ám a férfinak elég volt egy pillantás, hogy a lábaimat törje és a földre kényszerítsen. A fájdalmat próbáltam elnyomni, hisz hozzászoktam már annak idején. - Lépj el a lányomtól… - Sziszegtem és kinyúltam a férfi után, aki ekkor tűnt el és került Hope mögé. Megszerezte a kulcsot. Egy részem örült ennek, mert ha nála a kulcs, nem fog minket bántani már, viszont… Nem volt időm tovább gondolkodni, mert ismerős hangot hallottam. A gyűrű? Elnéztem a férfi felé és tényleg ott volt nála Rebekah gyűrűje. - Klaus, nem hagyhatjuk, hogy meglépjen Rebekah gyűrűjével… - Családi ereklye volt, nem olyasmi, amit pótolni lehetett. Még ha a napfény védőnek új mágikus ékszert is készíthettünk neki. Én azonban nem tudtam egyelőre mozogni a lábtörés miatt.
- Mi a kénköves, kilencbugyrú poklot műveltetek az ajt... - Harsány méltatlankodásom azonban a torkomra forrt, ahogy a beszakadt deszkalapon átharcolva magam a szemem elé tárult a jelenet. A rokonaim, szeretteim a földön, a ház teljes káosz, és annak közepén meg ott ácsorog nagy vidáman az a pokolból szökött, istenverte szemétláda, aki miatt elmondhatatlanul sokszor szenesre égettem valamelyik testrészemet az elmúlt 16 órában, és még azóta is tart a migrénem, amit a röpke kis találkánk okozott. Tehát, miután alaposan felmértem a helyzetet és meghallgattam mindenki instrukcióját, csak ennyi csúszott ki félig döbbenten, félig borzasztó indulatosan a számon: - Rohadék! Az volt a kedvenc gyűrűm. - Felháborodottan csípőre vágtam a kezem, ahogy észrevettem az ujján a napfénygyűrűmet. Ezer hála az összes felhők között nektárt zabáló istenségnek, akiben az elmúlt ezer év során egyszer sem hittem! Attól féltem, elpusztította a gyűrűt. - Téged is jó látni, bátyus. - feleltem Klausnak, de le sem vettem a tekintetem az idegenről. A pillantásom a kezében fogott kulcsra esett, majd vissza fel az arcára. Mire egyet dobbant bármelyikünk szíve, vámpírsebességemmel előtte termettem és a kulcs után kaptam, remélve, elég gyors lehetek ahhoz, hogy elorozzam tőle, vagy mind a tíz körmömmel a karjába csimpaszkodjak, nehogy le akarjon lépni a frissen szerzett győzelmével - és a családi gyűrűmmel. Nem érdekelt, mennyire fájt vagy hagyta magát, kész voltam a nyakába is felugrani, de engem aztán nem rázhatott le!
Próbáltam védelmezni Hope-ot, de idővel rá kellett ébrednem, tehetetlen vagyok ellene. Ugyanakkor még mindig az volt előttem, ha már oly sok ellenséggel megküzdöttünk, oly sokat legyőztünk, miért éppen ő kerekedne rajtunk felül. Nem volt ő sem más, mint Mikael, Marcel, a boszorkányok, vagy épp a híres nevezetes Sivár. Majd megéreztem a fájdalmat, s egyedül ahhoz az átkozott tőrhöz tudtam hasonlítani, ami Sivár csontjából készült. A kín átjárta minden porcikámat, arcom eltorzult tőle, s egy félig elfojtott kiáltás szakadt ki belőlem. Ehhez a fájdalomhoz semmi sem volt hasonlítható. Térdre rogytam, ezáltal szabad prédává tettem a lányomat, de nem tehettem ellene semmit. Nagy tehetetlenségemben a gyűrűn kezdtem gondolkodni, ami a férfi ujján volt. Rögtön Kol jutott eszembe, akiről már oly régóta nem hallottunk semmit. Ahogy a férfi a kulcsért nyúlt, megpróbáltam mozdulni, megakadályozni valahogyan, ám alig kúsztam arréb egy kicsit, újra a földre rogytam, félig már ott heverve a padlón. Dühömben morogni kezdtem, az erek kidudorodtak a szemeim alatt, amik valószínűleg sárgán villantak fel. - Nem szerezheti meg! - nyögtem elfúlva, Hope-ra, majd Hayley-re meredve, de a léptek hangjára az ajtó felé kaptam a fejemet. - Rebekah! Tűnj innen! - morogtam. Nem engedhettem, hogy még valaki belekeveredjen ebbe a kegyetlen játszmába.
Nem tetszik nekem ez az egész helyzet és hiába próbálok gyanús, elmélkedő tekintettel pillantani a szüleimre vagy a férfira az ajtóban, nem jut eszembe semmi, amit most tehetnék. Mindenek előtt megpróbálok ellenállni annak, hogy a kulcs magával vonszoljon, de ez nem válik be és az ugyan megnyugtat, hogy apa mellém szegődik a védelmemben, de a következő pillanatban már a fájdalomtól nyűg, amit a férfi intéz felé. - Hagyd abba! Elég! - Mondom kicsit elkeseredett hangon, miközben letérdelek apához, mit sem foglalkozva a nyakamban lógó kulccsal, ami közben húzna tovább. Nem is értem, hogy mi történik most, pedig olyan szépen indult ez a karácsony, de ki tudja még mi is lesz ebből... Aztán a férfi hirtelen mögém kerül, megpróbálom még egyszer távol tartani tőle a kulcsot, de hiába, hiszen láthatóan erősebb mindannyiunknál és furfangosabb is, szóval még mielőtt bármilyen varázslatot vagy akármit tudnék elmormolni, ő kitépi a nyakamból a nyakláncot. Dühösen tekintek fel, most már újra tettre készen. - Most már megszerezted, amit akartál, hagyj békén minket! - Gondolom magyarázatot nem fogunk kapni a kérdéseinkre, igaz, nagyon kíváncsi vagyok, de nincs mit tenni. Remélem a fájdalom megszűnik a többieknél és azt is, hogy Grace esetleg visszaváltozik, de ami a legjobban meglep, a szőke hajzuhatag az ajtóban... talán kicsit megnyugvást ad a szívemnek, hogy még egy Mikaelson hazatalált. - Rebekah... - Suttogom el a nevét.
The member 'Hydra' has done the following action : Dobókocka
'Dobókocka' :
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nem akar ő bizalmat vagy szimpátiát kelteni senkiben, csupán egyet akar: elvenni azt, ami az övé. Az pedig, hogy a farkast egyelőre lenyugtatta, csupán azt a célt szolgálja, miszerint bebizonyítsa: az irányítás az ő kezében van, nem pedig máséban. - Oh, árad belőle az az energia… te nem érzed? – Érdeklődik egy mosolyfélével, majd ahogy beáll elé a hibrid, a szemeit forgatja. Elkezd játszadozni a gyűrűvel az ujján, ami ismerős lehet a férfinak, méghozzá nagyon is. A díszes M betű díszeleg rajta, a családi ereklye, a gyűrű, ami minden Mikaelsonnek van. Vagy a legtöbbnek. Ám mielőtt kérdéseket tehetne fel a férfi, fájdalmat generál a testének minden porcikájában. Hasonlót, mint mikor Papa Tunde pengéje a testében volt. Csupán most a bénítás marad el, legalábbis amíg Hydra úgy nem dönt, hogy az sem árt. Mindeközben, ha Hayley is próbálkozna, akkor a tekintetét egyből rászegezi és érezheti, ahogy mindkét térde eltörik, ezáltal a földre rogy. - Nem igaz, hogy nem látjátok. Esélyetek sincsen ellenem! Pedig én kedves voltam veletek, de tényleg. Még egy ajándékot is hoztam… de hálátlanok vagytok – A fejét csóválja, majd egy szemvillanást követően Hope mögött terem és magához rántja. A kulcsért nyúl és igyekszik megszerezni. Csak a szerencsén múlik, hogy eléri-e. Bárhogyan is alakul, a történteket követően az ajtó maradványok helyén, avagy ott a keretben… megjelenik egy ismerős szőkeség. Az, aki már találkozott Hydrával néhány napja.
// Mesélői kockadobás: Páros: Hydra megszerzi a kulcsot. Páratlan: Hopenak sikerül megvédenie a kulcsot, akár egy varázslat segítségével, akár mással.
Reag sorrend: Konkrétan nincs. A lényeg, hogy @Rebekah Mikaelson mindenképp Hope után írjon, úgy talán logikusabb. //
225 words ♡ aláfestő ♡ határidő: 2020. szeptember 29.
Nagyon bosszantott, hogy nem szereztem tudomást időben a kulcsról, akkor kutathattam volna, hiszen én voltam a legősibb jelenleg a családban, az istenért! Kissé dühösen meredtem Hayley-re. Eltemetett a gyász, és elég ritkán találkoztam vele, Hope-ot pedig a bennem rejlő gonosz erő miatt kellett továbbra is hanyagolnom. Nem tölthettem velük a karácsonyt, egy nyugodt estét akartam a lányomnak, az édesanyja mellett, de elvártam volna, hogy egy mágikus tárgy megjelenéséről, avagy megszerzéséről szóljanak. Az ajtónak szinte esélye sem volt becsapódni, egyszeriben kiszakadt a helyéről apró darabokra hullva, nekem pedig épp sikerült arrébb ugranom a szilánkok elől. - Még nem tudod, milyen egy barátságtalan Mikaelson. - morogtam rá, de sikerült elfojtanom a dühömet, nem elhamarkodott dolgot tenni. Féltettem Hope-ot, így amikor egyre közelebb sétált a férfihez, mellette teremtem, hogy megóvjam, ha kell. Nem tetszett ez az egész, főleg az, hogy semmit nem tudtam a kulcsról, vagy arról, ki ez a fickó. - Én is kíváncsi lennék mindezekre. Ha már hívatlanul léptél be a házamba, és egy olyan kulcsot kérsz, ami... a tiéd egyáltalán? Hope egészen biztosan nem tőled vette el. - Feltételeztem felvont szemöldökkel, a lányom és a férfi közé állva, de nem tettem semmi meggondolatlant. Nagyon furcsa erő áradt a férfiből, s roppant furcsa érzés kerített a hatalmába. Tudtam, jobb, ha vigyázunk. Még azt sem tartottam kizártnak, Sivár elszívása és a férfi között van összefüggés, valahogy túl különös volt az egybeesés.
Kezdőlap
//
Nem én lettem volna, ha behódolok és nem teszek semmit. Tenni akartam, nagyon is, a lányomért főként. Ám a férfinak elég volt egy pillantás, hogy a lábaimat törje és a földre kényszerítsen. A fájdalmat próbáltam elnyomni, hisz hozzászoktam már annak idején.
️
