Nem tehetek ellene, automatikusan felkúszik a képemre egy aprónak aligha nevezhető vigyor. Nagyon aranyos, ahogy dadog. Persze nem ő az egyetlen, aki az elmúlt pár év alatt így reagált, ha a közelemben volt - majdhogynem általános rajongói reakciónak nevezhető -, azonban ő az első, aki ezt követően nem vetette rám magát. Ez igazán üdítő számomra, sőt egyenesen imponáló! Még mindig mosollyal az arcomon foglalok helyet mellette, aztán intek a csaposnak. - Még egy sör lesz, illetve... - Most látom csak, hogy a mellettem ücsörgő fiatal lány előtt nincs semmiféle ital. - Nos, amit a hölgy kér. - Biztos nem rendelek helyette, hiszen lehet, nem is bírja az alkoholt...vagy ne adj isten, kiskorú? Mármint olyan meghatározhatatlan a kora, ráadásul babaarca van, szóval fene tudja. Mondjuk nem hiszem, hogy lenne olyan kiskorú a világon, aki betéved egy kocsmába, aztán nem kér ki valami alkoholos itókát. Mondjuk most magamból indultam ki, de szerintem ez alól senki sem kivétel. Csendben hallgatom a szavait. Szóval ezek szerint ő sem idevalósi. Talán ez így még érdekesebb. Úgy értem a tény, hogy az élet kiszámíthatatlan, ha arról van szó, hogy kik és mikor kerülnek az utunkba. A hírnév miatt rengeteg nővel volt dolgom...mármint basszus, nem ÚGY! Nem vagyok az a fajta fickó. Viszont sokan környékeztek meg, de egyikükkel sem éreztem magam ilyen jól, mint most ennek a vörös hajú lánynak a társaságában, akit kb. fél perce ismerek. A szavaira némán bólintok. - Igen, ebben lehet valami. Mármint én alapvetően hozzá vagyok szokva a nyüzsgéshez, viszont tudom értékelni a nyugodt és békés kisvárosokat. Bár azt bevallom, hogy Mystic Falls nem nyűgözött le...legalábbis eddig. - Sandítok rá a lányra a szemem sarkából, miközben akkorát nyelek idegességemben, hogy még a két méterre ácsorgó csapos is felkapja rá a fejét. Vagy ő az üvegcsörömpölést figyeli, amit a mögöttem ülő két félrészeg okozott a koccintással? Rosseb tudja. Ahogy bemutatkozik, ismét elfog a késztetés, hogy széles mosolyra húzzam a számat, de jobb, ha ezt inkább elnyomom magamban, mert semmiképp nem szeretném elijeszteni azzal, hogy kinevetem vagy esetleg azt érzékeltetem vele, hogy idiótán viselkedik. Ami egyáltalán nincs így, sőt elképesztően aranyos, de félek, ő ezt szűrné le belőle. - Ruby, nagyon örülök a találkozásnak. Azt pedig elárulom, hogy bőven volt időm gyakorolni a zongorajátékot. Na meg az is elég inspiráló volt, amikor rájöttem, hogy a klimpírozással egy csomó pénzt kereshetek. - Bár ezt viccnek szántam, de nem tudom, hogy a hangsúlyommal ezt érzékeltettem-e vagy inkább azt sugalltam, hogy a pénz körül forog az életem. Csak mert amúgy pont leszarom, mennyit keresek ezzel az egésszel, nem emiatt csinálom. Azonban tényleg olyan ritkán beszélgetek bárkivel is, ráadásul némiképp szarkasztikus vagyok, hogy sokszor nem esik le a másik félnek, ha valamit poénnak szánok. A tévéműsorokban nincs gond, mert lényegében a számba rágják, mit, mikor, melyik kérdésre és hogyan kell mondanom. De egy kötetlen - vagy legalábbis annak látszó - csevegés közben nem mondja meg nekem senki, mit és hogyan kéne tennem vagy mondanom. - Egyébként nem olyan bonyolult. A "Twinkle Twinkle Little Star" -t akár meg is tudom tanítani majd. Vagy...akárki, akit megkérsz rá. - Olyan erősen kezdek el köhögni, mintha kb. ezzel semmissé tudnám tenni, hogy az imént valljuk be, flörtöltem vele. Amit egyébként nem szoktam. Pláne nem 2 perc elteltével. Bár ahogy jobban átgondolom, az első pillanat óta flörtölök Ruby-val, szóval kár ezen aggódnom. Mindenesetre iszom egy korty sört, mielőtt ismét megrezegtetem a hangszálaimat. - És te mi járatban vagy erre? Rokonlátogatás vagy csak csukott szemmel ráböktél a térképre, mint következő úti cél, és bár Las Vegasban reménykedtél, de kicsit elmérte az ujjad az államokat? - Akárhogy is, most már egyre jobban örülök, hogy eljöttem meglátogatni anyát.
Szabad voltam, végre valahára önmagam, nem volt hang a fejemben, nem vette át az irányítást egy másik személy az elmémen, de még üldözési mániám sem volt. Végre minden a helyére állt, sőt, mintha az egész világ megállt volna csak azért, hogy én összeszedhessem magam. Hihetetlen, s már-már túl szép volt, hogy igaz legyen, de egy éjszakára kimenőt kaptam, mint hamupipőke, és mint abban a mesében, úgy az én történetemben is véges volt a mulatság. Talán még éjfél előtt visszakaparintja magának a nőstényördög a testemet, a bestia, amit nem lehet levakarni, a pestis, ami felemészt. Aggódtam, vajon mikor dugja elő a képét, és taszít engem újra a mélybe, a jéghideg sötétségbe, ahol egyedül vagyok, kétségbeesetten, rettegve, teljesen egyedül - de mindezt nem tudta beárnyékolni a jókedvemet. A zongorajáték dallama túlságosan ismerős volt, meg mertem volna esküdni rá, hogy már hallottam valahol. Egy lemezboltban, a rádióban, vagy talán a tévében. Kellemes érzés töltött el, ahogy hallgattam, de hamar vége szakadt. Olyan volt, mint a tulajdon életem, véges. Vámpír voltam, így a halál nem érhetett el, ha nem veszítem el a pici, kék fülbevalómat, vagy nem karóznak meg, de a perceim meg voltam számlálva. Jackie csak arra várt, hogy kimerészkedjen a fényre, és ne én uraljam a testemet, még az elmémet se. A zongoristára nem figyeltem, miután vége szakadt a zenének, elfordítottam a fejem, nem láttam, ki bűvölte meg így a billentyűket, de nem is a személye volt a lényeg. Először lépteket hallottam csak, amivel nem foglalkoztam, jöttek-mentek az emberek, néha még a dohányfüst szaga is beférkőzött az orromba, vagy a hűvös levegő érintette a csupasz karom. Aztán egy hang szólt hozzám, amitől egy pillanatra megrökönyödve, ijedten meredtem magam elé, de amint megpillantotta az arcot, akitől a kellemesen rekedtes hang jött, rögtön megnyugodtam, egy furcsa, széles vigyor kúszott az arcomra, felfelé görbítette ajkaimat, olyan nagyon, hogy fogaim is megvillantak. Nem az elméd játszik veled, Ruby. Nem is Jackie. Ő tényleg itt van, és... le akar ülni hozzád. Válaszolj, mielőtt őrültnek hisz! Mielőtt rájön, hogy az vagy. - Te-természetesen. Ülj csak le! - dadogtam, akár egy idióta, de legalább az utolsó két szót normálisan ki tudtam ejteni a számon. A zongorista, aki az imént a játékával nyűgözött le, most az arcával, és a pillantásával. - Nem éppen. Csak néhány hete vagyok itt. Talán egy hónapja. - mosolyodtam el, felelni nem tudtam semmi értelmeset, hiszen én sem értelmes okból vagyok itt. Jacqueline miatt, aki mindig irányít, aki eldönti, hová menjünk, hátha megtalálja a még pszichopatább "másik felét", avagy a mentorát, ahogy emlegetni szokta. - Nem a város híressége miatt, úgyhogy nem jó embert kérdezel. A kisvárosok vonzóak az emberek számára. - Emberek, emberek... mintha bármit is tudnék az emberekről, vagy arról, hogyan kell embernek lenni! Viszont annyi bizonyos, hogy a halandók biztonságban érzik magukat a kisebb városokban, azt hiszik ilyen helyen semmi rossz nem történhet velük, mert ismerik egymást, az idetévedőkkel kedvesek, mert ki jönne ide rossz szándékkal? Sok mindenki. Túl sok mindenki. Mint Jackie, az én Mr. Hyde-om, csak sokkal, sokkal borzalmasabb kiadásban. - Ruby. És én inkább zsenit mondanék. Imádom a zongorákat, csak sajnos jómagam rémesen bánok a hangszerekkel. Te viszont... - halkan nevettem,és inkább nem folytattam, mielőtt még hülyeséget mondok. Az ilyen jóképű férfiak közelében a viselkedésem nem épp normálisnak nevezhető, s ha az illető még zongorista is... hajaj, Ruby, tartsd magadon a bugyidat! Még a gondolatba is belepirulok, amitől a fejem egy paradicsomhoz hasonlíthatott, de üsse kavics. Már rég elástam magam a pasi szemében, nyilvánvalóan.
Még csak pár napja érkeztem meg Mystic Fallsba. Bár az első pár napot városnézéssel akartam tölteni, hogy anya kedvére tegyek, és csak utána belevetni magam a napokig tartó alvásba, de mivel a túra fél nap alatt lezajlott - fene se gondolta volna, hogy a kisváros ez esetben szó szerint értendő -, hamarabb elkezdhettem kialudni magam. Már nagyon rám fért. Ahogy így nézem, egy huzamba lehúztam 18 óra szunyálást. Jót tett, ám megvan a következménye. Rohadt késő van, de képtelen vagyok pár másodpercnél tovább nyitva tartani a szemem. Ennek így semmi értelme, inkább nyakamba veszem a várost, még ha unalmas is lesz. Bármi jobb, mint ébren hánykolódni. A legrosszabb, ami történhet, hogy unalmamban elálmosodom. Vagy - ami meglepne - találnék egy viszonylag szórakoztató elfoglaltságot. Csendben felkapom az első ruhadarabokat, amik a kezem ügyébe kerülnek a vaksötétben, de tekintve, hogy egy üvegajtó választ el anya szobájától, inkább nem kapcsolok villanyt. Kifelé menet még belerúgok valami rohadt keménybe, de erős vagyok és lenyelem a feltörni kívánkozó ordítást. Viszont bármennyire is szeretnék külön élni anyámtól, mert hát mégiscsak közeledek a harminchoz, nincs értelme a pár hetes itt tartózkodásom végett lakást venni. Mehetnék hotelbe, de a fél életemet hotelekben töltöm, szóval...kösz, nem. Végül valami csoda folytán kijutok a házból. Furcsamód a város nem is olyan halott így az éjszaka környékén, mint azt én elsőre feltételeztem. Basszus, hogy jutottam el majdnem a városhatárig? Nemrég indultam el. Mystic Falls vagy annál is kisebb, mint először felmértem, vagy szimplán nem tűnt fel, mennyit gyalogoltam. Mindegy is, visszamenni semmi kedvem, szóval bemegyek ebbe a Founding Fathers nevű kocsmába. Így első ránézésre kijelenthetem, hogy rosszabbra számítottam. Káprázik a szemem, vagy tényleg van itt egy zongora? A pulthoz sétálok. - Egy sört kérek, és hol kell kérvényt benyújtani, hogy játszhassak a zongorán? -Vetem oda a csaposnak, miközben le sem veszem a szemem a hangszerről. A jelek szerint még itt az isten háta mögött sem vagyok mindenki számára ismeretlen, ugyanis a jelek szerint belefagyott a szó, mert némán bámul rám és a karomnál fogva rángat el a zongoráig. Ez gondolom, az ő nyelvén azt jelenti, csak nyugodtan. Örültem volna, ha rajongómentesen tengődhetek itt az elkövetkező hetekben, de jól van, a lényeg, hogy gond nélkül kiélhetem magam. Pár hónapja kijött a legújabb lemezem, most viszont a debütáló albumomról kezdem el játszani a kedvenc dallamomat. Csupa olyan mű hallható rajta, amiket a gyerekkorom ihletett. Fájdalmas, mégis zenébe átültetve könnyebb átlendülni a múlton. Ezért is játszom őket sűrűn. Szinte végig csukott szemmel hagyom, hogy az ujjaim végigjárjanak a billentyűkön. Már rögzült az egész, kotta nélkül le tudom játszani, annyiszor mentem végig rajta. Miközben a fülemben cseng a dallam, igyekszem kizárni a külvilágot, és arra gondolni, amire ilyenkor szoktam. Hogy még inkább képes legyek elengedni a fájó emlékeket. Bár minden nap úgy érzem, egyre könnyebb, de olykor pofán csap a felismerés, hogy apám mély sebeket hagyott bennem. A zene gyógyító ereje nélkül nem hiszem, hogy képes lennék elviselni a bennem rejlő gyötrelmet, amit az a nyomorult okozott. Lehet, anyára kellett volna hallgatnom és pszichológushoz járni. Nem, annál én makacsabb kölyök voltam. Érzem, ahogy mosoly húzódik az arcomra, aztán hamarosan el is érek a dal végére. Még egy kicsit ülök a zongoránál, magam elé bámulva, aztán megcsapja a fülem a jól ismert zaj. Tapsolnak. Bár nincsenek sokan, de jó látni az arcokon, hogy tetszett nekik. Ilyenkor érzem igazán, milyen jó a művészi pályán lenni, és adni másoknak valami értéket a zeném által. Egy apró mosollyal és biccentésszerű meghajlással köszönöm meg a figyelmüket, aztán a bárpulthoz vándorolok, ahol már vár a hideg söröm. Amint odaülök, a tekintetem a tőlem nem messze helyet foglaló fiatal lányra téved. Egy hirtelen ötlettől vezérelve fogom a sört és közelebb megyek hozzá. Alapvetően nem vagyok ilyen, de van benne valami, ami arra késztet, elegyedjek szóba vele. - Elnézést, szabad ez a hely? - Kérdezem tőle, miközben egy halvány mosoly jelenik meg a szám szegletében. Ha megengedi, leülök mellé, de jobbnak látom nem bámulni őt, hogy ne egy perverz benyomását keltsem, hanem egyszerűen a szemem sarkából méregetem tovább. - Idevalósi vagy? Csak mert már nagyon szeretném megkérdezni valakitől, mi olyan menő ebben a Mystic Fallsban. - Nem szoktam ismeretlenekkel ennyit beszélni. Sőt normál esetben odavetek nekik egy vagy csak egy fél mondatot, és ezzel elintézem a dolgot. De most nem tudok hű lenni önmagamhoz. - Amúgy Cedric vagyok...és modortalan. Ezzel kellett volna kezdenem. - Felé nyújtom a kezem.
Olyan régóta nem voltam már önmagam, hogy először csak azt terveztem, hogy bebújok a paplan alá egy forró teával és egy könyvvel. Ám mivel tényleg hetek óta Jackie uralkodott a testem és az elmém felett, úgy döntöttem kihasználom az alkalmat. Felhúztam egy kis egyszerű, csinos ruhát, de mivel teljesen idegen városban voltam - már megint -, először körülnéztem a belvárosban. Egy Mystic Grill nevű helyre tértem be, de olyan sokan voltak, hogy inkább hátat fordítottam a kis tömegnek, s mire észbe kaptam, a város határánál kóboroltam. A felhők alig takarták az eget, rengeteg csillag kirajzolódott, de akárhogy próbáltam emlékezni, nem jutott eszembe egyik csillagkép neve sem, sőt, jóformán meg sem találtam őket. Emlékeztem, hogy gyerekkoromban édesanyámmal a tornácunkon ücsörögtünk, ő pedig lágy, selymes hangján sorolta a neveket, és mutogatott az égre. Olyan messzinek tűnt, mintha évszázadok teltek volna el azóta, mintha egy teljes életet leéltem volna azóta, hogy a kicsiny családom körében boldogan éltem az életem. Persze már akkor sem volt minden rendben a fejemben, de a gyógyszerek csillapították a rohamokat, s nem kellett osztoznom senkivel a testemen. Nem lakott a fejemben egy őrült, aki megpróbált kitörölni a létezésből, s aki szörnyeteget csinált belőlem. Rettegtem utcára menni, féltem, mikor csap le rám valaki, mikor ismer fel egy áldozatom ismerőse, barátja, családtagja, vagy mikor kezd utánam loholni egy vadász, hogy végezzen velem, Jacqueline miatt. Egyedül akartam lenni emiatt, de közben vágytam a társaságra. Egy darabig csak sétáltam az út közepén, élvezve, hogy nem jön autó, ami miatt az út szélére kellene botorkálnom. Aztán megpillantottam a pub neon betűit felvillanni, s egy kellemes érzés öntött el, ahogy meghallottam bentről a zajokat, az üvegek halk csörömpölését, a nevetést, a beszélgetéseket. A fülem mögé tűrtem a hajam, miközben elmosolyodtam, de amint megütötte a fülem a csend, amit egy ismerős dallam váltott fel, lefagyott a mosoly az arcomról. A gyomrom összerándult, a hideg pedig végigfutott csupasz karjaimon. Néhány pillanatig még ott álltam, lehunyt szemekkel, hallgatva a dallamot, ami teljesen átjárta az elmém. Végül rászántam magam, hogy bemenjek, s ahogy beléptem az ajtón, a zongoristát kezdtem keresni. Háttal ült nekem a pianínónál, így nem láttam az arcát, de olyannyira lenyűgözött a játéka, hogy lassan a bárpulthoz telepedtem és onnan figyeltem tovább. Így félig ráláttam a férfire, bár vonásait nem tudtam kivenni a félhomályban, de ujjai mozgását kitűnően láttam. Nem rendeltem semmit, a hosszú pult végén ácsorgó nőt pedig nem zavarta, őt is a zongorát megbűvölő férfi kötötte le. Újból lecsukódtak szemeim, úgy élveztem a darabot, csak azután nyíltak fel szemhéjaim, hogy véget ért a zene, ami az egész helyiséget betöltötte. Nem voltak túl sokan, de minden jelenlévő a zongorajátékra figyelt, a pianínó csak úgy dalolt az ismeretlen férfinek. A hideg futkosott rajtam, libabőrt hagyva sápatag bőrömön, mégis kellemes, meleg érzés töltötte meg a gyomrom. Arra a pár percre, amíg a zenére figyeltem, elfelejtettem minden gondom. Nem létezett Jackie, nem létezett semmi, csak a zene. Hosszú idő után végre jól éreztem magam a bőrömben.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Szabad voltam, végre valahára önmagam, nem volt hang a fejemben, nem vette át az irányítást egy másik személy az elmémen, de még üldözési mániám sem volt. Végre minden a helyére állt, sőt, mintha az egész világ megállt volna csak azért, hogy én összeszedhessem magam. Hihetetlen, s már-már túl szép volt, hogy igaz legyen, de egy éjszakára kimenőt kaptam, mint hamupipőke, és mint abban a mesében, úgy az én történetemben is véges volt a mulatság. Talán még éjfél előtt visszakaparintja magának a nőstényördög a testemet, a bestia, amit nem lehet levakarni, a pestis, ami felemészt. Aggódtam, vajon mikor dugja elő a képét, és taszít engem újra a mélybe, a jéghideg sötétségbe, ahol egyedül vagyok, kétségbeesetten, rettegve, teljesen egyedül - de mindezt nem tudta beárnyékolni a jókedvemet. A zongorajáték dallama túlságosan ismerős volt, meg mertem volna esküdni rá, hogy már hallottam valahol. Egy lemezboltban, a rádióban, vagy talán a tévében. Kellemes érzés töltött el, ahogy hallgattam, de hamar vége szakadt. Olyan volt, mint a tulajdon életem, véges. Vámpír voltam, így a halál nem érhetett el, ha nem veszítem el a pici, kék fülbevalómat, vagy nem karóznak meg, de a perceim meg voltam számlálva. Jackie csak arra várt, hogy kimerészkedjen a fényre, és ne én uraljam a testemet, még az elmémet se. A zongoristára nem figyeltem, miután vége szakadt a zenének, elfordítottam a fejem, nem láttam, ki bűvölte meg így a billentyűket, de nem is a személye volt a lényeg. Először lépteket hallottam csak, amivel nem foglalkoztam, jöttek-mentek az emberek, néha még a dohányfüst szaga is beférkőzött az orromba, vagy a hűvös levegő érintette a csupasz karom. Aztán egy hang szólt hozzám, amitől egy pillanatra megrökönyödve, ijedten meredtem magam elé, de amint megpillantotta az arcot, akitől a kellemesen rekedtes hang jött, rögtön megnyugodtam, egy furcsa, széles vigyor kúszott az arcomra, felfelé görbítette ajkaimat, olyan nagyon, hogy fogaim is megvillantak. Nem az elméd játszik veled, Ruby. Nem is Jackie. Ő tényleg itt van, és... le akar ülni hozzád. Válaszolj, mielőtt őrültnek hisz! Mielőtt rájön, hogy az vagy. - Te-természetesen. Ülj csak le! - dadogtam, akár egy idióta, de legalább az utolsó két szót normálisan ki tudtam ejteni a számon. A zongorista, aki az imént a játékával nyűgözött le, most az arcával, és a pillantásával. - Nem éppen. Csak néhány hete vagyok itt. Talán egy hónapja. - mosolyodtam el, felelni nem tudtam semmi értelmeset, hiszen én sem értelmes okból vagyok itt. Jacqueline miatt, aki mindig irányít, aki eldönti, hová menjünk, hátha megtalálja a még pszichopatább "másik felét", avagy a mentorát, ahogy emlegetni szokta. - Nem a város híressége miatt, úgyhogy nem jó embert kérdezel. A kisvárosok vonzóak az emberek számára. - Emberek, emberek... mintha bármit is tudnék az emberekről, vagy arról, hogyan kell embernek lenni! Viszont annyi bizonyos, hogy a halandók biztonságban érzik magukat a kisebb városokban, azt hiszik ilyen helyen semmi rossz nem történhet velük, mert ismerik egymást, az idetévedőkkel kedvesek, mert ki jönne ide rossz szándékkal? Sok mindenki. Túl sok mindenki. Mint Jackie, az én Mr. Hyde-om, csak sokkal, sokkal borzalmasabb kiadásban. - Ruby. És én inkább zsenit mondanék. Imádom a zongorákat, csak sajnos jómagam rémesen bánok a hangszerekkel. Te viszont... - halkan nevettem,és inkább nem folytattam, mielőtt még hülyeséget mondok. Az ilyen jóképű férfiak közelében a viselkedésem nem épp normálisnak nevezhető, s ha az illető még zongorista is... hajaj, Ruby, tartsd magadon a bugyidat! Még a gondolatba is belepirulok, amitől a fejem egy paradicsomhoz hasonlíthatott, de üsse kavics. Már rég elástam magam a pasi szemében, nyilvánvalóan.
