"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nem tudom, hogy mégis miért jöttem ide, vagy mire számítottam, hogy mégis mi történik, ha idejövök. Nem olyan nagy a város, hogy elkerüljem azt a személyt, akit mindennél jobban szerettem volna így az egész már a kezdetektől halálra volt ítélve. Mégis idejöttem. Talán mélyen legbelül valami más szándékom volt, de az ezzel az egész helyzettel csak még mélyebbre temetődött. - Hát akkor pedig csinálj, amit szeretnél. - Jobban örültem volna, ha visszamegy és úgy tesz, mintha ez az egész meg sem történt volna. Pontosan úgy, ahogyan egymás létezéséről is szerettünk megfeledkezni. Mert azt hiszem a szüleink is pontosan ezt csinálták. Különváltak aztán megfeledkeztek arról, hogy van egy másik gyerekük. Mondjuk az apámnak nem volt túl nehéz, hiszen nem érdekelte egy mágia nélküli boszorkány. Az anyánkról pedig nem tudok nyilatkozni, mert nem igyekezett tartani velünk a kapcsolatot, vagyis velem. De ezen nem is kellene meglepődni, hiszen a kedvenc fiával volt, ahogyan apa is. Csak kérdéses, hogy kinek jutott kellemesebb sors összességében. - Nem vagyok kislány, akit kísérgetni kell az éjszakában, úgyhogy miért nem hagysz inkább békén? Keress egy szép leányzót aztán vidd haza magaddal, de ne engem fárassz. - Nem tudom, hogy mégis mit kellene tennem azért, hogy békén hagyjon végre. Tudom én vagyok a hülye, hogy megjelentem itt, de ez még nem azt jelenti, hogy úgy rám kell tapadjon, mint a bolha, mintha valaha is lett volna egy értelmes kapcsolatunk. Túlságosan sok dolog volt, ami éket vert közénk. A tény, hogy én vagyok az egyedüli boszorkány kettőnk közül, illetve Damien-nek köszönhetően is megvoltak a problémáink. Természetesen értem, hogy koránt sem szándékosan tette azt, amit tett Damien, de.. Már egy parázsló tűzre öntötte rá a saját benzineskannáját.
Igaza van, talán nem kéne erőltetnünk. De mégis csak a testvérem és ez nem elhanyagolható tény. Bármi is történt a múltban, bármi is szakított szét minket, nem kellene hagynunk, hogy mindez állandósuljon az életünkben. Vagy lehet, csak én akarom ennyire rendbe hozni a múltat? Jó lenne, de… elnézve Victort, mindez lehetetlen. Elengedem. Nem tehetek mást, nem tarthatom erőszakkal magam mellett, bármennyire is szeretném. Érzem rajta, hogy utálja egyáltalán már azt is, hogy szóba kell állnia velem. Én pedig azt utálom, hogy utál. Hogy ennyire eltávolodtunk egymástól… mikor szükségem lenne a testvéremre. De mindegy is. Talán tényleg jobb nekünk külön. Hátrál tőlem, ami csak újabb tőrdöfés a lelkembe. Vagy épp a szívembe. - Aha. – Sóhajtok. Nem értem, miért utál ennyire. Ha érteném, könnyebben fogadnám talán el, de így? Semmi értelmét nem látom az egésznek. Nekem lenne okom utálni őt és talán valamennyire utálom is, hisz ő volt az, aki Damient elvette tőlem. A legjobb barátomat. És végül az ő legjobb barátja lett. Nem mintha számítana ennyi év után, hisz már nem érdekel Damien, és az árulása. Csak az érdekel, hogy Victornak mi oka haragudnia. – Nem számít, nem megyek már vissza. – Lehet arra számít, hogy visszamegyek a rajongókhoz, de a legkevésbé sem érdekel jelenleg mindez. Rajongókat minden sarkon találhatok, ellenben a testvérembe talán 10 évente, ha egyszer sikerül belefutnom. Nyilván őt választom, bármennyire is nincs kedvére ez. – Veled tartok egy darabon. Vedd úgy, hogy elkísérlek, bármerre is mész – Közlöm komolyan. Nem fogadok el ellenvetést és ha neki is állna tiltakozni, úgyis vele tartok. Erről nem tud lebeszélni. Egyelőre legalábbis kitartó vagyok, ami őt illeti, de nem tudom, meddig. Talán elég egy-két képzeletbeli rúgás a részéről felém, hogy feladjam, de ez a pillanat még nem érkezett el.
Nem is tudom, hogy miért jöttem egyáltalán a városba, hiszen esélyes volt, hogy előbb vagy utóbb belepótlok a testvérembe. De fogalmazhatnánk úgy is, hogy kellett egy kis légtér változás. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy pont akkora szerencsém lesz, hogy majd pont az első pillanatban belefutok a testvérembe. Komolyan, ha meg azt terveztem volna, hogy felkeresem akkor nagy valószínűséggel fel kell forgatnom a várost napokon keresztül mire megtalálom. De mikor minden vágyam abban összpontosul, hogy nem akarom látni, akkor természetes belefutok. Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki ez az egész helyzet kellemetlen és akármennyire is szeretnék menekülni előle ő utánam jön, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. - Nem tudom.. A tény, hogy hosszú évek óta nem is beszéltünk egymással szerintem elég jel. - Gyűlölöm őt is, magamat is a világot úgy mindent. Az egész szituációt, amibe sikerült beleszületnünk, mert úgy érzem, hogy az pecsételte meg minden egyes percét mindkettőnk életének. Egy megkönnyebbült sóhaj tör elő belőlem, amikor végre elengedi a kezemet és egy aprócska lépést hátrálok is, hogy meglegyen a kellő fizikai távolság, mert se barátok nem vagyunk, se igazán családtagok avagy egyebek, hogy a közelség szükséges legyen. - Kellett a légkör változás. - Bár választhattam volna ezer meg másik várost, de valahogy érdekelt, hogy mégis mi olyan érdekes Mystic Falls-ban, mert ha egy városban mindig történik valami, akkor ez határozottan az. - Nem szükséges amúgy is mennem kell és téged valószínűleg várnak vissza. - Remélem, hogy tényleg visszavárják és szereti annyira az elismerést, hogy vissza is vágyjon oda az én társaságom helyett.
Tudom, hogy látni sem akar, hogy talán gyűlöl, de én őt nem, csak… csak félresiklott az egész kapcsolatunk. Az életünk. Apánk miatt. De ezt tudnia kellene. Talán tudja is, de mégsem vagyok számára kedves személy, nem gondol rám másképp, csak egy emberre a múltjából, akire gondolni sem akar. Tudom, hogy így érez, másképp nem is lehet. Bármi is történt, a testvérem és úgy érzem, ideje lenne rendeznünk a viszonyunkat. Nem húzza el a kezét, de eleinte nem is néz rám, ami már-már arra késztet, hogy elengedjem őt és hagyjam elmenni. Nagyot nyelek, mikor végül felém fordul, de a szavai tőrként hatolnak a mellkasomba. - Ugyan már, Victor. Ki mondja, hogy nem működik? – Fürkészem. Nem tudom, mit kellene mondanom, de nem hagyhatom elmenni, mikor végre, hosszú évek után újra látjuk egymást. Mintha csak tükörbe néznék. De ez csupán részletkérdés. Ő nem én vagyok, én pedig sosem leszek ő. Victor mindig is különb lesz nálam, hiába vagyok híres, vagy bármi egyéb, vannak dolgok, amikben mindig is ő lesz az első. Elengedem végül a kezét, látva, hogy mennyire irtózik az érintésemtől. Nem kellemes érzés. - Hogy kerülsz Mystic Fallsba? – Kérdezem először ezt, hisz ez olyan kézenfekvő kérdés, amihez nyúlhatok. A többi ráér még, a kettőnk kapcsolatának megbeszélése. Ha egyáltalán eljutunk odáig, hisz láthatóan tényleg inkább lelépne. Abban egyébként kételkedem, hogy anyát jött meglátogatni. Úgy érzem, őt is mindig utálta, talán azért, mert nem küzdött érte, hogy ő is velünk maradjon. Vagy talán másért. Apánk miatt. – Meghívlak valamire, csak ne rohanj el így. – Teszem hozzá, hátha ezzel meggyőzöm, bár nem sok esélyt látok rá. Sőt, talán jobb lenne, ha lelépnénk. Nem egy szempár szegeződik ránk. Habár említettem pár interjúban, hogy van egy testvérem, de azt talán sosem jelentettem ki, hogy az a testvér pont úgy néz ki, mint én. Nyilván ezért van ez a nagy rácsodálkozás, hogy belőlem kettő is van.
Akármennyire is szerettem volna előállni egy értelmes okkal, hogy mégis miért is jöttem ide nem tudtam. Hirtelen vezérelt ötlet volt amelyet egyértelműen nem gondoltam végig pontosan ezért is határoztam el, hogy a lehető leghamarabb visszafordulok. Eléggé nincstelennek éreztem magam, elszigeteltnek, mintha már nem igazán találnám a helyem a világban, vagy egyszerűen soha nem is volt. Azt gondoltam viszont, hogy még mielőtt tovább állnék a remek hangulatomra még felhajtok valamit a garatra, de éppen csak leadtam a rendelésem, amikor meghallottam a zenét, ami akaratlanul is magára vonta a figyelmem, mert most a hangulatomhoz képest túl vidám volt. Bevallom nem voltam szerintem életem során még olyan hangulatban, hogy úgy igazán üdítő érzéssel töltsenek el ilyen dallamok. A zene végén azonban ráeszmélek, hogy mikor találkozom a tekintetem a művészével az teljesen olyan, mintha csak tükörbe néztem volna. Teljesen lefagyok és csak azt térít magamhoz, hogy lerakják mellém a poharat, amelyet már eszem ágában nincs elfogyasztani és elindulok a legközelebbi kijárat felé igyekszem eltűnni, mint a kámfor, de mégsem járok sikerrel, mert megérzem a karomon a kezét, amire megállok. Talán csak ki kellene rántanom a kezem az övéből és továbbállni, mintha ez meg sem történt volna. De tudom jól, hogy azzal csak a homokba dugnám a fejemet és nem jutnék tényleges megoldásra. Így pedig egy nagy sóhaj keretében fordulok a testvérem felé. - Elég régen és szerintem továbbra sem kellene erőltetnünk, ami egyértelműen nem működik. - Tekintetemet a kezére ejtem, hogy ezzel is némán jelezzem megköszönném, ha elengedne.
Az életem határozottan jól alakul az utóbbi hetekben. Habár a menedzserem hívásait még mindig ignorálom a legtöbb esetben és tudom, hogy oltári nagy fejmosást kapok majd, ha végre felveszem, de jelenleg ez nem számít. Még egy rögtönzött zongoraestet is simán tartok abban a pubban, ahol megismertem Rubyt. Ingyen és bérmentve, amiért a pub tulaja bizonyára örül. Még a vendégeket is idevonzom és ez megint csak jó. Nem mintha ezért csinálnám. Csupán túl jó a kedvem ahhoz, hogy magamban tudjam tartani. Azt hiszem, ilyen, amikor az ember szerelmes, nem? Minden tökéletes és rózsaszín, három méterrel a föld felett lépked az illető és még több cukormáz. De nem bánom. Jólesik végre boldognak lenni, úgy igazán. Most már van a zeném mellett valami más, valami különleges és igazi. Igaz, még mindig nehéz elhinnem azt, ami történik. Apró lépésekben haladunk Rubyval, de tudom, érzem, hogy jó úton járunk. Egy kellemes, vidám dalt játszok épp, a hangokat a lány ihlette, aki elcsavarta a fejemet, de ennek ellenére előtte még nem játszottam. A megfelelő pillanatra várok, a hangulatra, és miegymásra. A mosolyom levakarhatatlan. Minden egyes hangot nagy gonddal ütök le, óvatossággal és egyben kecsességgel. Imádom a zongorát. A zene teljesen átjárja olyankor a bensőmet, mikor az ujjaim egyik billentyűről a másikra vándorolnak. Magával ragad. Szinte elvarázsol. A dal végét egy határozottabb sorral zárom le, ezt követően pedig felemelem a fejem. Sok boldog arccal találom szemben magam, de a tömegben kiszúrok egy ismerős alakot, így az arcomra fagy a mosolyom. - Vi-- -A nevét sem tudom kimondani, mert látom, hogy menekülőre fogja. Abban sem vagyok biztos, hogy hallotta a félig kiejtett nevét a számon, ahogy abban sem, hogy tényleg ő az. Felállok és elindulok utána, de utamat állja néhány rajongó. Kelletlen mosollyal nézek rájuk, kiosztok néhány autogrammot is, végül sietősen fonom le magamról a karjaikat és lépek a fiú után. Ő az, tudom. - Victor! – Megragadom az alkarját, onnan pedig a csuklójára csúsztatom kezem. Ujjaim szorosan fogják. El sem hiszem, hogy itt van, hogy látom. Talán csak álom. Miért lenne itt? Mi keresnivalója lenne Mystic Fallsban? Amióta Rubynak meséltem arról, mennyire nem vagyunk jóban a fivéremmel, sokszor járt a fejemben, de nem gondoltam volna, hogy valaha újra láthatom őt. De itt áll előttem. - El sem hiszem, hogy látlak. Rég volt már, mikor mi… - Elakad a szavam. A gyerekkorunk, a múltunk káosz volt. Visszahúzom lassan a kezem, miközben igyekszem magamon tartani a mosolyomat.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Bakancslistám valószínűleg nem bővül új ponttal Mystic Falls-i kiruccanásom után, egyetlen dolgot azonban határozottan a város javára írhatok: whiskey! Ki hitte volna, hogy ebben az eldugott porfészekben folyékony aranyra lelhetek? Persze, mióta átváltoztam, a részegségnek csupán csak illúziója csapott meg, sosem tudtam annyira mélyre merülni benne, hogy bármiféle hatással legyen rám. A rosszkedvemen legalább időnként enyhített, kivéve, ha magam mögött kellett hagynom a hotelszobám, mert az ottani személyzet kezdett már az agyamra menni. Még nyolcvan év után sem könnyű megszokni, ha flörtölnek az emberrel, főleg, ha nem tudok úgy ránézni egyetlen nőneműre sem, hogy ne egyből a múltamból kísértő démon arcképe lebegjen fel előttem. Tehát kimozdulni vágytam, választásom pedig a legközelebbi pubra esett. A csúcsforgalom közepén estem be és zárás közelig maradtam. Nem zavartak, és én sem törtem magam, hogy társaságom legyen. Gondolataimba révedve járattam az ujjam körbe-körbe a poharam száján, a rutint néha egy-egy korttyal szakítva meg, vagy hogy plusz jeget kérjek az elolvadt kockák helyére. Ahogy fogytak a vendégek, úgy fogyott a rám irányuló figyelem is. A pultos lány egyre többször tűnt el a pult menti hátsó ajtók egyike mögött, vagy épp elmélyülten a telefonjába mélyedt. Háromszor kellett neki szólnom, mire meghallotta, hogy újabb kört szeretnék, ami, lévén, alig voltunk már hárman az egész bárban, elég kiábrándító volt. Míg a kislány összeszedte lelki békéjét, meglátogattam a mosdót. Azon töprengtem, Mystic Fallsból merre vezessen tovább az utam. Állítólag van egy város a közelben, ahol vadászok kisebb társasága alakult ki - talán segítségemre lehetnek. Nem mintha nem adta volna fel már egy részem azt, hogy valaha is megtaláljam őt, ám a kötelességtudat és néhány megmagyarázhatatlan érzés egyre csak tovább hajtott. A mosdóból visszatérve halk sóhajjal könyveltem el, hogy a kiürült poharam érintetlenül hever a pulton, a lánynak pedig semmi nyoma. Karcsú, nőies alakot vettem észre nem sokkal a bárszékem mellett, valamit matatott háttal nekem. Egy pillanatra összekevertem a pultos lány véznább, alacsonyabb alkatával, és alkoholtól megeredt nyelvemnek engedve felszínre fakadt a türelmetlenségem. - Hé, kiscica! - szólítottam meg, néhány tisztes lépésre megállva mögötte. Nem akartam túl közel menni, nehogy félreértse a közeledésem, ám éreztetni akartam vele, hogy itt vagyok, és ha már úgy döntöttem, az ő fizetésébe ölöm a pénzem, igazán szánhatna rám néhány percet. Éreztem a harag gerjesztette vérszomjat egyre feljebb kúszni a torkomon, ám lenyeltem a kísértést. Rég volt, hogy utoljára emberi vért ittam, viszont pontosan tudtam, hogyan uralkodhatok testem kínzó vágyain; a vadászok kiképeztek és nem ma este terveztem kudarcot vallani. - Mit kell tennem, hogy még ebben az évtizedben kiszolgálj? - morrantam oda némileg barátságtalanul, majd egészen halkan, az orrom alatt dörmögve csupán hozzátoldottam: - Nem mintha ne lenne tengernyi időm... - Csak ekkor jöttem rá, hogy nem a pultos lánnyal beszélek, hanem feltehetőleg egy vendéggel, aki akkor érkezett, míg én a mosdóban voltam. Kihasználta a vakfoltom.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Az egész szituáció kezdett kicsúszni az irányításunk alól. A villámhárításom semmit sem ért, mert Oliver könnyedén kijátszott az új képességeinek köszönhetően és Lessa mögé került egyetlen nyomorult szempillantás alatt. Ilyenkor átkoztam magam, amiért a képességeim nem elég fejlettek még ahhoz, hogy felvehessem vele a tempót. - Oli, várj! - próbáltam csitítani, de fogalmam sem volt, mit tehetnék, hogy egyiküknek se ártsak többet. Az egész az én hibám volt; az, hogy így alakult ez az este... Végül nem bírtam tovább, ahogy Lessa nyakához hajolt és ő elvesztette az egyensúlyát, a bátyámra irányítottam a tenyeremet. Az erős migréntől egyből összegörnyedt és a fejéhez kapott, ez időt adott arra, hogy megtartsam Lessát. Aggódva mértem végig. - Jól vagy? - Nem hittem, hogy a jelenlegi helyzetben erre létezhet egyértelmű válasz. Ahogy elsietett, utána néztem, majd leeresztettem a tenyerem és abbahagytam Oli gyötrését. Sejtettem, hogy úgy veszi majd, állást foglaltam ezzel, pedig csak meg akartam akadályozni az értelmetlen vérontást... Így mikor dühösen méregetve kisietett a szórakozóhelyről, válaszút elé kényszerültem: Lessa után menjek, vagy a bátyámat rendezzem le? Bár a szívem a mosdó felé húzott, tudtam, hogy Lessa nem tenne kárt senkiben, még ha fel is dúlta ez a kéretlen találkozás velünk. Oli azonban az ellentéte volt, a haragtól csak elvesztette a fejét, így végül utána indultam. Attól féltem, kárt tesz valakiben, ha nem sikerül lenyugtatnom és tisztáznom vele ezt az egész félreértést. Kirohantam a bárból és körbenéztem, hátra észreveszem valahol, addigra azonban már hűlt helye volt. - Oli... - megszédültem és a falnak tántorodtam. Forgott velem a világ és teljesen kimelegedtem. Valamit tehettek az italunkba, mert enyhén émelyegtem tőle. Talán ha visszamegyek Lessához... Igen, egyrészt ő segíthet, másrészt neki is magyarázattal tartoztam. Rendbe kellett hoznom a dolgokat, ha már a bátyámmal nem tudtam, akkor vele muszáj volt. Ez járt a fejemben, ahogy a falnak vetettem a hátam, majd lassan erőt gyűjtöttem, hogy elinduljak. Ekkor azonban a semmiből egy kéz nyúlt ki a hátam mögül, egy tenyér betapasztotta a számat. Lefogtak. Szabadulni akartam, de túlságosan gyengének éreztem magam, semmi erőm nem volt kitörni a fogságból vagy az erőmmel megvédeni magam. Szúrást éreztem a nyakamon, aztán az egész világ összefojt, majd elsötétült. Elájultam.
Cassidy reakciója eléggé árulkodó volt; úgy tűnt, egyáltalán nem örül a jelenlétemnek, bár ez nem is volt annyira meglepő, tekintve, hogy a kalandunk után szépen faképnél hagyott. Nyilván nem jelentett semmit neki és tényleg csak a szirén erőm bűvölte meg őt annyira, hogy egy estére az enyém legyen. Ezen gondolkodtam, miközben őt figyeltem. Aztán közém és Oliver közé állt, ami meglepett. Védeni akart volna? Talán. Vagy csak nem akarta a vendégeket megijeszteni. Oliver szavaira sóhajtottam egy nagyobbat, majd lassan a vállam felett néztem hátra rá. Tudom, hogy félnem kellett volna tőle, de valahogy nem ment. Azt hiszem… sőt, biztos, hogy kevertek valamit az italomba. Furcsán kezdtem érezni magamat. - Egyetlen dolgot tudok mondani neked… azt, hogy nem én vagyok az, akit gyűlölnöd kell, hanem a bátyám… - Folytattam volna, de hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat és majdnem elestem, de Cassidy karját elkapva megtámaszkodtam rajta. Már ha ott volt a közelben. Ha nem, akkor a földön puffantam. Mindenesetre, szabad kezemmel a hajamba túrtam. - Valami… valami volt az italban… - Nyöszörögtem, miközben éreztem, mennyire kimelegedtem. Tuti, hogy valami vágyfokozó volt benne. Ha a földön voltam, feltápászkodtam onnan, ha Cassy fogott, akkor elengedtem őt és elindultam a mosdók irányába. Nem törődtem sem Oliverrel, sem pedig Cassidyvel, csak el akartam tűnni a szemük elől. Amúgy sem láttak szívesen, bár… egy részem örült volna, ha Cassidy aggódva utánam jön.
Kezdőlap
Nem tudom, hogy mégis miért jöttem ide, vagy mire számítottam, hogy mégis mi történik, ha idejövök. Nem olyan nagy a város, hogy elkerüljem azt a személyt, akit mindennél jobban szerettem volna így az egész már a kezdetektől halálra volt ítélve. Mégis idejöttem. Talán mélyen legbelül valami más szándékom volt, de az ezzel az egész helyzettel csak még mélyebbre temetődött. 
❖ 
