- Ez normális? Tényleg nem beteg? – ezt a két kérdést hallottam életemben legtöbbször. Igen, talán öt évesen először, és szín tisztán emlékszem rá, ahogy a szüleim megkönnyebbült arcára is, mikor mindez kiderült.
- Nagyon ritka jelenség, de előfordul. Charlotte nem autista, noha nem egy jel arra utal. Eidetikus memóriája van, ami majd idővel nagy hasznára lesz – lágy mosollyal simít végig a kis lány arcán, aki ennek hatására fintorog egyet.
- Ei… micsoda? Tudna érthetően fogalmazni? – apa ingerült, ha valamibe beleütközik, ami új, azt mindig így kezeli. Szereti azt hinni, hogy már mindent látott, már mindent tud.
- Az eidetikus memória /vagy fotografikus memória népszerű definíciója szerint, az ilyen képességű ember képes képeket, hangokat, tárgyakat extrém pontossággal, tömegesen, emlékezetbőlfelidézni – a doktor türelmesen beszél, s csak akkor folytatja, mikor mindketten bólintanak. Nem tehetek róla, még én is, hisz megértem.
- Tényleg nagyon ritka jelenségről van szó, a lány szerencsés, de… javaslom ezt a személyt felkeresni – emlékszem, ahogy a toll hegye a papíron koppant, magam előtt látom a kanyargós betűket, amivel Cornelia Whitney neve kerül fel.
Az a nő egy zseni. A példaképem mai napig is. És mindannyian sokat köszönhetünk neki. Elintézte, hogy olyan helyre kerüljek, ami „nekem való”, ahol magam fajták vannak, és nem lógok ki a sorból. Nem volt egy olcsó mulatság, de ha a szüleimnek folyton azt hajtogatták, ez idővel majd megtérül, egyszerűen nem tudtak mit tenni. Egyengették az utam.
Iskolás éveimet a St. Gerard tudományos akadémián töltöttem, elzárva a világtól, más emberektől. Ott csak olyanok voltak, mint én. Tudtuk, hogy nem vagyunk normálisak. Vagyis akkor még azt hittük, azért kell minket elszeparálni. Szerettem azt a helyet. Teli volt kihívással, mindig újabb és újabb feladatokat sóztak rám – már az órákon túl is -, amiket hetekbe, vagy hónapokba tartott megoldani. Folyton mértek mindenünket, ami az agyunkban fellelhető volt. Voltak persze, akik ezt nehezen viselték, de én különlegesnek éreztem magam, annál jobb érzés pedig nem létezik.
Figyeltek arra is, hogy legyen egy egészséges önbizalmunk, hogy belénk ivódjon, hogy nem különcök vagyunk, csak valamiben mások… jobbak.

Ezeknek az éveknek hamar vége lett. Huszonegy voltam, mikor a nagybetűs életbe léptem, és egy kutatócsapat tagjaként jártam a világot. Egy teljes évig. Míg haza nem értem. Lessa…
- Segíts, kérlek segíts- sose felejtem el azt a riadalmat, azt a kétségbeesést, azt a mérhetetlen félelmet, ami a tekintetében tükröződött. Aztán azt a bénult érzést, ami még napokig kísért, miután elmesélte, mi is történt.
Azt hittem, vámpírok csak a mesékben léteznek, meg a történetekben, amikkel a gyerekeket riogatják, ha nem alszanak el időben, de nem. A nővérem halhatatlan… a sebei beforrnak, és vért iszik, és ölt…
- Nem mehetünk haza… ha apuék megtudják – megráztam a fejem, az agyam egyből a megoldást kereste, a választ a kérdésre, hogy hogyan tovább. Mert hiába találtam abszurdnak, és kilátástalannak a helyzetet, tudtam, hogy nem az, hogy mindenre van megoldás.
Kezednek beiratkoztam az egyetem mitológia szakára, és Lessa vett egy kis lakást, amiben megbújhattunk. Fényűzésről szó se volt, egyszerűen most a praktika volt előtérbe helyezve, nem a luxus. Nem akartam, hogy szem előtt legyünk, bevallom, az elején féltettem a saját bőröm is.
De aztán lekezdtem a saját kutatásom végezni, amit valószínűleg sose fogok publikálni, holott életem főműve lenne talán.
Rongyossá vált füzetek teltek meg feljegyzésekkel, grafinokkal, rajzokkal, mire nagyjából érteni kezdtem a nővérem működését. Közben az előadások is a segítségemre voltak, rengeteg hasznos információ került birtokomban, amint átállítottam az agyam arra, hogy ez valóság, nem fikció.

- Hol a nővéred? – hallgatok. Ma hallgatok. Tegnap csak holt nyelven voltam hajlandó beszélni, azelőtt pedig mandarinul halandzsáztam. Ezt a férfit nem kedvelem. Egyiket sem, ami azt illeti, hisz ők raboltak el, és hagytak védtelenül ezzel egy veszélyes lényt, akit annyira nehéz kontrollálni, mint engem betörni.
- Hát jó… a főnöknek talán megered a nyelved, úgyse lesz más választásod – nem tudom, mit hisznek, mit tesz a „főnök” velem, de csak mereven nézek a férfire. Nem hagyom, hogy lásson rajtam bármit is. Nem, nem vagyok egyszerű eset.