"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Van valami abban, ahogy rám néz, és nem jó értelemben. Ha nem lennék teljes mértékben meggyőződve afelől, hogy meg tudom védeni magam, az ösztöneim már ezerrel az ajtó felé terelnének. Azt hiszem, megvan rá az esély, hogy mégsem jó szándékok vezették ide. A kérdés már csak az, mit akar tőlem? Elvégre kezdem úgy érezni, mindenki mindig akar valamit. Puszta jóindulatból nem nagyon jön hozzám senki. Talán Josh-t leszámítva. Őt valóban érdeklem. Marcel...nem is tudom, ő tényleg egyre furcsább mostanában. Szeretem őt, hiszen megmentett, és szó szerint az életemet köszönhetem neki, de...akkor sem stimmel valami. Ahogy most ennél az idegennél sem. Szinte késztetést érzek, hogy ismét használjam ellene az erőmet, de valahogy úgy sejtem, nem a legjobb ötlet magamra haragítani. Mármint ennél jobban. Most ráadásul közli velem, hogy nem akar bántani, én pedig...szerintem hiszek neki. Lehet, elment az eszem, vagy csak kétségbeesetten vágyom a társaságra, de így van. Míg ő látszólag totál ki van akadva, én az orrom alatt mosolyogva ülök le az ágyra, aztán amennyire komolyan csak tudom, ráemelem a tekintetem. Igyekszem nem döbbent arcot vágni, de nem tudom, ez mennyire jön össze. Mindenesetre tudhattam volna, sőt éreznem kellett volna, hogy ő egy boszorkány. - Jól van, ne kapd fel a vizet. Te mindig ilyen sértődékeny és undok vagy? - Egy fokkal talán enyhültem irányába, még egy halovány mosolyt is megengedek magamnak, bár a kérdés adott. Elég pökhendi ahhoz képest, hogy hova sétált be. Marcel is bármikor megjelenhet, és nem tudom, hogy életben hagyná-e őt, ha úgy gondolja, veszélyben vagyok. Most meg mégis hogy érti ezt a kérdést? Milyen pillanatra várt ő sokat? Lehet, hogy hallott rólam és most vissza akar vinni a negyedbe, hogy befejeződjön az Aratás? Nem, ha ez a célja, azt nem engedem. Gyorsan felpattanok az ágyról és átsétálok a másik oldalára, hogy minél távolabb legyek ettől az idegentől. Kol. Érdekes neve van, szerintem nem láttam őt korábban a negyedben. Ez persze nem jelenti azt, hogy meg is bízhatok benne. Pláne most, hogy ki akar vinni innen. Mi van, ha ez egy csapda, én meg kettőt pislogok és már fel is áldoztak? Én nem nyújtom felé a kezem, gyanúsan méregetve őt, pár másodperces csend után szólalok csak meg. - Én Davina vagyok. És kösz az ajánlatot, de...nem élek vele. - Pedig szeretnék. Sőt ki akarok menni innen. Csak egy kicsit. És most tálcán kínálja nekem a lehetőséget. Mindegy, akárhonnan nézem, ez könnyedén lehet egy átverés is, és akkor már inkább választom a bezártságot. - Ahol bejöttél, ott ki is mehetsz. - A szemem sarkából figyelem, nehogy valami meggondolatlant tegyen, én pedig a lankadó figyelmem miatt esetleg rosszul járjak. Még a környezetemben is nehezen bízom meg egy ideje, hát még egy olyan boszorkányban, akit sosem láttam korábban. Azonban a kíváncsiságom erősebb a biztonságérzetemnél, így hamar felé fordulok ismét. - Várj...miért akarsz kivinni innen? Nem is ismersz. Én pedig...szóval...mi okom lenne rád bízni az életem? Nem tudom, mennyire vagy képben, de nem véletlenül vagyok itt fent. A boszik keresnek engem, mert...mert kellek nekik. És hidd el, nem jó szándékúak. Talán...nekik segítesz? - Muszáj rákérdeznem, és persze reménykednem. Abban, hogy a válasz nemleges, és legfőképp őszinte. Ha egy kicsit is úgy érzem, tervez valamit ellenem, megbánja. Illetve minden idegszálammal arra fogok gondolni, hogy Marcel mielőbb megjelenjen.
Templom? Miért jár Marcel egy templomba egyáltalán? A szent életét akarja netán megerősíteni? Nem, nem... valaminek logikusan kell bent lennie, ugyanis csak úgy nem járna ide. Nyilván valamit rejteget, őrizget, vagy csak féltőn óv. De mit...? Míg ezen gondolkozom, nos belépek a bejárati ajtón. A belső teret tekintve nincs semmi különlegesség. Minden ugyanolyan, mintsem bármelyik másik ósdi kis istenházában. Padsorok, oltár, a falon díszelgő bálványok... Kezdem azt hinni lassacskán, hogy a legféltettebb kincse az egyik kép, amely Jézust ábrázolja. Már a gondolatra is mosolyognom kell. Hogy én milyen kis őrült vagyok! Néha a fantáziámnak semmi sem szabhat határt.. még ez az őrült gondolatvitel sem, ami vicces. Igazán nevetséges.. Mit sem sejtve találok rá egy ajtóra. Töprengően szemlélem egy darabig, míg végül egy hirtelen mozdulat által benyitok. Egy szobával találom szemközt magam, de nincs is időm jobban szétnézni, sőt még egyet lépni sem, ugyanis megjelenik egy lány, aki már azonnal beinvitál, mármint szó szerint neki bassz a falnak. Talán úgy gondolhatta, hogy el kellene a sármomról egy tapéta.. Milyen kedves kis köszöntés ez! Egyem meg... ilyen fogadtatásban, nos nem mindennap részesítenek. Ironikus gondolatmenetem alatt, nos az ütközés következtében a falról a padlónak vágódom. - Ez fáj! - Szólalok meg hangosabban, ahogy nyöszörögve támaszkodom fel négykézlábra. - Az Istenit! - Sziszegem a vállamat fogva, ahogy szúrós pillantással tekintek a kislány felé. Még, hogy engem bántani... Engem?! Hirtelen düh rajzolódik ki a szemeimben, ám mégsem teszek semmit sem. Logikusabban végig gondolva, nos Marcel rejtegeti, és ha ezt teszi, akkor sokat érhet. Nyilván valami nagy hatalmú boszorkányról lehet szó. Hiszen nem úgy ismerem Marcelt, mint, aki minden ok nélkül kislányokat dugdosna a padlásra, avagy, mintha ennyire perverz fantáziája volna. Mozdulatlanul maradok a padlózaton, míg egy pillanatig lezárom a szemeimet. Felmérem a varázslatának az erejét, a kivitelezés mértékét, és azt, hogy hogyan szabadulhatnék ki eme ördögi körből. Nem szándékozom ártani neki... hirtelen fagy meg bennem a gondolat, ahogy közli a szavakat. Sértetten kapom ismét rá a tekintettemet. Minek nézek én ki? Most komolyan! Bébiszitternek? Dolgozna a halál... Mélyen felsóhajtok, a szemeimet forgatva. - Először is, nos nem akarok neked ártani, amennyiben te se nekem. - Szögezem le világosan, ahogy igyekszem összeszedni a legjózanabb gondolataimat. - Aztán pedig... nem küldött Marcel, ugyanis nem vagyok bébiszitter, sem pedig felügyelő bizottság! - Makacsul közlöm a nézetemet, miközben egy apróbb ige által megszüntettem a varázslatát. Már amennyiben nem engedi azt, miszerint mozogjak, és ezáltal felálljak a földről. - Nem vagyok vámpír, a törékeny emberi testemet pedig nem szeretném darabokban összeszedni. Boszorkányként.. még nem vagyok sebezhetetlen! - Folytatom sértődötten. - Tudod te egyáltalán, hogy mennyit vártam erre a pillanatra? - Hirtelen megrázom a fejemet. - Vagyis semmi.. csak nosztalgiázom, hogy még élhettek. - Legyintek egyet a levegőben, ahogy elmosolyodom, és ártalmatlanul teszek felé egy lépést. - A nevem Kol.. - Nyújtom felé a kezemet, már amennyiben nem veszi támadásnak. - ..és a legnagyobb bűnöm az, hogy kegyedet elszeretném rabolni a padlásról. Nem szeretne egy kis sétát? Ígérem, senki se tudja meg, sőt... - Pimasz vigyor kúszik az arcomra. - ...vigyázok, hogy baja se essék. Mit szól? - Már, ha támad, akkor a kezeimet védekezően megemelem, és lengetnék is fehér zászlót, de félek, hogy nincs is a szobában jelen esetben. Viszont, ha elfogadja az ajánlatot, akkor sínen volnék. Túl szép álom... túl szép!
Rettenetesen hasogat a fejem, mostanában volt néhány apróbb varázslat a negyedben, ráadásul valamiért nem érzékelem mindet. Pedig ilyen eddig nem történt velem. Olyan, mintha valahogy blokkolva lenne számomra, hogy meglássam, ki varázsol vagy kik varázsolnak pontosan. Marcelnek erről egy szót sem szóltam, pedig lehet, jobb lenne, ha tudna róla. De van elég gondja, mostanában pedig talán még gondterheltebb, mint egyébként, szóval amíg pontosabb képet nem kapok, nem avatom be. Csak aggódna értem, és mivel szeretnék végre többször is kiszabadulni a padlásról, nem rontok a helyzeten. Így is puhítanom kell még egy kicsit, hogy legalább díszkísérettel engedje már meg nekem, hogy friss levegőt szívjak. Amúgy is elég erős vagyok ahhoz, hogy ha kell, megvédjem magam...sőt bárkit, aki fontos nekem! Ez pedig jelenleg Marcel és Josh. Értük bármire képes lennék. Bár mostanában úgy érzem, Marcel egyre furcsább. Még mindig fontos vagyok neki, törődik is velem, de a Mikaelson család alaposan felforgatta New Orleans lakóinak életét. A vámpírokét bizonyára. Volt szerencsém személyesen is megtapasztalni, milyen egy Eredetivel találkozni. Klaust örömmel küldeném a pokolba, hogy megtapasztalja az örök szenvedést, de attól félek, bármennyire is erős vagyok, nem tudnám egyedül legyőzni. A találkozásunk is ezt sugallja. Viszont amikor arra készült, hogy megölje Timet, már tudtam, hogy minden idegszálammal gyűlölöm őt. Ez pedig sosem fog változni. És ha képes lennék rá, már most sem engedném, hogy az emberek közt sétálgasson. Elijah viszont...nem is tudom, azt hiszem, ő más. Benne valahogy megbízom. Csak ne kelljen megbánnom. Az erőm ráadásul mostanában elkezdett elhatalmasodni felettem, ami megrémít. És ijesztő egyedül megbirkózni ezzel. Fogalmam sincs, mi ez az egész, de néha már nem tudom irányítani.
Eddig az ágyban feküdtem, ám hirtelen felülök és az ajtóra szegezem a tekintetem, ami egy pillanat alatt kitárul. Meglepetésemre nem Marcel, de még csak nem is Josh áll ott, hanem egy vadidegen srác. Gyanúsan méregetem az ismeretlent, különös energia árad belőle, amit nem tudok hova tenni. Mivel semmi kedvem udvariaskodni, be sem hívom, egyszerűen csak átrepítem a szoba másik végébe. Aggódhatnék ugyan, hiszen simán lehet egyszerű ember is, de ide nem szoktak betévedni, így előbb saccolnám be, hogy természetfelettivel van dolgom. Már a tekintetében is van valami, ami miatt biztos vagyok az elméletemben. Meg egyébként is...árad belőle az energia. - Ki vagy te? Mit akarsz? Marcel küldött, hogy ellenőrizz? Csak mert nem kell bébiszitter, úgysem mozdulok innen sehova. - Mostanában nagyon ráment arra, hogy engem védjen. De mégis mitől, a szentképektől és a pókhálós zugoktól? Amint véget ér az Aratás, és normális emberként élhetem az életem, legalább egy napig életjelet sem adok majd magamról Marcelnek, hanem egyszerűen csak élvezni fogom a szabadságot. Előtte viszont még a helyére teszem ezt az idegent, aki minden bizonnyal azért jött, hogy rám vigyázzon. Legalábbis bízom benne, hogy erről van szó. Bele sem gondoltam, hogy akár rossz szándék is vezérelheti. Jobb lesz óvatosnak lennem vele. Maximum azon leszek, hogy esélye se legyen a közelembe férkőzni és megtámadni. Ő jár rosszul.
- Most már tedd meg nekem, hogy a tervre koncentrálsz, Kol... - Anyám hangja élesen szeli át a kettőnk között lévő néhány métert, míg a szoba szinte beleremeg a türelmetlenségébe. - ...tudni akarom, hogy mit rejteget, Marcel, hiszen előbb meg kell szereznünk, Niklaus-nál. Ezt tartsd észbe, miközben elindulsz őt követni. S ha lehet... ne kelts feltűnést, ugyanis túl élethű vagy. - Néz rajtam végig, miközben a hangjával egyértelműen közli a parancsot, ám ennek ellenére nem becsmérlő. A kettőnk közti kapcsolat sohasem volt élénken békés, főként nem a halálom előtt, ugyanis elakart bennünket pusztítani. Bár most is ugyanezt tervezi, más módszerekkel, és cselszövésekkel, de immáron bizalmat érzek az irányából, ami túlságosan is szokatlannak minősülő. Sosem... nem tudom. Kezd összezavarni, bár az Elena-val történtek után még szép, miszerint meginogtam a belé vetett hitemben. - De ez igazán unalmas, anyám... már napok óta követem, de teljesen értelmetlenül. - Szólalok fel, dacolva az akaratával. - Folyton csak templomba jár, én meg nem fogok utána menni. Mi vagyok én? Istenhívő? - Rázom meg a fejemet, ahogy közelebb lépek felé. - Szerintem ennyit igazán megtehetnél a tervünkért! - Szólal meg ekkor hátul Finn. - Igazán nem eshetne a nehezedre, csak egy apró kis szívességgel viszonoznod az életed. - Szúrja oda, kicsit sem kedvesen. - Te ebbe ne szólj bele, Finn! Inkább maradj meg anyuci szoknyája alatt. - Igenis, van beleszólásom... - Hirtelen annyiban marad a hangja. - Elég, fiúk! - Int csendre mindkettőnket anyánk. - Te meg indulj, Kol, és ha Marcel mosdóba megy, még akkor is menj utána, világos? - Szúrós pillantás keretébe zártan, közli a mondandóját, miközben valami varázslat kivitelezését bonyolítja le a kisfiával. Ahh! Megrázom a fejemet, majd hátat fordítva nekik, nos távozóra fogom.
Már vagy három órája vagyok a nyomában - költői túlzás értékkel -, ami azt illeti, és igazán kezdem unni, hogy semmire sem haladtam vele. Marcelt bámulni? Ugyan már, kérem! A kis vámpírjait igazítja, egy rejtett sarokban, és ez nem éppen kifizetődő műsor. Szóval egye fene az egészet! Azt hiszem, miszerint ennél a baromságnál, jobb dolgom is akadhat. Könnyedén bújok ki ezáltal a feladatom alól, ahogy határozott léptekkel hagyom el a területet. Nem telik sok időbe, hogy annál a bizonyos templomnál kössek ki. Érdeklődve nézem, amíg elsétálok mellette. Vajon mi lehet benne annyira különleges? Hirtelen lefékezek. Az utóbbi napokban varázsoltam egyszer-kétszer, apróbb-cseprőbb dolgokat. Annyira még nem használtam a mágiám New Orleans-ben, de a késztetés bennem van, hogy romba döntsem eme épületet, így véve el Marcel hitét. Felsóhajtok. Anyám szavai járnak a fejemben. Valamit kénytelen vagyok felmutatni, vagy gyanút fog, miszerint nekem szándékomban sem áll ez a kis pitiáner játék... többre vágyom. Megakarom ölni a vámpírok teljes hadát. Porrá akarom változtatni a testvéreim. Anyám persze kegyelmezne... boszorkánytestet ajánlva fel nekik. Én meg... ez túl abszurd nekem. Haljanak meg, hiszen minket kirekesztettek! - Ah, a kíváncsiság ereje.. - Szitkozódom egy sort, ahogy visszafordulva, nos belépek a templomba. Ami úgy néz ki, mint egy... meglepetés -; templom! - Most komolyan.. ezért jöttem be? - Ironikusan teszem fel a kérdést, miközben végig trappolok a sorok között. - Bár, mintha... és még magamban is beszélek. - Forgatom meg a szemeimet, ahogy simán fordulok el egy adott irányba. - De... mondjuk kifejezetten jó társaság vagyok! - Nem sokkal később pedig eljutok egy olyan színtérre, amire nem igazán számítottam. Tádám, egy ajtó! S mit kezdjek egy ajtóval? Jó, persze, tudom, hogy ki kellene nyitni, de ott a de, hogy mi van bent. Már megint ez az esztelen kíváncsiság... a sírba fog vinni! Töprengően nézem egy ideig, majd végezettül, nos hirtelen ötlet által vezérelve mégis benyitok, bár lehet eme lépésem rossz kivitelezés volt... Mindenesetre akármi is fog történni, arra nem igazán készülhettem fel előre, ugyanis nem ismertem a terepet, és abban sem voltam biztos, hogy egyedül vagyok. Merész döntés volt, Kol... merész és igazán idióta!
music:take me home ■ words: 620 ■ note: remélem megfelel
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
