- Ki tudja, lehet, hogy az vagy… csak hülye lennél elmondani. – Jegyeztem meg egy halvány mosollyal. A továbbiakra szusszantam egy aprót. - Ha nem számít, miért kéne beszélnem vele? – Kérdeztem vissza, de nem vártam választ, hisz le akartam zárni a témát. Nem volt kedvem tovább a bátyámon agyalni. Úgyis eljön majd a pillanat, hogy szemtől-szemben álljak vele, akkor épp elég lesz azon rágódni, mi is van vele… addig inkább fel sem akarom fogni, hogy szívrohama volt. Nem. A vállamnak döntötte a fejem, így lepillantottam rá. A szavaira pedig felnevettem. - Jó, de itt a bátyám ránk nyithat… hidd el, te sem akarod látni az arcát. – Nevettem tovább, aztán leesett, hogy a válasza konkrétan zöld utat adott bizonyos dolgok iránt. Szóval benne van egy kis kalandban? Hisz én nem akartam többet, csak egy laza kis kalandnál. Reméltem, ő sem gondol többet bele a dologba. - Indulunk, csajszi. – Biccentettem meg a fejem felé és beindítottam az autót. Én nem voltam olyan őrült stílusú vezető, mint a bátyám, szóval Lexynek nem volt oka aggódnia mellettem. Láttam, hogy elhelyezkedik és azt is, hogy a nadrág már így is túl sokat mutat. Eleve felkorbácsolta már a vágyaimat, de ezek az apró dolgok még inkább rásegítettek erre. Próbáltam nem figyelni rá, de nem sikerült. A rádióra pillantottam, ahogy bekapcsolta, majd az útra. A kezem a kormányon pihent, legalábbis az egyik. A másikkal néha sebességet váltottam, ha kellett. Aztán megéreztem a kezét, így érdeklődve felvontam a szemöldököm, de nem néztem rá. Halványan elmosolyodtam. - Mit csinálsz? Nem jó ötlet zavarni a sofőrt a vezetésben. – Magyaráztam, de egy cseppet sem bántam, hogy végigsimított a karomon, nyakamon, mellkasomon. De az tény, hogy picit tényleg kezdte elvonni a figyelmem és semmi kedvem nem volt egy újabb balesethez. - Hé, csajszi, ez veszélyes így… - Morogtam kissé, mikor kicsatolta az övét. De aztán a közelsége és a szavai elvonták a figyelmem. - Hogy mi? – Vezetni? Hogy én? Na, ez érdekes lesz. Hagytam, hogy átvegye a kormányt, de azért ott voltam, hogyha kell, bele tudjak nyúlni. - Egy a fontos, ne rángasd. Finoman kell bánni vele. – Magyaráztam, de aztán inkább a fejének döntöttem az enyémet. – Jogosítványt is akarsz majd? – Kérdeztem, majd felemeltem vissza a fejem. Az útra pillantottam, de egyenesen mentünk és nem volt senki előttünk, így a kérdésre egyből ránéztem. Elmosolyodtam. - Válthatsz. – A kezére csúsztattam az enyémet és ráfogtam, vele együtt pedig a váltóra. A másik kezemmel a kormányt fogtam meg, hisz ő elengedte és olyan helyekre tévedt a kicsi keze, hogy sok önuralom kellett ahhoz, hogy ne álljak félre az úton és teperjem le egyből. Váltottam vele, majd a cirógatásra mély levegőt vettem a magam lenyugtatására. A hotel még messze volt… túl messze. Ahogy megéreztem az ajkait a nyakamon, felsóhajtottam, majd morranva ránéztem. - Kikészítesz, csajszi… - Ránéztem a visszapillantó tükörre, majd körbe, végül egy kihaltabb, félreeső helyen leállítottam a kocsit. Az övet kicsatolva pedig áthajoltam hozzá. Kissé erőszakosan fogtam meg az állát és húztam magamhoz, hogy végre megcsókolhassam. Követelőző voltam és türelmetlen, de ez az ő hibája volt: túl rámenős volt és nem tudtam már parancsolni magamnak. Szabad kezemmel a pólója alá nyúltam, hogy felfedezőútra indulhassak; végigcirógattam a derekát, hasát, majd egyre feljebb, a melleit érintettem. Nem tudtam, volt-e már ilyesfajta tapasztalata vagy sem, így ilyen téren nem akartam elsietni a dolgot, de azt tudtam, hogy már képtelen lennék leállni és visszahátrálni. - Másszunk hátra. – Súgtam az ajkainak, mikor elszakadtam tőle. – Ott több helyünk lesz… - Vigyorogtam rá pimaszul, miközben a kezemet visszacsúsztattam a derekára, onnan pedig a combjára.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Vas. Júl. 30, 2017 12:56 am
Theo & Lexy
love me, love me, say that you love me
Theo visszakérdezésére csak látványosan forgattam a szemem. - Hát honnan tudjam, mit érnél vele? Mi vagyok én, jósnő? Összefontam a karjaimat a mellem alatt és kényelmesen elhelyezkedtem a széken. Az ölében jobb volt, de láttam, hogy neki most járkálásra van szüksége, így hagytam, hadd menjen. - Na és te mi vagy, valami kicseszett jós? Nem tudhatod, mit reagál, amíg nem beszélsz vele. És nem is számít, mit reagál - vontam meg végül a vállamat. - Csak beszélj vele. Legalábbis én így gondoltam, de nem szerettem volna ráerőltetni a véleményemet vagy az akaratomat. Úgy kezelte vagy tette tönkre a kapcsolatát a bátyjával, ahogyan akarta; én is pontosan ugyanezt tettem Carmennel. Jobb is, hogy lezártuk a témát, mert egy kicsit már kezdett ránk telepedni a feszültség, pedig jobban élveztem, amikor egymással flörtöltünk. Kíváncsian vártam, milyen ötlettel áll elő a nap további részét illetően. A felvetését hallva elnevettem magam és néhány pillanatra a vállának döntöttem a fejem. - Annyira pasi vagy... Most komolyan, itt az üres lakás, és te inkább kilométereket kocsikáznál egy helyre, amiért még fizetni is kell, hogy ugyanazt csináljuk, amit két lépésre innen lehetne? - böktem fejemmel az egyik szoba felé, amit hálónak gondoltam, de igazából mindegy volt, mi az, ugyanis voltak ötleteim mindenféle helyszínre... - Oké, benne vagyok! Menjünk! Nálam egy fitying sem volt, ezért magától értetődőnek vettem, hogy Theo fizet, akkor meg végül is teljesen mindegy, legalább kocsikázunk egyet. Úgyhogy elfogadtam tőle egy papucsot és vele mentem az autóig. Megköszöntem, hogy kinyitotta nekem, aztán behuppantam az anyósülésre, bekötöttem magam és kényelmesen elhelyezkedtem. Lerúgtam a lábamról a papucsot és a kesztyűtartónak támasztottam a talpamat. A nadrágom felcsúszott picit, kivillantva a combom egy jelentős részét, de pontosan ez volt a célom. Rámosolyogtam. - Mutassa az utat, uram! Bekapcsoltam a rádiót, ha nem bánta, és az ablakon kipillantva figyeltem, merre megyünk. Halkan dúdolgattam az éppen játszott slágert, aztán meguntam a nézelődést és inkább Theo felé fordultam. A keze épp a sebváltón pihent, úgyhogy odanyúltam és megfogtam, megszorítottam picit, majd végigsimítottam a karján, fel egészen a válláig, a nyakát érintve pedig végül a mellkasára siklott a kezem. Kikapcsoltam az övet, hogy közelebb csusszanhassak hozzá, ismét a karjához simultam. - Taníts meg vezetni! Hadd kormányozzak én! - kértem tőle, egészen a vállához simulva, hogy elérhessem a kormányt. Szerettem volna átvenni tőle és én irányítani az autót. Nem mentünk gyorsan, és már vezettem egyszer-kétszer korábban, úgyhogy nem aggódtam. Végül még a sebváltót is megmarkoltam, és egy pimasz mosolyt villantottam Theora, ahogy marokra fogtam. - Válthatok is? Segítesz? Egyedül nem tudtam, merre kell tolni a sebváltót. Na meg azt akartam, hogy megfogja a kezem... Elengedtem a másikkal a kormányt és a combján támaszkodtam meg, aztán nem bírtam magammal és óvatosan cirógatni kezdtem. Tudtam, hogy ez már nem játék és nem egyszerű flört, de nem tehettem róla. Akartam. Ajkaimat finoman a nyakához érintettem, lágy csókot leheltem a füle tövére és belesúgtam: - Húzódj le!
Igaza volt Lexynek abban, hogy a bátyám mennyire is van pocsék helyzetben. Biztos vagyok benne, hogy sokat őrlődött már a helyzeten és azt is pontosan tudom, hogy mindig arra jutott, miszerint nem, egyetlen egy életet sem fog elvenni amiatt, hogy ő túlélje. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne és valljuk be, a mai világban a legtöbben nem gondolkoznának azon, hogy miként cselekedjenek. A túlélés érdekében az emberek bármire képesek. Amikor azt kérdezte, lehet-e velem őszinte, szusszanva elmosolyodtam. - Ha azt mondom nem, nos… gyanítom, akkor is csacsogni fogsz, szóval essünk túl rajta. – Mosolyogtam tovább, de a szavai hallatán fokozatosan leolvadt rólam. Idegesen a hajamba túrtam és őt néztem, majd a szemeimet forgattam. Ne már, fiatalabb nálam és több esze van, mint nekem? Akarom mondani, miket beszél ez össze-vissza? Morrantam, akár egy farkas és úgy néztem félre, kinézve egy pontot a pulton. Utáltam, hogy igaza van. Nem hagyhattam figyelmen kívül a tényt, miszerint a bátyámnak súlyos gondja van, még akkor is, ha nekem nem szólt róla… nyilván érthető okokból nem kötötte az orromra, mégis piszkosul rosszul esett. De a kapcsolatunk, nos, ebből is látszott, hogy mennyire megromlott. Már semmi nem tartott minket össze… még egy olyan tény sem, mint egy betegség, ami egy komoly probléma. Hisz nem osztotta meg velem. - Mégis mit érnék el vele, ha beszélnék a bátyámmal? Őszintén, Lexy. Közlöm vele, hogy megtudtam és… és utána? Valószínűleg hárítani fog. Sőt, tuti, hogy ezt fogja tenni. Hogy semmiség, meg túlaggódja mindenki és amúgy ő mennyire jól van és ne törődjek vele. És én erre mit fogok reagálni? Azt, hogy oké, ő tudja. Mert nem, ismétlem, nincs köztünk már semmi… a távolságon kívül, amit amúgy ő idézett elő és én tartottam fenn. – Akadtam ki kicsit, aztán mély levegőt véve igyekeztem lenyugtatni magam. Nem rajta kellene levezetnem a dühöm, ezt pontosan tudtam, de valamiért kibukott belőlem. – Mindegy, ha egyszer összefutok vele, majd… lesz, ami lesz. – Vontam vállat és ezzel lezártnak tekintettem ezt a témát. Nem tudott meggyőzni senki a saját igazáról, mindig úgy cselekedtem, ahogy nekem volt jó… legalábbis, amióta magamra maradtam. Ezen pedig nem most akartam elkezdeni változtatni. A kérdésre először kérdőn néztem rá, majd legyintettem egy sóhajjal, miközben ellazultak az arcvonásaim. Oké, elfelejtettem, semmiféle cucca nem volt. - Nem baj, magadat szedd össze és készítsd fel magad a nap további részére, csajszi. – Vigyorogtam rá, majd a slusszkulcsot kezdtem az ujjam körül forgatni. De odalépett hozzám, így ez abba is maradt. Átölelte a karom. Érdekes volt, de valamiért jól esett. Az előszobába érve még belebújtam a cipőmbe, meg adtam Lexynek is valami lábbelit, ha kellett, aztán ajtót nyitottam. - Nem is tudom, elmehetünk egy hotelbe… - Vágtam gondolkodó fejet, majd rápillantottam a szemem sarkából. – Bent valami félbemaradt, ha jól sejtem… - Magam sem tudom, hogy ugratásként szántam-e ezt a megjegyzésem, vagy sem. De igazából nem bántam volna, ha kicsit eltereli a figyelmem, a gondolataim az idióta bátyámról. Még akkor sem, ha történetesen a bátyám védencének a mostoha húgáról is van szó… Az ajtót becsuktam magunk után, majd az autóhoz sétáltam a lánnyal, akit nem eresztettem egy pillanatra sem. Az sem zavart, ha mások megláttak minket. Az autónál nyitottam neki az ajtót és várakozón ránéztem. Ha beszállt, akkor átmentem a vezetői oldalra és én magam is beszálltam. Övet csatoltam. Annak idején, amikor volt az a baleset Carmen öccsével, azt hittem, sosem ülök újra autóba… pláne nem vezessek. De útközben megtört a jég. Nem ragadhattam le egyetlen egy ballépésnél.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Szomb. Júl. 29, 2017 6:51 pm
Theo & Lexy
love me, love me, say that you love me
Érdeklődve figyeltem Theo reakcióját. Attól féltem, rám fog majd haragudni, amiért ő nem tudott erről az egészről, de úgy tűnik, nem vette zokon a dolgot. Hála az égnek! Nem szívesen rontottam volna el nála az esélyeimet ilyesmivel. - Na igen, tényleg nagy hülye... - értettem egyet vele. Az átok aktiválása... Nos, valahol azt is megértettem, amit Theo mondott. Elég szívás volt ez az egész helyzet, legfőképpen Nate-re nézve. - Milyen pocsék érzés lehet abban a tudatban haldokolni, hogy tudod, csak úgy élhetnéd túl, ha elvennéd valaki más életét, máskülönben meghalsz. A fejemet ingattam, de még a hideg is kirázott a gondolatra. Megsajnáltam picit Nate-et. Eddig nem gondoltam bele ebbe, de Theo rávilágított pár dologra, amitől kicsit más szemmel láttam már őt. Azt hiszem, legközelebb picit kedvesebb leszek vele, elvégre nem az ő hibája, hogy ragaszkodik egy olyan hülyéhez, mint a féltesóm. Ahogy a vállamnak döntötte a homlokát, halvány mosollyal megcirógattam a tarkóján a haját. - Nos... Lehetek veled őszinte? Láttam, hogy gyötrődik amiatt, mit tegyen. Ezek szerint annyira mégsem utálja a bátyját, és mint a testvérdrámák szakértője, úgy gondoltam, sima szájalás helyett talán ebben a helyzetben hasznos tanáccsal is lehetnék számára. - Ő nem a te felelősséged. Elég idős ahhoz, hogy mérlegelje a saját helyzetét és meghozza a saját döntéseit. Nincs szüksége rá, hogy babysitteld, ha pedig mégis, akkor is jogodban áll a saját javadra dönteni. Ha hagyja, hogy elmenj, akkor fontosabb számára a te jóléted, mint a sajátja. Ezt pedig nem lenne jó tönkre tenned azzal, hogy szánalomból mellette maradsz - megvontam a vállam, a mondandóm azonban még nem ért itt véget. - Viszont nem tehetsz úgy sem, mintha nem hallottál volna erről az infóról. A tudomásodra jutott, szívás, de foglalkoznod kell vele. Ha figyelmen kívül hagyod, még megbánhatod később... Szerintem beszélj vele. Ha Carmenről derülne ki, hogy beteg, biztosan nem kezdenék el jópofizni vele egyik napról a másikra, és nem maradnék otthon vele. De az igaz, hogy másként állnék hozzá és megadnám az esélyt, hogy beszéljünk. Mert nem kell ugyan szeretnem vagy támogatnom, de nem söpörhetem félre sem csak úgy az információt. Ennyire nem vagyunk szívtelenek. - Milyen cuccomat kéne összeszednem? - villantottam rá egy elbűvölő vigyort, hátha eszébe jut, hogy teljesen csupaszon érkeztem... Az utolsó pár falat pizzát azért sietve benyomtam, aztán az egyik tükörhöz siettem megnézni, hogy áll rajtam a ruha és mennyire kócolódott össze a hajam. Amint nagyjából rendbe szedtem magam, Theohoz sietve átöleltem a karját. Nos, ennyit arról, hogy kettesben vagyunk egy üres lakásban... De talán jobb is, ha a szexuális feszültségünket elvisszük valahová máshova. - Na és hova viszel? Nem igazán ismerem ezt a várost, úgyhogy kitalálhatnál nekem valami jót... Tőlem kocsikázhatunk is - mosolyogva simultam hozzá a karjához, és részemről indulhattunk is. Tényleg mindegy volt, mit csinálunk, minél később érek ugyanis haza, annál jobb a családra nézve is, meg rám nézve is.
A szemeimet forgattam arra a tényre, miszerint a bátyám bele van zúgva Carmenbe. Még ha így is volt, nem érdekelt. Megmagyarázott volna ugyan néhány dolgot, például azt, hogy miért is volt fontosabb az a hisztis liba a saját öccsénél. Nem agyaltam túl, hisz a válasza jobban lekötött. Az, hogy hívni fog. Csak nagyokat mosolyogtam rajta. Az egész lány annyira laza volt és annyira könnyed. Amikor az arcomhoz ért, belesimultam a tenyerébe. Tetszett a közelsége, az érintése, így nem akartam elhúzódni, sem megállítani abban, amit csinál. - Szerencsét…? Nos, nem tudom, milyen értelemben gondolod ezt, de… én itt vagyok… - …és bármit megteszek. Fejeztem be magamban a mondatot, miközben a póló alatt barangoltam a kezemmel. Aztán jött a derült égből a villámcsapás, ami két pillanat alatt eltörölte a vágyaimat és az ösztöneimet. Összehúzott szemekkel fürkésztem Lexy arcát. - Semmi „eh”. Miről van szó? – Kérdeztem újból, hátha ezúttal választ is kapok. Érdeklődve, némileg türelmetlenül figyeltem, miközben a kezeimmel a derekára fogtam határozottan. Aztán végre kibökte. A szívével? Nekem miért nem szólt róla? Jó, tény, biztos nem reagáltam volna le valami jól. De egy ilyen fontos dolgot elhallgat előlem? Nem normális. De magára vessen… ha nem szólt, hát biztos nem olyan „fontos”. Félrepillantottam. - Nem, nem tudtam. Mint említettem, kicsit sem vagyunk jóban, de azért ez durva. Mármint, maga a betegsége és az is, hogy nem szólt róla. Mekkora egy barom. – Szitkozódtam, de nem néztem Lexyre, csak a további szavakra, azaz kérdésre. - Nathaniel sosem ölne, főleg nem azért, hogy önmagát megmentse. Másért előbb tenné tűzbe a kezét… – Vontam vállat. Ha valamit, ezt tudtam Nateről: nem ártana csak úgy másoknak és a gyilkolás is távol állt tőle. Ellenben tőlem… valahogy bennem volt. Meg hát, aki egyszer megteszi, az a későbbiek során is kerülhet olyan helyzetbe és valószínűleg újra megtenné. Nem? Ki tudja. Jó, helyzettől függ. Sóhajtottam egy aprót, majd a lány szemébe néztem. - Nem haragszom. Igazából jó, hogy valaki elmondta. Bár… azt hiszem, nem te vagy az első. – Mosolyodtam el némileg kínosan, miközben az egyik kezemet visszahúztam a derekáról. – Az a szőke is magyarázott valamit, de nem emlékszem pontosan. Viszont az biztos, hogy a bátyámmal volt kapcsolatos és azzal, hogy hogy vagyok képes ilyen állapotban magára hagyni… csak akkor nem érdekelt, mit magyaráz össze-vissza. – Vontam vállat, majd egy sóhajjal a lány vállának döntöttem a homlokom. Magát a költözést mellesleg továbbra sem bántam. Nem tett volna jót, ha még több ideig egymás közelében vagyunk. Nekem legalábbis csak teher volt. - Ah, Lexy… bárcsak ne mondtad volna el. – Morogtam, majd egy sóhajjal a karjaimba vettem a lányt, de csak addig, míg felálltam. Aztán a székre ültettem és csípőre tettem az egyik kezem. - A döntésemet, miszerint elköltözök, ez egyáltalán nem másította meg. De mégis… muszáj legalább egyszer beszélnem vele. És rohadtul nem akartam találkozni sem vele, nemhogy beszélni. – Morogtam, bár nem rá voltam igazán mérges, hanem a helyzetre. Ha beteg és komoly gondjai vannak, akkor még inkább távol akarok tőle lenni… elég volt azt végignézni, ahogyan anya napról-napra rosszabbul lesz és végül arra hazamenni, hogy ő már… hogy ő már nincs többé. Nem, én nem fogom még egy családtag leépülését végignézni. Kicsit talán túldramatizáltam a helyzetet, hisz egy szívroham azért nem olyan, mint egy olyan betegség, mint amiben anyánk halt meg, de akkor is. - Vagy lehet, inkább hagyom. Nincs közöm hozzá. Elvégre nem véletlenül nem mondta el nekem. Nem kell tudnom róla, ezáltal semmit nem is kell tennem. – Győzködtem magam és bólintottam is hozzá. – Szóval, szedd a cuccod és menjünk. Meghívlak valamire… vagy akármi. Csak húzzunk innen végre, elegem van ebből a lakásból. – És még véletlenül sem akartam a bátyámmal összefutni. Fogalmam sem volt róla, mikor toppan haza. Fogtam az üres tányért az asztalról és a mosogatóhoz vittem. Ezúttal arra sem vettem a fáradságot, hogy elmossam, csak beraktam. Aztán felmarkoltam a kulcsomat, meg amiért jöttem és várakozón a kis szőke felé fordultam. Reméltem, benne van abban, hogy máshol folytassuk a kis találkánkat… mert hát, volt mit folytatni, úgy véltem.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Hétf. Júl. 24, 2017 4:57 pm
Theo & Lexy
love me, love me, say that you love me
Theo tipikus pasinak tűnt: sötét, ha mások érzéseiről van szó. De legalább sikerült rávilágítanom, hogy nem tetszett a fogalmazásmódja, és egyből javított. Ez meglepett, és egy barátságosnak szánt mosollyal próbáltam meghálálni. A további szavaira csak megvontam a vállamat. - Nem tudom, kit akar áltatni. Egyértelmű, hogy bele van zúgva. - fűztem még hozzá a Nate-es témához, de én sem akartam ennél jobban belefolyni. Gondoltam, Theo számára sem lehet újdonság az infó, hisz mi másért lógna annyit a bátyja nálunk? Csak a pénz még nem vesz rá valakit ekkora lelkesedésre. A témaváltás mindkettőnknek jót tett. Meglepve láttam, hogy vevő a flörtjeimre, és ahogy rám kacsintott, valami megmoccant a gyomromban. Érdeklődve figyeltem, mit firkant a papírra, és ahogy elém tolta, közelebb húztam magamhoz, röviden átfutva a macskakaparáson. A mosoly egyből kiszélesedett az arcomon. - Hívni foglak! - ígértem, hiszen egy ilyen jó lehetőséget hülye lettem volna elszalasztani. Összehajtogattam a cetlit és a kapott nadrág zsebébe nyomtam. - A ruháidat úgyis vissza kell szolgáltatnom valamikor - tettem még hozzá. Ha másnak nem is, ürügynek jó lesz a következő találkozáshoz. Kíváncsian lestem a reakcióját, miközben az ölébe ültem. Tetszett, a szavaira halkan el is nevettem magam. Nem bírtam megállni, hogy ne érintsem meg az arcát, és ne cirógassam meg finoman. - Szerencsét próbálni... - jegyeztem meg huncut mosollyal. Nehogy már neki ne induljon be a fantáziája! Itt vagyunk, kettesben, egy üres lakásban, ruhák híján, és még a kémia is jól működik kettőnk közt... Behunytam a szemem, ahogy megéreztem a kezét a felsőm alatt, és közelebb hajoltam hozzá. Szerettem volna, ha megcsókol. Meg akartam csókolni! A tényleg ártatlannak és semlegesnek szánt megjegyzésem viszont bombát robbantott. Elhúzódott, én pedig nem értettem, miért, míg el nem kezdett kérdezősködni. - Eh? - értetlenül ráncoltam a homlokomat. Lehet, hogy ez a srác kimaradt az egészből? Akkor ez a beszélgetés elég ciki lesz, nagyjából mindenkire nézve... Tudtam, hogy nem nekem kéne elmondanom, de elég nehéz lett volna innen visszakozni, így végül megvontam a vállam. - Hát, olyan sokat én sem tudok... - szabadkoztam a vállán támaszkodva. - De valami baj van a szívével. Néha rosszul van, szúr a mellkasa, leveri a víz, meg nem kap levegőt. Pár hónapja meg volt egy enyhébb szívrohama is. Azt hittem, tudsz róla. Bocsánatkérő pillantást küldtem neki. A hangulatot odavágtuk kicsit, de egyelőre nem szálltam ki az öléből. Beszélgetni így is lehet, végül is. - Ha már itt tartunk, miért nem aktiválja a vérfarkas átkot? Akkor meggyógyulna és nem lenne semmi baja. De őt hiába kérdeztem erről, nem válaszolt. Mondjuk nem is vagyunk olyan viszonyban, csak ezt sosem értettem. Ez valami pasi-dolog? Jó, tény, az átok aktiválása nem valami szerencsés dolog, de biztos meg lehet ezt oldani valahogy. A legtöbb vérfarkasnak sikerült, akár akarta, akár nem. Ráadásul Nate élete a tét, úgyhogy szerintem simán megérné megfontolni a dolgot. Bár, ezek szerint Theo nem sokat tud erről az egészről... Jól beletenyereltem. - Ne haragudj! Azt hittem, tudsz róla. Ez elég... kínos - az ajkamba harapva fürkésztem az arcát. Reméltem, nem mérges rám, hiszen én csak a postás vagyok... Ha haragudni akar valakire, haragudjon a bátyjára. - Nem mintha számítana, hisz elköltözöl. Biztos jól meglesz egyedül is.
Kicsit váratlanul ért a morgása és a szavai. Csitítólag felemeltem a kezeimet magam elé. - Nyugi van, kisl--- akarom mondani, Lexy. Semmi bántó szándék nem volt bennem, ne szívd mellre. És ha akarod tudni, 23 éves vagyok, messze attól a 30-tól. Szerencsére. – Vontam vállat, majd elmosolyodtam és leengedtem a karjaimat. A Nate-s téma annyira nem kötött le, sőt, inkább csak irritált, de azért nem hagytam szó nélkül. - Ja, kb. én is ezt tudom elképzelni róla, habár… nem tudom, mégis kiről fog majd fotókat mutogatni. Én már nem vagyok. Barátnője meg hogy mikor lesz, az is jó kérdés. Eléggé elszigetelődött, ahogy én megfigyeltem. Csak az a szőke van számára és nem lát tovább nála. – Ingattam a fejemet, majd sóhajtottam egy nagyobbat. Nem kívántam belefolyni a bátyám dolgaiba, így hát nem is fűztem hozzá ennél többet. A gúnyosabb megjegyzésére, miszerint milyen kemény vagyok, csak érdeklődve néztem rá. Ennél többet nem reagáltam, mert nem volt értelme. Carmennel egy pillanatig sem akartam kedves lenni, de nem akartam elmagyarázni, miért. Nem gondoltam, hogy első találkozásunk alkalmával mindent el kellene mondanom, hisz nem tartozott Lexyre ebből semmi. Szimpatikus volt, de ez kevés volt ahhoz, hogy kitárulkozzak neki. Szusszantam, mikor hallottam a kissé sértődött hangját. - Nem kioktatni akartalak, csak egy észrevétel volt. – Morogtam vissza neki, akár egy farkas, majd végighallgattam a szavait. Elgondolkodtam, hogy hibáztam-e már, de gyengén megráztam a fejem. – Nem tudom, nem emlékszek. Csak néhány rémálmom volt ezzel kapcsolatban, inkább… - Például egyszer azt álmodtam, hogy Jeffnek nem sikerült rendesen kiláncolnia és amint átváltoztam, rátámadtam és megöltem őt. Reggel már csak a holttestével találtam szemben magam… újból megráztam a fejem, ezúttal azért, hogy elhessegessek mindenféle képet, ami a rémálommal volt kapcsolatos. A lány hangja rántott vissza, így ráemeltem a tekintetem. Egy halvány mosolyra futotta. - Én is… - Tekintve, hogy Jeff volt az egyetlen, aki tényleg mellettem állt mindig és mindenkor. A témaváltásnak én is örültem, sőt. Valahogy az előbbi dolog kezdett nyomasztóvá válni. Elmosolyodtam rendesen és röviden még fel is nevettem. - Ja, a szőkéket bírom. – Rákacsintottam, magam sem tudom, miért, egyszerűen reflexszerű volt ez a tettem. A kérdésére felálltam és ellépkedtem az egyik fiókhoz, előkerítettem egy papír cetlit és egy tollat, azzal léptem vissza az asztalhoz és foglaltam újra helyet. Ráírtam Jeff lakcímét, meg odaírtam a telefonszámomat is. A lány elé csúsztattam. – Azt hiszem, itt. És ha a hangomat is hallani akarod, arra meg ott van. az... – Mutatóujjammal a telefonszámra böktem, majd hátradőltem a székben. A toll még a kezemben volt, így a toll végét a számba véve figyeltem a lányt, egészen addig, amíg a falatot nekem nem nyújtotta. Ez meglepett, hirtelen nem is tudtam, mit tegyek, de aztán kivettem a tollat a számból. A szavaira bólintottam egy nagyot, de elfogadtam a falatot, így nem reagáltam le jobban. Az ujját kicsit megnyaltam, mielőtt visszahúzta volna a kezét. - Örülök, ha ismerős a szitu… a szabadság jó dolog. – Érdeklődve figyeltem, mit csinál, még a szemeimet is összehúztam. Nem tudtam, mire készül, de a szavaira végül elmosolyodtam. Kacérkodott, flörtölt velem, és fogalmam sem volt, mit vár. Azt nem várhatta, hogy egy ilyen kiéhezett farkas szó nélkül hagyja ezt, nem igaz? Hagytam, hogy az ölembe üljön. A derekára csúsztattam a kezeimet és a szemébe néztem. Egy fél pillanatra az ajkaira is odatévedt a tekintetem. - Bátor vagy, Lexy. Nagyon bátor… minek a reményében ültél most ide, mondd? – Egyik kezemmel végigcirógattam a derekát, majd a hátát, végül a póló alá csúsztattam a kezem. Gyengéden érintettem, cirógattam, közben élveztem, hogy ő a mellkasomat érinti. Épp közelebb hajoltam hozzá, hogy egy nyakcsókkal megbontsam köztünk a távolságot, mikor újból megszólalt. Biztos mindenki ismeri azt az érzést, amikor minden szép, minden jó, rózsaszín köd, aztán az ég hirtelen beborul és lecsap a villám. Elhajoltam tőle és a kezemet is visszahúztam a pólója alól. - Mi van? – Néztem rá összeráncolt homlokkal, kérdő tekintettel. – Miféle rohamok? Mi baja van Nathanielnek? – Ahogy így a gondolataimban kutattam, mintha Carmennek is lett volna valami megjegyzése. Nem emlékeztem rá, micsoda, de az tisztán rémlett, hogy nem reagáltam rá, mert túlságosan dühös voltam.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Csüt. Júl. 20, 2017 6:04 pm
Theo & Lexy
love me, love me, say that you love me
- Felhagynál azzal, hogy kislánynak hívsz? Én sem becézgetlek, és tudtommal ki sem oktattalak, amiért ajtót nyitottál egy idegennek. Hány éves vagy, harminc? - morogtam. Utáltam, ha gyerekként kezeltek és meg akarták nekem magyarázni, mit hogyan csináljak. Nem voltam hülye, sokkal hamarabb önállóbbá váltam, mint a legtöbb korombeli, hiszen az átkomban senki sem segíthetett. Hibáztam még, igen, néha többet, néha kevesebbet, de ha kioktatásra vágytam volna, otthon maradok Mr Callawayt meg Carment hallgatni. Egy idegentől, aki még szexi is, nem vágytam ilyesmire. Meg tudtam védeni magam, és a végén még addig piszkál, amíg ezt be nem bizonyítom neki, aztán majd leshet, ha a földön köt ki... - A szentimentális emberek már csak ilyenek. Tuti az a fajta nagypapa lesz belőle, aki mindenkinek fényképeket mutogat majd a családjáról - forgattam a szememet. Nem igazán érdekelt a Storm család drámája, a Callawayeké épp elég intrikával dúsított volt, így beértem azzal és igyekeztem nem belefolyni máséba. Nate amúgy sem az én haverom, hanem a tesómé. Féltesómé. - Wow, kemény vagy! - feleltem a sütis dologra, de nem igazán tudtam eldönteni, mennyire gondolom komolyan és mennyire gúnyolódom. Nem akartam megvédeni Carment, a sütijei tényleg pocsékak, de az is igaz, hogy ő ritkán áll ki magáért és nem csap úgy vissza, mint én. Nem szép, ha egy srác kritizál egy csajt. Kezdjen a saját súlycsoportjával, például velem... Bár én is utáltam és kritizáltam őt, de nekem a féltestvérem, úgyhogy én megtehettem. Amikor viszont elkezdett jótanácsokkal ellátni, már határozottan gúnyosan vágtam vissza. Tényleg nem szerettem, ha beleszólnak az életembe. Theo komolyan azt hiszi, hogy ezekkel én nem vagyok tisztában? Nincs szükségem a tanácsaira, nem azért jöttem, hogy a szárnyai alá vegyen, hanem hogy ruhát adjon és megetessen, bármilyen önzőn is hangzik. - Nahát, ezekre eddig nem is gondoltam! Kösz! Nem akartam megbántani, mert rendesen viselkedett velem, tényleg jó fej volt tőle, hogy beengedett, felöltöztetett és még meg is etetett. Egyszerűen csak nem szerettem a kioktatást, mert kapok már másoktól épp eleget. - Nincs senki. Egyedül vagyok és tökéletesen boldogulok. Te talán sosem hibáztál még egyszer sem teliholdkor? Csak azért, mert ezt a mostanit elszúrtam, még nem kell életképtelennek elkönyvelnie. Eddig remekül elvoltam egyedül, nem most fognak a dolgok elromlani körülöttem. Egyszerűen csak kizökkentem, de átvészeltem ezt is és megyek tovább. - Örülök, hogy melletted van valaki - tettem még hozzá. Nem mindenki ilyen szerencsés, de én mondjuk nem is szeretném, ha bárki megpróbálna segíteni. Jól megvoltam egyedül. Ahogy végre témát váltottunk, megenyhültem egy picit. A családi élete legalább éppen olyan szerencsétlen volt, mint az enyém. Halvány mosollyal húztam magam elé a pizzával megpakolt tányért, és miután megköszöntem neki a fáradozását, éhesen nekiestem. - De a szőkéket bírod - szúrtam közbe huncut félmosollyal, amikor azt mondta, hogy nem jönnek be neki a Carmenhez hasonló csajok. Hiszen én tetszettem neki, legalábbis nagyon úgy tűnt az alapján, ahogy bámult. Tetszett és igazán hízelgett, ezért folytattam vele a flörtölést. Azt mondjuk tényleg nem értettem, mit utál annyira Nate-en. Jó, picit idegesítő, de attól még egész jó fej, és én azt vettem le, hogy ő nagyon is szereti az öccsét - ebbe viszont, ahogy már mondtam, nem óhajtottam belefolyni. - Figyelj, ez a ti dolgotok, nem az enyém. Nem szeretnék beleavatkozni, és igazából nem is tudok sokat erről az egészről - szabadkoztam a pizzát csipegetve, miután mesélt. Láttam, hogy nem akar beszélni a bátyjáról, ezért nem erőltettem, megértettem, hogy ez a szitu, és erre a döntésre jutottak. - Akkor hol is kereshetlek egész pontosan? - tettem még hozzá, kiszélesedő mosollyal. Szerettem volna még látni, és ha ezzel ő is így volt, annak nagyon örültem. Az első szelet pizzát gyorsan benyomtam, a másodikkal viszont lassabban haladtam. Lecsippentettem egy kisebb falatot, amit végül az asztal felett Theonak kínáltam. - Örülök, hogy megkaptad a szabadságod. Hidd el, innentől minden sokkal jobb lesz majd. Tudom, milyen érzés bezárva lenni egy olyan helyre, amit nem szeretsz... És milyen érzés, amikor kiszabadulsz onnan és végre azt tehetsz, amit csak szeretnél. - Ha elfogadta a falatot, akkor a szájába adtam, mutatóujjamat a tésztával együtt az ajkai közé csúsztatva. Kacér mosollyal húztam vissza a kezem, de szinte rögtön fel is pattantam a székemről, és az asztal lapját végigkarcolva a körmömmel szép lassan megkerültem azt. - Hálás vagyok a segítségedért, tényleg, de gyerekkorom óta nincs mellettem senki, aki ugyanezzel az átokkal küzdene, és látod, itt vagyok, túléltem. Megtanultam egyedül küzdeni, és jól vagyok! De ha segíteni szeretnél... - megálltam előtte, cserfes mosollyal pillantva le rá. Magam felé fordítottam picit a széket, amin ült, és elhelyezkedtem vele szemben a combján, az ölébe ültem, térdeim közé fogva a derekát. Végigcirógattam a mellkasát. - Biztos lenne néhány kérdésem... Vannak dolgok, amikről nem sokat tudok. Ártatlanul rebegtettem a szempilláimat. Vakmerőnek éreztem magam az ölében ülve, de nagyon tetszett ez a helyzet, a póz, a közelsége és az illata, amit így jobban érezhettem. A mellkasát cirógattam, kitapintva az anyagon át az izmokat. Ahh, ez a srác annyira tetszett! Magamnak akartam, mindennél jobban. - Mondjuk meglepett, hogy elköltözöl. Azt hittem, a rohamok miatt nem akarjátok egyedül hagyni Nate-et, de gondolom, a dokikkal lebeszélt mindent azóta - tettem hozzá mellékesen, megvonva a vállamat.
- Másfajta törlesztés…? Ne akarj játszadozni velem, kislány. Meglepődnél, ha élnék a felkínált lehetőséggel… és hidd el, sok pasi nem kérdezne vissza, hogy tényleg akarod-e vagy csak játszol. Lehetnél óvatosabb is ezekkel… - Meg úgy eleve azzal, hogy meztelenül beállít random idegenekhez. Bár ezen nevetnem kellett kissé. Ahogy közölte, hogy mennyire utálja a nevem, összehúztam a szemeimet. - Ouch. Ez nem valami szép tőled… - Azonban a szavait hallgatva a szemeimet kezdtem forgatni. – Jól mondta: múltidőben nagyon szerettük egymást. Most már utálom őt. Nem tudom, erről mesélt-e neked… bár őszintén szólva azt sem értem, miért mesélget fűnek-fának rólam. Igazán befejezhetné most már. – Igaz, a költözésemmel pontot tettünk szerintem valaminek a végére, így hát talán az élete már nem rólam, az elvesztett kisöccsről fog szólni. Élje a maga kis életét úgy, ahogyan csak akarja, engem meg hagyjon. Ezt akartam és e mellett ki is akartam állni. A válaszára szusszanva mosolyodtam el. Nem akartam az orrára kötni, de tényleg volt dolgom már lányokkal, nem is eggyel. Többnyire az egyéjszakás kalandok híve voltam, ez passzolt az életstílusomhoz. Bulik, haverok, Jeff, szórakozás, csajok… más nem kellett. Bár nyilván gondolnom kellett volna a jövőmre, de az egyelőre egy kicsit sem érdekelt. Egyik napról a másikra éltem, leginkább a pillanatnak. - Ó, megnyugodhatsz, volt az égett süteményeihez szerencsém. De hidd el, nem igazán ettem belőle, sőt… igazából közöltem is vele, hogy mennyire pocsék. – Vontam vállat. Ha Nateről vagy Carmenről volt szó, nem ismertem határt a bunkóságban. Ott rúgtam beléjük, ahol tudtam; ez volt az én védelmi mechanizmusom. Ahogy belekezdett a mondandójába, érdeklődve tekintettem rá és összefont karokkal hallgattam a leányzót. Elmosolyodtam és vállat vontam. - Persze, boldogulsz… láttam, mennyire. – Utaltam itt a hiányos öltözetére, amiben megjelent. Figyeltem, amíg szünetet tart és érdekelt, folytatni fogja-e. Folytatta. – Bárhogyan is, teliholdkor jobb, ha nem vitatkozol senkivel. Legyél olyan mellett, aki segíteni tud átvészelni az átváltozást… olyan mellett, aki meg tud fékezni és segít, ha baj van. Aki tényleg kitart melletted, akkor is, amikor lényegében egy vadállat vagy. – Sóhajtottam és félrepillantottam. – Nekem ilyen személy az egyik… nem, inkább az egyetlen barátom. Nekem mindig ő segít, kb. azóta, hogy aktiváltam az átkot. – Bukott ki belőlem, de aztán ráharaptam a nyelvemre. Pont neki, pont most nem kellene arról beszélnem, hogy mégis hogyan aktiváltam az átkot… bíztam benne, hogy nem kérdez rá. Én sem tettem, tehát ő se kíváncsiskodjon. Hallgattam a családjáról szőtt mesét és igencsak meglepett, hogy mi a helyzet velük. A szemöldökömet is felhúztam. - Óóó… így már értem. Bonyolult családi háttér: pipa. Üdv a klubban. – Jegyeztem meg egy félmosollyal, majd elpillantottam a mikró felé. Még volt egy perc, mire lejárt, így visszapillantottam Lexyre. Az elején még mosolyogtam, de ahogy a szerelmi háromszöges dologra tért rá, értetlenül pislogtam. - Hogy mi? Honnan veszel ilyen hülyeséget? Utálom Carment, a bátyámmal együtt, tehát nem, egyáltalán nem szerelmi háromszögről van szó. Sőt, ez a feltételezés kicsit sértő volt… jobb az ízlésem ennél. – Morrantam, majd csilingelve jelzett a mikró, hogy lejárt. Odafordultam, kinyitottam és kivettem a tányért a pizzával együtt, majd Lexy elé raktam. - Nos, jó étvágyat. – Ezúttal leültem hozzá az asztalhoz. – Hogy összekaptunk-e? Az utóbbi években csak a veszekedés ment… nem tudom, mennyit tudsz rólam és a bátyámról, azon kívül, mennyire „imád”, de… a lényeg, hogy történt egy hatalmas törés a kapcsolatunkban. Nem akarok már tőle semmit és végre felfogta. Elengedett. – Vontam vállat. – Szóval, ha legközelebb találkozni akarsz velem, nos… ne itt keress. – Mosolyodtam el. Őszintén, szívesen láttam volna még ezt a lányt. Talpraesett volt, határozott, humoros… és még jól is nézett ki. Habár fiatalabb volt nálam, de ez túlzottan nem érdekelt: valamit megmozgatott bennem, megvolt egy csekélyke szikra. Legalábbis így éreztem. - A teliholdas témára visszatérve… ha tippekre lenne mégis szükséged, segítek. Nem kellene, hogy bajod essen vagy bárki másnak a te hibádból. – Mert hát, a bűntudattal nehéz együtt élni. Még nekem is, aki a világ felé azt mutatja, hogy már nem érdekel, miszerint meghalt miattam egy kisgyerek. Érdekelt, csak épp másoknak nem akartam azt az örömöt megadni, hogy ezt tudják. Legfőképp a bátyámnak nem. Felrémlett bennem az a néhány nappal ezelőtti éjjel, mikor is pont a Callaway kölyök halálával akart engem visszazökkenteni. Nem sikerült. Tudtam, hogy durva vagyok vele, úgy vágok neki vissza, ahogy a legfájóbb, de akkor és ott, olyan állapotban nem akartam másképp.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Hétf. Júl. 17, 2017 5:49 pm
Theo & Lexy
love me, love me, say that you love me
Megmosolyogtam a srác szavait, mert bármennyire is hangzott hülyén, tényleg igaza volt. Ebből az őrült városból én is kinézem, hogy tele legyen idiótákkal. Hiszen az új családom az élen jár... Részben. Nem szabad általánosítanom, hiszen van, akit bírok. A kutya például egész jó fej, meg az egyik szobalány is - igaz, utóbbi Indiából jött, és egyetlen szót sem tud angolul. Hát nem tökéletes társaság egy lánynak, aki imád beszélni és utálja, ha közbevágnak? - Hacsak nem fogadsz el másfajta törlesztést... - rebegtettem meg felé a szempillámat. Meglehet, hogy egy egészen picikét flörtöltem vele, ami elég nagy vakmerőségnek tűnt valakitől, aki meztelenül áll egy idegen pasi előtt, akiről a világon semmit nem tud, és láthatóan idősebb és erősebb nála. De hát sosem aggasztott a veszély, és kifejezetten cuki volt, így aztán bátran flörtöltem vele. - Jaj, tényleg, Theo! Hogy én mennyire utálom ezt a nevet! Bocs, semmi személyes - tettem hozzá sietve. Igazából elég szép név volt, de amikor az embernek huszadszorra kell meghallgatnia ugyanazt a történetet úgy, hogy a világon semmit nem tud az illetőről, akkor idővel tényleg irritálni kezdi a név. - Tényleg sokat meséltek rólad, mondjuk leginkább Nate, és mindig csak nyálas dolgokat, hogy mennyire cuki voltál gyerekként, meg mennyire szerettétek egymást. Látványosan forgattam a szemem. Ez sem ellene szólt, egyszerűen csak a családi történetek, hát... Mostanság nem igazán hatottak meg, szerintem teljesen érthető okokból. Ráadásul egyikükkel sem voltam olyan viszonyban, hogy az élettörténetüket hallgassam vagy lelkiznem kéne velük. Miért nem hagytak egyszerűen békén, ha már kénytelen voltam velük élni? Nem én akartam így! A visszakérdezésére elvigyorodtam. - Az arcberendezésed alapján szerintem pontosan tudod, mikor bókolnak neked - vigyorogva beharaptam az alsó ajkam. Tényleg helyes volt, kizárt, hogy én voltam az első lány, akinek ez feltűnt és megpróbált flörtölni vele. Úgy képzelem, hogy amint kilép reggel az ajtón, már sorban állnak a tizenéves lányok és az elvált, szingli nők, hogy dicséretekkel halmozzák el. Megszaladt volna a képzelőerőm? Lehet. - Pizza? Szuper! De ugye a bátyád nem úgy süt, mint Carmen? Mert hidd el, az ő főztjéből soha nem akarnál enni. Előbb halnál éhen. Még a gondolatra is megborzongtam, és láttam, hogy az apja mosolya sem szokott őszinte lenni. Egyedül Nate az, aki zokszó nélkül képes bármit megenni, amit az a csaj letesz elé, és még örül is neki. Olyan szánalmas, hogy képtelen bevallani neki, hogy belezúgott... Pedig annyira egyértelmű, hogy szívem szerint én közölném Carmennel a tényt. Ahogy a farkasos témára terelődött a beszélgetés, leesett, hogy a reakciója alapján igazak a pletykák. Theo is vérfarkas. Ez érdekesebbé tette a helyzetet. - Hé, ez csak egy... - kezdtem bele hevesen, de aztán rájöttem, hogy tényleg elég hülyén festhettem. Elhagytam a ruháimat és kénytelen voltam betérni a legközelebbi lépcsőházba. Ez elég amatőrnek tűnik, és én is azt venném le belőle, hogy az illető egy lúzer. Így aztán moderáltam magam. - Nincs szükségem segítségre, remekül boldogulok egymagam. Már gyerekkoromban aktiváltam az átkot, szóval megtanultam együttélni vele. A múlt éjszaka csak... Elhallgattam. Nem tudtam, mennyit kéne megosztanom vele a történtekből. Követtem a konyhába és lehuppantam az egyik székre, merengve piszkálva magam előtt a terítőt. - Összevesztem azzal a cafkával. Volt egy nagy vitánk, kiborultam, és... Néha megesik. Hülye voltam - megvontam a vállam. Szégyelltem magam, amiért a gyengébb oldalamat kellett mutatnom valaki másnak, de hát ez volt az igazság. Akármennyire is kezeltem jól az átkomat, a tegnap estét elcsesztem, nem kicsit. Mentegetőzhetnék, hogy Carmen hibája volt, de végeredményben én szúrtam el. - Csak félig vagyunk testvérek. Az apánk ugyanaz, az anyánk azonban más. Carmen az anyjától örökölte a boszorkányságot, én pedig az anyámtól a vérfarkasságot. Apánktól csak a szőke hajunkat kaptuk, meg egy nagy adag szerencsétlenséget - mosolyogva felpillantottam rá. Megörültem a pizzának, most éreztem csak, mennyire éhes vagyok. Türelmetlenül vártam, hogy elkészüljön. A bókja egyből széles mosolyt csalt az arcomra. - Oh, ezek szerint ő nem állított be hozzád pucéran, hogy ruhát kérjen? Vagy várj, csak nem holmi szerelmi háromszögbe csöppentem? Bár tudnám, mit esznek rajta annyira a srácok... A halántékomat masszírozva csóváltam a fejem. Valahogy mindenkit elbűvölt a kedves mosolyával és az ártatlan kérdéseivel, én viszont kifejezetten undorodtam ettől a színjátéktól. Reméltem, Theo végre egy normális, emberi halandó, azon ritka kivételek egyike, akire nem hatnak a szőke loknik és az őzike szempár. Jó lett volna végre egy értelmes sráccal is találkozni. - Na és hogyhogy nem élsz már itt? Összekaptatok? Ugye nem a csajon...? - érdeklődve figyeltem, a válaszra várva.
Amikor beengedtem a lányt, még fogalmam sem volt róla, mi lesz ennek a vége. De hát, mégsem hagyhattam odakint, ilyen állapotban, nem? Bár elég vicces lett volna látni a szomszéd néni arcát, vagy épp bácsiét, mikor meglátják a lány meztelen hátsóját. Meg úgy egyébként. Én nevettem volna, de nem akartam túl sok időt szánni erre az egészre. - Bénának lehet, hogy béna, de őszintén mondom, nem lenne annyira meglepő… - Mármint, hogy valaki ilyesmi hobbit űz. Komolyan, egy vérfarkasoktól és vámpíroktól, meg boszorkányoktól hemzsegő városban mi lenne meglepőbb? Szerintem semmi. Amikor reagált a kérdésemre, miszerint mi is történt vele, ledermedtem egy pillanatra. Épp néhány másodperce hessegettem el azt a gyanúmat, hogy ő is vérfarkas lehet, akárcsak én. Erre meg… mégis igazam van? Érdeklődve néztem el felé, de egyelőre nem reagáltam erre a tényre. A megjegyzésre, miszerint a pénztárcája a másik zsebében maradt, röviden felnevettem. - Annyi baj legyen, majd a következő találkozón törlesztesz. – Ami a nevemet illette, kicsit megbiccentettem oldalra a fejem. - Theodore. De lefogadom, hogy százszor hallottad már és valószínűleg nem túl jó értelemben, de hát, mindegy is. – Vontam vállat, aztán figyeltem, ahogy felöltözik. Nem tudom, miért bámultam, de nem vettem le róla a tekintetem. Na jó, valljuk be, elég jól nézett ki, habár a tény, hogy fiatalabb volt nálam és ráadásul Callaway, nem volt épp kecsegtető. A szavakra kicsit zavarba jöttem. Az illatom? Köhintettem egy aprót, majd elvigyorodtam. - Ezt bóknak vegyem, kislány? – Végigmértem, majd a kajás részre vállat vontam. – Nem hiszem. Nem tudom… talán maradt a pizzából, amit két napja sütött a bátyám. Gondolkodtam el és a konyha felé indultam, közben viszont újból megszólaltam. - Szóval telihold volt, hmm? Nos, nem hiszem, hogy jól kezeled a helyzetet, ha meztelenül szaladgálsz az ilyen éjszakák után. – Pillantottam rá. A mosolyom eltűnt és inkább érdeklődve néztem rá. – Nem segít neked senki? És még egy kérdést engedj meg… hogy lehetsz farkas, mikor a Callawayek boszorkányok? Vagy lemaradtam valamiről vagy elég bizarr ez a helyzet… - Ingattam a fejemet, majd a hűtőhöz léptem és előszedtem belőle a pizzát. A lánynak mázlija volt, ugyanis akadt még néhány szelet belőle. Előszedtem egy tányért, ráraktam két szeletet, majd beraktam a mikróba. Amíg melegedett, a pultnak támaszkodtam háttal és úgy néztem Lexyre. - Viszont meg kell hagyni, te sokkal szimpatikusabb vagy már most, mint a nővéred. – Jegyeztem meg egy fokkal halkabban. Abból ítélve, hogy a lány az imént hülye, gazdag csitrinek hívta Carment, nem voltak túl jóban és ez igencsak a kedvemre volt. Talán találtam valakit, akivel együtt „utálhatjuk” a szőkeséget. Bár, hogy neki mik voltak az indokai, arról fogalmam sem volt. Azt tudtam, hogy én jogosan utálom.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Vas. Júl. 09, 2017 12:18 am
Theo & Lexy
love me, love me, say that you love me
Olyan bamba fejjel bámult rám a srác, hogy oldalra dőlve ellenőriznem kellett a névtáblát a csengő felett. Elég ciki lett volna, ha rossz helyre kopogok be... De nem, a név stimmelt, szóval csak a srác kapott sokott a látványtól. Hát jó, akkor várunk, míg feldolgozza a szitut. Pedig amilyen helyes, biztosan nem most először lát meztelen nőt maga előtt... Jó, talán a barátnőit nem a küszöbön vetkőztette le, de lassan azért mondhatna már valamit! Oh, kellett nekem ezt kívánnom! A megjegyzése hallatán rögtön a magasba szaladt a szemöldököm és azon töprengtem, az orrát vagy a térdét törjem-e el. Remek, sikerült kifognom egy perverzet! Tuti, hogy rossz címen vagyok! Már épp eldöntöttem, hogy az orrát töröm el, amikor elnevette magát. Érdeklődve fürkésztem, mi baja, és ahogy félreállt az ajtóból, hogy bemehessek, gyanakvón átléptem a küszöb felett. Kurta biccentéssel köszöntem meg, hogy hajlandó volt végre beengedni. - Elég béna egy hobbi lenne, nem gondolod? Mosolyogva fordultam vissza hozzá, egyrészt azért, mert inkább ne bámulja a fenekemet, másrészt mert elég cuki volt ahhoz, hogy én őt akarjam bámulni. Kíváncsi voltam, hogy két agglegény lakásában miért lehet olyan nehéz találni nekem egy darab pólót és valami nadrágot, úgyhogy követtem őt a szobájába. Nem mentem be, tudtam, hogy a fiúk milyen érzékenyek a saját területükre, így a félfához simulva vártam, hogy végre találjon nekem valamit. Elmerengtem a kérdésén. Nem tudja? Jó, Nate nem ismer olyan jól, hogy rólam fecsegjen az öccsének, de amennyire összecuppantak Carmennel, azt hittem, ennyit azért tud rólam. Tény, én azt sem tudtam, hogy van egy öccse - biztos említette valamelyikük, de mit érdekelt engem? Így hát arról sincs fogalmam, hogy hívhatják ezt a félistent. - Telihold volt - feleltem végül. Ha bennfentes, ennyiből érteni fogja, ha meg nem... Hát, már így is komplett idiótának nézhet, mit számít még egy felesleges infó? Persze az is lehet, hogy Nate-hez hasonlóan még ő sem aktiválta az átkát. Kár érte, amilyen dögösnek tűnik, biztos farkasként is szép példány lenne. Végre talált valami normális ruhát, de ahogy nyúltam volna felé, elrántotta. A kérdésén ezúttal nem sértődtem meg, inkább széles, kaján mosolyra húztam a számat. - Azt hiszem, a pénztárcám a másik zsebemben maradt... - pillantottam végig magamon, majd visszakaptam rá a tekintetem. Néhány szőke tincs az arcomba szökött, és úgy döntöttem, talán nem tűnök túl kurvásnak, ha feladom a takarásom egy részét, hogy a fülem mögé simíthassam. - Különben sem fekszem le olyanokkal, akiknek még a nevét sem tudom. Ha elárulod, talán kitalálhatunk valamit. Rákacsintottam. Tetszett nekem a srác, és ahogy egyre többet beszélgettünk, kezdett beugrani, hogy mégis csak hallottam már a nevét. Nate állandóan róla dumált, és valami rövid, egzotikus neve van... Ó, bár jobban figyeltem volna! - Köcce! - bazsalyogva kikaptam a kezéből a ruhákat, és a szoba túlfelére siettem. Először a pólóba bújtam bele, aztán a nadrágba is. Nagy volt ugyan rám egy picit, de a semminél tényleg bármi jobb. Az arcomhoz emeltem a póló nyakát és beleszagoltam. - Finom illatod van... - jegyeztem meg, ahogy visszafordultam felé. Bár azt mondta, siessek, én egészen máshogy gondoltam. Semmi kedvem nem volt hazamenni, főleg, hogy ennyire élveztem a társaságát. - Éhen halok. Nem maradt valami kajátok esetleg? A gyomromra szorítottam a kezem, és elővettem a legédesebb pillantásomat, amivel a szüleimet szoktam megpuhítani. Reméltem, megszán annyira, hogy legalább egy szendvicset összedobjon nekem. Tegnap délután óta egy falatot sem ettem.
Kezdőlap
