Mivel még mindig próbálom feldolgozni a rengeteg emlékképet ami kegyetlenül megostromolta az elmémet kicsit nehéz a jövőre koncentrálni. Eddig sem tudtam igazán, hogy mégis merre és hogyan kellene elindulnom, de most aztán végképp nem. Természetesen bennem van egy kis félsz a helyzetet tekintve, hogy valószínűleg mindenki abban a hitben élt, hogy meghaltam, aki csak ismert. Most pedig úg ykell visszaállítanom az életükbe, mintha mi sem történt volna. Amennyi problémát megoldott az emlékeim visszatérte - hiszen így legalább már itt van nekem Ashley, aki átsegíthet a dolgok nehezén -, legalább annyit sikerült szülnie.
- Ez igaz, de akkor mégis hol a fenében voltam ennyi ideig és miért nem adtam magamról valamiféle életjelet? - Nem egyszerű ez a helyzet és hálás vagyok, hogy segíteni akar nekem, de nem hiszem, hogy teljesen visszatérhetek a régi életemhez. A legjobb baártomnak természetesen mégsem fordíthatok hátat, de ugyanakkor az sem ennyire egyszerű. Már valószínűleg meggyászolt, elfelejtett és továbblépett. Felesleges lenne újabb sebeket generálni.
Viszont Ashley ki is rángat a gondolataim közül azzal, hogy koránt sem viselte Theo olyan könnyen a dolgokat, mint azt gondoltam. Mindig is közel voltunk egymáshoz és egy részem szeretett volna több lenni, mint egyszerű barát, de visszatekintve az egész már csak egy bugyuta vágyálom és semmi több. Talán csak azért akartam többet a barátságunkból, mert ő volt számomra egykoron a legfontosabb és ez most sem változott túlzott mértékben. Csak megértettem, hogy mit jelentenek a gondolataim, érzéseim.
- Esetleg lenne kedved velem jönni, mikor meglátogatom? - Lehet, hogy hülyeség, de nem szívesen állítanék be egyedül főleg, hogy azt sem tudom mit mondhatnék, ami bármilyen pozitív hatással lenne a helyzetünkre.

Olyan volt nekem, mint valami fénysugár. Avagy a fény az alagút végén, ha így jobban tetszik. Átsegített engem egy rendkívül nehéz helyzeten, ahol olyan egyedül voltam, hogy azt hittem már a magányba fogok belefulladni. Hogyha lehetőségem is lesz visszatérni a testembe, akkor már nem lesz ép lélek, amely visszavándoroljon. Ezt csakis egyedül neki köszönhetem és örökké hálás leszek azért, amiért megtette.
Az ölelés sokkal többet jelentett számomra, mint gondoltam. Az, hogy végre megérinthettem maga volt a menyország. Nem is szívesen engedtem el, ahogyan szorosabban kezdett ölelni, de be kellett látnom, hogy nincs más választásom, hiszen mégsem tarthatom a karjaim között örökké nem számít, hogy most mennyire vágyom rá. Valaki, akivel akkor is együtt voltam, amikor nem éltem. Akinek nem tűntem el az életéből hosszú évekre. Bár valamilyen szinten az övéből is felszívódhattam volna, ha nincsenek az emlékeim. Őszintén nem tudom, hogy mégis mihez kezdtem volna, ha nem térnek vissza az emlékeim. Talán akkor sem sétálok el mellőle. Tekintve, hogy ő az egyetlen, aki inkább örül annak, hogy életben vagyok mintsem rögtön szívrohamot kap.
- Fogalmam nincs még sosem voltam halottnak nyilvánítva ilyen hosszú ideig és nem hiszem, hogy bárkinek lett volna hasonlóban része. - Azzal megvakartam a tarkómat, miközben tényleg próbáltam kitalálni, hogy mégis miféle jövő vár rám. Talán egy teljesen más helyen kezdek új életet, de akkor is csak idő kérdése még utolér a tény, hogy halottnak kellene lennem, hiszen nem látott engem senki évekig Ashely-n kívül. - Tudom, de mégis, hogy állítasz be valakinek az életébe, hogy az illető valószínűleg azt hitte, hogy meghaltál? - Fel kellene keresnem, de azt hiszem, hogy az még a nehezebb lépések közé tartozik. Akármennyire is tudom, hogy készen kellene állnom ilyesmire nem tudom, hogy menni fog-e.

- Biztos vagyok benne, hogy hálás voltam érte. - Tekintve, hogy hosszútávon sosem viseltem jól az egyedüllétet örültem, hogy nem voltam egyedül abban a két évben. Bár az emlékezés továbbra is csak olyan volt, mintha egy falba ütköznék. Viszont, ha képes volt kitartani mellettem ki tudja, hogy mégis milyen ok miatt akkor már hálás lehetek neki.
Aztán nem is tudom, hogy mi történt. Éppen csak meg akartam vigasztalni, amikor életem legerősebb fejfájása tört rám, ahogy az emlékeimet szépen-lassan látni kezdtem magam előtt. Minden egyes együtt töltött pillanatot, ahol azt kívántam, hogy bárcsak megérinthetném..
- Azt hiszem, igen. - Habár még egy kicsit észhez kellett rétnem egy mosoly azért többé-kevésbé kiült az arcomra. - Én is örülök, hogy visszatértek., mert elég szar volt nem tudni, hogy ki is vagy.- Hálás voltam azért, ahogy közelebb jött hozzám és átölelt, mert ha ő nem teszi meg, akkor úgy ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy én tettem volna meg.
A kezemet a derekára csúsztatva húztam közelebb magamhoz, mert jó érzés volt végre megérinteni úgy, hogy tudtam mennyi mindent jelent ez számára és számomra is. Na, meg persze az is egy adott bónusz volt, hogy ezúttal nem kapott el semmilyen fejfájás. Két év. Két évig eltűntem mindenki életéből. Most, hogy pedig már nagyjából emlékszem miről is volt szó azt hiszem elkezdhetem összeszedni az életem apró darabkáit és megpróbálni valamilyen egészet formálni belőle.

Nem tudom, hogy mégis hogyan kötöttem ki egy viszonylag vadidegen kísértésénél, de ezek szerint erre még ő maga sem tudta a választ. Talán a véletlen műve volt, vagy volt valami célja is, de ezt azt hiszem már soha nem tudjuk meg.
- Azért remélem, hogy nem voltam túlságosan nagy teher. - Elég nehéz lehet, hogy van valaki, akit senki más nem lát csak te. Kíváncsi lennék hányszor beszélt hozzám, amikor valaki ránézett, hogy mégis kihez beszélhet. De persze a mai modern világban már könnyen lehet egy ilyen beszélgetést telefonbeszélgetésnek is álcázni ugyanakkor, amikor egy idő után természetessé válik valakinek a jelenléte könnyedén megfeledkezhet az ilyen álcázási szükségletekről.
Egy vigasztaló gesztusnak szántam, hogy kinyújtottam felé a kezemet, de abban a pillanatban amikor megérintettem a fejfájás, amit eddig éreztem akárhányszor próbáltam rájönni, hogy mégis mi történt velem az elmúlt időszakban most körülbelül ezerszeres arányban jelentkezett, ami szinte rögtön a térdeimre taszított és már kezdtem azt hinni, hogy elájulok a fájdalomtól, amikor a képek sokaságának levetülése megállt és ezzel együtt a fejfájásomnak sem volt nyoma. Egy darabig el sem akartam hinni, hogy véget ért ezért csak tovább maradtam összerogyott állapotomban és mikor már meg győződhettem róla, hogy ez az egész nem fog visszatérni felemeltem a fejemet, hogy ránézhessek. - Azt hiszem most volt szerencsém egy tökéletes, két évig húzódó film levetítéshez. - Fújom ki a levegőt egy keserédes nevetés közben, hiszen most már emlékszem. Nem tudom, hogy mi történt, vagy mégis miért jöttek vissza az emlékeim, de emlékszem rá és azokra a pillanatokra is, amiket együtt töltöttünk. Így pedig már tényleg megértem az elkeseredettségét, mert azt hiszem én is hasonlóképpen reagáltam volna, ha ő sem emlékszik rám.

Lehet, hogy fogalmam nem volt arról, hogy mégis mi mindent felejtettem el, de ez még nem azt jelentette, hogy nem volt bűntudatom attól, hogy láttam rajta, hogy mennyire csalódott. Egyrészt nagyon megőrült, hogy látott így arra merek következtetni, hogy eléggé közel kerültünk egymáshoz azon időszak alatt, amelyre nem emlékszem, hacsak nem egy őrült személlyel állok jelenleg szemben. Másrészt azonban szeretnék is emlékezni, tekintve hogy a testvérét többé-kevésbé ismertem, de neki mindössze csak a neve ismerős. Így nem is tudom, hogy miként alakulhatott ki közöttünk bármilyen kapocs tekintve, hogy nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna vele.
- Szóval egyedül voltam valahol élet és halál között és valahogy pont előtted jelentem meg? - Elég furcsa, hogy egy olyan személy számára jelenek meg, akit nem is ismerek, de kétlem, hogy hazudna. Vagy, ha mégis akkor elég jól meg tudja játszani magát, mert lerí róla, hogy bántja az, hogy nem emlékszem. Én pedig ezért emlékezni szeretnék, mert szeretném tudni, hogy mégis mi a fenét csinálok rosszul. Vagy mégis, mi történt, amiről fogalmam sincs. De azt hiszem ennél részletesebb magyarázatot nem fogok kapni és nem is szükséges, hiszen úgy sem emlékszem rá és talán csak felesleges sebeket ejtene.
- Héé. Figyelj.. Attól, hogy nem emlékszem rá még igen is értékelem, hogy mellettem voltál. Mármint semmi okod nem volt rá, de te megtetted, úgyhogy köszönöm. - Szerettem volna valahogy megvigasztalni, de az igazság az volt, hogy azt sem tudtam, hogy mégis, hogyan is kellene hozzákezdenem.
Magam sem tudom, hogy miért, de kinyúltam és megfogtam a kezét, amely puszta vigasztaló gesztus akart lenni, amelyet próbáltam ahhoz igazítani, hogy valószínűleg jó barátok lettünk az együtt töltött időszak alatt tekintve, hogy más társaságom nem igen lehetett ezek szerint. Azonban abban a pillanatban, hogy megtettem a szokásos fejfájás, ami rám szokott törni, mikor a múltamon próbálok rágódni olyan intenzitással tört rám, hogy szinte rögtön elengedtem a kezét és a földre rogytam a fejemet fogva, nyelvemet elharapva próbáltam visszafogni a fájdalomtól előtörni kívánó kiáltásom, miközben emlékképek ezrei ostromolták az elmémet egyszerre.