A levegő a tüdőmben rekedt, ahogy próbáltam mély lélegzetet venni. A lakásban az összes ablak nyitva volt, de még így sem jutottam elég oxigénhez. Fájt a mellkasom, a szemeim, a torkom... mindez valószínűleg az egész éjszakás sírástól. Meleg, kávéval teli bögrét szorongattam a kezeimben, s pokrócba burkolózva ültem a kanapén már hosszú percek óta. Semmit nem aludtam, valahogy mégsem éreztem magam fáradtnak, hiszen hetek óta nem volt bennem semmi élet, fel sem tűnt annak hiánya. A fürdőben inkább már a tükörbe sem pillantottam, mikor vizet fröcsköltem az arcomba, majd jéghideg, nedves kezeimet először a tarkómra, majd a nyakam két oldalára helyeztem, hogy kicsit felfrissüljek.
Az utóbbi időben egész jól kezeltem a helyzetet, amit az életemnek nevezhettem, nem borultam ki, nem ébredtem sikoltozva, nem sírtam vörösre a szemeimet. Tegnap este viszont újra eltört a mécses, addig áztatták szemeimet könnyek, míg már nem maradt bennük nedvesség. Jó lett volna aludni egyet, már csak azért is, mert addig nem kellett a valódi világgal foglalkoznom, viszont féltem. Féltem, hogy újra azok a szörnyű rémálmok fognak kísérteni, ha csak lehunyom a szemeimet.
még inkább elrejtőztem a pokróc alá, reszkettem a hidegtől, de legalább ez azt jelentette, hogy élek, ami a szüleimről, a nevelőszüleimről nem volt elmondható. Furcsa volt ez a szó, hiszen huszonkét évem alatt őket szólítottam anyunak és apunak, nem volt más, akit így nevezhettem volna. Nem ők adtak életet nekem, de minden mást tőlük kaptam. Miattuk tanulhattam jó iskolában, volt fedél a fejem felett, szinte mindent megkaptam, amire csak szükségem volt. Ők voltak a családom, még ha nem is biológiailag. Kezdtem megérteni, mit is jelent ez a kifejezés, a család szó. Egyáltalán nem a vérkötelékről szólt, inkább... az érzésekről. Arról, hogy az adott személyek mit jelentenek nekünk.
A testem rázkódni kezdett, de egyetlen könnycsepp sem gördült le az arcomon, a szemeim szárazak maradtak, sőt, égtek. Mindenem fájt, az érzéseim mégis elnyomtak mindent. Gyász és félelem kavargott bennem, mindez olykor átfordult ürességbe, aminek ijesztőnek kellett volna lennie, ám még mindig jobb volt, mint megannyi negatív érzelemmel megbirkózni.
Ledobtam magamról a takarót, s kisétáltam az erkélyre, erősen kapaszkodva a korlátba, mert úgy éreztem, összecsuklanak a lábaim. Nem volt semmi erőm, talán ennem kellett volna valamit, de a gyomrom olyan apróra zsugorodott, hogy egy falat sem ment le a torkomon. Ijesztően néztem ki az utóbbi időben, mint egy zombi, ezért is kerültem a fürdőszobai tükröt. Szerencsére Isaac lakásában kevés dolog volt, ami megmutatta volna a tükörképemet.
Hirtelen hálát kezdtem érezni, a férfi iránt, aki megmentett, bár semmi haszna nem volt belőle. Aki azóta is gondomat viselte, s aki miatt volt egy kis értelme a létezésemnek. Egy halvány mosoly költözött az arcomra ahogy néztem a várost, a kilátás csodálatos volt, én pedig még ebben a romhalmaz állapotomban is láttam némi jót a világban. Valószínűleg elveszítettem a józan eszemet.