Help me, please...

Reméli? … A reménykedés mégis mire jó az ő esetében? Értetlenül figyeltem őt. Annyira más volt most, mint ami a fejemben volt… pont ezzel zavart össze a leginkább.
- Nem… nem kényszerítenek – Hazudtam, bár már felesleges volt. Úgyis tudta a valóságot, azt, hogy Sierra miatt teszek dolgokat elsősorban. De valahogy úgy voltam vele, hogy az a helyes… egy részem legalábbis ezt hitte. Egy másik viszont… már semmiben sem volt biztos.
A viccnek szánt szavaira vágtam egy grimaszt és félrenéztem.
- Egyikőtök sem jó fiú… mindketten másért, máshogyan vagytok rossz fiúk – Pillantottam rá és ebben a mondatban nem volt hazugság. Egyikük sem volt teljesen jó; és igazából… talán teljesen rossz sem. Vagyis… a fenébe már!
Az, amit művelt, csak még inkább tetézte a fejemben a zavart. Az, hogy képes lett volna meghalni a kezem által; a szavai, a tekintete…
- Én… én semmit sem látok, csak egy… - Nem találtam rá szót. Igen, láttam a rettegést a tekintetében, de nem értettem. Nem értettem már semmit sem. Elhúztam tőle a kezem hátrálás közben.
- Elég már, Damon… elég! Csak… hagyd ezt az egész színjátékot abba! Kérlek! – Már én magam könyörögtem neki, ahogy végül elfordultam. Utánam jött és a nevemet mondta, megérintett… nem voltam rá képes, hogy újra ránézzek. Nem ment.
- Ég veled, Damon – Azzal pedig a következő pillanatban elsuhantam, mielőtt bármit is tehetett volna. Nem akartam, hogy megállítson és képtelen lettem volna tovább vele maradni… át kellett gondolnom mindazt, ami történt és mindazt, amiben hittem. Vagyis… össze kellett magamat szednem. Tudtam, hogy ha így folytatom, Sierra a pokolra küld és kételkedtem benne, hogy Katherine másként akarná ezt. Sosem fogok bízni a hasonmásomban; de lassan talán már senkiben sem fogok tudni.

From: Elena Gilbert

279 words ❀ I found ❀ note: köszönöm a kört, Damon! :<3: ❀ kredit

– Nem vagyok benne biztos, csak remélem – ráztam meg a fejemet, éreztem a nőn, ahogy gyengült az ellenállása, ahogy egyre feszültebbé vált, mert összezavarodott. Ismerős érzés volt, mert egykor a nyaklánc megérintése ugyanezt eredményezte nálam is. Minden alkalommal valami furcsa melegség áradt szét a testemben, és emlékeztetett, hogy a fejemben kavargó káosz, amiből Sybil hangja vált csak ki tisztán, még sincs teljesen rendben. Erre mindig nehéz volt összpontosítani, mert ahogy jött ez az érzés, el is illant sokáig. Caroline volt az, aki segített felidézni akkor az érzéseimet, ezért pedig mindig hálával tartoztam a sógornőmnek, még ha nem is viselkedtem túl rendesen cserébe. – Ez az árulás csak a fejedben van. A barátaid közül senki nem csapott be, az egyetlen, aki átver a szirén barátnőd, aki az életeddel fenyeget ha nem gyilkolsz. Mondd meg, mi hányszor kényszerítettünk akárcsak hasonlóra is? – kérdeztem meg végül kissé ingert hangon, mert belefáradtam ebbe az egészbe most. Úgy éreztem holtpontra jutottunk, és már nem tehettem semmit sem a nőért, akit szerettem, akire egész életemben vártam. Ez pedig összetört bennem valamit, amit kizárólag csak Elena tudott volna meggyógyítani, de nem tudtam, valaha is visszakapom-e majd őt.
– Sohasem voltál naiv – vetettem ellent neki ismét. – Na jó, talán amikor Stefannel megismerkedtél, és elhitted, ő a jófiú, én pedig a rossz – egy félmosollyal a számon ejtettem ki mindezt, a hangomból érezhette, hogy félig viccelni akartam vele. Nagyon is talpraesett lány volt, sohasem tett semmit, amit ne tudott volna megindokolni, még ha nem is értettem meg az álláspontját.
A földön térdelve vártam az ítéletét. Igazából nem tudhattam beválik-e bármi is… a gúnyolódás, az őszinteség, a kétségbeesés úgy tűnt nem hatottak igazán rá, de ez, ahogy porba hulltam előtte, talán elérte a célját. Tényleg azt láttam, hogy nem tudja megmagyarázni magának miért tennék ilyesmit, ha csak hazudtam volna neki hónapokig mindarról, amit gondoltam róla és éreztem iránta.
Az érintése olyan jól esett, annyira hiányzott már. Még akkor is hiányzott, amikor ki voltam kapcsolva, mert gondoltam rá New Yorkban, azért is oda mentem. Ő volt az egyetlen, aki elérte, hogy mindig, minden állapotomban a gondolataim része legyen. Ahogy a tenyerébe simítottam az arcomat, az teljesen ösztönös volt, ám úgy tűnt, még inkább kizökkentette a nőt.
– Nézz a szemembe! Nem látod, hogy rettegek? Rettegek, hogy elveszítem a legcsodásabb és legigazibb lányt, akit valaha ismertem: Elena Gilbertet – felnéztem rá és a pillantásába kapaszkodtam, mert azt akartam, hogy lássa a kristálytiszta őszinteséget, amit nem tudtam letagadni, nem tudtam volna így kiejteni a számon, ha hazugság lett volna. Megérintettem a kezét, amivel valószínűleg hibáztam… Megdermedt egy pillanatra, csak bámult rám, azután elhúzta a kezét és hátrálni kezdett tőlem.
– Nem – utána nyúltam, de kicsúszott az ujjaim közül a keze. – Azt akarom, hogy ébredj fel, hogy tisztán lásd, mi történik körülötted – mondtam, miközben felálltam a földről, és utána siettem. Megálltam, amikor elfordult tőlem, alig egy lépésnyire tőle. – Elena – szólítottam meg, és megérintettem a vállát. Nem tudom, mit vártam tőle, leginkább csak azt, hogy eszméljen rá, nem a megfelelő társaságnak hisz.

whenever I'm alone
with you...
you make me feel like
I am whole again

489. i will always love you. helyes  :<3:  kredit

Help me, please...

Hagytam, hogy azt gondoljon, amit akar; nem voltam tisztában ugyanis, miért Katherine Pierce a pokol királynője jelenleg, vagy épp ki választotta meg őt, vagy mégis mi történt egészen pontosan. Annyit tudtam, hogy aki előzőleg a poklot uralta, meghalt, de… őszintén szólva, részleteket nem osztott meg velem senki. Én pedig nem kérdeztem utána, mert nem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy mindenki, akiben hittem, valójában elárult. Minden gondolatom csak e körül forgott.
A monológja egy hangyányit elgondolkodtatott, de mégsem tudtam hová tenni.
- Miért vagy abban annyira biztos, hogy az a maroknyi ember elfogad téged úgy, ahogyan vagy? Nem minden hiba megbocsátható. Főleg nem az árulás – Tértem inkább vissza a magunk helyzetére, bár már közel sem voltam annyira biztos a dolgomban, mint eleinte. Azt sem értettem, miért mentem ebbe az egészbe bele; az érzések egyre inkább utat törtek maguknak bennem. Pedig… pedig nem így kellett volna lennie. Elzártam magamban, jobban mondva el akartam zárni, hisz nem akartam újra meg újra szenvedni az árulás érzésétől. Most mégis… éreztem. Valamit. Jó ideje éreztem valamit, amióta Damonnel találkoztam.
- Ha még mindig az a naiv kislány lennék, mint voltam… bármit elhinnék neked – Sóhajtottam, feszülten a hajamba túrva. Ennek az egésznek nem volt semmi értelme. A beszélgetésnek, a szavainak, a tetteinek, annak, amit gondoltam… semminek. Ledöbbentett, hogy ennyire könnyedén odadobja magát nekem. Nem tudom, mennyire gondolta komolyan, de én… képtelen voltam megtenni. Valami megállásra késztetett és nem tudtam megölni őt. Még a nyakát sem tudtam kitörni, a kezem nem mozdult, nem engedelmeskedett. Ahogy belesimult a tenyerembe, meglepődtem és nagyot nyeltem. Mit művel? És mégis miért? Őrült. Tisztára megőrült…
- Legalább egy csepp félelemérzet lehetne benned. Azt hiszed, nem vagyok rá képes? Azt gondolod… nem tudok végezni veled? – Próbáltam valami magyarázatot kitalálni, és folytattam volna, de megérintette a kezemet, így belém is fojtott minden szót. Néhány pillanatra lefagytam, majd hirtelen húzódtam el tőle, hátrálva tőle.
- Elég ebből… próbára teszel, gúnyt űzöl belőlem… csak erről szól az egész, ugye? Megpróbálsz összezavarni… és tudod, mit? Sikerült – Bukott ki belőlem, majd idegesen néztem félre. Aztán elfordultam tőle és elindultam; úgy éreztem, minél messzebb vagyok tőle, annál hamarabb visszanyerem önmagam. Tudtam, hogy ez így nem állapot... kellemetlenül éreztem magam, pedig nem kellett volna semmit sem éreznem. Hiszen kikapcsoltam…

From: Elena Gilbert

369 words ❀ I found ❀ note: nem tudok neked ártani, love :<3: ❀ kredit

A változás a hangulatomban nagyon kontrasztos volt az iméntihez képest, amikor még élcelődtem és szekáltam a lányt, ám nem érdekelt, hogy mit von le mindebből vagy mit nem. Talán felfogja belőle, valóban az igazat mondtam neki, nem kitaláltam egy mesét arról, hogy valaha szerettem volna. Elena és az érzései irántam, és az én érzéseim őiránta a legvalódibb dolog volt az egész elcseszett életemben, attól a perctől kezdve, hogy megszülettem. Ezért is fájt annyira, amikor azt mondta, vége van, mert a legfontosabb és legigazibbat akarta elvenni tőlem, amim volt… illetve nem is ő maga, sokkal inkább a szirén, a hazugságai és talán maga az univerzum is, aki valamiért folyton a megvetését fejezte ki irántam a kegyetlen kis játékaival.
– A pokolbéli rémségek válogatósak, legalábbis korábban volt ízlésük… – jegyeztem meg undorodva gondolva arra, hogy most éppen ki irányítja az alvilágot. Nem kedveltem Elena hasonmását nagyon nem, és pont odavaló volt, ahol most volt, de valamelyik bugyorban kellett volna rohadnia, nem pedig egy trónról parancsolgatnia. Bár el kellett ismernem, ez volt hozzá illő, még ha nem is kívántam ezt neki.
– Az rendkívül unalmas lenne, ha mindenki feltétel nélkül kedvelne – feleltem talán kicsit azért is, mert vissza akartam neki vágni, de komolyan is gondoltam. – Nekem csak egy maroknyi ember véleménye számít ebben a kérdésbe. És igen, abban igazad van, hogy talán életem végéig vezekelnem kell majd ezeknek az embereknek, neked is, és szerintem nem az számít, amin már nem tudok változtatni, hanem az, hogy megpróbálom kárpótolni valahogy ezeket az embereket – vontam vállat, és ezt most teljesen komolyan gondoltam. Valóban sok hibát elkövettem, sokszor hirtelen felindulásból, vagy éppen vakmerőségből, néha dühből és tehetetlenségből, de sohasem akartam ártani a barátaimnak és a testvéremnek. Rengeteg hibám volt, több mint ami az örökkévalóságra elég lenne, de az is biztos volt, hogy most az egyszer végre tényleg jól akartam csinálni, végre meg akartam erőltetni magamat, és nem mindent elrontani az első pillanatban…
– Gondolj, amit akarsz Elena – vágtam a fejéhez, mert úgy éreztem felesleges tovább győzködnöm a lányt. – Soha nem hazudnék neked az érzéseimről, és ha eszednél lennél, ezt tudnád te is – belefáradtam a szópárbajunkba, ezért sem érdekelt már mi lesz belőle. És ezért is térdeltem le a földre, átadva a lehetőséget számára, hogyha akar öljön meg, tépje ki a szívemet, vagy szakítsa le a fejem, vagy keressen egy karónak való faágat és szúrja a szívembe, mert ezzel a nővel, így, nem voltam képes egy időben létezni. Ha szerencsém van, tényleg létezik reinkarnáció és akkor egyszer majd, egy másik életben újra megpróbálhatom szeretni őt. Mindenesetre a tettem és a szavaim megdöbbentették, még a szava is elakadt, látszott, hogy nem készült fel egy ilyen helyzetre.
– Lehet, hogy igazad van, de nem számít – még mindig előtte térdeltem, hagytam, hogy megfogja a fejemet, egyetlen pillanatig sem ellenkeztem. Egy részem felkészült arra, hogy talán tényleg vége lesz, hogy ezzel az áldozattal megmentem őt az örök szenvedéstől. Nem szóltam semmit, csak vártam, hogy képes-e megölni vagy sem. Az a részem, ami mindezt csak próbának szánta, reménykedett, hogy a válasz egyértelműen nem lesz. De nem tudhattam biztos. Hosszú percek teltek el, amik talán nem is voltak olyan kínzóan lassúak, amikor elengedte a fejemet és végig simított az arcomon. Belesimultam a tenyerébe. Felnéztem rá, és elmosolyodtam, remélve, hogy ez nem átverés és jó jel, hogy mégsem ölt meg.
– Sokan mondták már – jegyeztem meg csendesen, megérintve a kézfejét, ami még mindig az arcomon pihent. Nem tudtam mi lesz ezután…

whenever I'm alone
with you...
you make me feel like
I am whole again

560. i will always love you. helyes  :<3:  kredit

Help me, please...

Észrevehető volt a hirtelen hangulatváltozása a szavaim nyomán. Megkockáztattam volna, hogy még meg is bántottam, de ez a gondolat ahogy jött, úgy el is tűnt. Csak a szavaira koncentráltam, amik valahogy kezdték megdönteni azt, amiben eddig hittem. Szeret? Nevetséges, ez… ezt nem jelentheti így ki, sokadik alkalommal, ennyire magabiztosan. Főleg akkor, ha hazugság, nem? Tűrtem a tekintetét, nem néztem egy pillanatra sem félre. Nem tudtam, mit felelhetnék rá, így hát nem is mondtam semmit. De az már egy jel volt, hogy nem viaskodtam vele tovább… talán.
- Pont azért ölöm meg őket, hogy ne kerüljek oda – Sóhajtottam egy aprót, majd igazítottam az egyik kósza hajtincsemen. – De ezt tudnod kéne, ha voltál már Arcadius mellett – Nem is fűztem ehhez többet. Úgy éreztem, csak győzködni próbál egész végig, és bosszantó volt, mert már kifogytam szinte a szavakból és az ellenérvekből, ami engem is meglepett. Alapvetően nem is kellett volna ilyen szópárbajba keverednem vele… nem ez volt a dolgom, nem is ezt akartam, hanem azt, hogy szenvedjen.
- Sosem lesz az. Mindig is egy olyan személy leszel neki, aki túl sok rosszat tett az életében – Vállat vontam. – Senki sem bocsát meg neked azokért a tettekért, amiket elkövettél, Damon. Főleg nem azt, amit az öcsémmel műveltél. Már ott rá kellett volna jönnöm, hogy sosem leszel jó – Bár ott, abban a pillanatban tényleg azt éreztem, hogy Damon egy szörnyeteg és hogy gyűlölöm őt. Akkor és ott. Mint most… itt. Most is gyűlölettel voltam felé, de már nem tudtam, miért. Amikor legutóbb Sierrával találkoztam, összezavarodtam. Nem álltak össze dolgok, de… mégsem tudtam eltépni azokat a láthatatlan láncokat. Tettem, amit kért. Amit parancsolt.
Ahogy mesélni kezdett, összeszűkültek a szemeim. Nem tudtam, mire megy ki a játék, mégis miért idéz fel emlékeket… vagy próbál. Nevetséges volt az egész, mert pontosan nekem is ez az emlékkép kúszott a fejembe néhány pillanattal ezelőtt, mint amit ő ejtett ki a száján. Összepréseltem az ajkaimat.
- Minden bizonnyal azon vigyorogtál, hogy mennyire az ujjad köré csavartál és mennyire élvezed ezt a játékot… - Gyenge visszavágás volt a részemről, de jobb nem jutott eszembe. – Boldog voltál mellettem, mert a játékszered voltam… - Tettem hozzá egy kisebb sóhajjal, majd összehúztam a szemeimet. Megint kimondta, hogy szeret. Aztán… letérdelt a földre. Értetlenül bámultam rá, majd el is képedtem némileg arra, amit… amit mondott.
- Te… - Megköszörültem a torkomat. - …teljesen őrült vagy – A hajamba túrtam feszülten, majd mély levegőt véve odaléptem elé. – Azt hiszed, nem vagyok rá képes? – Az érzelmeim elméletben ki voltak kapcsolva, de már nem éreztem azt, hogy ez valóban így lenne. Bizonytalanságot éreztem és feszültséget, idegességet, sőt, kétségbeesést. Miért dobja így oda magát, ha mindaz, amit tudok, igaz? Miért öletné meg magát egy hazugságért? Damon szemeit figyeltem, majd az arcára csúsztattam a kezeimet. Még meg is simítottam lassan az arcát.
- Annyira… ostoba vagy… - Suttogtam és… és ki akartam törni a nyakát, de végül meggondoltam magamat és csak elengedtem. Miért nem tudom megtenni? Legutóbb annyira könnyű volt ártanom neki, s megöletnem magam vele. Miért nem megy most is?

From: Elena Gilbert

498 words ❀ I found ❀ note: nem tudok neked ártani, love :<3: ❀ kredit

Annyi minden volt mögöttünk, annyi megpróbáltatáson mentünk keresztül, mint senki más ezen a nyomorúságos bolygón – na jó, talán az öcsém is ide tartozik, meg az egész csipetcsapatunk – éppen ezért képtelen voltam elfogadni a tényt, hogy ezen a ponton elveszítem a nagybetűs Nőt az életemből. Oly’ sok évig azt hittem, Katherine az igazi és az egyetlen, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ő csak árnyéka valaki másnak, akivel hosszú évekkel korábban ezelőtt találkoztam az úton, éjszaka és első pillantásra átírta a világ minden csillanását. Abban a percben, az első fél mondat előtt éreztem, kristálytisztán, Elena minden, amire valaha is vártam. És bármit is tett vele a szirén, vagy akárki más, ezen senki nem tudott változtatni, s biztosra vettem, hogy vissza tudjuk hozni őt. Igen, együtt a többiekkel. Én ehhez kevés voltam, hiszen nem csak engem akartam eltörölni az emlékeiből, hanem mindenkit, aki fontos volt számára.
– Tudod, érdeklődő természet vagyok – vontam meg a vállamat, amikor már kellőképpen felidegesítettem. Saját tapasztalatból tudtam, hogy a szélsőséges érzéseken könnyebb keresztül törni, pont azért, mert akkor nem tudott figyelni senki és ugyanúgy gondolkodni, mint nyugodt lelkiállapotban. És mivel szemmel láthatólag nem kapcsoltatta ki a szirén az érzéseit, így tökéletes fogódzkodónak tűnt mindez. A következő kirohanására viszont elkomorultam. Úgy éreztem, mintha a testemet összefacsarták volna, ahogy kimondta, hogy szakít velem… Hirtelen nem is tűnt olyan rossz ötletnek, hogy megölhetek húsz-harminc embert, csak úgy. Még ha tudtam is, hogy ez nem ő, hogy az az Elena, akit el kellett engednem az álom-átok miatt, nem mondott volna ilyet, mégis kimondta, és ez… felfoghatatlan fájdalmat okozott a belsőmben. De nem akartam megadni az örömöt sem neki, sem a szirénnek, hogy ezt láthassák rajtam.
– Elmondom még egyszer, lassan, hogy felfogd: soha nem vezettelek meg. Szeretlek, Elena! – éreztem, hogy a tehetetlen düh elönti az agyamat. Mosolytalan arccal néztem farkasszemet a nővel, aki egyre távolabbinak látszott, hiába állt alig tíz méterre tőlem. A nyakláncot szorítottam, s emlékeztetnem kellett magamat, hogy összeroppanthatom a medált, ha nem vigyázok. Márpedig egyszer vissza akartam neki adni, a normális Elenának. Nyeltem egyet, és próbáltam erős maradni, nem mutattam ki, hogy éppen összeomlottam legbelül. Minden emlékképem róla sebesen pörgött az agyamban, és ez volt az egyetlen, ami kapaszkodtam, ahelyett hogy ösztönösen hátra léptem volna egyet és kikapcsoltam volna mindent. Azért nem tettem, mert tudtam, akkor nem tudok segíteni a Nőn, aki mindent jelentett a számomra. Lehunytam a szememet egy pillanat és sóhajtottam egyet, mielőtt feleltem volna a Pokollal kapcsolatos megjegyzésére.
– Jártam a Pokolban, Elena, Arcadius megmutatta nekem, úgyhogy pontosan tudom, mennyire csúnya hely – jegyeztem meg. Nagyon is tisztán emlékeztem az alvilágra, a fájdalomban, amelybe bezártak, hogy érzékeltesse velem az a seggfej, mi vár rám, ha nem dolgozom neki. – Neked is félned kéne tőle, ha ok nélkül meg akarsz ölni ötven embert – nem tagadtam, tartottam a Pokoltól, de sokkal jobban féltem attól, hogy elveszítem a barna hajú lányt, aki éppen az előbb dobott ki. Próbáltam emlékeztetni magamat arra, hogy ez csak átmeneti időszak és majd ha visszakaptam Őt, akkor ezt meg nem történté tesszük együtt.
Ahogy Caroline-ra terelődött a téma, megráztam a fejemet, a mosoly is visszatért azt arcomra. Felemeltem védekezőn a kezeimet: – Azt nem mondtam, hogy zökkenőmentes volt a viszonyunk.
Bármennyire is igyekezett megbántani, ami részben sikerült is neki, tudtam, hogy ettől függetlenül nyertem a meccsünket. Biztosra vettem, hogy komoly sérüléseket ütöttem a kis buborékján, amelybe a szirén hatására költözött be. Látszott rajta, hogy elvesztette a bizonyosságát mindarról, amit eddig tudott, hogy már kételkedik a szirén szándékaiban és mindabban, amit bemesélt neki. Kesernyés ízű félmosoly szaladt az arcomra, amikor próbált újra találatot bevinni.
– Te sem voltál olyan lány sohasem – feleltem neki, zsebre dugva azt a kezemet, amelyben a nyakláncát szorongattam eddig. Már tudtam, hogy hiába adnám neki vissza, semmi jelentősége sem lenne, talán csak elhajítaná az erdőben. – Éppen ez volt olyan vonzó benned – oldalra billentettem a fejemet, és közben felidéződött bennem az ágyat emlegetve egy emlékkép. Nem volt veszteni valóm: – Aztán mégis az ágyamban kötöttél ki… és biztosan emlékszel arra a reggelre, amikor csak feküdtünk egymás mellett, és megkérdezted, miért vigyorgok, mint a tejbetök – elmosolyodtam az emléket pörgetve. – Én pedig csak annyit mondtam: boldog vagyok. Melletted mindig boldog vagyok – a lány tekintetét kerestem: – és tudom, hogy te is az voltál, mielőtt összezavartak – fejeztem be, aztán hagytam gondolkozni. Reméltem ő is emlékszik erre a jelenetre és eszébe jut, mennyire valódi volt az a kevés és rövid idő, amit együtt töltöttünk az átok előtt.
– Tudod mit, essünk túl rajta. Szeretlek, még ha nem is emlékszel rá, és éppen ezért nem akarom, hogy a Pokolra kerülj egy szirén miatt, szóval… – letérdeltem a földre. – Ha valóban ennyire gyűlölsz és úgy gondolod, hazug vagyok, ölj meg és megoldódik a problémád és az enyém is, mert úgysem tudnék olyan világban élni, ahol megvetsz engem – intettem Elenának, hogy jöjjön, tegye meg. Persze nem gondoltam komolyan, de el akartam vinni a legvégső pontig. Vakmerő voltam és talán ostoba is, mert ha most megölt volna, valószínűleg tényleg meghaltam volna, egyszer és mindenkorra, utoljára. Abban reménykedtem csak, hogy mégsem teszi meg, mert talán még él benne egy szikrányi abból a szerelemből, ami mindkettőnket elsöpört.

whenever I'm alone
with you...
you make me feel like
I am whole again

835. i will always love you. légyszi ne ölj meg   :<3:  kredit

Help me, please...

Idegesítő volt a gúnyolódása; rajtam szórakozott és ez csak alátámasztotta a gondolataimat róla. Azt, hogy semmit nem jelentettem neki, hogy csak kihasznált ő is és a többiek is, maximum más-más formában. Akár boldog is lehetett volna, hogy nem vagyok az életében, bár a jelen állapot mást mutatott, hiszen… azt akartam, hogy mindannyian átérezzék az árulás meglétét, s szenvedjenek, ahogyan én is tettem. Talán egykor fontosak voltak nekem egytől-egyig, de amióta felnyílt a szemem velük kapcsolatban és amióta azok a rémképek kísértenek, miszerint ártannak nekem… azóta csak gyűlöletet érzek irántuk.
- Miért nem fogod be a szádat, Damon? Ha amúgy sem kötelező válaszolnom a fárasztó kis kérdéseidre… akkor engedjük csak el, nem? – Azért a Katherine-s kérdésre felvontam a szemöldökömet, de nem hagytam, hogy kizökkentsen. Hogyne találkoztunk volna… nem mintha amúgy szívesen töltöttem volna az időmet vele a pokolban, valahogy az a légkör… feszültté tett. Emlékeztem arra a napra, mikor felébredtem a kastélyában, de ennél több már nem rémlett. Zavart.
Ahogy elkezdett magyarázni az álom átokról, felvontam a szemöldökömet. Egyszerűen a mondandójának az utolsó része volt a legnevetségesebb.
- Akkor kimondom, hogy megértsd: szakítok veled. Bár elképzelésem sincs, miért maradtam veled, de ennek vége. Hiszen már tisztán látok mindent, bármennyire is próbálod velem elhitetni azt, amit akarsz, Damon. Már nem tudsz az orromnál fogva vezetni, mert nem hagyom – Nem leszek pótlék. Sosem akartam az lenni. Feszülten szívtam magamba a levegőt a szavaira, miközben vetettem én is egy pillantást a nyakláncra. – A nem létező szerelmünk jelképe… - Vagy az én egykori érzéseim jelképe. Hiszen abban biztos voltam, hogy nekem igenis sokat jelentett ez a vámpír, de… de már nem. Már csak azt akartam, hogy szenvedjen. Nem értettem viszont, miért nem áll le ezzel az egésszel… már-már kezdtem neki hinni, avagy kételkedni magamban. De nem akartam, hogy elbizonytalanítson. Nem akartam, hogy megint egy hülye liba legyek, akit úgy rángatnak mások, ahogyan a kedvük tartja. – Egyáltalán nem vagyok köteles neked mindenről beszámolni, Damon… ahogy neked sem kell nekem mondanod semmit, hisz nem vagy velem – Közöltem némi éllel a hangomban.
Aztán a következőkre sóhajtottam egy nagyobbat. Úgy gondoltam, hogy már Katherine számára sem annyira érdekes Damon, ezért sem jött el a vámpírért. A kifigurázásra a szemeimet forgattam.
- Meglepődnél, ha hirtelen itt teremne és el akarna vinni… hidd el, a pokol egy csúnya hely. De úgy tudom, te rettegsz is tőle, nem? – Kérdeztem rá egy félmosollyal. Próbálhatott humorizálni, de úgy gondoltam, igazam van. Damon valahogy ilyen volt. Rengeteg rosszat tett, megannyi embernek ártott és ezért okkal félt a pokoltól.
- Inkább csak szeretett volna megfojtani téged. Még rémlik, hogy őt is kihasználtad, mikor Mystic Fallsba jöttél – Ez tisztán rémlett. Érdekes, hogy nem sok emlékkép élt a fejemben, ami ennyire tiszta és élénk lett volna. Ahogy célozgatni kezdett, csak megcsóváltam a fejemet, de végül egy szót sem tudtam mondani.
Összezavart ezzel az egésszel, én mégis próbáltam kivédeni minden szavát, minden „támadását”. De azt hiszem, sikerült rést ejtenie a pajzsomon… de nem hagyhattam, hogy ezt ő is tudja.
- Azon még nem gondolkodtál, hogy túl sokat gondolsz magadról? Talán nem minden lány olyan, hogy egyből az ágyadba rohan – Félrepillantottam. Bevillant egy kép kettőnkről; pontosan az ágyban. Nem volt meglepő, elvégre egykor együtt voltam vele, amíg a kénye-kedve szerint rángatott, de valahogy szívbemarkoló volt az emlékkép.
Kora reggel volt és egymás mellett ébredtünk. Mosolygott. Megkérdeztem, mire fel ez a nagy mosoly és ő csak annyit felelt, hogy boldog. Erre a gondolatra megráztam a fejemet. Nem, biztos nem ezt mondta… nem így.
- Nincs időnk arra, hogy elmenjünk a városból. Különben én kerülök a pokolra – Jegyeztem meg, némileg kérdőn tekintve rá, de végül félrekaptam a tekintetem. Nem féltem a pokoltól, de ezzel a mondattal talán még inkább elárultam magam. Azt, hogy a szirén voltaképpen nem a barátnőm, hanem sokkal inkább olyasvalaki, aki irányít. Hisz ezzel tisztában voltam. Azt tettem, amit kért, mert… mert ezt kellett tennem.

From: Elena Gilbert

636 words ❀ I found ❀ note: örülök neked, még ha ez nem is látszik :<3: ❀ kredit

Az elképzelésem, miszerint a töretlen faggatózással ki tudom majd zökkenteni, bejött. Láttam Elena arcán, hogy elvesztette a fonalat, és nem is találja már, legalábbis ami az újdonsült barátnőjét illette. Nem kifejezetten lepett meg, Annak idején Sybil nekem sem adott be mesét arról, hogyan találkoztunk. A szirének képességeiből adódóan erre nem igazán volt szükségük, bár az a benyomásom támadt, hogy túlságosan elbízta magát az összes tündér, ha azt hiszik, előbb-utóbb nem tapint majd rá efféle gyenge pontokra.
– Te…? – kérdeztem, amikor elakadt a szava a lánynak. Gúnyolódtam rajta továbbra is, úgy éreztem, eddig ezzel jutottam a legmesszebb, ám belül mardosott a bűntudat amiatt, ahogyan beszéltem vele. Egy részem mégis tudta, hogy meg fog érte bocsájtani, ha egyszer ezen túl leszünk.
– Úgy látom zavarba hoztalak, azért lettél ilyen ingerült hirtelen – jegyeztem meg újabb ütést ejtve a mentális burkon, amelybe bezárták Elenát. – Senki nem mondta, hogy kötelező, én csak érdeklődtem felőled és a kapcsolataidról, mert úgy látom, nem tudod saját magadnak sem megmagyarázni, hogy kerültél össze egy szirénnel – mondtam tovább mit sem törődve azzal, megpróbált-e letorkolni vagy megállítani benne. Az egyetlen fegyverem a szövegelés maradt…
– Ugyan mit hagyjak abba? Ha már itt vagy, kíváncsi vagyok mivel töltötted az idődet mostanság. Például, ha már folyton emlegeted azt a ribanc Katherine-t, vele is találkoztál mostanában? A kis szirén barátnőd összehozott titeket? – szúrtam újra oda Elenának, a hangos gúnyos maradt továbbra is, igyekeztem fenntartani a látszatot, miszerint az egész beszélgetést, csak a bosszantása miatt csináltam semmi másért. Valójában azonban majd bele pusztultam, hogy ennyire közel volt hozzám, mégis úgy tűnt, fényévek választanak el tőle, és azt éreztem, semmit sem tehetek ez ellen.
– Nos, nézzük csak… rövid ideig tudtunk csak együtt lenni, mert Kai Parker álom-átkot szórt rád és Bonbonra, de ebből valahogy kikecmeregtél és még a boszi is él, szóval technikailag a barátnőm vagy most is, ha emlékszel, ha nem – válaszoltam, nem törődve a rossz érzéssel, ami a gyomromban gyűlt fel, amikor Elena megcáfolta ezt a tényt. Felemeltem a nyakláncot, amely egykor nekem segített visszatérni. Nem tudtam, ő is érezte-e eddig azt a melegséget, amit én anno, ahogy megérintettem a medált, de reméltem, ha ma este még visszaadhatom a lánynak az ékszert, hogy emlékezhessen. – És pont ez az, ami jelképezi is mindezt – jegyeztem meg, az ujjaimon lifegő medálra pillantva, majd vissza a lányra. Végül amikor azt mondta, nem bánthatom a szirént, először a beszélgetésünk során, őszintén, felnevettem: – Miért is érdekelne ez engem? Amíg ne tudsz meggyőzni, hogy tudod, hogyan lettél ilyen jóban a szirénnel, addig bizony áll, hogy élve nyúzom meg – őszintén úgy véltem, hogy ennek lehet valami haszna számomra. Ha csak a kétely csíráját el tudtam az éjszaka alatt ültetni Elenában, akkor talán sikerülhet megszüntetni az agykontrollt… Stefanre is szükségem lesz, ahogy Caroline-ra és Bonnie-ra is. Együtt vissza tudjuk rángatni Elenát a valóságba.
– Ha annyira el akarna vinni, már elvitt volna – nem is igazán törődtem annak a jelentésével, amit a lány mondott, csak visszakézből igyekeztem válaszolni rá, hogy megőrizhessem a magabiztosság álcáját. Kész szerencse volt, hogy olyan sokáig kellett fenntartanom ezt, még éppen Katherine elvesztése miatt, egy másik életben, amelyet szívesen elfelejtettem volna. – Na gyerünk, Kath! Fogd a lelkem és fuss el vele! – kiáltottam fel, mintha valóban azt a ribancot akarnám megszólítani. Még a kezeimet is széttártam, hogy drámaibb legyen a jelenet. Végül leeresztettem a karjaimat és Elenára pillantottam ismét: – Asszem nem kellek neki – vontam meg a vállamat.
Kíváncsi lettem volna, mire gondolt, amikor azt mondtam, mégis csak olyan, mint a hasonmása, kíváncsi lettem volna, jelent-e valamit számára, hogy éppen én mondtam ezt ki. De nem akart vele törődni.
– Ez elég gyenge… – jegyeztem meg becsmérlően. – Az én drága sógornőm mindig is kedvelt, csak valahol nagyon mélyen, – válaszoltam, nem is hazudva igazán – nem mindenki értékeli a nagyszerűségemet, úgy mint Te – reméltem, hogy a rámenősségem emlékezteti néhány olyan pillanatunkra, amikor éppen ezt szerette bennem. Végül azonban Elena csendben maradt, és tudtam, hogy sikerrel jártam a tévképzetekkel szemben, amelyeket a szirén ültetett el a fejében. Szerettem volna közelebb lépni hozzá, magamhoz szorítani, s soha többé el nem ereszteni, de az egyetlen adum az volt, hogy fenntartom a nemtörődömségem és cinikusságom látszatát. Így nem mozdultam.
– Egy-null nekem, mert nem tudsz válaszolni egy ilyen egyszerű kérdésre sem – lebiggyesztettem a számat; majd csak hogy tovább üssem a vasat, amíg forró volt, gúnyosan hozzátettem: – Milyen szomorú!
A várossal kapcsolatban kicsit úgy éreztem, a terv része, hogy Mystic Falls lakosságát rövidítsük meg ötven emberrel, de nem mutattam ki, mennyire el akartam vinni innen. Unottan, kissé fáradtan felsóhajtottam:
– Miért akar mindenki ezen a nyomorult helyen lenni?! Menjünk el! Ahová akarsz. Egy olyan helyre, ahol lehet élni. Mystic Falls unalmas, unalmas alakokkal, akik maximum a házastársukat csalják meg. A Pokolba nem ilyen lelkek kellenek – fintorogtam és kissé nyafogósra vettem a figurát, de nem játszottam túl a szerepemet, nehogy lebukjak. – A szirén barátnéd nem túl okos, ha nem okított ki az áldozatok minőségét illetően – tettem hozzá végül, és vártam, mi fog történni ezek után.

whenever I'm alone
with you...
you make me feel like
I am whole again

807. i will always love you. minél többet kell várnod, annál hosszabb reagot kapsz. köszi a türelmet   :<3:  kredit

Help me, please...

Csak gyengén megráztam a fejemet a kijelentésre, miszerint a mészárlás is megvolt. Olyan nagy mészárlás nem lehetett, hisz nem kavart nagy port, vagy csak én nem ástam bele magamat nagyon a halálesetekbe a városban. Elgondolkodtam, a kérdései viszont felbosszantottak.
- Én… - Igazából nem tudtam a választ. Nem volt egyetlen olyan pillanat sem a fejemben, ami a találkozásunkat, ismerkedésünket volt hivatott elém tárni. Nem jutott eszembe semmi. Ettől csak még bosszúsabb voltam. – Fejezd be, Damon! Hiába próbálsz faggatni, nem vagyok köteles beszélni neked a kapcsolataimról. – Sziszegtem, közben viszont értetlenség csillogott a tekintetemben. Igaza volt, nem tudtam semmit róla. Azt sem értettem, miért teszem azt, amit Katherine akar… várjunk. Ezt az egészet ki akarja pontosan? Ő vagy Én? Megráztam a fejemet. – Elég… csak fogd be… - Hátráltam tőle egy lépést, halkan suttogva magam elé. Össze voltam zavarodva és a kétségbeesés kezdett úrrá lenni rajtam. El akartam nyomni. A szavaira felpillantottam rá.
- A barátnőd? – Felnevettem. – Sosem voltam az… - Mondtam, de már közel sem voltam biztos semmiben. Valami mégsem engedte, hogy teljességgel elszakadjak attól a valakitől, aki vagyok. Akinek lennem kellett. – Sierrát nem bánthatod. A barátnőm. – Miért mondtam ezt? Megzavarodtam ismét. Mintha ezt nem is én akartam volna kimondani.
Hallgattam Damon további magyarázkodását, vagy nem is tudom, minek lehetett azt nevezni. A Katherine-s részre figyeltem fel leginkább, az érdekelt, s az, hogyan áll hozzá. Azonban nem tudtam eldönteni, igazat beszél-e vagy sem.
- Katherine bármikor eljöhet érted, ezt pedig te is nagyon jól tudod. – Vettem egy mély levegőt, majd félrefordítottam a fejemet, el a szökőkút felé.
Igen, olyan voltam, mint a hasonmásom, már le sem tagadhattam. De ők tettek ilyenné. Nem reagáltam rá, de a továbbiakra visszafordultam felé. A szemeimet forgattam.
- Én sem vonom kérdőre, hogy kik a te barátaid és hogy ők ezt gondolják-e rólad, Damon! Te nem gondolkodtál még el azon, hogy Caroline mennyire bír téged? – Vágtam hozzá, de igazából nem tudtam, nem rémlett, mennyire voltak jóban. Aggasztott, hogy semmi kézzelfogható emlékem nincs, csak foszlányok. Volt, mikor eszembe jutott egy-két dolog, de sosem tudtam, mi a valóság.
Nem válaszoltam a kérdésére. Nem tudtam, mit. De az biztos volt, hogy ez az egész beszélgetés, a vele való találkozás egy kudarc. Kezdtem meginogni, mindenféle téren, bár ez nem itt kezdődött. Már akkor erősen gondolkoztam valamin, mikor Sierrával találkoztam. Talán valami tényleg nincs rendben.
- Miért akarsz elmenni a városból, Damon? Itt is van pont elég ember ahhoz, hogy elkapjuk őket. Ne felejtsd el, hogy bűnös lelkekre van szükség. – Közöltem komolyan, s eltávolodtam tőle némileg. Nem akartam a közelében lenni, így felvettem egyféle távolságot kettőnk közé, így indultam el, a város felé. Valahogy egyszerre volt megnyugtató, s egyben nyugtalanító Damon mellett lenni. Mintha vonzott volna. Elpillantottam rá a szemem sarkából. Hozzávágtam a nyakláncot, de most… valamiért vissza akartam kérni.

From: Elena Gilbert

458 words ❀ I found ❀ note: örülök neked, még ha ez nem is látszik :<3: ❀ kredit

– Ami azt illeti, az is megvolt – jegyeztem meg keserűen a mészárlást emlegetve. Na jó, talán nem volt igazán nagy és véres, és csak a pillanatnyi tehetetlen dühömet adtam ebben a formában ki, de kétségtelenül ártatlanoknak téptem fel a torkát, azért mert úgy hittem sohasem láthatom viszont a barátnőmet. Bizonyos szempontból ez elég nyomós érvnek tűnt annyi év álom-átok után. Persze intézhettem volna szebb és gálánsabb módon, kevesebb vérrel, de azt hiszem, akkor nem lettem volna önmagam… mert én már csak ilyen voltam, annak ellenére is, hogy Elena mellett volt. És bármit megadtam volna, hogy visszakaphassam.
– Na és mesélj már? Kellemesen teázgatva adta be neked, hogy egyetlen barátodban és még a szerelmedben sem bízhatsz, vaaagy… nem is tudom, elrabolt? – a hangomban gúny csengett ki, és kezdtem úgy érezni, hogy az az egyetlen megoldás a jelenlegi helyzetre, ha nem próbálom meggyőzni a szirén hazugságairól. Legalábbis időlegesen működhetett. – Ja és mesélhetnél arról is, hogy milyen emlékeid vannak azelőttről, hogy megismerkedtél a kis barátnőddel? Vagy csak sötétség és fekete lyukak tátonganak? – gúnyolódtam tovább, bár én magam sem éreztem kifejezetten viccesnek ezt az egészet. Szükségem volt erre a nőre, és vissza akartam kapni. Egészen pontos elképzeléseim voltak arról, hogy miként akartam viszontlátni, és ezek között egyáltalán nem szerepelt, hogy gyűlöl, olyasmiért, amit el sem követtem. Amikor nekem vágta, hogy a szirén segítsége ide vagy oda, nincs semmi közöm mindehhez, megráztam a fejemet.
– Tévedsz kedvesem, nagyon is sok közöm van hozzá, mert a barátnőm vagy, aki szeretek, és mert azt a szirént élve nyúzom meg, amiért megkísérelte, hogy elszakítson tőlem – vetettem ellen, és az indulat kihallatszott a hangomból. Szerettem volna most helyben megtenni minden létező gonoszságot azzal a ribanccal, ám sajnos nem volt rá lehetőségem. Csak szóval tarthattam Elenát, hogy ne öljön meg valakit gondolkodás nélkül a barátai közül. Nyilván volt egy sorrend a fejemben, hogy kit sajnálnék a legkevésbé, de nem engedhettem, hogyha visszatért közénk, okolja magát a gyilkosságért.
– Bonbon pedig már megpróbált megölni engem. Kvittek vagyunk elég régóta – jegyeztem meg, persze erről nem feltétlen tudhatott alapesetben sem Elena, de nem segített rajta a szirén átka. – Katherine pedig csak manipulált, megbűvölt, játszott velem, ahogyan Stefannel is, és a kedves öcsém is szerette egy időben azt a ribancot – fűztem tovább. – Egyébként is, mit számít, hogy mivel csavarta el a fejemet, hiszen rég meghalt, és a pokolban rohad, legalábbis remélem. Nagyon régóta csak Te létezel, Elena. Te vagy az, akiért mindent feláldoznék, és ez mindig is így lesz – válaszoltam, miközben azon töprengtem, hogy miért akadt be nála Katherine. Mármint a hasonmás dolgon kívül. Mert hát az a nő halott volt, s bár a pokolból is képes volt megkeseríteni az életemet, nem akartam törődni vele. És nagyon reméltem, hogy a nem létező, mocskos lelke valahol az idők végezetéig magányosan és rútul rothad valahol. Nem érdemelt mást. Mégis… szöget ütött a fejembe, hogy miért jön elő újra és újra.
– Valóban kezdesz olyan lenni, mint Katherine… ő is folyton arról nyavalygott, hogy mindenki elárulta és egyedül maradt – fintor szaladt át az arcomon, mert sosem gondoltam, hogy egy ilyen mondat elhagyja majd a számat. Mindegy, majd vezekelhetek az örökkévalóságban, ha Elena visszakapta a józan eszét, és nem hiszi azt, hogy mindenki átverte. – Egyébként meg megkérdezted már a két „nem barátnődet” – a levegőbe emeltem a kezeimet és úgy mutattam az idézőjeleket – hogy tényleg ezt gondolják rólad? Vagy csak ezt hiszed, mert a szirén olyan nagyon bizonygatta? Őszintén válaszolj! – kérdeztem és nagyon szerettem volna hallani a válaszát, hátha megtörik az a fene nagy önbizalma az állításaival kapcsolatban. Még ha ez a hozzáállás csak felém mutatkozott meg, és ebben elég biztos voltam. Ismertem az érzést, hogy valami semmi sem klappolt, hogy olyan volt minden, mintha hiányoztak volna a puzzle darabkái az emlékeimből, ennek ellenére ragaszkodtam sokáig a szirén suttogásához és manipulálásához, ám kétségtelen, hogy kezdett elmúlni a töretlen bizalom a mesében, amikor valaki megkapirgálta a felszínt.
A vadászattal kapcsolatban valóban komolyan gondoltam mindent. Egyrészről magam miatt is reméltem, hogy valami kisülhet belőle, másrészt pedig jobbnak láttam Mystic Falls-ból elvinni Elenát a jelen állapotában. Így nem volt kérdés, hogy az ötven embernek meg kellett halnia. Már csak az volt a kérdés, hogy hol.
– Legyen ahogy kívánod – jegyeztem meg gúnyosan, és még kicsit meg is hajoltam a nő előtt, hogy érzékelje, mennyire nem veszem komolyan az ártatlanokra vonatkozó felszólítását. Ötven vadidegen az ötven vadidegen. Cseppet sem érdekelt. – Mondd, hová menjünk? Richmond például elég nagy egy ilyen bulihoz – mondtam egy ajánlkozó mosollyal körítve. Szándékosan nem feszegettem a témát, hogy miért kellett ennyi embert megnyuvasztani, egészen biztos voltam benne, hogy a szirén megfenyegette. És majd fel is fogok tenni néhány erre vonatkozó kérdést, ha elhagytuk a város határát.

whenever I'm alone
with you...
you make me feel like
I am whole again

790. i will always love you.  :<3:  kredit

Help me, please...

Mintha csak a saját igazát hajtogatta volna, s az igazság fölött szemet hunyt volna. Könnyebb volt neki így, legalábbis gondolom, mint elfogadnia a valóságot. Nem az az ártatlan, naiv fruska voltam, akinek ismert. Már nem. Már felnyílt a szemem és tudtam, hogy kiben nem bízhatok többé. Azaz kikben.
- Valójában nem te tépted ki a szívemet, hanem én… illetve rásegítettem. Kíváncsi voltam, mit váltok ki belőled vele. Az egyik tippem a visszakapcsolás volt, a másik pedig, hogy őrült módjára lemészárolod a várost. Az utóbbi talán jobb lett volna – Vállat vontam, majd hallgattam a továbbiakat. – Igen, itt vagyok, hála az Ő segítségének. De miért is baj az, ha szövetségesre tettem szert, Damon? Benne legalább bízhatok, nem úgy, mint benned – Magyaráztam, bár nem, nem bíztam Sierrában sem, főleg a legutolsó találkozónk óta nem. Valami nem stimmelt vele és ezzel az egésszel, mégsem tudtam, mit kellene tennem. Össze voltam zavarodva és úgy éreztem, amint elkezdek küzdeni Sierra ellen, az végzetes lehet. Talán ezt a csatát már rég elvesztettem. Bármi is volt az igazság, Sierra parancsait követtem és csakis ez maradt nekem.
- Ha nem segít, ahhoz sincs semmi közöd, Damon – Nagyot nyeltem, a hangom kissé megremegett, de igyekeztem újra megszilárdítani magamat, a hangomat, a kiállásomat. Sóhajtottam a szavaira.
- Persze, hogy emlékszem. Összetörtél, mikor úgy érezted, elveszett az utolsó reménysugár is arra, hogy visszakaphasd őt. Majdnem megölted Bonniet emiatt, holott ő nem tehetett semmiről – A fejemet csóváltam, bár lehet, ő nem pont erre az esetre gondolt, bennem mégis ez villant fel elsőként. – Katherine. Mégis mit szeretsz rajta annyira? Mivel csavarta el a fejed, Damon? – Fürkészni kezdtem a vámpír arcát, szemeit, habár már nem állt közvetlenül előttem, hiszen ellöktem magamtól.
- Elfelejtetted talán…? Ők már nem a barátaim. Talán sosem voltak azok. Caroline mindig is féltékeny volt rám, bármit is csináltam, Bonnie pedig… jogosan utálhat, hisz bármin is mentünk keresztül, végül az veszteséget okozott neki. Nincs szükségem olyanokra, akik hátba támadhatnak, ha nem figyelek többé. Nincs szükségem árulókra… de nem hagyom azt sem, hogy olyan nagyon boldogok legyetek a jelenlétem nélkül – Hisz nem csak nekik rossz, hanem nekem is. Én maradtam a leginkább egyedül.
- Talán Matt az egyetlen, aki nem árult el – Jegyeztem meg csendesen, de aztán megráztam a fejemet. Azt sem tudtam, mi van azzal a fiúval. Ezer éve nem láttam és a városban sem futottam vele össze.
Hunyorogtam a szavaira, majd a szemeimet forgattam. Igen, az önzőség mintapéldája. Nem volt nehéz eldöntenem, láttam rajta, hogy komolyan gondolja a közös vadászatot. S habár nem akartam ártatlanoknak ártani, jelen pillanatban ez sem érdekelt túlzottan.
- Ártatlanokat nem ölünk – Jelentettem ki komolyan, aztán elléptem mellette, miközben összefontam magam előtt a karjaimat. – S ezzel ne hidd, hogy te nyertél – De a munka az sajnos munka. Sierra a pokolra küld, ha nem teszem, amit mond és jelenleg az 50 ember elérhetőbb célnak tűnik, mint megölni Damont vagy a többiek közül valakit. Visszafordultam felé és így néztem rá várakozón.

From: Elena Gilbert

482 words ❀ I found ❀ note: örülök neked, még ha ez nem is látszik :<3: ❀ kredit

Most, ahogy így előttem állt, valóban hasonlított arra a rámenős ribancra, akit annyira megvetettem, miután átvert annak idején, és azóta bármit megtettem, hogy semmibe vegyem és ezt éreztessem vele. Már amíg meg nem halt. Ám bármennyire is megtévesztő volt most Elena viselkedése, pontosan tudtam, hogy ő nem ilyen volt. Nem volt rosszindulatú és ellenséges. A vámpírlét sem tette azzá. Az egyetlen alkalom, amikor ilyen közönyösen láttam, az volt, amikor kikapcsolta az emberségét évekkel ezelőtt. De mióta visszakapcsolt, ő maga is visszatért. Elfogadta önmagát, vámpírként, ami cseppet sem volt egyszerű feladat. Pontosan tudtam milyen is az. És azt is tudtam, hogy a szirén igézete alatt ő ugyanaz a kedves, melegszívű, csodálatos lány, akit örökké szeretni fogok, történjen bármi.
– Arról beszélek, hogy megigézett a szirén, különben nem beszélgetnék most itt veled – feleltem. – Örökké bánni fogom, hogy a Brooklyn hídon kitéptem a szívedet – lesütöttem egy pillanatra a tekintetemet és megráztam a fejemet. Sok szörnyűségre emlékeztem és rengeteg borzalmat tettem, amit nem is bántam meg, de soha nem fogom megbocsájtani magamnak, hogy ártottam neki, hogy megöltem. Ez az egy oka van, amiért hálás voltam a szirénnek. De azért ki fogom tépni az ő szívét is. – De, tudod, abba beleszokás halni, véglegesen – jegyeztem meg kissé ironikusan. – Viszont te itt vagy.
Végül elhangzott a név, ami alapján már el tudtam indulni. Márpedig ha Elena itt volt, Mystic Fallsban, akkor annak a nőnek is itt kellett lennie valahol, hogy figyelje a kis bábját. Sierra… jól megjegyeztem ezt a nevet és alig vártam, hogy arcot is társíthassak hozzá.
– Ugyan már, Elena, a bizonytalanságodból ítélve te sem hiszed, hogy ez a szirén segíteni akar neked – vágtam rá, közelebb érve hozzá, mit sem törődve azzal hogy talán arra készül, hogy kitépje a szívemet. Bár akkor talán visszatért volna a józan esze és ő maga bosszulhatta volna meg a szirén „csábítását”.
– Egyszer régen számított Katherine, de az már elmúlt, és erre emlékezned kell, mert már ismertél akkor. Ráadásul éppen te próbáltál vigasztalni – mondtam, amikor ellökött magától. A közelsége szédítő volt. Szerettem volna megcsókolni, megölelni, és soha többé nem elengedni.
– Ezek szerint mégis csak emlékszel – szúrtam oda Elenának, amikor felemlegette, hogy milyen könnyedén áldoznék fel ötven embert, csak hogy ne kelljen a szeretteimet szenvedni látnom. – Lehet, hogy most nincs emberséged, de bele pusztulnál, ha valamelyik barátod meghalna. Rémlik, hogy megöltem egyszer a kis Matty-t is, és akkor kapcsoltál vissza? – úgy döntöttem, az érzelmeire való ráhatás, nem sok eséllyel kecsegtet, úgyhogy a gyengepontjaira koncentráltam. És ismertem azokat. A szirénnel kapcsolatban már meg is volt a leggyengébb.
– Micsoda éleslátás – gúnyolódtam, amikor az önzőségemre hívta fel a figyelmet. – Inkább ötven vadidegen szenvedjen, mint én – lazán megvontam a vállamat, miközben Elenát fürkésztem. Nem tudtam eldönteni mit akart, hogy komolyan vette-e a döntésemet, amit áthárított rám, vagy csak szórakozott.
– Na mi lesz? Ha már egy ilyen döntést sem tudsz meghozni, akkor az emberségedet mégsem kapcsoltad ki az új szirén barátnőd kedvéért – jegyeztem meg továbbra is gúnyosan, a szirént említve érezhetően fellángolt bennem a düh, úgyhogy nem bántam volna, ha a vadászattal kiadhatom magamból. – Vagy berezeltél, hogy ötven embert kell kinyírnod? – kérdeztem szinte lesajnálóan, farkasszemet nézve Elenával.

whenever I'm alone
with you...
you make me feel like
I am whole again

509. i will always love you.  :<3:  kredit