Egy röpke másodperc alatt is gyökeresen megváltozhat minden. Nyolc hónappal ezelőtt azon a bizonyos éjszakán négy ártatlan, fiatal boszorkány mosollyal az arcán mit sem sejtve sétált lényegében a halál felé. Azt hittük, minden rendben lesz. Egy szempillantás volt az egész, és már csak azt láttuk, ahogy Abigail holtan esik össze. Életemben nem rettegtem annyira. Még mindig emlékszem, ahogy a félelem eluralkodott felettem. El akartam rohanni, de nem tudtam. Ledermedtem. Sírtam, üvöltöttem. Aztán Cassie is meghalt. Ha csak eszembe jut, elfog ez a szörnyű érzés. Monique, a legjobb barátnőm és én maradtunk. Ekkor már ha akartam volna, sem lettem volna képes lélekszakadva rohanni az életemért, mert hátulról lefogtak. Minden egyes részletre emlékszem arról az estéről. Azt hiszem, sosem leszek képes teljesen magam mögött hagyni. Amikor a vámpírok felbukkantak, nem is tudatosult bennem azonnal, hogy mi történt éppen. Már épp kezdtem reménykedni, hogy az egész csak egy rémálom, és hamarosan felébredhetek belőle, amikor a legjobb barátnőm torkát is elvágták. A boszorkányok tették. Azok, akikhez tartozunk, akik lényegében a családunk. Az anyám is tiltakozás nélkül képes lett volna végignézni az egészet. Tudták. Mind tudták, hogy a kivégzésünkre sétálunk, és mégsem tettek semmit. Az Aratás rituálé fontosabb volt a saját gyerekeiknél. Ezt nem tudom egyszerűen eltemetni magamban és továbblépni. Meg kell fizetniük. Minden boszorkányon bosszút fogok állni. Nem véletlen, hogy segítek Marcelnek kiszűrni, ha egy boszi a szabályait megszegve varázslásra adja a fejét. Eleve tartozom Marcelnek. Aznap megmentette az életemet, és azóta is folyamatosan vigyáz rám. Bár nem kellemes bezárva lenni a templom padlásán, mint valami dilinyós, de próbálok nem panaszkodni. Viszont mióta kimehettem a zenei fesztiválra, egyre többször vágyódom a kinti világra. Az én érdekem is persze, hogy ne keltsek feltűnést, de nem könnyű. Alig várom, hogy az Aratás időszaka leteljen, én pedig végre normális életet élhessek. Boszierőktől menteset.
Kopogást hallok, amikor pedig nyílik az ajtó, nem hiszek a szememnek. Josh az. Széles mosolyt küldök felé, de abban a pillanatban rá is fagy az arcomra.
- Úristen, mit keresel itt? Örülök neked, komolyan, de mi van, ha Marcel tudomást szerez erről? Elméletileg töröltem az emlékeidből, hogy valaha találkoztunk. - Igen, meg kellett volna tennem, de Josh azt mondta, megbízhatok benne, én pedig barátok és Marcel-en kívüli beszélgetőtárs híján nem válogathattam. Azt hiszem, túl magányos voltam. Egészen addig, míg múlt héten meg nem ismertem Josh-t. Úgy hiszem, végre igaz barátra leltem. A jelek szerint tényleg nem árult el, ez pedig csak még jobban megerősít abban, hogy hihetek neki.
- Nyugi, kerülőúton jöttem. Bár hallod, napgyűrűvel egyszerűbb lenne, mert most minden éjjeljáró kicsörtetett a városba, és folyton belebotlottam valamelyikbe, akik kajálni invitáltak. Van fogalmad róla, milyen nehéz nemet mondani? De ne aggódj, ettem útközben, szóval véletlenül sem zabállak fel. - Szerintem napok óta nem nevettem ilyen jót. És leírhatatlanul jó érzés felszabadultan kacagni. Szeretném ezt az egészet végleg magam mögött hagyni, szeretnék újra élni, barátkozni, szórakozni. Úgy, mint egy átlagos 16 éves. Ugye nem kérek sokat?