Már bánom, hogy ide jöttem és feltettem a kérdéseimet. Mégis mit gondoltam? Ha alaposabban átgondolom, biztos rájöttem volna, hogy még ha nem is vagyok meggyőződve a jövendőbeli jegyespár egymás iránti érzéseit illetően, hagynom kellett volna a húgomnak, hogy elkövesse a saját hibáit. Erre beleavatkoztam, ezzel minden bizonnyal egy lavinát elindítva, aminek a végén Amelia megutál, amiért beleszóltam az életébe. Remek. Idegesen tördelni kezdem a kezem. - Ennek semmi köze a húgomhoz. Vagyis van...de...figyelj, hülyeség volt ez részemről. Ne figyelj rám, csak védeni próbálom őt. Viszont látom, hogy... - Már épp mondtam volna, hogy látom, mennyire őszintén aggódik, hogy Amelia esetleg kételkedik benne, vagyis ez alapján tényleg szereti a húgomat, amikor Nick a falhoz nyom. Ennyit a jó emberismeretemről. Annyira meglepő, hogy így viselkedik, hogy még a szabadulási szándékaim sem mutatnak létezésre utaló jelet. Vagy csak én nem akarom őt ellökni? Úristen...mi van velem? Mégis miért gondolkodom el komolyan az idióta kérdésén? Valóban az van, amit állít? Magamnak akarom őt, és egyszerűen csak átmentem szemét ribancba, hogy megszerezzem magamnak? Nem, semmiképp. Ez egyszerűen szóba sem jöhet, muszáj elhessegetnem ezt az őrült teóriát. A közelsége furcsa hatással van rám. Érzem a leheletét a bőrömön, és mintha levegőt sem kapnék. Megállás nélkül nagyokat nyelek, rá sem bírok nézni, és közben igyekszem nem elájulni. Mi a franc történik? Soha az életben nem éreztem még ennyire kényelmetlenül magam. Ugyanakkor ez egyfajta...nem is tudom...jóleső kényelmetlenség. Már ha az ilyesmi létezik. Mindjárt betöltöm a harmincat, és még a nagy tinédzserkori szerelmemmel sem éreztem ilyesmit. Ez megrémít. Igazán elvehetné már a kezét, mert jelenleg ha elég gyors tudnék lenni, sem biztos, hogy ki tudok bújni a karja alatt...sőt az sem száz százalék, hogy ki akarok bújni. Istenem, abba kell ezt hagynom. Mégiscsak a húgomat készül eljegyezni, nem gondolhatok rá...másképp. Talán tudat alatt azért jöttem ide, mert vonzódom hozzá, és ennek igazából semmi köze ahhoz, hogy Ameliának akarok jót? Egyre jobban rettegek magamtól...nem gondolhatok ilyen képtelenségekre. Muszáj összeszednem magam. - Nem mondott semmit. Hidd el, ő egy kicsit sem kételkedik a szerelmedben. Én kattantam meg egy kissé. Kérlek, nézd el nekem...tényleg csak az ő érdekeit tartom szem előtt. Vagyis eddig azt hittem, de már...nem is tudom... - Ijedten nézek végre a szemébe. Nem akartam hangosan kimondani, hogy ekkora kétségek vannak bennem. Oké, nem voltam konkrét, és remélem, nem veszi észre a zagyválásom között a mögöttes tartalmat, mert azt nagyon nem akarom. Végre odébb lököm a kezét, és ügyelek arra, hogy kartávolságnál kicsit távolabb álljak meg tőle. Normális ember persze kirohanna a szobából, hogy aztán 10 perc múlva megjátssza, mintha mi sem történt volna, de nyilván én nem vagyok normális. Mennem kéne, mégis maradok. Mindegy, a távolságot tartom köztünk, és akkor véletlenül sem kezd ismét bizseregni a bőröm miatta. - Mikor érezted először, hogy ő az igazi? - És én miért vagyok ennyire kíváncsi? Sürgősen kell egy pasi. Igen...hátha nemcsak Nick vált ki belőlem ilyen érzést. Biztos van még rajta kívül néhány férfi, akitől levegőt sem kapok. Kell lennie másnak is.
Enyhén szólva is ledöbbentem Eliza kérdéseire, még pislogni is elfelejtettem. - Hékás, állj, stop, szünet, időt kérek! – A kezemmel mutattam is, majd egy sóhajjal beléptem mellette, mert nem akartam én sem megfagyni. Bezártam az erkély ajtót, majd a lány felé fordultam és kérdő tekintettel kezdtem méregetni. - Mi ez a kérdéssorozat? Amelia küldött, hogy meggyőződjön róla, komolyan gondolom? – Tettem fel én a következő kérdést egy sóhajjal. Bár tudtam, hogy nem erről van szó, Amelia inkább személyesen jönne ide. Vagyis, én ilyennek ismertem, de lehet, tévedtem. - Tudod, ha ő küldött, üzenem neki, hogy jöjjön ide és kérdezze meg tőlem ő maga. Ha viszont… - És itt elgondolkodtam. Mi van, ha csak Eliza az, aki tudni akar mindent? De itt jön az újabb kérdés: miért? Félti a húgát? Tőlem? Ártottam én neki valaha? Nem tudok ilyesmiről. Érdekesnek ígérkezett ez a beszélgetés, mondjuk úgy éreztem, már túl sokat ittam hozzá. - …ha viszont csak te érdeklődsz, akkor nem hiszem, hogy köteles vagyok válaszolni. – Húztam el végül a szám, miközben lopva újra végigmértem. Fenébe, annyira dögös… elég nagy baromnak kell lennie valakinek ahhoz, hogy a leendő jegyesének a testvére felkeltse az érdeklődését. De most ez a helyzet. Francba. Átkoztam magamat, majd sietve a szemébe néztem. - Vagy esetleg azért kérdezed, mert… magadnak akarsz? – Tettem fel egy újabb kérdést, már vigyorogva és szánt szándékkal provokációképpen. Közelebb hajoltam hozzá, majd egészen a falig hátráltattam, ahol az alkaromat neki is támasztottam a falnak, közvetlenül a feje mellett. Egy fél pillanatra az ajkaira pillantottam, majd vissza a szemébe. – Nézd, tudom, hogy semmi ilyesmi nem jár a fejedben, csak ugrattalak. De… komolyan, mi ez a faggatás? Mondott valamit Amelia, ami miatt aggódnom kéne? Talán nem érzi azt, hogy szeretem? Érdeklődtem, de nem távolodtam el tőle. Magam sem tudom, miért. Egyszerűen „ott felejtettem” a kezem és nem engedtem szabadulni akkor sem, ha akart volna. Ha azt mondja, hogy Amelia bizonytalan bennem, az eléggé meglepne. Ezekkel a gondolatokkal fürkésztem Eliza arcát. Nem tudtam, miféle válasznak örülnék jobban. Vagy azt, hogy nekem mit kéne válaszolnom arra, amiket feltett. Hisz ezúttal szépen visszadobtam a labdát és egyetlen kérdésére sem reagáltam. Sajnos tudtam, hogy még egyszer nem kerülhetem ki a válaszadást, de előtte örültem volna, ha ő mond egy-két dolgot.
:<3:
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Ápr. 19, 2017 10:45 pm
Nick & Eliza
Úgy ülök a szobámban, mintha temetésre készülnék. Pedig valójában eljegyzésről van szó. A húgoméról. Tudom, örülnöm kéne, de nem is tudom...olyan érzés kerített hatalmába, amit nem tudok hova tenni. Féltékenység talán. Mármint nem Nick miatt...nyilván. Egyszerűen csak féltékeny vagyok, amiért a nálam öt évvel fiatalabb kishúgom előbb megy férjhez, mint én. Jesszus, nem lehetek ennyire gyerekes. Sosem viselkedtem így, nem most kéne elkezdeni. Legalább mosolyt kéne erőltetnem magamra, hogy az estét ne szúrjam el. Ha valami balul sül el, nem én akarok lenni az okozója. Tessék, máris azon mélázom, mikor romlik el valami az eljegyzés alatt. Ez szánalmas. Sosem akarnék Ameliának rosszat. Azt akarom, hogy boldog legyen. Talán épp ezért vagyok ilyen. Valahogy...nem hiszem, hogy Nicolas az igazi a húgomnak. Nem illenek össze. Szerintem Amelia nem is annyira szerelmes, mint ahogy próbál minket és önmagát is győzködni róla. A húgocskám egyszerűen csak meg akar állapodni, mert szerinte a stabilitás kell az életébe, és azt így kapja meg. De ez nem elég...nem ezt kívánom neki. Azt akarom, hogy szerelemből menjen férjhez. Valódi, mély érzésekkel a szívében, bármennyire is nyálasan hangzik ez. És vajon Nick szereti őt? Mert bár sűrűn tengődik nálunk mostanában, de nem látom azt az óriási szerelmet a szemében. Nem, és kész. Istenem, miért ezen kattogok? Inkább fel kéne tápászkodnom az ágyamról, és megkeresni a cipőm másik párját, különben az életben nem érek le a vacsorára a nagy bejelentéssel. Egyáltalán le akarok én menni a földszintre? Eliza, elég legyen. Kapd össze magad és vágj jó képet az egészhez. A cipőm megvan, most már csak a szédüléssel kéne leállnom. Kár volt magamba dönteni másfél üveg bort. De hát olyan csábító volt, ahogy ott árválkodtak az üvegek a nappaliban az asztalon. Lehet, hogy anya a mai estéhez készítette elő őket. Ez esetben bocsi. Végre meg tudok állni a lábamon, de mielőtt kilépek a szobából, szippantok egy kis friss levegőt. Jót fog tenni. Az ablakon kicsit kihajolva belélegzem a kora esti friss levegőt, aztán egy pillanatra oldalra nézek. Három szobával arrébb az erkélyen ácsorog a jövendőbeli vőlegény. Nem is gondolkodom, csak megindulok. Szótlanul állok meg az erkélyajtóban. Az sem nagyon rémlik, hogyan jutottam ki a szobámból, de mindegy, már itt vagyok. - Miért akarod feleségül venni? Őszintén szereted őt? Mert nem akarom, hogy szenvedjen melletted, ha mégsem érzed úgy, hogy el akarod venni. - Tessék, kimondtam. Feltettem a nagy kérdést. Csak tudnám, miért remeg annyira a lábam most, hogy farkasszemet nézünk. Biztos a hideg. Ahogy ő is mondta az imént, nincs kint túl jó idő. Egy ideig tartom a szemkontaktust, végül belépek az ajtóból a meleg szobába, hogy neki is utat engedjek. Viszont eszemben sincs elmenni, amíg nem jövök rá, hogyan érez Amelia iránt. Csak a húgomért aggódom, érte teszem. Nincs más oka.
Néhány napja jöttem át Ameliához. Tulajdonképpen tudja, mire készülök, sőt, mondhatni, nyílt titok. Eljegyzés. Annyit, de annyit beszéltünk már róla, de szinte már kötelező, hogy megtegyem. És ez, őszintén szólva, kissé nyomasztó. Sosem szerettem az elvárásokat, amikor megmondták, mit csináljak és addig nem hagytak békén, míg meg nem tettem. Apám mindig megkövetelte, hogy kövessem minden intelmét – még a legrosszabbakat is. Évek alatt a szememben pedig egy porszemmé avanzsálódott. Sosem akartam olyan lenni, mint ő és reméltem, hogy nem is leszek. Apám… nem egy példakép. Elég erőszakos, érzelemmentes és tulajdonképpen anyát sem szereti. Egy kérdésem lenne csak: miért nem hagyja el? De ez a kérdés, valahol mélyen legbelül rám is vonatkozik. Inkább elhessegettem a gondolatokat egy fejrázással. Egy doboz sör volt a kezemben és az erkélyen álltam, a korlátnak támaszkodva. Néztem a sötétbe borult várost. A fényeket. Na meg a nagy nyüzsgést, a fiatalokat. Olyan távolinak tűnt, pedig nem mondtam volna magamat sem túl… öregnek. Egy sóhajjal a számhoz emeltem a dobozt és kortyoltam a sörből. Fogalmam sem volt, mióta lehetek idekint. A másik kezemben ott díszelgett egy kisebb ékszeres doboz, benne a gyűrűvel. Néha, egy nagyon rövid időre megfordult a fejemben, hogy… „véletlenül” elejtem. Néha pedig azon kezdtem gondolkodni, mi lesz, ha ez a gyűrű Amelia ujjára kerül. Féltem, hogy teljesen elveszítem a szabadságom. Egy sóhajjal a zsebembe csúsztattam a dobozt és elszakadtam a korláttól. Újabb korty a sörből. Vajon mennyit ihattam már az este folyamán? El akartam lazulni, de úgy éreztem, bármennyit iszok, nem használ. Mintha vizet innék. Kb. ennyi értelme volt. Az üres dobozt nemes egyszerűséggel roppantottam össze az ujjaim közt, majd landolt is a többi közt a szemetesbe. Igen, az erkélyen volt egy szemetes. Elég praktikus találmány. Ahogy az ajtó felé fordultam, hogy befelé induljak, megláttam Elizát. Amelia nővére. Ha lehetek egészen őszinte, akkor nála dögösebb szőkét még nem láttam. De ezt nem szabadott sem kimondanom, sem éreznem, így csak halványan elmosolyodtam. - Hűvös van, inkább ne gyere ki. – Jegyeztem meg, majd elindultam befelé, de mivel pont az ajtóban állt, így nem jártam sikerrel. Lepislogtam rá várakozón, hogy félreáll-e az útból és beenged, vagy maradásra bír… és ha igen, miért? A fejemben az kattogott, hogy nem jó ötlet kettesben lennem vele. Valami láthatatlan fonál egyre inkább húzott hozzá. Vajon csak az ital miatt éreztem ezt?
Kezdőlap
