Tavaly nyáron kezdtem el a kávézóban dolgozni. Kocsira gyűjtöttem, anyáék pedig azt ígérték, állják a felét, ha a másik felét összeszedem saját magamnak. Mivel szerettem emberekkel érintkezni és már a gimi alatt is folyton volt valami diákmunkám, nem láttam okát, amiért ne jelentkezhettem volna teljes munkaidőre a helyi kávézóba. Természetesen egyből felvettek, és az elmúlt év volt életem legszuperebb tizenkét hónapja. Nem csak a kocsi jött össze, hanem egy saját albérlet is, igaz, négyen osztoztunk rajta, de legalább olcsó és közel volt a munkahelyemhez. A lakótársaim iszonyú furák voltak, de pont így szerettem őket. Valahogy vonzottak az izgalmas, különleges, kissé bogaras emberek, főleg, hogy én sem tartottam magam teljesen normálisnak. Leszámítva a vérfarkas átkom keltette, időszakos dührohamokat, szerencsére jól és könnyedén kijöttem másokkal.
- Parancsolj, a visszajáró. Ha gondolod, fontold meg, hogy hozzácsapod a jótékony urnánkhoz. - paskoltam meg a kassza elé kihelyezett üveggömböt, melynek alján vékony sávban érmék és begyűrt papírbankók sorakoztak. - Ebben a hónapban az éhező gyerekeknek gyűjtünk. - Lehengerlő mosolyomnak nem tudott túl sokáig ellenállni a fiatal nő, az utolsó darabig betömködte a karcsú lyukon keresztül az összes aprót, amit az imént a kezébe nyomtam. A vigyorom szinte lecsúszott az arcomról, olyan szélesre húztam, megköszönve a gesztust és a fogyasztást is, majd szép napot kívántam, míg pironkodva elsietett.
Imádtam ezt a munkát.
A telefonom csippant egyet, és mivel épp nem állt sorba vendég, elfordultam egy pillanatra és előtúrtam a farzsebemből. Az albérletünk chatszobája volt az, az egyik lakótársam bedobott egy gifet és aláírta, hogy elfogyott a tej, mire egy másik reagált, hogy ő most nem tud hozni. Bepötyögtem, hogy hamarosan végzek és meló után el tudok ugrani boltba, mire rögtön kaptam két szívecskét és egy kecske hangulatjelet.
Hát igen, ez már csak így működött felénk.
- Úgy látom, most nincs nagy forgalom - lépett mellém Kelsey, mire egyből visszanyomtam a farzsebembe a mobilt és rámosolyogtam. - Menj, ha gondolod. Tartom a frontot, míg Beck megérkezik.
- Biztos nem gond? - kérdeztem vissza túlságosan nagy lelkesedéssel, de hát mostanában olyan sokat túlóráztam, hogy korábban végezni felért egy szépen becsomagolt, karácsonyi ajándékkal. Kelsey megrázta a fejét, barna lófarka ide-oda repkedett az egyensapija alatt, úgyhogy hálából megpusziltam és elrebegtem egy gyors köszönömöt, aztán már téptem is le magamról a kávézó címerével ellátott kötényt, és eltűntem az öltöző felé menet.

Nem hittem volna, mikor ott hagytam a kávézót, hogy amikor hazaérek a beígért tejjel és egy szatyor másik kajával (mert hát nemrég volt fizetés és meg akartam lepni a srácokat mindenfélével), a húgom ott terpeszkedik majd a kanapénkon egy bögre teával, amit valamelyik lakótársam nyomhatott a kezébe jóindulatúan. Kissé riadtan kaptam körbe a pillantásom.
- Anyáék ugye nincsenek itt? - Elég volt az az egy alkalom, amikor váratlanul az egész családom betoppant hozzánk és szénné égettek a lakótársaim előtt. Ők természetesen jó emlékként tekintettek rá vissza és a mai napig szívesen cukkoltak azzal, anyáék hogyan csipkedték az arcom és faggatóztak az alsónadrágjaim tisztasága felől, nekem azonban máig rémálmaim voltak miatta. De a húgom csak látványosan megforgatta a szemét.
- Én is örülök neked! És nem, csak én vagyok annyira mazochista, hogy bemerészkedjek ide.
- Héé, annyira azért nem rossz! - Védelmembe kellett vennem a lakást, pedig tisztában voltam vele, hogy nem a letöredező vakolat és az ocsmány festés volt a legnagyobb bajunk. A konyhába vittem a szatyrot, várva, hogy Pru majd követ, de csak tovább ücsörgött a kanapén és az - illata alapján - epres teáját kortyolgatta.
- Valaki más viszont keresett.
A hangja annyira ellágyult és együttérzővé vált, hogy pontosan tudtam, kire céloz, amitől a hangulatom száznyolcvan fokos fordulattal levetődött és szörnyet halt előttem a padlón.
- Mit akart?
- Beszélni anyuékkal. Meggyőzni őket, hogy nála jobb helyen lennél. A... Tudod, mid miatt.
Ez annyira apámra vallott. Lemond a gyerekéről és évekig felé sem néz, de az egyetlen dologban, amit neki köszönhettem és amivel szemben a családom tehetetlen volt, be akarta bizonyítani, hogy jó apa és szükségem van rá. Nos, egyáltalán nem volt. Nem terveztem aktiválni a vérfarkas átkomat, de ha mégis úgy alakult volna, apa lett volna az utolsó, akit felkeresnék segítségért.
- Mit mondtatok neki?
- Anyu azt, hogy nincs joga senkinek sem beleszólni az életedbe és neked kell eldöntened, kit akarsz beengedni és kit nem. Anya pedig valami olyasmit, hogy húzzon a picsába, mielőtt... Ezt jobb, ha nem ismétlem el hangosan.
Anyáék reakciója megmosolyogtatott, kicsit visszaadta a hitem a szülői szeretetben.
- Lesz ma este egy buli, nem akarsz jönni? - kérdeztem végül váratlanul. Láthatóan őt is meglepte a váltás, pont annyira, mint az invitálás. Talán épp a köztünk lévő évek miatt, de nem szoktunk közös programokat szervezni, főleg nem együtt bulizni. Éreztem, hogy hátrafordul és a tarkómat vizslatja, úgyhogy szándékosan nem fordultam meg. Mondani akart valamit, de megcsörrent a mobilja, a beszélgetés így megszakadt köztünk. Amíg a telefonján lógott, a gondolataim visszakanyarodtak kicsit apához és a vérfarkas átkomhoz. Akárhányszor felkeresett, mindig úgy éreztem, készen áll rá, hogy aktiváljam. Hogyan lehetett valaki készen a gyilkosságra? Szerettem az életemet. Jó volt így, ahogy volt, nem vágytam a változásra. Talán nem egészen tudtam még, merre is tartok, de egy dologban biztos voltam: nem akartam vérfarkassá változni.
Az életem így is tökéletes volt.