☾ To: my brother

☾ Mi történik?

Értékelhettem volna a felfogását, sőt, valahol egyet is értettem vele, ugyanakkor utáltam magam az egykori viselkedésemért. Holott még most is úgy véltem, bizonyos szintig jogos volt, amiket tettem vagy mondtam. De valójában csak dühös voltam és hiányzott a bátyám. Ez motivált. Aztán elengedtem az egészet. Megtaláltam az új helyem, a számításaimat, a barátaimat, s egy különleges barátot is, Jeffet. Úgy hittem, ennyi elég. Aztán mindent elvesztettem.
- Mit szólok? Semmit. Mindketten hibáztunk, ez igaz, de… szomorú, hogy a halálod nyitotta fel a szemem arra, hogy még mindig fontos vagy – Hiszen nem hittem, hogy ennyire megvisel majd a dolog. De szétestem, bár ehhez más tényezők is hozzátettek ugye. De megviselt.
- Ne csináld már ezt. Rohadtul nem jó ez így neked! – Megemeltem a hangomat. – Ha én képes vagyok vérfarkasként élni, akkor te is, Nate. S pont ezért… nem hagyom, hogy újra belesétálj a halálba – A mellkasára böktem. – Kitalálunk valamit. – Azt, hogyan aktiválja az átkot. Ha akarta, ha nem, én elkezdtem rajta gondolkodni és bármit is mondott, biztos voltam benne, hogy nem fog tudni meggyőzni.
- Carmenre? Ne viccelj. Miért lenne rá szüksége? Mármint, bocs. Még mindig nem kedvelem – Motyogtam egy fokkal halkabban, majd visszaváltottam normál hangerőre. – Valami baj van vele? – Biztos voltam benne, hogy valamiről nem tudtam Lexyvel kapcsolatban.
Visszabiccentettem neki. Nem akartam ezúttal eltűnni mellőle, vagy ellökni magamtól. Éveken keresztül megtettem, már nem lettem volna rá képes. Elmerengtem ezen, majd a vigyorát látva zavartan megköszörültem a torkomat. Talán hülye ötlet volt ilyen feltételt szabnom, tuti máris túlgondolta.
- Hagyd… mármint, nem kell kimaradnod éjszakára. A te lakásod lesz elsősorban, nem az enyém, szóval… nem foglak kitúrni – Motyogtam.
Kissé meglepődtem, értetlenül pislogtam néhányat.
- Nem kell elmenned. Mi megyünk el Celiannal – Most először mondtam ki a nevét, úgy, hogy még csak fel sem tűnt. Ösztönös volt. – Sétálunk a városban, meg nem tudom, aztán… este meg segít az átváltozáskor. – Ismertettem a tervet a bátyámmal, majd köhintettem egy aprót.
Lövésem sincs, miért akartam megkérdezni azt, amit. Olyan kínos volt és kellemetlen az egész, hogy végül a hebegés-habogás után befogtam a számat. Kivontattam a bátyámat a konyhába, hogy nekiálljunk valami kaját készíteni. Vagyis én. Váratlanul ért, ahogy szinte rám ugrott és átkarolta a nyakam. Felnevettem röviden, így néztem rá a szemem sarkából. A hajborzolásra behúztam a nyakamat és a szemeimet is lehunytam pár pillanatra, mielőtt felnéztem volna rá újra.
- Mindig csodáltam, hogy hogyan nem kaptál gyomorrontást a tejszínhabos akcióid miatt… amúgy meg, normális ételre van szükséged. A szervezetednek szüksége van az erőre azok után, amin keresztül mentél – Közben elkezdtem kivenni néhány dolgot a kajához. Vagyis jelenleg csak szendvicsre volt idő, de eldöntöttem, hogy holnap bevásárolok és rendes ebédet készítek neki. Bezártam a hűtőajtót, de nem végül nem mozdultam a pult irányába. A kérdés miatt. Nagyot nyeltem.
- Hát… ez bonyolult. – Nem volt az, csak kínos. A pulthoz léptem, lepakoltam rá a vajat, felvágottakat, uborkát, paradicsomot, sajtot, meg ilyesmiket. Aztán vettem elő kenyeret, így elléptem tőle annyira, hogy a keze lecsússzon a vállamról. – Van egy barátom… - Vagyis nincs, mert rólam van szó. - …aki kezd rájönni, hogy a saját neméhez is vonzódik. A srác velem egy idős, amúgy – Mikor tanultam meg így hazudni? Bár biztos voltam benne, hogy átlát rajtam. - …szóval, arra próbál rájönni, hogy lehetséges-e, hogy most jön rá erre, ennyi idősen, vagy csak megzavarta őt valami… vagy épp valaki. – Közben elkezdtem megvajazni a kenyeret. Az arcom, észre sem vettem, de egy árnyalattal vörösebb volt a kelleténél. – Nem tudok neki tanácsot adni, elég fura helyzet. – Tettem hozzá motyogva. – Meg azt sem tudja, ez normális-e egyáltalán, meg tart attól, hogy mások nem épp fogadnák el nála ezt a változást. – Sóhajtottam. – Ez szerintem eléggé érthető félelem. – Megkentem még egy kenyeret közben.

608 words ☾ Paralyzed ☾ note:     ☾

otthon, te édes

do i deserve this second chance or-

Nem akartam, hogy magát okolja, és már azért is bűntudatom támadt, hogy neki bűntudata van miattam. Ördögi kör ez az egész. Azon töprengtem, ha anya itt lenne, meg tudna-e békíteni minket, vagy meg tudott-e volna, és ha igen, hogyan, de semmi nem jutott eszembe, így kénytelen voltam a saját ötleteimhez folyamodni.
- Figyelj, a múltat én rontottam el, a közelmúltat te... Legyünk ezzel kvittek és használjuk ki a jelent, mit szólsz? - És a jövőt, remélhetőleg,  bár már igazán nem tudtam, mire számítsak tőle. Megöl vajon egyszer ez a hirtelen szerzett, második esély, vagy inkább a sors ismétli meg önmagát? Ahogy Theo is elkanyarodott az átok felé, kicsit elkomorodtam.
- Értelek, öcskös, de... Jó ez így nekem. Nem tudnék vérfarkasként élni. Nem hiszem, hogy az előző stratégiám rossz volt, még ha oda is vezetett, ahova vezetett. A halál az emberi élet része, vérfarkasként is meghalnék egyszer. - Még abban sem voltam teljesen biztos, hogy meggyógyította volna a gyenge szívemet. Igen, azt hallottam, hogy gyorsabban regenerálódnak a farkasok és meglehetősen egészségesek, de nem volt rá száz százalékos garancia, így pedig végképp nem akartam belevágni.
- Meg aztán... Hogy lehetne szánt szándékkal aktiválni? - A fejemet csóváltam. Szánt szándékkal nem lehet eldönteni, hogy véletlenül megölök valakit. Márpedig egy előre eltervezett gyilkosságra nem voltam hajlandó. Mi alapján választottam volna áldozatot? És hogyan éltem volna tovább ezzel a tudattal? Nem, akárhányszor gondoltam bele ebbe az egészbe, sosem vezetett sehova.
- Beláthatná, hogy szüksége van a nővére segítségére. - vállat vontam, de nem bonyolódtam mélyebb részletekbe Lexy kapcsán, mert úgy hittem, Theo is ismeri a sztorit és ebből érteni fogja, mire gondolok.
- Köszönöm a bizalmat. Vannak már terveim, de azért jól jön a segítség. - Hálásan rámosolyogtam. Annyira rettegtem ettől a találkától, most mégis úgy éreztem, jól tettem, hogy belementem. Az öcsém támogatásával úgy éreztem, bármire képes vagyok. Megfeszültem kicsit, ahogy kiszabott egy feltételt az összeköltözéshez, viszont amint meghallottam, mi az, megkönnyebbülten felsóhajtottam és én is elvigyorodtam.
- Ez nem is kérdés. De azért szólj, ha beköltözik melléd valaki, jó? Hogy tudjam, mikor maradjak ki hosszabban éjszakára. - Nem akartam megzavarni, bárkit vagy bárkiket is tervezett felhozni. Szívesen faggattam volna a szerelmi életéről, de féltem, hogy az a törékeny kapocs, amit kiépítettünk kettőnk közt, ez a gyenge lábakon álló híd nem bír el túl nagy súlyt. Lassan akartam haladni, lépésről lépésre.
- Ó. - A karórámra néztem. Nem sikerült lepleznem, hogy kissé csalódott voltam. - Persze. Akkor lassan elhúzom a csíkot, hogy kettesben lehessetek. - Örültem annak, hogy egy barátjával lesz, és csak reméltem, hogy valami normális fickó, aki nem viszi semmi rosszba bele; viszont tényleg elszomorított, hogy máris búcsút kell neki mondanom. Valahogy nem akaródzott elmennem.
A megkezdett kérdésére érdeklődve ránéztem, aztán ahogy nem fejezte be, gyanakvón felvontam az egyik szemöldököm. Hagytam, hogy a konyhába vontasson, és ahogy a hűtőhöz lépett, ráugrottam és átkaroltam a nyakát, ránehezedtem.
- Mi bajod a tejszínhabos szendvicsemmel, hmmm? A tejszínhab a legjobb dolog a világon, ezerféle módon fel lehet használni! - Jó erősen megborzoltam a haját, de még utána sem engedtem el, szándékosan rajta lógtam, hogy minél jobban megnehezítsem a dolgát.
- Mit akartál kérdezni az előbb? - engedtem el végül, odébb húzódva, de épp csak annyira, hogy a kezem a vállán maradjon, támaszként és nehezékként.

☾ To: my brother

☾ Mi történik?

Lehet, nem kellett volna előhozakodnom ezzel a témával, de ha nem most, akkor mikor? Ezeket a dolgokat most kellett tisztáznunk, s nem holnap, vagy azután… egyáltalán ki tudja, lesz-e holnap? A bátyámról volt szó, arról a férfiről, akire rácsaptam olykor szó szerint az ajtót és aki egyszer csak… egyik pillanatról a másikra megszűnt létezni. Nem követhettem el újra azt a hibát, hogy nem beszélek, vagy nem vagyok vele. Igen, még mindig makacs voltam és egy részem utálta őt azért, amik történtek a múltban, de a másik részem nem akarta újra elveszíteni őt. Most, hogy visszajött… Ahogy beszélni kezdett, egyszerűen nem értettem őt. Gyengén ráztam meg a fejemet, majd mély levegőt vettem, de hagytam, hogy végigmondja.
- Ezzel nem manipuláltál volna, Nathaniel. Csupán az arcomba vágtál volna valami olyan, ami felébreszt végre… hogy… hogy a múlt ugyan megmásíthatatlan, de az, amit ma teszünk, az már rajtunk múlik. De én minden egyes rohadt pillanatot elszalasztottam, jobban mondva tönkretettem… - Kissé feszültebb éllel ejtettem ki a szavakat, mintsem akartam. Aztán csitítottam magamat. – Ismerlek. Tudom jól, hogy senkinek sem ártanál önszántadból, de… nézd. Az átok kiváltása… megmentheti az életedet. – Néztem rá komolyan, bár egyelőre nem állt szándékomban győzködni. De megoldást akartam arra, hogy ne a szívrohamaitól függjön az élete. Egy műtét, vagy az átok kiváltása, vagy bármi… de muszáj volt, hogy Nate jól legyen. Nem bírtam volna ki, ha újra meghal. Abba szerintem tényleg beleőrültem volna. Talán még Celian sem tudott volna megvédeni ettől. … Miért is jutott ő az eszembe? Nagyot nyeltem.
- Ezt hogy érted? – Kérdeztem vissza kíváncsian. Lemaradtam valamiről Lexyt illetően? Nem mintha sokat beszéltünk volna. Sőt. Inkább csak szexeltünk és ennyi. Khm.
A vigyorára kissé felvontam a szemöldökömet, de már mosolyogtam. Nem akartam veszekedni, ezúttal nem. Csak a bátyámmal lenni, elfeledve ezúttal minden pocsék dolgot.
- Nem tudom, mi a mosolygás valódi tárgya, de… nyilván segítek. Mármint, a te szavaiddal élve „eltartalak” – Bár ez kimondva tényleg fura volt. Talán ezen vigyorgott annyira? – Amúgy szerintem hamar megtalálod újra a helyed. Nem úgy ismerlek, mint aki túlságosan elveszne a nagyvilágban. – Tettem hozzá csendesebben. Nate tényleg olyan volt, aki feltalálta magát bármilyen élethelyzetben. Még a katonaságot is megjárta! Rettegtem, hogy sosem tér haza onnan. De nem hiszem, hogy valaha mondtam neki.
- Hm? Mihez van kedvem? – A szemeit fürkésztem. Olyan volt, mintha zavarba jött volna, de nem tudtam, mitől. Mégis mi a fenére gondolhatott? Aztán, ahogy kimondta, teljesen meglepődtem. Mármint azon, hogy… ez miért kérdés? Persze, volt hova hazajönnöm. Két lakás is a rendelkezésemre állt, bár… az egyikről ideje volt lemondanom, most, hogy tudtam, Jeff sosem tér már haza. Nagyot nyeltem. – Egy feltétellel benne vagyok. – Közöltem komolyan, majd folytattam. – Abban a nekem fenntartott szobában… öhm, két személyes ágy legyen – Nem bírtam elfojtani a vigyoromat, de ezt betudhatta annak, hogy mekkora csajozó gép vagyok. Illetve voltam. De az ő emlékeiben az még a jelennek számított. A valóságban viszont… nos, Celian miatt jutott ez eszembe. És már megint ő! Azt hiszem, teljesen beférkőzött a gondolataimba az a srác.
- Az biztos… - Figyelemmel követtem, ahogy felállt. – Valójában egy óra múlva találkozok kábé a barátommal – Feszülten túrtam a hajamba, majd hátradőltem és kissé lejjebb is csúsztam, szinte belesüppedve a kanapéba. – Amúgy, öhm… a magam részéről passzolnám a kaját. A gyomrom mérete jelenleg vetekszik egy dió nagyságával. – Felnevettem idegesen, majd erőt vettem magamon és újra felültem rendesen.
- Figyelj csak, te… mármint, szerinted… - Kezdtem bele, de valahogy nem találtam a szavakat és hülyén is éreztem magamat miatta, így inkább elvetettem a dolgot. – Felejtsd el. Segítek kaját csinálni, én úgyis jobban értek a főzéshez, mint te – Vigyorodtam el ahogy felálltam és megragadva a karját a konyhába vontattam.

600 words ☾ Paralyzed ☾ note:     ☾

otthon, te édes

do i deserve this second chance or-

Nem tudtam, hogy a lányok elszólták magukat. Őszintén szólva abban sem voltam biztos, hogy Lexy tudott a betegségemről, de hát egy házban éltek, Carmen pedig nyilván nem a titoktartásáról ismert. Megvolt a magam oka rá, miért nem akartam elmondani Theónak, de az, amit ő gondolt, nem volt köztük.
- Nem azért nem mondtam el, ahogy egymással viselkedtünk, hanem azért, mert nem akartam, hogy ez kihasson rád. Nem akartalak ezáltal manipulálni és bármire rákényszeríteni, érted, nem? Ne azért javítsunk a kapcsolatunkon, mert van egy kis egészségügyi gondom és emiatt úgy érzed, figyelned kell rám. - Márpedig tudtam, hogy bármilyen sötét és mély világba is keveredett az öcsém, attól még jó ember, és ha kiderült volna a betegségem, kötelességének érezte volna, hogy segítsen nekem. Ahogy most is. Emiatt nem igazán örülök, hogy megtudta. - Meg aztán ismersz, hiába beszéltél volna a fejemmel. - tettem hozzá mosolyogva. Ha Carmen nem tudott rávenni semmire, nem valószínű, hogy Theodore sikerrel járt volna.
- Ez rá vall. Bárcsak magával is annyit törődne, mint velünk. - Csak a fejemet csóválva elnéztem az ablak felé. Vajon hol az ördögbe járt éppen az a lány?
- Igen, az lehet. - nevettem, ugyanakkor el is keserített a tudat, hogy az életem bizonyos értelemmel tényleg véget ért aznap, amikor eltemettek. Persze, örültem a második esélynek és hálás is voltam érte, de azért bántott, hogy mégis le kellett mondanom azokról a dolgokról, amiket szerettem.
- Csodás. Akkor bizonyos értelemben neked kellene eltartanod eleinte. - Nem tudtam nem vigyorogni azon, mennyire megfordult a kocka. Bármennyire nem akartam, tényleg kénytelen voltam az öcsémre támaszkodni. Szükségem volt a segítségére, hogy felépíthessek egy normális életet magamnak, amiben remélhetőleg ő is hajlandó részt vállalni.
- Igazad van, jobb, ha meghagyjuk. Ki tudja, mikor jöhet még jól. De ha van kedved... - elakadt a hangom, egészen zavarba jöttem. A tenyerem izzadni kezdett, idegesen a nadrágomba töröltem. Úgy éreztem magam, mint amikor először próbáltam szerelmet vallani egy lánynak. - Szóval, ha gondolod, becuccolhatsz hozzám a fősuli alatt. Amint meglesz az új helyem. Fent tartanék egy szobát számodra, hogy ha itthon jársz, be tudj ugrani. Ha szeretnél... - Inkább visszamásztam volna a koporsóba, csak ne kelljen hallanom a válaszát. Féltem, hogy elutasít, amit nyilván megértettem volna, de el akartam kerülni a fájdalmat.
- Elég fura, ami velünk történt. - ismertem be nagyot sóhajtva, majd megpaskoltam Theo térdét és lassan felkeltem a kanapéról. - Meddig van ma időd? Nem tudom, maradt-e valami a hűtőben, de ehetnénk valamit. - Farkas éhes voltam. A testem úgy tűnt, még mindig próbálja behozni a kimaradt hónapokat, habár a sápadtságom már eltűnt és az arcom sem volt beesett többé. Teljesen egészségesnek tűntem, de magamban azért éreztem, hogy nincs minden rendben.

☾ To: my brother

☾ Mi történik?

A fejemet csóváltam a szavaira és megpróbáltam lenyelni a sajátjaimat, de végül nem bírtam.
- De igenis az én hibám. Ugyanis Alexis elmondta… - A hangom megremegett. – Tudtam, hogy beteg vagy, Nate. Tudtam, mégsem csináltam semmit. Nem beszéltem veled róla… talán joggal nem mondtad el nekem, hogy beteg vagy, hisz szemét mód viselkedtem veled, de erről tudnom kellett volna. Tőled – Mély levegőt vettem. – Még Carmen is elszólta magát egyszer, csak nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet… szóval hibás vagyok. Ha nem vagyok makacs, akkor beszélek a fejeddel. Nem kellett volna meghalnod… - Őt fürkésztem, keserűen csillogó tekintettel, majd újabb mély levegőt vettem.
- Bír téged. Amikor elmondta, hogy beteg vagy… nagyon aggódott érted. Ha nem bírna, nem akarta volna, hogy beszéljek veled, de mindenáron azon volt, hogy a lelkemre beszéljen – Jegyeztem meg csendesebben, majd félrepillantottam.
Aztán kissé zavarba hozott a téma, próbáltam leplezni, több-kevesebb sikerrel. Fogalmam sem volt, Nate átlátott-e rajtam vagy sem, de az „ó, értem”jében azt hiszem, minden benne volt. Sejtett valamit, de nem kérdezett és ezért hálás is voltam.
A hajborzolására halványan elmosolyodtam. Régen utáltam, ha hozzám ért, egy kicsit most is zavart, de… de hozzám ért, és élt, és ez most mindennél többet jelentett.
- Én is. Túl sokáig voltam egyedül, kezdtem kissé becsavarodni… - Vallottam be és talán ezzel a fel nem tett kérdésére is választ adtam a tudtomon kívül.
Elgondolkodtam az ötletén és egyből beugrott Celian. Ha megkérnénk, biztos hajlandó lenne segíteni megigézni a környéket a bátyámat illetően. De túl őrült ötletnek tűnt, így hamar elvetettem.
- Még én se fogtam fel, hogy élsz, szóval ha tippelnem kéne, az utca végén levő Mary néni biztos ördögűzőt hívna hozzád, ha meglátna – Próbáltam elpoénkodni és még mosolyogtam is, de igazából abból a nőből tényleg kinéztem ilyesmit. Ráadásul nem is szidhattuk le érte. Nekem is hihetetlen volt. Egy részem talán még mindig nem hitte el, hogy Nate itt van. Egy belső hang azt súgta, megőrültem.
- A bankkártyádat már megszűntették, a pénzed meg nálam… de nyugi, nem igazán költöttem belőle, szóval majd visszakapod – Pillantottam rá, majd körbe a lakásban. – Én nem akarom eladni a házat, Nate. Lehet, nem élhetünk úgy itt, mint régen, de túl sok emlék fűz ide és… nem akarok megválni tőle – Talán ezért ragaszkodtam Jeff lakásához is, annak ellenére, hogy hosszú ideig mardosott belülről a fájdalom, mikor ott voltam. Az emlékek, mindaz, amit átéltem vele ott… a falak meséltek, ahogyan a bútorok is, sőt, minden. S itt is. Ilyesmit nem dob el csak úgy az ember, nem?
- Amúgy rengeteg minden történt, amióta elmentél… de most, hogy itt vagy, olyan, mintha csak tegnap történt volna, hogy te… - …meghaltál. Nem akartam kimondani, nem is akartam gondolni rá, de a halál valahogy mindig ott volt a levegőben, mindenféle értelemben.

453 words ☾ Paralyzed ☾ note:     ☾

otthon, te édes

do i deserve this second chance or-

- Dehogy. Ami történt... Senki sem okolható miatta. Egyedül talán csak én. - Én döntöttem úgy, hogy nem aktiválom az átkomat, habár nem gondoltam erre sosem hibás lépésként, vagy olyasmiért, amiért fejmosást érdemelnék. Hittem benne, hogy csakis rajtam áll, mit akarok kezdeni az életemmel és hogyan akarom befejezni, ha a végéhez érne az. Persze a szeretteim valószínűleg ezt teljesen máshogy látták, de örültem, hogy Theo egyelőre még nem kezdett el a fejemhez dobálni semmit - sem fizikai, sem verbális értelemben.
- Abban nem vagyok olyan biztos. - megengedtem magamnak egy széles, játékosabb mosolyt. Szerettem Alexist, de teljesen más Callaway-génekkel lett megáldva, mint a nővére. Abból ítélve, milyen dacosan viselkedett folyton, nem voltam biztos benne, kedvel-e egyáltalán bárkit a világon abban az értelemben, ahogy azt mi hisszük.
- Ó, értem. - És tényleg értettem. Theo szájából az a fajta "semmi különös" hangzott el, ami valójában túl sok mindent jelentett ahhoz, hogy néhány mondatban össze lehessen foglalni, és túl korán kérdeztem rá, így ejtenem kellett a témát. Teljesen megértettem és csak bíztam benne, hogy ha készen áll mesélni, akkor fog egyáltalán, és nem az utolsók közt tudom meg, milyen változások álltak be a magánéletében.
- Elhiszem. Sajnálom. - Együttérző mosollyal megkócoltam finoman a haját. Tényleg fogalmam sem volt, milyen lehet farkasként élni, csak elképzeléseim voltak, és pont azok miatt tartottam magam szilárdan ahhoz, hogy nem akarom aktiválni az átkom.
- Jól van. Az a lényeg, hogy nem leszel egyedül. - Kicsit rosszul esett, hogy elutasított, de nem hibáztattam; a telihold olyan jelenség, amiről hónapokkal előtte tudni lehetett, hogy eljön - velem ellentétben, aki egyik percről a másikra robbantam be újra az életébe. Nyilván lebeszélt már terveket. - Örülök, hogy már van melletted valaki. - Tényleg örültem. Féltem tőle, hogy a halálom után túlságosan bezárkóztak mindannyian, de ha sikerült ennyire megbíznia a szobatársában, akkor az jó... Várjunk. Jeffersonnal vajon mi lehet? Megszakadt volna a kapcsolatuk? Valami azt súgta, ez is beletartozik a "semmi különös" kategóriájába. Egy kicsit talán féltem a választól, így nem kérdeztem rá.
- Arra gondoltam, visszaköltözöm. Legalábbis jó lenne, de túlságosan kockázatos, nem gondolod? Nem tudnám kimagyarázni a szomszédoknak. Pedig hiányzott ez a ház... - Nosztalgikus mosollyal az arcomon néztem körbe a nappalin. Tényleg hiányzott, és ha nem kéne aggódnom amiatt, hogy meglátnak, maradnék. Már ha Theo is engedné. Valamiért úgy éreztem, engedélyt kell kérnem tőle, hiszen a halálommal hivatalosan is rászállt minden, ami egykor az enyém volt. Nem akartam csak úgy, kérdés nélkül visszavenni. - Szóval szerintem egy darabig még Liezelnél, a boszorkánynál húzom meg magam, ha engedi. Ha sikerül újra hozzáférnem a bankkártyámhoz, talán vehetnék egy kisebb albérletet a város másik felén. Vagy nem is tudom, így, hogy te kollégiumba mész... Talán el kéne adnunk a házat? - A szívem szakadt bele a gondolatba, hiszen sok emlék kötött ide, de részemről már nem használhattam többé, Theodore pedig az ideje nagy részét nem is tölti majd itthon. Nem volt értelme fenntartani, annyira egyikünk sem keresett jól - egy fősulis hallgató, meg egy munkanélküli ex-halott. Érdeklődve pillantottam az öcsémre, kíváncsi voltam, ő mit szól ehhez és szerinte mi lenne a legjobb. Szerettem volna, ha együtt maradunk, ha hozzám cuccol és nálam lesz a biztos pontja, amikor haza-hazaugrik a Whitmore-ból... De előbb tudni akartam, neki is hasonló elképzelései vannak-e.

☾ To: my brother

☾ Mi történik?

Magam sem tudom, miért említettem meg a lányokat. Örülnöm kellett volna, hogy hozzám jött haza elsőnek és velem van, nem pedig… azzal a szőkével. Hiszen ő volt az, aki miatt valójában minden tönkrement kettőnk közt, én meg csak tettem rá néhány lapáttal a sértettségem és a saját magányom miatt. Sosem hittem, hogy odáig fajulhat a kapcsolatunk, ahová végül jutott. Sosem gyűlöltem Nathanielt, de ezt hangoztattam és nagy hülyeség volt. Csak azt akartam, hogy átérezze egy töredékét annak, amit én éreztem. Sok minden kavargott bennem akkoriban. Leginkább az, hogy olyan volt, mintha elárult volna. Mintha én másodlagos lettem volna és többé nem számított volna neki, hogy van egy öccse. Másrészt egy részem tudta, hogy bizonyos értelemben tényleg másodlagossá váltam. Tisztán látszott, hogy a bátyám szerelmes is volt abba a lányba. Bosszantott. De mindegy, nem kellene, hogy érdekeljen már, hiszen a múlt… már nem számít, ugye? Nem bocsátottam meg neki, amit tett, de az, hogy a halálból visszatért és itt volt, mindennél többet jelentett. Szükségem volt rá. Mikor legutóbb találkoztunk, Evelyn segítségével, azt mondtam, bárcsak visszacsinálhatnánk mindent. Részben ez teljesült, nem? Kaptunk még egy esélyt arra, hogy kijavítsuk a múltbéli hibákat… rendbe kell tennünk mindent. Hisz a pillanatnyi öröm, a rózsaszín köd egyszer felszáll és szembe kell néznünk mindennel. Egyelőre viszont csak boldog vagyok.
- Fel akartam egyszer keresni, de végül nem mentem… úgy éreztem, engem okol majd, amiért te meghaltál – Vallottam be halkabban és így hallgattam végül a bátyámat. Persze, hogy meg akarja keresni… miért ne akarná? – Rendben. Jobb is, ha te találod meg és nem más. Téged bír – Jegyeztem meg egy gyenge mosollyal és máris úgy éreztem, hogy a bátyám újra elhagy. Szörnyű dolog a féltékenység, ugye? Ez az én átkom.
Bólogattam a visszakérdezésre, de aztán rájöttem, hogy Nate sem sokkal okosabb. Magamban viszont eldöntöttem, hogy utána járok majd annak a sulinak, hátha kiderítek róla valamit. Ennél többet nem is fűztem hozzá a dologhoz, csak újra megöleltem. A visszakérdezésre felnevettem.
- Nem, kettőnk közül talán pont én vagyok az, aki nagyobb rendet hagy maga után – Vontam vállat, ám a visszakérdezése a találkozót illetően zavarba hozott. Mi a fenének kérdez rá? Miért érdekli? Nagyot nyeltem, majd vállat vontam. – Semmi különös… - Nem akartam egyelőre mesélni neki Celianról. Azt sem tudtam, hogyan foghatnék hozzá a témához és volt elég „bajunk” anélkül is, hogy a… szerelmi életemmel törődjünk. Biztos voltam benne ugyanis, hogy elítélne azért, amit csinálok. Vagy ahogy érzek… Celian iránt. Kedveltem, már nagyon is a szívemhez nőtt és napról-napra fontosabbá vált.
A továbbiakra érdeklődve kezdtem figyelni. Sosem volt ott egyetlen átváltozásomnál sem, hiszen mindig… mindig Jefferson volt ott velem, pont a kettőnk kapcsolatából kifolyólag. Félrenéztem. Hónapok óta egymagam küszködtem a farkasléttel, amióta Jeff meghalt. Most lesz az első olyan, mikor újra van mellettem valaki. Furcsa volt ebbe belegondolni.
- Addig jó, amíg csak úgy érzed, szétszakadsz, de ha ez valóban megtörténik, az szívás, hidd el – Pillantottam vissza rá, grimaszolva egyet. A javaslat meglepett, s egyben meg is melengette a szívemet. Nem tudtam, hogyan kellene elutasítanom, de el kellett; nem lehetett ott. Lassan elszakadtam tőle.
- Valójában már van valaki, aki ott lesz velem este… bízok benne és hidd el, nem lesz baj. Másrészt hónapok óta egymagam voltam, túléltem – Rámosolyogtam. Azt akartam elérni, hogy ne aggódjon. Aztán a hajamba túrtam és félrefordítottam lassan a fejem. – Amúgy… nem titkolózok. A kollégiumi szobatársammal leszek. Nem ismered, de nagyon is kedves, jó fej, és… megbízható… - És még vagy száz meg száz jó tulajdonság kicsúszott volna a számon, de végül befogtam. Nem kellene áradoznom Celianról, mert akkor tuti leesik neki, hogy valami itt nem oké.

590 words ☾ Paralyzed ☾ note:     ☾

otthon, te édes

do i deserve this second chance or-

Szürreálisnak tűnt az egész, a nappalink közepén ölelkezni és sírni az öcsémmel, de soha semmi nem esett még ilyen jól. Ha csak ezért jöttem vissza, ha semmi többet nem kaphattam az új élettől, már akkor is megérte - és újra végigmentem volna a halálomtól kezdve az egész procedúrán, minden fájdalmon és szenvedésen, ezért az egyetlen egy, mégis erős ölelésért.
A lányok említésére összeszorult kissé a gyomrom. Nem mondhattam Theóra, hogy hármójuk közül a legkönnyebb eset, hisz a kapcsolatunk tekintetében pont hogy vele ápoltam a leggubancosabb szálakat. De az iránta érzett szeretetem mindig is tiszta volt és erős. Mindegy, mennyire távolodtunk el egymástól, ugyanúgy az öcsém maradt, és azt is tudtam, mindegy, hogyan reagál a visszatérésemre, örül-e vagy sem, attól még szintén továbbra is az öcsém marad. De Carmen... Fogalmam sem volt, tőle mit várjak, és ezért inkább tologattam magam előtt a találkozót. Lexy pedig...
- Mi van Lexyvel? Még mindig semmi nyoma? - Ha nem szedjük le róla az átkot, bele fog halni. Megértettem bizonyos szinten, hogy egyiküknek, sem az öcsémnek, sem Carmennek nem volt kedve a halálom után ezzel foglalkozni, de túl sok ideig hagyták őt szabadon kószálni a világban. Vissza kellett hoznunk. Ekkor jöttem rá valamire. - Utána megyek, megkeresem és hazahozom. A városban úgysem igazán kéne most tartózkodnom, úgyhogy pont kapóra jön, ha egy kis időre elmegyek. Persze, amint rájövök végre, hol a fenében bujkál... - Azon töprengtem, vajon Liezel velem jönne-e. Talán a városon kívül az ő helyzetére is könnyebben találhattunk megoldást. Az egyetlen, ami miatt mégis haboztam, az Theo volt. Csak most kaptam vissza, nem tetszett a gondolat, hogy máris hetekig távol maradjak tőle... Vagy hónapokig, Lexyt meg az ő idegesítően jó rejtőzködési képességeit ismerve.
- Salvatore? Mint a városalapító Salvatore fivérek? Nem, nem igazán tudok semmit. Leszámítva a történelmi alapokat. - De azt meg nyilván ő is ismerte. Nem tudtam, hogy iskolát is alapítottak, így kíváncsian figyeltem a fiút, várva, hogy folytassa és beavasson, mire is gondolt az iskola kapcsán.
Az ölelése meglepett, habozás nélkül magamhoz szorítottam. A szívem ismét csordultig telt melegséggel, hiába szóltam magamra, hogy ne bőgjek már, mégis érzelmi roncsnak éreztem magam, szentimentális tinilánynak, akinek végre viszonozzák az egyoldalú érzelmeit. Theo elfogadása és szeretete teljessé tett, és már egyáltalán nem akartam Lexy után menni. De ha én nem hozom vissza, mégis ki fogja?
- Mert úgy ismersz engem, mint aki akkora rendet tart? - nevettem fel. Miattam ugyan egyáltalán nem kellett volna takarítania. A további szavakra megváltozott a mosoly az arcomon, kicsit ravaszabb és játékosabb lett. Eltoltam magamtól Theót annyira, hogy kíváncsian rá tudjak nézni.
- Hmm, találkozód? Miféle? - Úgy sejtettem, főleg őt ismerve, hogy nem csak egy random haverjával fut össze. Az, ahogy mondta és kiemelte, valahogy többnek tűnt tőle a találkozó... - Igen, érzem. Biztos csak elszoktam tőle, vagy a testem még nem szokott hozzá rendesen ahhoz, hogy életben vagyok, de... - A mellkasomra tettem a kezem. Ezúttal nem is a szívem okozott gondot, sokkal inkább a csontjaim, minden egyes sejtem és izmom.
- Fogalmam sincs, milyen szörnyű lehet egy átváltozás, mégis úgy érzem, mintha szét akarnék szakadni belülről. Talán tényleg csak kijöttem a gyakorlatból. - Egy vállvonással végül elengedtem a kételyeimet, hiszen amíg nem öltem embert, nem változhattam át még teliholdkor sem. Mindegy, mit éreztem és mihez hasonlított a fájdalom, a tényleges átváltozás egyszerűen nem következhetett be. Ezt mondogattam magamnak, egy kicsit mégis tartottam a ma estétől.
- Veled maradok. - javasoltam. - Eddig sosem lehettem itt, de most azt akarom, hogy számíthass rám a nehéz napokon. - Hacsak nem volt más terve. Sosem beszélt nekem az átváltozásairól, így nem tudtam, mi a bejáratott rutinja, volt-e egyáltalán ilyen számára, vagy mindig csak sodródott.

☾ To: my brother

☾ Mi történik?

Képtelen voltam elhinni, hogy itt van. Pedig öleltem, úgy öleltem, mint még soha talán. Sírtam, a könnyeimmel eláztattam teljesen, de nem érdekelt. Itt volt a bátyám, újra és… és ez felfoghatatlan volt. A nevetését hallva viszont én magam is kezdtem megnyugodni és vele nevettem, majd letöröltem az arcomról a könnyeket. Szánalmasan festhettem, de boldog voltam.
- Evelyn ötlete volt. Látta, mennyire nem vagyok jól és felajánlotta, hogy megidéz téged. Először hülyeségnek gondoltam, meg nem hittem, hogy lehetséges, de… de végül itt voltál. És most is itt vagy – Nagyot nyeltem. Még néhány könnycsepp végigfolyt az arcomon, ahogy őt figyeltem.
- Csak amíg újra el nem mész… - Jegyeztem meg kissé halkabban. Eszembe jutott mindaz, amit annak idején Lexy mondott. Vagy Carmen? Talán lényegtelen. Nate szíve nem volt elég erős és a vérfarkas átok kiváltásával ez változhatott volna. De nem akartam máris felhozni ezt, sőt, nem akartam elrontani a pillanatot. Leültem a kanapéra, de nem távolodtam el tőle. Érdeklődve hallgattam a sztorit a boszorkányról, meg arról, miként tért vissza. Félrepillantottam.
- Nem tudom, ki ez a boszorkány, de hálás vagyok neki – Motyogtam, majd újra rápillantottam, mikor azt mondta, hozzám jött először. Halványan elmosolyodtam. Hozzám jött és nem Carmenhez, huh? A féltékenységem a szőkeség iránt még mindig megvolt, bár jelen esetben tiszta hülyeség volt az egész. Hozzám jött, nem?
- Köszönöm, hogy engem kerestél fel először, de… ne felejtsd el a többieket sem. Lexyt meg a másik szőkeséget – Megérintettem Nate karját, aztán vissza is húztam a kezemet. A két lány sokkal közelebb volt a bátyámhoz az utóbbi években, mint én. Persze ez az én hibám volt, nem az övék. De pont emiatt, nem szabadott megfeledkeznie róluk sem.
- Talán van egy ötletem. Vagyis nem vagyok biztos benne, de… - Elgondolkoztam. – A Salvatore suliról tudsz valamit, Nate? – Néztem rá kíváncsian. Úgy gondoltam, Hope nem véletlenül ott tanul és nem mondjuk a Mystic Falls-i középsuliban. Plusz az, hogy felismerte a fajomat, az arra engedett következtetni, hogy ő is természetfeletti. Talán az a suli ilyen... vagy csodás vagyok teóriák gyártásában.
Figyelni kezdtem a bátyámat, majd újra odabújtam hozzá és átöleltem. Örültem neki és szavakkal már nem tudtam kifejezni, mennyire.
- Ha tudtam volna, hogy jössz, nagyobb rendet rakok. Tudod… amióta meghaltál, nem igazán jártam haza – Magyaráztam. – Minden csak rád emlékeztetett és képtelen voltam így itt lenni – Tettem hozzá halkabban, majd felpillantottam rá. – Sőt, most sem lennék itt, de… találkozóm van. Este meg telihold – Grimaszoltam egyet, ahogy elszakadtam tőle. Előtte sosem mutattam, hogy félnék az átváltozástól.

409 words ☾ Paralyzed ☾ note:     ☾

otthon, te édes

do i deserve this second chance or-

Elég nehéz feladat volt józan értelmet vernem valaki másba, mikor még én is alig hittem el. Ez az egész annyira unrealisztikus volt. Ugyanazokon az utcákon sétálni, ugyanazokkal az emberekkel beszélni... Azt hittem, sosem kaphatom vissza ezeket már soha, sosem tapasztalhatom meg újra. Azt hittem, mindent elvesztettem, és most képtelen voltam felfogni, hogy csak úgy, egyetlen csettintésre mégis élhettem. Semmi következmény, semmi apró betűs rész, semmi... Még mindig úgy tettem, mintha törött üvegen járkálnék. Azt vártam, melyik pillanatban kap észbe a halál és ragad vissza magához, hogy kiegyenlítse az univerzum törvényeit. Rosszabb volt ez az állandó készenlét és rettegés annál, mint amit a seregben tapasztaltam.
- Theo... Ez a valóság, igen. Igen. - Szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam. Nem érdekelt, mi történt köztünk, nem érdekelt, mennyire hisz nekem, vagy hogyan éreztünk épp egymás iránt. Csak az számított, hogy újra megölelhettem, így kihasználtam az alkalmat. - Itt vagyok. Csshh. - Halkan suttogtam, duruzsoltam a fülébe. Felesleges lett volna bármi többet mondanom, amíg ennyire zaklatott volt - és nekem is szükségem volt néhány pillanatra, hogy összeszedjem magam. Némán sírtam vele, míg az érzelmi cunami révén végül át nem csapott nevetésbe a dolog. Amennyire elérzékenyültem a találkozástól, épp annyira örültem is neki.
- Na igen, az egy elég fura élmény volt. Nem tudom, melyikőtök találta ki, de egyszer épp elég volt... - próbáltam a vidámabb oldaláról megragadni a helyzetet, mert bár jól esett, hogy miattam ejtett könnyeket, mégsem akartam így látni. Azt akartam, hogy soha többé ne fájjon neki semmi sem. Két tenyerembe fogtam a fejét és elhúzódtam annyira, hogy ránézhessek.
- Öcskös, hé. Semmi baj. Már minden rendben. Itt vagyok. - A hüvelykujjammal letöröltem a könnyek egy részét, ha engedte, aztán a kanapéhoz toltam és leültettem rá, leültem mellé én is. Talán túlságosan betolakodtam a személyes szférájába ezzel, de nem érdekelt, semmi sem számított, mert újra vele lehettem.
- Egy boszorkány hozott vissza. Nem engem akart, de amikor megidéztetek a barátnőddel, a lelkem valahogy kikerült a túlvilágról egy másik síkra, erre a síkra... És hát véletlenül összecserélődtek a dolgok, és az a boszorkány engem támasztott fel. El is veszítette cserébe a varázserejét. - magyaráztam, próbáltam lassan és összeszedetten, de az izgatottságtól nehezen ment. Alig vártam, hogy megosszam ezt a történetet valakivel. - Nála maradtam néhány napig, amíg felfogtam, pontosan mi történt. Hozzá kellett szoknom, hogy visszatértem a halálból. Meg hát néhány napig, hogy mondjam, volt egy kis szagom is... - nevettem, mert így utólag visszagondolva már viccesnek tűnt az egész.
- Aztán hozzád jöttem először. Tudom, hogy őrültség, szerintem is az, de ez a valóság, higgy nekem! Teljesen józan vagy. Visszajöttem. - tartottam egy kis szünetet, mielőtt egy sóhajjal hozzátettem volna. - És ki kell találnom, hogyan tarthatnám ezt titokban. A holtak nem támadnak csak úgy fel... Fogalmam sincs, öcskös, mihez kezdjek ezzel a második eséllyel. - Letörten csóváltam a fejemet, ahogy a lehetőségeimre gondoltam. Egyik sem tűnt túlságosan kecsegtetőnek.

☾ To: my brother

☾ Mi történik?

Minden illúzió azt mondaná, hogy nem őrültem meg. Ez volt az a gondolat, ami egyből átsuhant az agyamon. De hagytam, hogy végigmondja, hiszen kíváncsi voltam, mivel próbál majd meggyőzni ez az… akármi. Ki hibáztathatna azért, hogy nem hittem el: Ő van itt? Megráztam gyengén a fejemet, értetlenül, kérdőn néztem őt és nem tudtam, mit feleljek, vagy épp mi folyik itt. Hosszú történet? Hallgassam végig? Kétkedve figyeltem, végigmérve néhányszor. Tényleg valóságnak tűnt az, hogy itt van. De meghalt. Eltemettük. Aztán beszéltem vele Evelynen keresztül. Szellem volt, esküszöm, hogy így volt… hogy lehet most itt?
- Én… - Újból végigmértem. Mi van, ha valóság? Valamiért könnyek szöktek a szemembe, de egyelőre még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mi az, amit látok. – Rendben. – Csak ennyit feleltem, jelezve, hogy végighallgatom. Igaz lehet ez? Második esély, mi? Olyan nem létezik. Ha létezne, akkor sok más is kaphatott volna második esélyt, de ez… egyszerűen lehetetlennek tűnt.
- Azért látlak csak én, mert megőrültem – Felnevettem kínomban. Igen, itt billent a mérleg és az illúzió felé dőlt. A nevetésem nagyjából addig tartott, míg a hajamba nem túrt. Ekkor lefagytam és elnyíltak az ajkaim is a meglepettségtől. Egy illúzió… nem lenne képes erre. Sem semmire. Fel sem tűnt, de az első könnycseppek ekkor folytak végig az arcomon. Képtelenség… hogyan? Nem… Vagy mégis?
- Nathaniel…? Te… te tényleg…? – A szemeit kezdtem figyelni. Láttam a könnyeit, de még ekkor sem fogtam fel igazán. Hogyan lehetne ezt felfogni? – Várj, ez… - Nem tudtam folytatni, mert ekkor fonódtak körém a karjai. Megölelt. A szívem kihagyott egy ütemet. A kezeim lassan csúsztak a hátára, mintha féltem volna, hogy ez mégis csak illúzió és ha elhiszem, hogy itt van, majd szépen eltűnik. Végigsimítottam rajta, majd felmarkoltam a hátán a ruhát. – Tényleg… tényleg itt vagy? Ez a valóság? – Suttogtam elhaló hangon. – Hogy a fenébe? Elbúcsúztunk… pontosan itt. Evelyn… ő volt itt. Meg te. Mi történt? – Egyre inkább bújtam hozzá és hagytam, hogy az érzések elárasszanak. Sírni kezdtem, ezzel áztatva el Nathaniel felsőjét. A bátyám… még akkor is, ha kiderül, hogy tényleg illúzió, ki akartam élvezni a pillanatot és a tudatot, hogy visszajött hozzám.

347 words ☾ Paralyzed ☾ note: tényleg... itt vagy?  ☾

otthon, te édes

do i deserve this second chance or-

A csontjaimban éreztem a telihold közeledtét. Noha nem aktiváltam az átkomat, a halálommal nem tűnt el, sőt, úgy éreztem, farkasom egyre erősebb és fékezhetetlenebb. Józan gondolataim maradékába kapaszkodva azzal nyugtattam magam, hogy megfelelő ár nélkül az átváltozás sem következhet be - miért éreztem akkor úgy, mintha a testem lángolna, a csontjaim ketté akarnának törni, a sejtjeim pedig ki akarnának szakadni a bőröm alól? Miért éreztem úgy, mintha a bennem leláncolt fenevadat egyre kevésbé érdekelte volna, hajlandó vagyok-e önként bemutatni az áldozatot, vagy a bennem tomboló méregnek magának kell elvennie azt?
Nyugtalanságomat ráfogtam az előttem álló kihívásra. Kihívásként tekintettem Theóra, hiszen azok után, ahogyan elváltunk, valószínűleg egyikünk sem sejtette, hogy pont itt és pont így találkozunk majd ismét. Sokáig faggattam Liezelt, szerinte mi lehet a legjobb és legkíméletesebb módja annak, hogy tudassam az öcsémmel, mi történt velem, de végül arra jutottunk, hogy ilyesmi nem létezik. A magam módján kellett csinálnom, átharcolva magam a következményeken.
- Nem... Nem, dehogy. Nem őrültél meg, Theodore. Minden rendben veled. Mármint, nem csak egyedül veled, hanem velem is. Izé, fogjuk rá. Rendben vagyok, vagy valami olyasmi. - Hiába gondoltam át, mit akartam mondani, a szavak valahogy összemosódtak a számban, értelmetlen zagyválást adva ki. Ideges voltam, de a kezdeti gyomorgörcsön túl elkezdett pezsegni bennem a viszontlátás öröme. Ezúttal nem tehetetlen szellemként öltöttem testet. Ezúttal megérinthettem, meg is ölelhettem, ha úgy akartam - és istenemre mondom, mindennél jobban akartam.
- Ez egy elég hosszú történet és nagyon szeretném, ha meghallgatnál. Megtennéd értem? Mindent elmesélek, ha végighallgatsz. - Fogalmam sem volt, jó úton jártam-e ahhoz, hogy megragadjam a figyelmét és ne csapja rám a szobája ajtaját. Valamilyen szinten megérdemeltem volna, hiszen a visszatérésem elég hirtelen volt, váratlan és ép ésszel felfoghatatlan - még számomra is. Hogy várhattam volna el akkor pont tőle, hogy elsőre megértse?
- Kaptam egy második esélyt. Az egész város halottnak hisz, úgyhogy nem mutatkozhattam eddig. Rajtad kívül nem is látott még senki más. - Legalábbis azok közül, akik ismertek és akik igazán számítottak. Liezelről talán még korai lett volna mesélnem.
Megtörtem köztünk a távot és kinyújtottam felé a kezem, leutánozva az iménti mozdulatát. Ha engedte, ujjaim hegyével óvatosan megérintettem a haját, majd annak puhaságán felbátorodva beletúrtam, finoman megkócoltam.
- Visszajöttem. öcskös. - Alig jött ki hang a torkomon, suttogásra futotta csak. A szemem elfátyolosodott, ahogy az érzelmi lavina meglódult bennem. Tényleg itt voltam, és ő is itt volt velem. - Úgy örülök, hogy újra... - Képtelen voltam befejezni a mondatot. Ha hagyta, még közelebb léptem és szorosan magamhoz öleltem őt.