Huh, hol is kezdjem?
A kezdetek kezdetén, valahol az egyik teljesen jelentéktelen denver-i óvoda hátsó udvarában, egy pisiseknek készült kis faházikóban...

- Úrjistehn! Mefujjadók! - köhécseltem ki magamból nagy nehezen a szavakat. Köhécseltem? Dehogy, öklendeztem. És persze, erőltetetten azért próbáltam ki tudni magamból köhögve azt, ami nem odavaló. A homokot.
- Jerünk, Chjiss! Okád khii! - csapkodta eszeveszettül a hátam kétségbeesve Caleb. Komolyan azt hittem, hogy ott halok meg, de egyikünknek sem jutott volna eszébe, hogy szóljunk esetleg az egyik dadának, hogy hülyeséget csináltunk és most vívom a haláltusám. Szar érzés volt, ahogy a szemcsék ingerelték a torkom, és mégsem tudtam visszaköhögni. Már a szemem is tiszta vörös volt, a képemmel egyetemben, de mindez semmi volt ahhoz képest, ahogy Caleb nézett rám azzal a könnyekkel teli gomb szemeivel, mintha az ő ötlete lett volna, pedog én erőszakoskodtam, hogy mekkora poén volna már. Szája körül, mint a csoki bajusz szakállal, csak sárból és rászáradt homokból. Kezével egy idő után már csak görcsösen kapaszkodott a nadrágom kantárjának hátsó részébe tartva tőle, hogy rövid barátságunk itt most végéhez ért.
De nyilván, ha meghaltam volna, most nem lennék itt. Ez volt az a pillanat, mikor először találkoztunk, s az, mikor én először vettem fejembe valami óriási nagy hülyeséget, ami majdnem az életembe került, de Caleb megmentett.

Impulzív alkat? Ugyan már...
Nem kevés homokevés, fára mászás és délutáni kényszer pihenő után, az iskola folyosóján.

Büntetésből megtiltották, hogy szünetben kimenjek a folyosóra, amiért rácsuktam az ajtót az egyik osztálytársam kezére. Nem ez volt az első és az utolsó összetűzésem sem. Bent is ültem, morcos képpel, míg üvöltözésre nem lettem figyelmes a folyosóról. Nem érdekelt volna, ha nem hangzott volna el Caleb neve. Így aztán felkeltem és az ajtóig trappoltam, hogy kinézhessek. Egy idősebb srác magasodott felette, valószínűleg ő küldte földre Calt, aki tudván, hogy fele akkora sincs, mint a sokadjára bukott dagadék, meg se próbált védekezni, vagy szembeszállni vele. Ő naívabb volt velem ellentétben, és hát okosabb is...
Hopp, nézzenek oda, csak nem egy szék repült ki a teremből, felkenve a hájast a szekrényekre?
Persze egyből feltámadt a serege és alaposan elvertek, ráadásul még a rossz gyerek is én voltam. De Cal megúszta, a szüleim meg letojták a beírást, épp elég büntetés volt, amit a földön elszenvedtem.

Tagadok mindent. Ilyesmi sosem fordult elő!
A főiskolai évek alatt sok mindent megtapasztal az ember. És bíznunk kell benne, hogy, ami a főiskolai bulikon történik, az ott is marad.

Mikor az ember főiskolás, tévedés, hogy elsősorban a tanulásra koncentrál. Nem. A főiskola egy hatalmas jelző tábla, ami arra figyelmeztet, hogy eztán kikerülök az életbe és onnantól élhetem a szürke egerek örökös mókuskerekét, míg el nem csap egy busz. Egy intőjel, hogy amit még megakarsz tenni, azt tedd meg. Ha nem akarod... nos... akkor is.
 - Tényleg minden hétvégi éjszakát így tervezel eltölteni? - kérdezte valójában nagyon is szemrehányóan Caleb, csupán olyan barátságos és kedves hangja van, hogy ezzel az embert teljesen összezavarja. Főleg, ha a társasága olyan részeg, hogy segítséggel is alig áll a lábán. De nem tudtam kit hívni, rá pedig mindig számíthattam. De komolyan, mindig.
 - Hogy érted ezt? - kérdeztem émelyegve, olykor zombi módra húzva lábaim és nehezen tartva a fejem, amit emiatt mindig lehajtottam. Persze az igazság most is nála volt és mondanám, hogy a későbbiekben nem fordult elő, de ez sajnos nem így volt. Beültetett az anyós ülésre minden szó nélkül, majd behuppant mellém. Már majdnem beindította a kocsit, mikor kezem a combjára csapva részegen felé fordulva rá szóltam.
 - Várjá' má'... Te vagy a legjobb... cimbim... Ha verekedni kell, megverek mindenkit érted... És te... sajnálod tőlem ezt a fuvart...? Kevesled a hálám, ez a baj? - biccegtem a fejemmel minden kérdésnél. Nem akart válaszolni, mert tudta, hogy felesleges, pedig ismét csak nála volt a labda. Én is tudtam, ő is tudta, de mivel sosem mondta ezidáig, így én is úgy tettem, mintha ez rendjén lenne. Aztán szóra nyitva ajkait rám nézett, de ahelyett, hogy megvártam volna miféle bugyutasággal jönne elő, hogy védje az amúgy teljesen jogos igazát, nos én... szóval cselekedtem. Hogy miért most és miért pont így, nem tudom. Csak úgy jött a dolog. S ahogy ajkaira tapadtam, mégcsak fel sem merült az alkoholtól megfáradt elmémben a kérdés, miért teszem, s ő miért nem ellenkezik. Jó, nem azt mondom, hogy vissza is csókolt, de az bizonyos, hogy nem tolt el. Ám mivel ez egy igen részeg éjszakám volt, nagyon a tudatom mélyére ült, és igazából eszembe sem jut felidézni.

A történelem megismétli önmagát, avagy az ember, aki sose tanult hibáiból.
Fogalmam sincs mikor és hol...

Emlékszem, egyszer az irodában a papírmunka közben elvágtam az ujjam. Picike, láthatlan vágás volt, mégis úgy fájt, mint a rosseb. És mégsem hasonlítható ahhoz a gyöterelemhez, amit akkor éltem át, mikor az a valami a csontomig hatolt. Igazából még most is nehéz elhinnem ezt az egészet, akkor pedig kifejezetten szkeptikus ember voltam és előbb vágtam volna pofán, aki ilyesmikkel hozakodott elő, semmint, hogy belegondoljak.
Ám ez a valami kiszúrt magának és nem mondhatnám, hogy csínyján bánt volna a kínokkal, amit általa éltem át. Életemben nem éreztem ehhez hasonlót, ilyen kiszolgáltatottságot, de ilyesmi lehet, mikor savat itatnak valakivel, sőt még a vénáit is az lyukkaszgatja. Az érzés, hogy a saját elmém képtelen vagyok irányítani, és a testem más akaratát teljesíti. Ártatlan emberek vére tapadt kezeimhez. A legrosszabb mégis az volt, mikor Calebre támadtam. Hogy a szörnyűség, ami bennem tombolt arra ösztönzött, hogy megöljem.
De megmentett. Ismét. És még csak nem is neheztel rám azóta. Én pedig jobban féltem őt, mint valaha.

Nyomozóból nos, nyomozó és vadász lettem, csak medvék helyett vérfarkasokra vadászunk. A kapcsolatunk, a barátságunk talán ezáltal mélyült el igazán, pedig eddig is jó cimborák voltunk. Nagyon sok időt töltünk együtt, szinte folyamatosan, mindezek ellenére mégsem civakodunk, mint valami idióta házaspár. Persze olykor csipkelődünk, vannak kisebb vitáink, de soha, soha nem hagyjuk cserben a másikat.
Kettős életem előnyére szól, hogy nyomozóként sok olyan ügyhöz hozzáférek, aminél feltételezhetem a természetfelettiek jelenlétét. Első kézből kapom a riasztásokat és ha tiltott helyen is járnánk, csak felmutatom a jelvényem és mindenhova szabad a ki bejárásunk.
Mondanám, hogy a démoni megszállás óta óvatosabb és körültekintőbb vagyok, de... de nem.


℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.