Ez az én történetem... hallgasd hát meg!
Zúgott a fejem, hasogatott. Keménységet éreztem magam alatt. És hideget. Ahogy megmozdítottam a kezem, csuklóm köré lánc feszült. Ekkor nyitottam ki a szemem. Homályosan láttam, vörös folyadék nehezítette a látásom. A vérem volt az. Realizáltam magamban, hogy egy kórteremben lehetek, de sötét volt. Hideg. Nyirkos. Talán egy elhagyatott kórházban voltam?
A pánik hirtelen uralkodott el rajtam, úgy, mintha egy rémálomból ébredtem volna fel. Főleg azért, mert nem emlékeztem arra, hogyan kerültem ide, mi történt és legfőképp, ki a fene vagyok. Sikítottam, ordítottam, hogy engedjenek ki innen. Mikor pedig megjelent az ajtóban egy fickó, mosoly ült az arcán. Élvezte, hogy ő van előnyben.
-
Lám-lám, magadhoz tértél, te kis nyavalyás… megtanuljátok végre, hogy nem kényszeríthettek senkit magatokhoz. A mágiát nem lehet „megvenni” – Értetlenül meredtem rá, miközben a vérem keveredett a könnyeimmel, amik végigfolytak az arcomon.
-
Nem tudom, miről beszélsz… én nem csináltam semmit – Szipogtam. Tényleg nem tudtam, miről beszélt és zavart, aggasztott, hisz ez azt jelentette, hogy elfelejtettem. A fickó meglepődött egy pillanatra, majd a homlokát kezdte ráncolni és közelebb lépett hozzám.
-
Nem tudod, mi történt? – Értetlenül nézett, de aztán felcsillantak a szemei. –
A bűbáj… megkavarta a… - Nevetett. Nem fejezte be, csak nevetett, már-már hisztérikus, őrült módon. –
Hát ez a legtökéletesebb, ami történhetett, virágszálam – Elkapta az államat és meg is szorította.
2 évig voltam a foglya úgy, hogy az emlékeim el voltak zárva az agyam egy olyan részébe, amihez valamiért nem fértem hozzá. Mintha blokkolta volna azzal a varázslattal, és pont ezért próbáltam ki különböző varázslatokat, bűbájokat, mikor tudatosult bennem, hogy boszorkány vagyok. Próbálkoztam. Trükköztem. Szabad járásom lett a házban és tettem, amit kért; mintha csak a bejárónője lettem volna. A házból azonban nem mehettem ki. Bűbájt vetett ki rá, amivel engem bent tudott tartani.
Amikor voltak szabad perceim, rajzoltam. A fickó, akit ideje nevén neveznem: Jonathan egy idő után elkezdte értékelni a művészi tehetségem. Vagy csak bűntudata támadt, nem tudom, de festéket, vászont és ecsetet vásárolt nekem, csak úgy. Ha jól emlékszem, karácsony környékén kaptam tőle. Azon a karácsonyon fölöttébb furcsán viselkedett; ez volt a második ünnepem vele. A fogvatartómmal.
A szobám ágyán ültem, az ölemben egy kemény fedelű könyv, rajta pedig egy papír; arra vázoltam épp rajzot. Mindig volt valami, amit le akartam rajzolni. Általában a kinti dolgokról szőtt ábrándjaimat vetettem papírra, mint például egy erdei ösvény, ahol a középpontban egy lány van, szabadon, mindentől távol. Vagy egy hóesés tájkép, szaladgáló gyerekekkel, hóemberrel és mindenféle csodával. Mindig volt valami, ami a fejemben volt. Muszáj volt valamit kezdenem magammal, hogy ne kattanjak be a bezártságba és a varázslatok kutatásába, tanulásába. Utóbbit amúgy is csak akkor tudtam megtenni, ha Jonathan nem volt itthon és besurranhattam a könyvtárba, ami telis-tele volt könyvekkel. A legtöbbjébe régebbnél-régebbi bűbájok voltak leírva.
Nem hallottam a lépteket, túlságosan bele voltam merülve a rajzba, ahol a mosolygó gyerek arcán húztam meg az utolsó vonásokat. Nem tudom, mióta nézhetett Jonathan, mielőtt megszólalt volna, de utólag belegondolva, biztos ott állt egy ideje.
-
Ez gyönyörű! – Őszinte csodálat volt az arcán, épp ezért hittem neki, ugyanakkor le is döbbentett. Mielőtt azonban bármit reagálhattam volna, lerakott mellém egy gondosan becsomagolt dobozt. Abban voltak a festéshez szükséges kellékeim. Ajándékként hozta nekem; habár nem mondott semmit, csak távozott.
Ezután néhány hónappal rábukkantam a könyvtárában arra a varázslatra, amivel megzavarta a fejem. Ki akart ütni, amolyan kábító varázslatról volt szó, de mellékhatásként szerepelt, hogy az alany elveszítheti bizonyos emlékeit és ezt egy másik bűbájjal lehet rendbe hozni. Az is oda volt írva, melyikkel.
-
Mi a fenét művelsz itt?! – Az ajtó kivágódása után csattant fel a hangja, én pedig megfordultam, és soha nem voltam még olyan dühös, mint ahogyan rámeredtem.
-
Iris Darwin vagyok. Már emlékszem – Aznap hagytam el a házat és Jonathant, aki bár rosszat tett velem, mégsem tudtam teljesen gyűlölni. A haragom pillanatnyi volt.
Azonban nem számított semmi más, csak az, hogy megtaláljam Rhyst. Fogalmam sem volt ugyanis, mihez kezd egyedül ebben az őrült, modern világban
Nélkülem.
Mindaz, amire képes vagyok...
℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.