Halkan felnevettem, amikor Damien a szememre vetette, hogy kedvtelésből szórakozok vele. Ami, valljuk be, igaz volt, pontosan ezt tettem. Örömömet leltem abban, ha egy vámpírt szenvedni láttam, ha az életükért könyörögtek nekem, vagy épp a gyors halálért. Torz elmém mindennél jobban élvezte, hogy végre nem én voltam ebben a kiszolgáltatott helyzetben, hanem nekem voltak ők kiszolgáltatva. Még mindig jól emlékeztem azokra az érzésekre, amik olyankor tomboltak bennem. Kétségbeesés, fájdalom, félelem… én sem akartam semmi mást, csakhogy végre véget érjen mindez, és amikor már azt hittem volna, hogy Victor végre megadja azt, amire vágytam, másnap ugyanúgy felébredtem, begyógyult sérülésekkel. Olyankor pedig féktelen düh uralkodott el rajtam, tomboltam és mindent összezúztam a kis szobámban, majd lecsúszva a fal tövébe sírtam az elvesztett szüleim után. Volt, amikor szidtam őket, amiért olyan gyengék voltak, hogy ezzel a szörnyeteggel hagytak, hiába tudtam, hogy ha ismerték is volna a vámpírokat, akkor sem tehettek volna Victor ellen semmit.
Kamatostul vissza akartam adni a vámpíroknak minden elszenvedett sérelmemet, de Damien… ő más volt. Gyűlölni akartam, hisz vámpír volt, minden idegszálam a vérére áhítozott, mégsem tudtam annyira megvetni őt, mint a társait. Minél többet tudtam meg a múltjáról, minél inkább megismertem, annál inkább kezdtem én is belátni, hogy a vámpírok esetében is voltak kivételek. Igaz, azt azért nem mondtam volna, hogy pusztán ennyi után felhagyok a bosszúmmal, mert akkor megint ott tartottam volna, hogy nincsen semmi célom – úgy pedig, létezni sincs értelme, nem igaz? Mindenesetre, azt tudtam, hogy Damient nem akarom már megölni. Lehet, csak a részegség beszélt belőlem, de jelen pillanatban tényleg így éreztem.
Amikor mesélni kezdett, akkor nem szóltam semmit, csak figyelmesen hallgattam őt. Volt, amikor egyetértően bólogattam, átérezve a helyzetét, és volt, amikor együttérzően néztem rá. Bár, ez elég szokatlan volt tőlem, most mégis úrrá lett rajtam a melankólia, meg minden egyéb ilyen nyálas, gyenge érzelem, amit csak az alkohol hatásának tudtam be. Máskülönben biztosan nem hatott volna meg a sztorija.
- Biztosan nagyon szeret téged – feleltem halvány mosollyal az arcomon, a nővérére utalva. Mindig is vágytam én is egy idősebb testvére, egy bátyra például, aki megvédett volna minden rossztól, akire számíthattam volna életem utolsó perceiben is, de nekem persze ez nem adatott meg. Irigyeltem Damient ezért a kapcsolatáért, és valamiért nem szerettem volna, hogy a története így érjen véget. Elhatározásra jutottam. – Talán beszélned kellene vele – javasoltam neki. – Az átváltozásod óta nem találkoztál vele, nem igaz? Szerintem ideje ezt jóvátenni – húztam gyengéd mosolyra az ajkaimat, majd mielőtt Damien ellenkezni kezdhetett volna, vagy kinevetett volna hitetlenségében, felálltam a székről, és kinyitottam a ketrecének az ajtaját. Óvatosan megfogtam a karját, hogy segítsek neki kimászni onnan, de ha nem kért belőlem, akkor csak engedelmesen félreálltam, és akkor szólaltam meg legközelebb, amikor már kint volt a ketrecből.
- Most pedig menj – böktem fejemmel az ajtó felé. – Menj, mielőtt meggondolom magam! – kiáltottam rá erélyesebben, ha nem indult meg egyből. – Az ajtók nyitva vannak, gondolom, nem kell kikísérjelek. Ha éhes lennél, a hűtőben találsz zacskós vért – mondtam, majd meg sem várva azt, hogy Damien mit cselekedett, visszaültem a székemre, és felvettem a whiskys üveget. Nekünk kettőnknek volt ugyanis még egy befejezetlen ügyünk, nekem pedig célom volt most azt rendezni.
Amint Damien elszelelt a pincéből, majd a házamból, úgy csend telepedett az egész helyre, én pedig magamra maradtam ismét a gondolataimmal, az érzelmeimmel és fájdalmammal, de ez így volt rendjén. Már hozzászoktam, és nem is kívántam ezen változtatni.

Vicces egy helyzetbe kerültem most Damiennel. Itt voltunk a pincémben, körülvéve a sok játékszeremmel, ő pedig egy ketrecben csücsült, a hónapok óta tartó kínzásom alatt, és mégis ő volt az, aki megpróbált erőt verni belém. Nem értettem, hogy miért foglalkozott velem. Elvégre, én nem voltam neki senkije, csak egy őrült nő, aki egész idáig örömét lelte a kínzásában, és aki tagadhatatlanul a halálára szomjazott. És mindez ellenére sajnálta, ami velem történt, amire gondolva nevetni támadt volna kedvem, de hogy kínomban-e vagy sem, azt nem tudtam volna megmondani. A sors fintora, nem igaz?
- Igen, és én új célt is találtam magamnak… - húztam halvány mosolyra az ajkaimat, arra utalva, hogy a bosszú lett az, amiből én erőt tudtam meríteni, és hogy az új célom a vámpírok elpusztítása lett. Nem mintha egyébként túl sok választási lehetőségem lett volna, elvégre azzal, hogy az Ötök egyike lettem, megpecsételődött a sorsom. Csupán azt dönthettem el, hogy szabad akaratomból elfogadom-e ezt az életet, vagy megpróbálok dacolni az új természetemmel. Én az előbbit választottam, de ha az utóbbi is lett volna, végeredményben úgyis itt kötöttem volna ki.
- Majd ha eljön az ideje, akkor megadom azt, amire vágysz, de az nem ma lesz – válaszoltam neki megcsóválva a fejemet. Persze ezzel nem arra akartam utalni, hogy ma még meg fogom kínozni, mert semmi ilyesmi nem állt a szándékomban. Most egyszerűen csak beszélgetni akartam vele, talán olyan nagy kérés volt ez? Bár, ha jobban belegondoltam, akkor a helyzetünket eltekintve talán mégis az volt. Elvégre, miért osztott volna meg velem bármit is, amikor egyértelműen veszélyes voltam. Nem voltunk barátok, puszi pajtások még annyira sem, így minden oka megvolt Damiennek arra, hogy kételkedjen.
De magától is rájöhetett volna arra, hogy felesleges féltenie tőlem a szeretteit. Amennyiben nem voltak vámpírok, engem nem érdekeltek. Igaz, hogy nem riadtam vissza sosem attól, hogy embert is öljek, de ezt csak és kizárólag akkor tettem meg, ha az utamba álltak, vagy vámpírt rejtegettek. Másrészt pedig, minek akartam volna gyengepontokat találni rajta? Teljesen ki volt szolgáltatva nekem, az élete az én kezemben volt, arra meg már magamtól is rájöttem, hogy nem tud semmilyen lényeges információval szolgálni nekem. Nem leltem többé örömömet az ő kínzásában, ha bármit is tenni fogok vele, akkor az már csak egy karó lesz a szívébe – de hogy ezt mikor ejtem meg, azt még nem tudtam. Nem ma, ez biztos volt, ennél tovább pedig nem is terveztem. A jelenlegi állapotomban nem is tudtam volna.
- Félreértesz, Damien – viszonoztam a pillantását, kicsit sem rendültem meg a határozott és ellentmondást nem tűrő tekintetét látva. – Nincs szükségem arra, hogy a gyengepontjaid után kutassak, és amennyiben a szeretteidnek nincs közé más vámpírokhoz, nem jelentek rájuk veszélyt. Engem ezúttal tényleg csak érdekelt a válaszod, de persze, ha nem akarsz, nem kell válaszolnod, nem kötelezlek semmire, és az ellenállásodat is tökéletesen megértem – sóhajtottam fel, majd elfordítottam a tekintetemet Damienről, de továbbra is vártam arra, hogy válaszoljon az eredeti kérdésemre.

Amikor Damien családja felől érdeklődtem, őszintén szólva, nem számítottam arra, hogy kapok is majd választ. De amikor megszólalt, akkor érdeklődően néztem rá, és figyelmesen hallgattam. Nem lehetett kellemes neki sem úgy felnőnie, és azzal találkoznia nap, mint nap, hogy az apja gyűlöli egy olyan dologért, amiről ő kicsit sem tehetett. Most persze kikapcsolt állapotban könnyű volt neki félvállról beszélnie erről az egészről, de biztos voltam benne, hogy a lelke mélyén igenis fájt neki is ez.
- Igen, ez így van – sóhajtottam fel egyetértően. – Ez a világ áttapos azokon, akik gyengék, akik nem képesek megvédeni magukat, és ha nem erősödnek meg, tanulva a hibáikból, akkor a játéknak vége. Én ezt nagyon jól megtanultam – sóhajtottam fel újból, majd ismét belekortyoltam a whiskybe. Valahogy most már azonban nem leltem kedvemet az alkoholban. Nem hozott megnyugvást az, ahogy végigmarta a torkomat, csak felerősítette a keserű ízt a számban, amitől képtelen voltam megszabadulni, ezért csak fogtam az üveget és letettem a földre a székem lába mellé.
Mivel Damien kikapcsolt állapotban volt, ergo nem volt semmilyen érzelme, meg sem fordult az a fejemben, hogy a szavaimmal, a múltam elmesélésével bármilyen reakciót ki tudok váltani belőle, és nem is ez volt a célom. Viszont amikor megszólalt, még részegen is leesett, hogy visszakapcsolt. Nem tudom, hogy pontosan hogyan, mikor vagy mi hatására, de megtörtént. Egyik részem repesett az örömtől emiatt, elvégre így újra kezdetét vehette a kettőnk szadista kis játéka, a másik részemet viszont nem érdekelte különösebben, és a jelen pillanatban az utóbbi dominált.
Csendben, szomorkás mosollyal az arcomon hallgattam Damien mondanivalóját. Valamilyen szinten meghatott az, hogy tényleg őszintén sajnálta azt, ami velem történt, de az alkohol tompította az érzékeimet, így ez a meghatottság is csak a felszínt kapargatta, mélyebben nem tudta magát befúrni a szívembe. De azért jól esett, még ha soha, semmi pénzért be nem vallottam volna.
- Volt belőle kiút, ez igaz. De nem maradt nekem semmi az életben a gyűlöletemen kívül. Nincs családom, nincs testvérem, nincs barátom, nincs szerelmem… Teljesen egyedül maradtam, Damien, így ki mutathatta volna meg a helyes utat? Ráléptem a bosszú ösvényére, és lassan már olyan mélyre süllyedek, hogy ha akarnék se tudnék visszafordulni – sóhajtottam fel, majd mielőtt tovább folytattam volna a beszédet, feltűrtem a ruhám ujját a jobb karomon, és vetettem egy pillantást a karomon kacskaringózó tetoválásra, mely már a vállamig ért. – Minden egyes megölt vámpírral egyre kevésbé tudom féken tartani a gyilkolási vágyamat – feleltem, majd ismét a fiúra néztem, amikor azt kérdezte, hogy miért nem ölöm már meg. – Nem tudom, Damien. Ez – emeltem fel a karomat, ezáltal utalva a tetoválásra és az Ötök átkára – mindennél jobban szeretné már, hogy karót döfjek a szívedbe, de én visszatartom. Fogalmam sincs, hogy miért – magyaráztam tanácstalanul, miközben visszaejtettem a karomat az ölembe, és hagytam, hogy a ruha ujja is visszacsússzon, eltakarva a bőrömet.
Nem különösebben foglalkoztam azzal, hogy Damien valószínűleg nem tudta, hogy miért emelgetem a karomat, vagy hogy mire akartam célozni ezzel, elvégre ő nem láthatta a tetoválásomat, de nem álltam le elmesélni az egész sztorit. Még pár másodpercig csak csendben ültem, félig a gondolataimba mélyedve, félig pedig csak úgy üresen bámulva ki a fejemből.
- Téged, Damien, vár valaki otthon? Mielőtt vámpír lettél volna, volt valakid? Valaki, aki törődött veled? – kérdeztem tőle ismét felé fordulva, de a tekintetem kifürkészhetetlen volt, olyannyira, hogy még én sem tudtam volna megmondani, hogy mi járt pontosan a fejemben, vagy hogy miért kérdezgettem tőle ilyeneket – és ez nagyrészt az ittas állapotom miatt volt persze.

Amikor Damien hirtelen megszólalt, és arra parancsolt, hogy csak fogjam már be, nem kicsit lepődtem meg. Egyből elhallgattam és meglepetten fordítottam a tekintetemet a foglyom felé. Az arcán végre tükröződött valami érzés… szenvedés. Valamivel sikerült ezt elérnem nála, bár, őszintén szólva, most magasan tettem erre. Kedvem lett volna valamit gúnyosan odavetni neki, megalázni szavakkal, de nem cselekedtem így. Nem lett volna semmi értelme, és most nem volt kedvem hozzá…
Csak felsóhajtottam, és újra magam elé kezdtem el bámulni. Ismét percekig nem szóltam semmit, mintha engedelmeskedtem volna Damiennek, de valójában nem miatta hallgattam. Egyszerűen csak nem jöttek a szavak, ahogy a gondolataim ismét a múltban kezdtek el kóborolni. Megint felsóhajtottam, megráztam a fejemet, és tekintetemet Damien felé fordultam. Nem rejtettem véka alá a fájdalmamat, a szenvedésemet és a gyengeségemet, még ha ez nem is volt a legjobb ötlet – de akkor és ott ez nem érdekelt, egy kicsit sem.
- Mondd csak, Damien, milyen volt a családod? Szerettek téged? Törődtek veled a szüleid? – kérdeztem tőle tényleg érdeklődve, de válaszra nem számítottam, ezért tovább beszéltem. – Én az enyémekre nem emlékszem. 8 éves voltam, amikor Victor megkínozta őket a szemem láttára, és persze végzett velük. Gondolkodás nélkül. Engem azonban életben hagyott… - magyaráztam. Nem tudtam, miért meséltem Damiennek erről is, a szavak öntudatlanul hagyták el az ajkaimat, és valahogy megnyugtatott a tudat, hogy valaki hallja a történetemet. Dean-en kívül ugyanis még senkinek sem meséltem el, hogy mi vezetett pontosan ahhoz, hogy ilyenné váltam, hogy ennyire gyűlöltem a vámpírokat. De úgy voltam vele, hogy ha már elkezdtem ezt az egész mesedélutánt, akkor be is fejezem, hogy Damien lássa az egész képet. Persze nem az ő szánalmát vagy együttérzését akartam elnyerni, mert arra kicsit sem vágytam, hogy pont egy vámpír szánakozzon a múltam miatt, egyszerűen engem nyugtatott meg az, hogy beszélhettem.
Ezért hát meséltem Damiennek arról, hogy Victor miket csinált velem. Hogyan kínzott meg, hogyan táplálkozott belőlem, hogy sokszor majdnem halálra vert, de aztán meggyógyított a vérével, hogy tovább kínozhasson. Megerőszakolt, nem egyszer, nem kétszer, hanem sokszor. Azt élvezte, hogy én szenvedtem, én pedig semmit sem tehettem azért, hogy véget vessek a fájdalmaimnak. Ugyanis megigézett, hogy az öngyilkosság gondolata még csak eszembe se juthasson. A játékszere voltam, és amikor én már azt hittem, hogy véget vethetek ennek, akkor megölette velem Deant… Szörnyeteggé változtatott, és ezt soha nem fogom elfelejteni neki.
Amikor a történet végére értem, ismét Damien felé fordítottam a tekintetemet, és szomorkásan néztem rá.
- Ezért gyűlölöm a fajtádat, Damien. Mindent elvettetek tőlem, rémálommá változtattátok az életemet, és én ezt soha, de soha nem fogom megbocsátani. Addig nem nyugszom, amíg el nem törlöm a létezéseteket a földről, vagy amíg engem utol nem ér a halál. Bármelyik is jön el előbb, én boldogan fogom várni azt a pillanatot… De ma, ma nem érdekel a bosszúm… - csóváltam meg a fejemet, majd hátradőltem a székemben, és a plafonra szegeztem pillantásomat. – Ma csak inni akarok, hogy ne érezzek semmit…

1 hónap múlva
Megint eljött az a nap. Az a nap, amit az összesnél jobban utáltam. Az a nap, amikor hiába nem akartam utat engedni a gyengeségnek, de képtelen voltam megakadályozni azt, hogy az álarc letöredezzen rólam, és az elmémet újra ellepje az a sok szép emlék, ami ma már csak keserűséget hagy a bensőmben. Ma volt ugyanis az évfordulója annak, hogy Dean meghalt… hogy megöltem őt. Aztán pedig megkaptam az Ötök jelét, egy esélyt arra, hogy bosszút állhassak nemcsak Victoron mindazért, amit ellenem elkövetett, hanem az egész vámpírfajon. Gyűlöltem őket, teljesen szívemből gyűlöltem, de ezen a napon képtelen voltam a dühömmel megtölteni a szívemet. Nem éreztem semmi mást, csak a fájdalmat és az űrt, ami azóta is a szívemben tátongott. Dean volt életem első és valószínűleg utolsó szerelme. Érte képes lettem volna megtorlatlanul hagyni mindazt, amit Victor elkövetett ellenem, nem számított akkoriban semmi más, csak hogy a szeretett férfi mellett lehessek. Képes lettem volna érte bármit megtenni az égvilágon, ha azt mondta volna, hogy segítsek neki vámpírokra vadászni, megtettem volna.
Ma már persze látom, hogy mennyire naiv voltam akkoriban, de a szerelem elvakítja az embert és rózsaszín mázba vonja az egész világot. És ez lett a mi végzetünk is. Az én hibámból halt meg Dean, és búsásan megfizettem érte. Mert kicsit sem számított, hogy már hány év telt el azóta, hogy meghalt, nekem még mindig elevenen él az emlékezetemben az a nap, mintha csak tegnap lett volna. Pontosan vissza tudnám mondani minden gondolatomat, ami akkor megfordult a fejemben, az összes érzelmemet, még azt is, hogy Dean hogyan nézett ki. Egyáltalán nem fakultak meg az emlékeim a szerelmemről, annak köszönhetően, hogy a halálának az évfordulóján mindig újra lejátszottam lelki szemeim előtt az egész történetünket.
Most is ezt csináltam. Csak ültem a bejárati ajtó előtt a verandán, kezemben egy whiskys üveggel, és habár látszólag a fejemből bámultam ki, de valójában a gondolataimba voltam mélyedve. Nem New Orleansben voltam a rejtekhelyemen, hanem a szülővárosomban és szülőhazámban, miközben szépen sorban újra éltem életem legboldogabb perceit, aztán pedig azt, ahogy mindez egy soha véget nem érő rémálomba torkollott.
Észre se vettem, hogy mikor, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy amikor meghúztam az üveget, már nem jött ki belőle egy csepp sem. Egyből elöntött a méreg, mert ez még nem volt elég. Még mindig éreztem a fájdalmat a mellkasomban, és azt, ahogy a letargia egyre jobban lehúz a mélybe, de én egyszerűen nem akartam érezni semmit, semmit az égvilágon! Milyen könnyű a vámpíroknak – gondoltam magamban egy fanyar mosollyal az arcomon -, egyszerűen csak kikapcsolnak, amikor úgy érzik, elég volt. Nekem miért nem volt ez lehetséges?
Hirtelen felpattantam, és teljes erőmből előre dobtam az üres üveget, ami hangos csattanással tört ripityára valahol a fűben. Én azonban nem foglalkoztam ezzel, csak ugyanazzal a lendülettel sarkon fordultam, és beviharoztam a házba. Határozottan részeg voltam, nem tudtam már egyenesen menni sem, de ez még nem volt elég. Ájulásig akartam inni, mert akkor legalább nem éreztem volna semmit – legalábbis szerettem volna ezt hinni.
Nagy nehezen sikerült eljutnom a konyhába, bár közben jó pár tárgyat levertem mindenhonnan, de nem foglalkoztam velük, csak megkerestem azt a kis szekrényt, amiben az alkoholokat tartottam, majd az egyik üveget megfogtam, felbontottam, és nagyot húztam belőle. Marta az alkohol a torkomat, mint a fene, de örültem. Megnyugtatott, hogy még jó pár üveg csak arra várt, hogy én elfogyasszam őket, és hogy kicsit sem kellett azon aggódnom, hogy egy hamar kifogyok belőlük – még ha az üveg tartalma véges is volt.
Aztán, kezemben a whisky üveggel megindultam előre a házban, de nem volt konkrét célom. Csak mentem, amerre a lábam vitt, így kerültem valahogy a pincébe. Nem tudom, minek jöttem ide, de már nem igazán voltak összefüggő gondolatmeneteim, úgyhogy csak mentem tovább. Damient sem tudtam, hogy miért tartottam még mindig életben. Egyértelműen nem tudott semmilyen használható információval szolgálni nekem, vagy ha tudott is, nem árulta el, kikapcsolt állapotban pedig a fájdalom nem hatotta meg. Csak meg kellett volna ölnöm – már egy hónapja mondogattam ezt magamnak, de valamiért még mindig életben volt.
Lebotladoztam a pincébe vezető lépcsőn, igazából, majdnem szó szerint leestem róla, de valahogy mégis sikerült talpon megérkeznem, és nem négykézláb, és persze a whiskym is épségben volt még szerencsére, mert ha nem így lett volna, akkor megtehettem volna újra ezt az egész utat, ahhoz pedig nem volt sok kedvem.
Damien a ketrecében volt, persze, nem is lehetett volna máshol, hiszen onnan senki nem tud kijutni, és látszólag aludt, vagy valami, de nem úgy tűnt, mint aki ébren lenne. Mindenesetre nem foglalkoztam ezzel, csak leültem a székemre, és ismét meghúztam a whiskys üveget. Percekig csak néma csendben ücsörögtem, mondanám, hogy a gondolataimba mélyedve, de ez nem lett volna igaz. Teljesen üres volt a fejem, már képtelen voltam bármire is hosszú távon gondolni, de a sajgás csak nem maradt abba… Végül szólásra nyitottam a számat. Nem érdekelt, hogy Damien hallja-e, amit mondok vagy sem, egyszerűen csak jól esett beszélni.
- Egyszer azt kérdezted, hogy van-e valakim… - kezdtem bele, miközben a tekintetem a messzeségbe révedt, mintha nem is itt lettem volna a pincében. – Egyszer, már nagyon-nagyon régen volt egy férfi, akit teljes szívemből szerettem, és aki viszont szeretett. Akkoriban még minden más volt, én sem voltam ilyen… Csak egy naiv, gyenge kislány, aki nagyokat mert álmodni, aki reménykedett abban, hogy a sorsa jobbra fordul egy nap. Mekkora egy idióta volt! – nevettem fel kényszeredetten, de aztán a fájdalom és megtörtség visszaköltözött a hangomba, miközben elmeséltem Damiennek az egész történetemet. Hogy hogyan ismertem meg Deant, hogy hogyan estünk szerelembe, hogy mit forraltunk mi ketten. Azt sem hagytam ki, ahogy meghalt, csak beszéltem és beszéltem, miközben meg sem fordult a fejemben az, hogy Damien esetleg hallhatta.