Evil isn't born. It's made.

Niklaus! - eget rengető ordítás visszhangzott a fák között, egy kisgyermek az egyik hatalmas, vaskos fa tövében kuporgott. - Niklaus! - hangzott fel újra az üvöltés, ezúttal még haragosabb volt, rémisztőbb minden hangnál. A kisfiú az általa faragott, apró falovat szorongatta remegő kezei között. A kisfiú én voltam, Mikael hangja és léptei pedig egyre közeledtek. - Niklaus! - az újbóli ordításra ezúttal felriadtam, izzadtságban fürödve ültem fel az ágyamban, a rám tekeredett takarót egyetlen mozdulattal rúgtam le magamról, így kiszabadítva a lábamat. - Hát tényleg nem tudsz békén hagyni, öregember? - üvöltöttem a levegőbe, de közben azt reméltem nem hallja a tűz ropogásától és a kíntól, ami a pokolban várt rá.
Rebekah sétált be az ajtón, aggódó arckifejezést öltve magára, s mivel nem hálóing volt rajta, tudtam hogy nem aludt még. Azt kívántam bárcsak én se tértem volna nyugovóra. - Minden rendben, Nik? - hangja ártatlan volt, törődő, már-már hallottam a fejemben a kislány hangját, aki egykor ő volt. Tudatlan, ártatlan, emberi. Az álom után újra feléledt bennem a tűz, amit a Mikael iránt érzem haragom táplált. Gyűlöltem őt, ennyire embert még soha, de soha nem gyűlöltem, mint a nevelőapámat. Üldözött minket, s Estherrel karöltve tette tönkre az életünket. Fiatalok voltunk még, néhányan közülünk még szinte gyermekek, mint Rebekah és Kol... ők pedig fogták mindezt a gyermeki ártatlanságot és sutba vágva szörnyeket kreáltak a tulajdon utódjaikból. Háborgott a gyomrom a gondolatmenetemre. - Jól vagyok, én csak... - felsóhajtottam és lehunytam a szemeimet néhány pillanatra. Kimásztam az ágy szélére és összekulcsolt ujjakkal meredtem a földre. A húgom úgy nézett rám, hogy még csak rá sem kellett emelnem a tekintetem, éreztem a "tudom hogy hazudsz" pillantását magamon. - Mikael nevét kiabáltad. - a halk kérdésre csak a fejemet ráztam egy ördögi félmosoly kíséretében. - Nem tud már ártani nekünk. Ez csak egy álom volt, drága Bekah. - egyszerre szerettem volna megnyugtatni őt is, magamat is. Mikael remélhetőleg már a pokol tüzén perzselődött, a legmélyebb bugyraiban szenvedett az örökkévalóságig, de legrosszabb esetben is csak szellemként, egyedül lézeng a purgatóriumban. Ez utóbbi eshetőségbe nem akartam belegondolni, még a gondolat is hányingert keltett bennem, hogy körülöttünk lófrál. Megveregettem a matracot, rámosolyogva a kishúgomra, de ő csak állt ott, rémültem meredt rám, eltátott szájjal. Ajkai közül rövidesen vér szivárgott és nyöszörgő hangot hallatott, mire én felugrottam és a nevét mormoltam magamon kívül, sokkos állapotban. Nem értettem mi történik. Nem telt bele fél másodperc, egy kísérteties, hátborzongató nevetés töltötte be a szobát, Rebekah teste a földre hullott, bőre lassan elszürkült, a sötét erek kidudorodtak rajta. Mikael állt a tetem fölött, Rebekah szívét szorongatva véres ujjai között, haja a vállát verdeste a szélben. Ledermedve, könnyes tekintettel bámultam magam elé, sem megszólalni, sem moccanni nem tudtam. A nyitott ablak felé kaptam a fejem, s mire visszafordultam, Mikael két centire állt tőlem, fölém hajolt, jéghideg lehelete az arcomat súrolta. - Ez a te hibád, fiú! - üvöltötte egyenesen az arcomba. Felriadtam, de ezúttal rögtön talpra is kecmeregtem és egyenesen Rebekah szobájába indultam. Az ajtó tárva nyitva volt, ő pedig nem volt a szobában, az ágya üresen, vetetlenül árulkodott róla, hogy nem töltötte itthon az éjszakát. Visszasétáltam a szobámba, dühös, hangos léptekkel és rögtön a mobilomért kezdtem kotorászni a székre terített nadrágból. A fülemhez emeltem és dühösen beszélni kezdtem a rögzítőre, miután az idegesítő, fülsüketítő sípolás abbamaradt. - Rebekah! Amint ezt meghallgatod azonnal hazavonszolod a segged, különben visszaduglak az átkozott koporsódba! Megértetted?! - egyszerűen kinyomtam a telefont és az asztalra csaptam. Rátámaszkodtam a székre, majd a következő pillanatban egy hatalmas reccsenés szakította félbe a hajnali csöndet, a szék pedig kettétörve hevert a szoba másik felében.