Csendes a családi birtok, most, hogy Jude elment. Azaz elment már egy ideje és Teresával kettesben maradtunk itt, plusz a személyzet akik szintén ne mcsak szolgák hanem emberek is. Nem tartom őket kevesebbre mint bárki mást, próbálom jó ura lenni a háznak, és azt hiszem eddig sikerült is. Olyan flottul boldogulok mindennel, csak éppen a családommal és a saját életemmel nem. Azzal, amivel a leginkább kellene. Felsóhajtok, és hátradőlök a fotelben, aztán felkelek inkább és kitárom az ablakot. Mindig is szerettem a szabadban lenni de a sok papírmunka miatt nem tehetem meg mindig. Nem mellesleg részesedésem lett egy vállalkozásban is, az is rengeteg papírral jár, de szükségem van rá. Nem a pénz miatt, hanem sokkal inkább a látszat és a saját lelki békém miatt. Már kilenc hónap eltelt mióta Jude elment és nem vagyok benne biztos hogy milyen érzésekkel fog hazaérni ha egyszer hazaér. Telefonon át beszéltünk azért és Teresa szülinapját sem hagyta ki, de mi ketten nem töltöttünk együtt sok időt. Bár most Teresa sincs itt, egyedül vagyok itthon. Visszaülök az asztalhoz, kezembe veszem a tollam, és kopogtatnak. A személyzet lenne? Ők megvárnák a válaszom, így viharos égboltot idéző szürke szemeim elé az öcsém lép, akit annyira vágytam/nem vágytam itthon tudni. Bensőmbe mar a bűntudat és a fájdalom, de megkeményítem a szívem és vonásaimra udvarias mosoly költözik. - Jude. Nem is tudtam hogy haza készülsz látogatni, bár a lakosztályod szalon képes, mint mindig - válaszolok neki, ahogy abbahagyom a munkát és közelebb intem, ne csak az ajtóban álldogáljon. Gondolom a kedvencét már berendelte vacsorára. Ott is találkozni fogunk, mert mindig az ebédlőben eszem, hogy ha Teresa vagy éppen Jude csatlakozni akar akkor ne mondhassák hogy nem adom meg az esélyt sem. Azt szeretném ha működne a családunk csak... Vele nem tudok mit kezdeni. - Látom, elég feltűnő a megjelenésed. Mit intéztél? Hogy halad a vadászatod? - kérdezem, és remélem ezúttal nem okoz csalódást a válasszal hogy elszalasztotta vagy elvesztette szem elől. - Ülj le. Meddig maradsz? - kérdezem tovább, ahogy én is letelepszem, és próbálom eldönteni hogy mit is érzek igazán vele kapcsolatban, de hogy valami nagyon szorítja a gyomrom az tény. Én magam nem sokat változtam a majdnem egy év alatt, a hajam lett csak hosszabb maximum.
Rég nem jártam itthon - pontosan 9 hónapja és 11 napja nem. Tessa szülinapjára kénytelen voltam hazajönni, az nem olyasmi, amit büntetlenül kihagyhat az ember. Ezra esetében viszont valahogy beértem egy telefonhívással. Nem éreztem sürgető vágyat, hogy hazatérjek, ráadásul épp az ország másik felén tartózkodtam, és Tessa hiába győzködött, hogy örülnének nekem, bátyám szavaiból kiéreztem, nem fog a párnájába zokogni, ha nem kell látnia. Így hát az utóbbi kilenc hónapot vadászattal töltöttem, míg a sors Mystic Fallsba nem sodorta Gabrielt, és vele együtt engem. Elfogott a kísértés, hogy ha már ilyen közel kerültem a szülőföldemhez, hazalátogassak a családi birtokra és megnézzem, hogyan boldogulnak a testvéreim. Előzetes telefonegyeztetés, vagy bármiféle postagalamb és füstjel nélkül autóba pattantam, és meg sem álltam Greenville-ig. Az ismerős utcák, a felújított kirakatok, a régi cégérek egy pillanat alatt nosztalgiába és letargiába taszítottak; megrohamoztak az emlékek, a többségük azonban mérhetetelnül depresszióssá is tett. Az idő túl gyorsan pörög, és mi olyan hirtelen nőttünk fel... Felhangosítom a rádiót és igyekszem nem gondolkodni. Ahogy a város szélén kirajzolódik előttem a birtok, a maga ódon falaival, kovácsoltvas kerítésével és díszes kapujával, hirtelen felgyorsul a szívverésem, arcomra pedig öntudatlanul is fülig érő, széles mosoly ül ki: hazaértem. Vagyok annyira merész, hogy mérget vegyek rá, hol találom a bátyámat. Apánk halála után a dolgozószobája egyértelműen Ezra birodalma lett, szerintem többet láttam itt, mint a saját szobájában. Így hát elsőként ide vezet az utam, miután üdvözöltem a személyzetet és berendeltem a kedvencemet ebédre. Különös érzés újra itthon lennem, hiszen a kilenc éve tartó utazásaim során már kezdtem elfelejteni, honnan indultam. Motelek, albérletek, szállodai szobák, vagy épp egy üres pad a csillagok alatt... Különös érzés most azon falak közt járni, ahol felnőttem, megcirógatva az ismerős falakat és dísztárgyakat, a képeket és festményeket. Megállok a dolgozószoba ajtaja előtt és öt ujjal helyreborzolom kócos tincseimet. Még utoljára veszek egy mély levegőt, melyet halk, reszketeg sóhajban eresztek ki, majd megacélozva magam kellő magabiztossággal, bekopogok az ajtón. Választ nem várva nyitok be. - Ez? Megállok a küszöbön, kezemben az ajtó kilincsével. Tekintetem rég nem látott bátyámat keresi, hogy megajándékozhassam széles vigyorommal és megállapíthassam, mennyit változott az elmúlt hónapok során. - Megjöttem... - közlöm a nyilvánvalót csak így, egyszerűen, és tétován álldogálok tovább a félfában. Beljebb lépnék, megölelném, de fogalmam sincs, hogyan reagál az érkezésemre. Az elmúlt kilenc hónap jót tett nekünk vajon, vagy csak tovább mélyítette a szakadékot közöttünk? Félek a választól, így hát arra várok, hogy ő kezdeményezzen. Nem merem bevallani, mekkora szükségem lenne az ölelésére.
Kezdőlap
