Pár hónappal ezelőttig még a természetfeletti létezéséről sem tudtam, most pedig már egy vagyok közülük. Sőt...azt is megtudtam, hogy egy boszorkánycsaládból származom. Nagyszerű. Nem elég, hogy pszichopata felmenőkkel rendelkezem, még varázserőt is adtak a kezükbe. Igazából ezt tekintve egyáltalán nem bánom, hogy így alakult az életem, de azért be kell vallanom, elég nagy szívás vámpírnak lenni. Állandóan meg akarok ölni valakit, és ha Nathan nem lenne, már biztos megtettem volna. Akkor pedig egy örökkévalóságon át marcangolna a bűntudat. A barátságom Nathannel szinte azonnal elkezdődött, amikor az árvaházba kerültem. Mindketten ott senyvedtünk, és elég hamar összebarátkoztunk. Mindig ott voltunk egymásnak. Nem biztos, hogy túléltem volna, ha ő nincs. Így utólag belegondolva előbb rá kellett volna jönnöm, hogy mennyi mindennel nem vagyok tisztában a világgal kapcsolatban, amiben élek. Egyrészt Nate is megállás nélkül sztorizgatott, de én mindig azt gondoltam, ez csak egy fantáziadús gyerek kiszínezett története. Másrészt meg éveken át folyamatosan rémálmok gyötörtek az őrült családomról. Arról, hogy a szüleim mindig bezártak a testvéremmel együtt egy sötét helyre...talán a pincébe, és hangfoszlányokat hallottam, amikor varázslásról csevegtek. Ezt mindig a kattantságuknak tudtam be, de...most már látom, hogy volt alapja. És Nathan sem véletlenül mesélt nekem megállás nélkül. Igen, lehet, hogy pár történet a fantáziája szüleménye volt, de alapvetően nem hazudott. Ugyanis több generációs vadászcsalád sarja. Az árvaházba is azért került, mert vámpírok kicsinálták a szüleit. Ezért is csodálom, hogy még nem döfött karót a szívembe. Próbál...talán megóvni attól, hogy valóban szörnyeteggé váljak? Vagy igyekszik megváltani, már amennyire lehetséges? Nem tudom. Azt sem tudom, hogy hálás vagyok-e neki. Mármint jólesik, hogy ennyire ellentmond annak, ami amúgy a feladata lenne, ha meglát egy vérszívót, ugyanakkor van egyfajta szabadságvágyam, amit rohadtul nem tudok kiélni. Éjszakánként, ha épp nem engem ellenőrizget, olykor kisurranok. Ahogy most is. Memphis gyönyörű fényeit nem elég az ablakból bámulni. Persze kerülöm a tömeget, hogy még csak artériák közelébe se kerüljek, de így is piszkosul nehéz dolgom van. Már napok óta könyörgök Nathannek, hogy intézzen nekem egy olyan napfénygyűrű-izét, mert napközben haldoklom odabent.

Basszus, ezt nem hiszem el. Ez a város komolyan ennyire kicsi lenne?
- Arielle, mi a francot keresel idekint? - Dühösnek látszik. Amikor meglátom, mindig Jefferson ugrik be, pedig igyekszem elfelejteni a bátyámnak még a leghalványabb emlékét is. Csak...úgy érzem, ha évekkel ezelőtt nem lett volna olyan gyáva, hogy megszökjön velem a terrorok házából, épp így viselkedne velem, mint most Nathan. Azzal a különbséggel, hogy Nate valójában nem a testvérem. Ez pedig egyre többször eszembe jut...
- Vicces, ahogy az a kis ér lüktet a homlokodon, amikor ideges vagy. Amúgy nyugi, csak friss levegőt szívok, mert kezdtem rosszul lenni odabent. Tényleg...a vámpírok lehetnek rosszul vagy ez ilyen pszichés dolog? - Hűha, azt hiszem, mindjárt felrobban a szemem láttára. De hát mit tegyek, ha egyszer mostanában az egyetlen szórakozásom az ő ugratása? Általában hetente másik városba utazunk, már évek óta. Azóta tartok vele, hogy betöltöttem a 18-at. Nem bántam meg egyébként, sőt nagyon boldog vagyok, hogy rá tudtam venni Nathant, hogy koloncként cipeljen magával mindenhova. Mondjuk alaposan átgondolva inkább csak arról van szó, hogy annyi év barátság - vagy mi a fene ez - után nem akartunk elszakadni egymástól.
- Most szépen visszamegyünk a motelbe, holnap pedig indulunk Mystic Fallsba. Lesz ott egy kis elintéznivalóm. - Ezzel megragadja a kezem és megindul. Alapjáraton elég irritáló, amikor valaki utasítgat, sőt ez mindig kiveri nálam a biztosítékot, ezért is dobtak vissza folyton a nevelőszülők, azonban Nate-től elviselem. Csak meg akar védeni. Vagy az embereket tőlem. Akárhogy is, nagyra értékelem, hogy az életem része. Bár utálok lelkizni, de most mégsem tehetek mást. Hirtelen megtorpanok, és kihúzom a kezem a szorításából.
- Figyelj...hidd el örülök, hogy új helyre megyünk, ráadásul egy ilyen érdekes nevű városba, de...szeretném, ha végre elárulnád, miért viselkedsz így. Vámpír lettem, Nate. Ez van. És ha te nem tartanál vissza, akkor elhiheted nekem, nem vérzacskóból táplálkoznék, hanem valószínűleg az utolsó csepp vérét is kiszívnám az embereknek. Baromi erős a késztetés, és még a lelkiismeretem sem tudna visszatartani. Egyedül te. Én pedig nem értem. Nagyobb teher vagyok számodra, mint valaha. El kéne engedned, mert...
- Az én hibám. - Hirtelen azt is elfelejtem, amit mondani akartam. Mégis mire céloz? Ugye nem...? - Nem lett volna szabad megengednem, hogy velem gyere, amikor öt éve megkértél rá. Hülye voltam. Azt hittem, meg tudlak védeni, és közben legalább veled lehetek. Elcsesztem, Arielle. Tönkretettem az életed.
Úgy látszik, befejezte a monológot, és bár itt lenne a remek alkalom, hogy tovább beszéljek, de nem igazán tudok mit felelni. Pedig annyira szeretném közölni vele, hogy rohadtul nem az ő hibája, hiszen én nem hallgattam rá, amikor pár hete azon a veszélyes környéken jártunk. Meg kellett volna húzni magam, ehelyett megindultam, egyenesen a vámpír-boszorkány duó csapdájába. Csak tudnám, miért kellett feltétlenül átváltoztatniuk. Nathan későn ért oda, a folyamat már elkezdődött, ráadásul csak a vámpírt sikerült kicsinálnia, a boszorkány meglépett. Utána pedig túl gyáva voltam, hogy meghaljak, ezért táplálkoztam. Képes lettem volna kinyírni azt az illetőt, ha ő nincs mellettem és nem avatkozik közbe...komolyan, készen álltam rá, sőt mind a mai napig érzem ezt a vérszomjat, és félek is, hogy előbb-utóbb elhatalmasodik felettem, elkezdek gyilkolni, Nathan pedig...nos, fogalmam sincs, mit tenne.
- Csak egy valamit ígérj meg. Ha ártok valakinek...ölj meg. - A tekintete elsötétül. Olyan, mintha mindjárt elsírná magát. Remélem, nem áll szándékában, ugyanis a könnyekkel nem tudok mit kezdeni. Kiskorom óta nem hullattam egyetlen könnycseppet sem, és enyhén szólva feszélyez, ha valakinek elkezd lefolyni az arcán. Ám nem szól egy szót sem, némán fordít hátat nekem és indul meg a szállás felé. Csendben követem, közben pedig azon gondolkodom, vajon meddig játszhatjuk még azt, hogy minden rendben van, és ignorálhatjuk a tényt, hogy idővel biztos megváltozik köztünk valami. Így vagy úgy.