Kezdjem a titkommal? Az is van, egy aprócska, jelentéktelen szösszenet, amit a naplómon kívül nem nevet ki senki más. Vagy inkább az elején? Az első fulladásnál és utolsó pofonnál, ami az arcomon csattant, amikor az anyám azt hitte a roham egy random megszállás, de majd jön a wadász huduu és bebizonyosodik nem, a mi fiunk nem más, az ő génjeit nem illik sértegetni.
Még érzem néha, hogyan feszült a göröngyös föld neki a hátamnak, mennyire szúrt az a néhány szomorú kavics, amin öt évesen tespedtem, hogyan hajolt felém a tíz éves Chris összeráncolt szemöldökkel és szent elhatározással, a következő pillanatban majd belém rúg, mert ne nyavalyogjak, ne tettessem magam, csak mert én vagyok a legkisebb, undorító babaarccal, amit azóta is próbáltam levakarni, dehát nem ment, csak a gunyoros fintor és az élcelődés, a rossz viccek és halálsablonok, amiket már senki sem mer megtorolni, hogy kolduskirályként trónoljak vadászcsaládom sértődött romjain, senki sem töri el az előrenyújtott középső ujjam, nesze világ, kapd be, éppen ilyen, amikor az isten bosszúból megtréfál, mert nem templomban esküdtetek, hiszen az anyám meg az apám csak úgy "összeállt"
Megpróbáltak kedvesek lenni, anyámtól akkor először hallottam, hogy semmi baj, aztán később a kórházban, egy elfojtott beszélgetésben már másképp  gondolkodott "hová fogjuk tenni?" mintha csomag lennék, vagy kolonc egy élő, lélegző átok, akiért minden órában elmormolnak egy imát "dögölj már meg" hagy hősködjünk tovább, nekünk marha fontos irtogatni és mi sosem leszünk normálisak, nem olyanok, akik vállalni tudnának egy beteg gyereket.
Szinte el is felejtettem, hogy Amias vagyok, már csak jelző lettem, a beteg, ez a szép, beszédes melléknév egy mondat végén, amit képtelenség befejezni.
Kicsi, szúrós szálka, valami kellemetlen érzés, mint amikor prüszkölést, vagy vizeletet tartasz vissza, keresed a zsebkendőt és a Wc-t, persze, hogy kellemetlen, ha kereket old.
Hálás lehetek a sorsnak, nem igaz? Megtartottak, sőt megéltem a 10, aztán 20 éves kort is, meg azt a rengeteg költözést, elviselték a sok, bántó szurkapiszkát, a fájdalmas humorom, megjegyzéseket, fulladásokat, zsákutcát, egyiket a másik után, bébilépésekben, ahogy az elején mondtam, lassan, ahogy a csiga vonszolja házát és nyálréteget húz magával a nyomorult, lassú csökevény.
Jaj ugyan, nem kell siratni engem, én csak kimaradtam az életből, hiszen megneszelték mi ez a kis légzési probléma és városról városra jártunk förtelmek után kutatva, igen, én is mentem velük, hallottam a gondolataikat, azt a sok viszolygást a kellemes, biztató vigyor mögött, minden kisfiam mögött rejtőző jelzőt.
Hátráltat, haldoklik, sosem lesz vadász, sosem lesz élő, nem lesz ember sem, megfullad majd, ki tudna ezen segíteni?  Reménytelen, hagyjuk a kórházban, bár elfelejtene minket, egy kis mágia kéne, de hogyan tudnánk tükörbe nézni, kell a lelkiismeret, kell Amias, mint átok, amit cipelhetünk, amihez ragaszkodhatunk...
Hazugság, én tudom jól mi az, minden mosoly mögött ott az a szép gondolat, hogy sajnál, pedig dugdosom a kanült, meg a lélegeztető masinát, az orromba hordott kis csövet, amikor csak levegőhöz jutok kiveszem, kihúzom magam és úgy oltogatok mindenkit, mintha a holnapot már úgysem élném meg.
Alaszkában szép volt a kórházi ágy, a hideg, havas táj elgondolkodtatott milyen lehet hóembert építeni, vagy leszánkázni egy hegyről, valakivel, aki nem tud a csövekről, vagy a gondolatokról, itt hátul, ha nagyon koncentrálok nem hallom őket, de szinte fáj, ahogy levegőt venni is fáj, hogy ne halljam.
Az orosz kórházat sem felejtem el, a sok, rozsdás kiegészítőt, a vasszínű rácsos ágyat és lyukas papucsot, amit kaptam, meg azt a durva "dögölj meg" hangot az ápolók fejében, aztán lejenkiztek és megpróbáltak kirabolni, nem értették miért hagy ott a család...
Nevada, Nebszarka, most New Orleans. Más lesz? Itt kényelmes a kórházi ágy, kapok reggeli kását ürülékszaggal, vagy vért vesznek használt tűvel, esetleg csak hagyják, hogy a saját hangom elnyomja a gondolataikat?

Kedves naplóm, hangosak, menjünk, tegyünk úgy, mint az egészséges emberek, csak egy percig, aztán nyugodtan meghalhatunk, ideje már, ugyan, nem kell olyan makacsnak lennünk. Bár egy kicsit élvezem, hogy mekkora hiba a létezésem ebben az egész szörnyektől hemzsegő, nevetséges mátrixban.
Sok minden nagyon vicces, tartsunk ki, még egy kicsit, majd holnap meghalhatunk...


℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.