"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nagyon rég volt már, hogy találkoztam Damonnel. Arcadius még életben volt és én magam is ember voltam – ez pedig évekkel ezelőtt volt. Azonban nem felejtettem el őt egy pillanatra sem. Élénken élt bennem a vámpír, aki a szerelme elvesztése miatt tombolt és azt hitte, elveszett számára a remény. Jobban mondva számukra. De ez közel sem volt így. Én bíztam helyette is abban, hogy az a lány, Elena visszakapja az emlékeit és vele lesz. Ezt a vámpírt akartam megtalálni. Damont. Találkozni akartam vele, tudni, hogy most, a világ káoszba fordulása után is jól van-e – előtte tudom, hogy jól volt. Az egész pokol arról szólt, hogy Katherine játszadozni kezdett újra a Salvatore fivérekkel és Elenával, így pontosan tudtam, hogy Elena visszajutott a szerelméhez. De ennél többet viszont nem és nem is kívántam részt venni Katherine játékaiban. Mystic Falls utcáit jártam. Furcsa volt, hogy bár Damon is itt élt, mégsem fordult elő, hogy csak úgy összefutottunk volna. Épp ezért voltam ezúttal sokkal célirányosabb. Miközben haladtam a város utcáin, végül egy parkba vezetett az utam. A káoszt szemléltem, amit hellyel-közzel már elkezdett rendbe rakni a város. Különös volt, hogy valóban senki nem emlékezett arra, mi történt. Mi okozta ezt az egészet. Nem mintha engem annyira érdekelt volna, mert volt kismillió nagyobb gondom is ennél. Például Cassidy. Amióta megmentettem a boszorkányoktól, nem láttam. De őszintén? Sejthető volt, hogy miután látta a valódi, új énemet – többé nem akar a közelemben lenni. Hiszen éreztem rajta, hogy fél tőlem. Talán ostoba is lett volna nem félni, nem igaz? Előtte téptem darabokra az egyikük boszorkányt. És ettem is belőle. Szükségem volt rá. Gondolataimból egy ismerősnek tűnő alak ránt ki. Legalábbis a kisugárzása ismerős, mintha… - Damon? – Háttal állt nekem az illető és reméltem, hogy Damon az, de amint olvasni kezdtem a gondolataiban, hamar rájöttem, hogy nem ő az, hanem valaki más, akinek köze van Damonhöz. Amennyiben megfordult és megpillanthattam az arcát, be is ugrott, hogy ő lehet Damon testvére. Láttam az emlékei közt annak idején. A nevét pedig csak az nem hallotta soha, aki nem akarta. – Nem, te… Stefan vagy. Ha nem tévedek. – Halványan elmosolyodtam, de nem léptem közelebb egyelőre.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdtem úgy érezni, hogy ha Rubyval ennyire simán ment a találkozás, akkor talán Victorral sem lenne gond. De közben féltem is, hogy hiú ábrándokat kergetek és valójában nagyon is nagy baj lesz, ha felkeresem. Rengetegféle opció létezett, vagyis végkimenetel arra vonatkozóan, hogyan reagálhat rám. Voltak köztük jók, kevésbé jók, rosszak és rettenetesek is. Talán utóbbiból több is akadt a fejemben, amit nem is akartam újra meg újra felidézni magamban, de valahogy nem hagyott nyugodni a gondolat. - Nem mindenki gondolkodik úgy, mint Te, Ruby – Elmosolyodtam. Örültem, hogy ő úgy gondolja, hogy szeretni nem bűn, de a mai társadalomban mégis megmondták, hogy ki kit szerethet és kit szeretni bűn, vagy épp elítélendő. Ezért sem reklámoztam bárkinek, hogy milyen is vagyok valójában. Így nem ismertek igazán, de legalább nem sérültem miatta. Felnevettem. Ruby megragadta a lényeget, nem is volt kérdés. - Draculának mázlija volt, nekünk nem – Vállat vontam, de mosolyogtam. A valóság mindig is kegyetlenebb és nehezebb volt, mint egy legendabeli szereplőnek. Ezzel pedig nem is volt semmi baj. - Szavadon foglak, elhiheted – Reméltem, hogy jól alakulnak majd a dolgai, hisz megérdemelte volna. Ahogy közölte, hogy a motelben lakik, ami ott volt tőlünk nem messze, nyugtáztam, hogy útjaink elválnak. - Jól van. Mindenképp benézek még hozzád! Ha nem is mostanában… azt hiszem, bőven lesz időnk még ütközni, nem? Az örökkévalóság a miénk – Rámosolyogtam, majd figyeltem, ahogyan elsétált. Csak azután indultam én is útnak, mikor belépett az épület ajtaján.
Nagyon örültem, amiért összefutottam Damiennel, igazán jó volt nosztalgiázni egy kicsit. Jó érzés volt olyannal beszélgetni, aki ismert még emberként, s mielőtt minden elromlott volna, nem csak az én életemben, de az ő életében is. Mindketten sok megpróbáltatáson estünk át, de úgy éreztem, ettől függetlenül megmaradtunk a régi önmagunknak, csak felnőttünk közben. - Hát, legalább még életben vagyunk. A félelem valahogy életben tartja az embert. - sóhajtottam, nem volt jó érzés hallani, hogy tudja, mit érzek, mert ennél sokkal jobb életet érdemelt. Valószínűleg én is, hiszen az egész egy balesettel kezdődött, amiről nem tehettem. Hacsak nem valami terrorista voltam előző életemben, akinek most bűnhődnie kell. - Tehát mindkettőnknek két hatalmas titka is van, ami miatt mások vagyunk. - nevettem fel keserűen. Nekem Jackie volt a másik furcsaságom, bár a kettő nem volt ugyanaz. Jackie velejéig romlott volt, nem csak más. - De... a másságot nem így kellene definiálni. Te az érzéseid miatt nem vagy más. Nem szabadna olyan embereket meghurcolni, akik képesek a szeretetre. Tudom, ez bénán hangzik. - nevettem, néha tényleg gyermekien gondolkodtam, vagy csak túlságosan érzékeny lelkű voltam, nem tudom. A viccelődés nagyon jól esett, el se tudtam volna mondani mennyire. Vele együtt mosolyogtam az űrhajós megjegyzésén, de nem hagyhattuk figyelmen kívül a komoly témákat sem, amiket felhoztunk. Mindketten magunk mögött hagytunk embereket, mert így éreztük helyesnek, vagy mert szabadulni akartunk a múlttól. Emiatt tényleg nem voltunk rossz emberek. - Igazad van. Basszus, de nehéz a vámpírok élete! Ki gondolta volna... - jegyeztem meg, majd újból elmosolyodtam. - Most komolyan! Gondoltad volna a legendák alapján, hogy a vérszomjon kívül mennyi dologgal kell megküzdenie mondjuk... Draculának? - viccelődtem, mert sokkal jobb volt így felfogni a dolgot, mint szomorkodni. Abból már elegem volt. - Akkor azt hiszem már csak tennünk kell azért a boldogságért. - fintorogtam, nem tetszett ez az ötlet, de tény és való, nem hullott senki ölébe a boldogság, csak a tündérmesékben. - Akkor áll az alku! - Úgy beszélgettünk egymással, támogattuk egymást mintha eddig is tartottuk volna a kapcsolatot. Minden olyan egyszerű volt vele. Közben hagytam, hogy felhúzzon a padról, de csak a fejemet ingattam. - Köszönöm, de a szemben lévő motelben lakom. - mosolyogtam rá még egyszer utoljára, majd meg is öleltem. - Nagyon jó volt újra látni téged. És komolyan gondoltam, hogy még látni szeretnélek. Vigyázz magadra, Damien! - búcsúztam, s ha nem szólt még utánam, avagy állított meg, elindultam a szállásom irányába.
Nem hibáztathattam Rubyt a hozzáállásáért. Tényleg nem. Vámpír volt, ráadásul az, hogy volt egy másik fele is… megbonyolította a dolgokat. Én többek közt a vámpír mivoltom miatt nem mentem haza, sem Victorhoz, hisz nem tudtam, mi sülhetne ki belőle. Karöltve persze a kezdetleges vérszomjammal, amit azóta már megtanultam valamennyire kezelni. Bár rémlett még, hogy New Orleansban majdnem meghurcoltak azért, mert megöltem egy nőt… nyilván nem szándékosan. Marcel tuti, hogy odavetett volna az övéinek, ha megint hibázok. Nem pont a gyilkosság volt a gondja mondjuk, hanem az, hogy nyomokat hagytam magam után. Érdekes egy időszak volt, mindenesetre. - Nem haragudhat rád senki ezért, Ruby. Nálam jobban talán senki sem tudja, milyen félni… ilyen helyzetben. Vagy legalábbis hasonlóban – Gyengéden mosolyogtam rá, majd ahogy tovább haladtunk a témákkal, valahogy nehéz volt elkerülni egy bizonyos dolgot. Nem tudtam, bánom-e vagy sem, hogy kimondtam. Nyilván megdöbbentettem a ténnyel, amit ezidáig nem tudott rólam. Némileg zavartan néztem rá, majd megköszörültem a torkomat. - Ezt az ember nem igazán hangoztatja, nem igaz? Sosem tudhatjuk, ki mit gondol rólunk. A másságot alapvetően elítélik és… gúny tárgyává teszik – Szerencsére nekem nem volt ilyesfajta gondom, sosem bántott senki azért, mert a fiúk is vonzottak, bár azok közül is inkább csak egy. A továbbiakra felnevettem röviden. – Űrlény randi? Nem is rossz. De ahhoz kell egy űrhajó – Oldalba böktem mosolyogva, majd nagyot nyeltem. Jólesett beszélgetni Rubyval és úgy éreztem, nem kell titkolóznom előtte; elfogad úgy és olyannak, amilyen vagyok. A „bókra” elmosolyodtam halványan, majd a másik gondolatmenetre elmerengtem egy hosszabb pillanatra. - Hát tény, hogy ez ilyen kétesélyes dolog, de… nem tudom, mi a jobb opció. Hazamenni, szembesülni mindennel, amit magunk mögött hagytunk, vagy inkább továbbra is előre menni és vissza sem nézni? – Sóhajtottam. – Örökké futni gyávaság, de ahhoz, hogy visszanézzünk, több bátorság kell, mint elsőre gondoljuk – Nagyot nyeltem. Tény, elsősorban magamról beszéltem. De talán rá is igaz volt. Aztán végül rávett arra, hogy felkeressem legalább Victort. Nem tagadom, kellett a biztatása, a megerősítése abban, hogy megtegyem. Régóta hiányzott már az a szőkeség, az én örök hercegem; akit sosem kaphattam meg igazán. - Én neked is ugyanezt kívánom, Ruby… te is megérdemled a boldogságot – Bólintottam komolyan, miközben őt fürkésztem, majd ahogy finoman belebokszolt a vállamba, felnevettem. Nem zavart. Jó volt a hangulat, nem feszengtünk és… régóta először most valahogy jól éreztem magam. - Vállalom! Ha ez az ára annak, hogy randira hívd Cedricet – Mosolyogtam rá, aztán bólintottam. – Merrefelé laksz? Elkísérlek. Közben még tudunk beszélgetni is – Fürkésztem, majd felkeltem mellőle a padról és a kezemet nyújtottam neki, hogy felhúzzam onnan. Ha megfogta, meg is tettem, miközben azon agyaltam, mennyire természetes mozdulat volt ez, mármint… semmit nem mozgatott meg bennem romantikus értelemben. A közelsége, a hangja, a nevetése, az illata; semmi. Ha ő lett volna az igazi, biztos, hogy nehezemre esett volna a közelében lenni ennyi ideig. De nem így volt. Viszont Victor mellett mindig is furán éreztem magamat, olyan… gyengének. Mármint olyan értelemben… Megköszörültem a torkomat, és igyekeztem visszarázni magamat a valóságba.
Egy kicsit olyan volt, mintha visszamentem volna a múltba. Újra ott volt mellettem Damien, ahogyan a régi szép időkben, csak ezúttal barátként tekintettem rá. Egyedül ez változott a kapcsolatunkban, mert ugyanúgy meg tudtam vele beszélni mindent, mint azelőtt. Ugyanúgy közel éreztem magam hozzá, s ez - plusz a tény, hogy megszabadultam Jackie-től - ténylegesen visszahozta az életkedvemet. Annyira felszabadultnak éreztem magam, mint már hosszú ideje nem, meg sem tudtam volna mondani már hány éve. A baleset előtti időkben érezhettem hasonlót, de azóta annyi minden történt... Mintha egy másik életben lett volna az a nehéz időszak, amit még emberként ugyan, de már egy egészen más személyként töltöttem. Furcsa volt visszagondolni, hamar el is vetettem ezeket az emlékeket, nem akartam negatív gondolatokat. Teljesen hihetetlennek tartottam, hogy létezik valahol még egy ugyanilyen arcú egyén, Cedric fivére. Nem hittem, hogy egyhamar megismerem, talán soha nem is fogom, az információt azért elraktároztam. Szinte ittam magamba Damien szavait, legalább megtudtam valamit a srácról, aki tetszett, bár kicsit abszurd volt éppen tőle informálódni, ugyanakkor... annyira nem is volt furcsa, hiszen Damien mindig is közel állt hozzám. Még azután is így éreztem, hogy szakítottunk, s nem láttam többé. Volt köztünk egy kapocs, ami még ennyi év után is létezett. Fejemet ingatva kuncogtam, nem tudtam mit hozzászólni, de nagyon érdekesnek találtam a dolgot. Mindig is érdekelt, milyen lehet egy ikertestvér, ha nekem lenne, vajon utálnánk egymást, vagy nem tudnánk a másik nélkül létezni? Egy időben még vágytam is rá, viszont sosem gondoltam, végül megkapom, csak... kicsit másképp. Nem véletlenül mondják; vigyázz, mit kívánsz! - Nem ismerem még annyira, hogy el tudjam dönteni, mit tegyek. Hogyan kezeli a kényes helyzeteket. Mert... nem vagyok ember. - vontam vállat, kicsit elszomorodtam, utáltam a vámpírlétet még mindig, de reméltem, J nélkül meg tudok barátkozni vele. Talán. A kimondott szavaim után viszont rájöttem, kifogásokat gyártok. Alapjuk volt ugyan, de attól még ugyanúgy kifogások voltak. - Félek. Csak... azt hiszem csak ennyi. - Újabb vállvonás, ezúttal halovány mosoly kíséretében. Valószínűleg ezzel ő is így volt, viszont egészen más dolog beismerni őket, mint változtatni rajta, mert az már sokkal nehezebb. Magam sem tudtam, mit fogok tenni. Annyira vágytam egy társra, a magányból elegem volt, s végre tehettem ellene, önállóan, anélkül, hogy valaki átvenné az irányítást tőlem. - Sosem gondoltam, hogy a másik nem is érdekel. - jegyeztem meg azért elgondolkodva, bár fogalmam sem volt, hogyan működik ez, milyen érzés lehet felismerni, talán épp olyan természetes, mint az, hogy az óvodában megtetszik egy másik gyerek. Fel sem tűnik, mégsem tagadhatod le. - De ez nem számít. Az sem érdekelne, ha űrlényekkel randiznál, ameddig az tesz boldoggá. - mosolyogtam rá őszintén, s ezzel próbáltam utalni arra, hogy ezt a bizonyos Victort mindenképp fel kellene keresnie, ha ő az, aki boldoggá teszi. Nem gondoltam, hogy ez ennyiből áll... ha nem kell együtt lenniük, akkor nem gondolna rá ennyit, nem szeretné felkeresni, nem féltené. - Nekem sem tűnt annak. Látszik rajta, hogy rendes fickó. Ha a te barátod volt régen, akkor ez nem lep meg, jó társaságban volt. - vigyorogtam rá. Komolyan gondoltam persze, mert Damien mindig is rendes, kedves srác volt, nem véletlenül szerettem bele egykor. Régen nem hittem volna, hogy képes lennék jóban lenni egy ex barátommal, nagyon furcsának tűnt, de azóta annyi minden történt, s kifejezetten jó érzés volt valakivel úgy beszélgetni, hogy mindent tud rólad. Senkivel nem beszéltem őszintén már sok éve, nagyon jól esett, ezt most megtehettem vele. - Talán ez lett megírva a csillagokban, vagy hogy is szokták mondani. El kellett válnunk a családunktól, talán egy napon újra találkozunk velük, vagy soha többé. - Elfordultam, s a park egyik irányába meredtem, bele a sötétségbe. Nem sokat gondoltam a családomra, tényleg nem álltam közel egyikikhüz sem, s nekem csak a szüleim voltak. Egyiküknek sem voltak testvérei, így sok rokonnal nem dicsekedhettem soha, nagyszüleim sem éltek már, jobban belegondolva nem volt különös, hogy olyan hamar eljöttem otthonról. akkor is így tettem volna mihamarabb, ha nem történik velem semmi. - Látod, nem is olyan nehéz. De aztán tartsd is be! - néztem rá komolyan, mielőtt elmosolyodtam volna. - Csak nyugodtan! Benne van a pakliban, hogy rosszul sül el, de még rosszabb, ha meg sem próbálod. Szeretném, ha boldog lennél, igazán megérdemled. - Nem ismertem olyan embert, aki jobban megérdemelte volna a szerelmet, a boldogságot, főleg azok után gondoltam így, hogy jobban megismertem a múltját. Úgy éreztem meg kellett fogadnom a saját tanácsom, s már valóban úgy gondoltam, meg fogom keresni Cedricet, nem csak üres ígéretet tettem Damiennek. Finoman belebokszoltam a vállába, miután ő oldalba bökött, és csak nevettem, kiélveztem a pillanatot. Annyira jól esett, hogy egy pillanatra még a szememet is lehunytam, érezni akartam, ahogyan a lágy szél az arcomat simogatja, a hajamba kap, a hold tompa fényét, Damien jelenlétét, a jókedvet, nevetést. - Ne szaladj ennyire előre, különben a végén még felkérlek tanúnak! - fenyegettem én is játékosan, mosollyal az arcomon. - Szeretnék még veled beszélni, szóval mindenképp keresni foglak.
A kérdésre, miszerint egypetéjűek-e, elmosolyodtam és bólintottam egy aprót. - Aha. Nagyon durva, de így van – És mindketten szívdöglesztőek. Ezt viszont nem mondhattam ki hangosan, mert Rubynak fogalma sem volt az aprócska titkomról. Újabbat kellett bólintanom, de ezúttal szavakkal nem reagáltam, csak hallgattam, miként tovább beszélt. - Jobb, ha nem gondolod túl. Ha kedveled, akkor ne szalaszd el, csak… csak ennyi – Alig láthatóan vállat vontam. Nem akartam beleszólni, tényleg nem, csak… Cedric megérdemelte volna, ha egy normális lányt kap maga mellé. Féltem, hogy vajon mit fog reagálni a titkomra – azt sem tudtam, egyáltalán jó ötlet-e beszélni róla, de nagyjából ne osztott, nem szorzott semmit. Tekintettel arra, hogy lehet megint évekig nem látom majd, ugye? Láttam a meglepettséget az arcán, még akkor is, ha csak enyhén volt rajta látható. Láttam. Ha az ember nagyon látni akar valamit, akkor tudja, mit keressen. - Mindig is fontos volt, de… de az élet nem azt rendelte el nekünk, hogy együtt legyünk – Vállat vontam, próbálva azt láttatni, mennyire lazán kezelem. Holott nem. Mindig is ő maradt számomra a beteljesületlen szerelem. - Nem hiszem, hogy túlzottan haragudna. Amúgy sem egy haragtartó figura – Elmosolyodtam. – Mármint… régen nem volt az – Helyesbítettem zavartan, majd a földre szegeztem a tekintetemet. Kínos volt. Talán Cedric már réges-rég más ember lett, megváltozott és minden, amit valaha tudtam róla, már nem is igaz. Ebbe csak most gondoltam bele igazán. Sajnáltam Rubyt, mert ő sem azt kapta, amit megérdemelt volna. Az élete fenekestül felfordult és olyanná vált, ami önszántából sosem lett volna. Pont úgy, mint én. Vicces volt valahol, hogy mindketten vámpírként végeztük. A helyzet komikuma, vagy mi. Nem mintha kedvem lett volna mosolyogni ezen. - Pont így érzek. Nem tudnék a szemébe nézni egyiküknek sem – A földet figyeltem. – Szóval megértem, tényleg. A következő mondatok viszont váratlanul értek, először nem is tudtam, hová tegyem a dolgot. Mármint, miért kampányol ennyire azért, hogy felkeressem őt? - Jó-jó, megígérem, oké? – Végül elmosolyodtam, még röviden fel is nevettem zavaromban. – Megkeresem. Tényleg. De… ha rosszul sül el, rád fogom fogni – Fenyegettem, de egyáltalán nem gondoltam komolyan. Viszont tényleg féltem Victor reakciójától. – Viszont van nekem is egy kérésem – Kissé elkomolyodva kezdtem figyelni. – Értesítesz majd az esküvő időpontjáról – Itt már a mosolyomat nem bírtam elrejteni. Oldalba böktem játékosan, majd oldalra döntöttem a fejemet. – Viccet félretéve, tényleg jelentkezz, hogy ment a találkozó – Azt már nem mertem mondani, hogy adja át az üdvözletemet, mert kissé hülyén jött volna ki.
Még mindig hitetlenkedve meredtem rá, mint aki megőrült. Ugyanakkor kettőnk közül ha valaki őrült volt, az én voltam. Csak a fejemet ingattam, nem is tudtam mit szólni. Nehéz volt elhinni, hogy Damien csakugyan ismeri Cedricet, de így volt, nem hazudott, láttam a szemeiben. Érdekesnek tartottam, hogy épp ebben a kisvárosban találkozom mindkettejükkel, s még az is kiderül, hogy Cedric is a szülővárosunkból való... Tényleg hihetetlen volt. - Egypetéjűek? - kérdeztem kíváncsian, bár tulajdonképpen ez nem sok minden változtatott. Normál esetben még semmit sem kellene tudnom a családjáról, vagy a múltjáról, erre tessék. De nem tudtam volna kérdések nélkül elengedni Damient, ahhoz túlságosan érdekelt ez a srác, isten tudja miért. - Fontos volt neked, igaz? - érdeklődtem, bár nem igazán vártam rá választ. - Nézd, csak annyit ígérhetek, hogy átgondolom. Én... nem akarom veszélyeztetni az életét. Viszont fogalmam sincs, hogyan fogom távol tartani magam tőle, ha úgy döntök. - fintorogtam. Az embereknek sem egyszerű ez a szerelem téma, a randizás, ismerkedés, de az én esetemben ez extrán szívás volt. Vámpír voltam, örök vérszomjjal, ráadásul még egy gonosz énem is volt, akit bár elnyomtunk mágiával, de így is féltem, mikor tér vissza. Sosem lehetett tudni, nála nem. Figyelmesen hallgattam Damient, bár nem igazán számított arra, ami következett. Ezt sosem sejtettem róla, de ezek szerint ő sem, egészen Victorig. Nem is tudtam hirtelen, miképp reagáljak erre. A meglepettség kiült az arcomra, de csak enyhén, ez ugyanis nem változtatott semmin. - Ezt nem tudtam. Viszont ha ennyire fontos volt számodra, és még most is az... oké, nem tudok tanácsot adni. Még én magam sem tudom, mit fogok tenni! - kuncogtam. Szerettem volna azt mondani neki, keresse fel mindenképp, ha még most is érez iránta valamit ne várjon, de az ő helyzete sem volt kevésbé bonyolult. Ő is vámpír volt, ráadásul úgy tűnt, nem is ismerem annyira, mint hittem. A múltjáról legalábbis nem tudtam semmit sem. - Semmi baj. Amúgy sem tartozik rám. Ha felkeresem őt és jól alakulnak a dolgok, nem akarom úgy érezni, hogy olyan dolgokat tudok róla, amit ő még nem szívesen osztana meg velem. - néztem rá mosollyal az arcomon. Kicsit elszomorodtam, mert egyikünk élete sem úgy alakult, ahogy kellett volna. Mármint... az én véleményem az volt, senkinek nem kellene szenvednie, nem így. Senkinek sem kellene azon aggódnia, mikor tör rá a vérszomj, vagy mikor jön elő a másik személyisége. Ezek emberfeletti dolgok voltak, amik nélkül is számtalan rossz dolog lenne a világon, s van is. - Úgy tűnik ezt a sorsot szánta nekünk az élet. Tudod, én azóta sem látogattam el a szüleimhez. Egyszerűen nem tudnék a szemükbe nézni. Bele sem merek gondolni, mit éltek át, miután eltűntem. Te tudod, hogy nem álltam túl közel hozzájuk, de mégiscsak a szüleim, igaz? - kérdeztem kissé lehangoltan, bizonytalanul, de egy halovány mosoly még mindig ott játszott az ajkaimon. - Rendben. Neked elhiszem! - vigyorogtam rá. - De csak akkor keresem fel, ha te is felkeresed Victort. - emeltem fel a mutatóujjam, mintegy jelezve, ez a feltételem.
Tényleg a sors iróniájának tartottam, hogy arról a fiúról áradozott, akibe gyerekként azt hittem, belezúgtam. Bár tény, hogy a szexuális ébredésem hozzá volt köthető, ő volt az első, aki megmozgatta a fantáziámat, de az első szerelmem közel sem ő volt. Nem Cedric. Hanem sokkal inkább Victor. Őt viszont talán még a mai napig nem felejtette el a szívem, csak… a körülmények kapcsán elzártam magamban minden gyengéd érzelmet vele kapcsolatban. Hisz sosem tekintett rám többként, csakis barátként. Még akkor is, ha egy este… átléptük a határainkat és lefeküdtünk. Erre a gondolatra kicsit megráztam a fejemet gyengén, majd visszatértem a valóságba; Rubyhoz. - Nem, nem hülyéskedek. Tényleg ismerem őt. Vagy jobb kifejezés az „ismertem” – Vállat vontam hanyagul. Láttam, hogy hitetlenkedik, de a helyében én sem hittem volna el egyből a szavaimat. A világ kicsi volt, de hogy ennyire kicsi legyen, azt nehéz volt elképzelni. A kérdésre bólintottam egyet. - Ráadásul ikertestvérek – Tettem hozzá, de a következőkre kicsit meglepődtem. – Ne tedd. Ne fordíts neki hátat… kérlek – Ezt már egy fokkal halkabban tettem hozzá. Nem tudtam, mennyire sikerült jól a találkozásuk, de azt tudtam, hogy Cedric élete sem volt a legkönnyebb. Főleg, ami a családi dolgokat illette. Nem csak az apja, de tulajdonképpen én is magára hagytam, mert mindent összevetve én… Victort választottam és eltávolodtam tőle. Holott nem érdemelte meg, de ezt akkoriban nem gondoltam át. – Mármint, nem akarok beleszólni. De szerintem kár lenne veszni hagynod őt – Ügyes mentés, Damien. Képzeletben még hátba is veregettem magamat. - Kérdezz csak – Felvontam az egyik szemöldökömet, így néztem rá, miközben ki is mondta, mit akar tudni. Cselesen kihangsúlyozta Cedric nevét, de átláttam rajta. Tudtam, hogy mire megy ki a játék. De nem akartam titkolózni előtte. Nem is lett volna értelme. - Őt is szó nélkül hagytam magam mögött… mint a nővéremet. Lehet, hogy nem kellene felkeresnem, de minden porcikám azt akarja, tegyem meg. Tudod, ő… - Sosem meséltem Rubynak Victorról, vagy a szexuális irányultságomról, de itt volt az ideje erről is színt vallani. Ha már így rákérdezett Victorra. Magam elé néztem. - …ő volt az első, aki… öhm, érted... – Reméltem, konkretizálás nélkül is érti, mire akarok kilyukadni. - De végül megmaradtunk barátoknak. A legjobb barátom volt – Nagyot nyeltem. – És cserben hagytam. Félek, hogy elküld a francba ennyi idő után… vagy hogy utálni fog – Ingattam némileg a fejemet, majd a szemem sarkából a lányra néztem. – Gondolom, az is érdekel, Cedriccel miért nem tartom a kapcsolatot… de ez bonyolultabb, minthogy most vázoljam. – Tényleg nehéz lett volna pikk-pakk szavakba önteni. Túl sok dolog történt hármunk közt anno. Először Cedriccel lógtam állandóan, azt gondolván, mennyire beleestem, de ahogy megismertem Victort, mindez 180 fokos fordulatot vett. Aztán választanom kellett, bár senki sem kényszerített, maximum a köztük levő ellentét és a távolság. Hallgatni kezdtem Ruby tanácsát. Mármint, ez akárhogyan néztem, az volt. Lényegében még mindig arról próbált meggyőzni, hogy keressem fel a nővéremet, de… Heather és Victor két külön téma volt. Bár tény, hogy attól is rettegtem, miszerint Victort bántanám. Nem éltem volna túl azt a kudarcot és fájdalmat, amit neki okozok vele. Azt hiszem, akkor végérvényesen is meggyűlöltem volna magam. - Majd átgondolom. De egyelőre jobb így… talán, ha Victorral jól mennek a dolgok, lesz bátorságom a nővéremhez is bekopogtatni – Merengtem el hangosan, majd ezt követően telefonszámot cseréltünk. Így már biztos voltam benne, hogy nem sorod el minket egymástól újra az élet. Hiszen, ha másképp nem is, de telefonon elérhetjük a másikat, nem igaz? Nem akartam még búcsúzni, nem akartam még sehová sem menni. Úgy tűnt, hogy ő sem. Megölelgettem, talán szorosabban is a kelleténél. - Hát engem is. De tényleg, ne szalaszd el. Jó pasi, hidd el, ha én mondom – Jegyeztem meg mosolyogva, némiképp megbökve játékosan az oldalát. Nem eresztettem továbbra sem. - Ígérd meg, hogy felhívod. Vagy írsz neki egy sms-t. – Pillantottam le rá egy mosollyal. Azt akartam, hogy boldog legyen.
Szavaimra nem reagált, én mégis örültem, hogy elmondhattam neki mindezt. Reméltem, legalább egy kicsit elhiszi, s nem gondolja, szándékosan ejtettem át, vagy direkt bántottam, mert egyáltalán nem erről volt szó. Őt sose lettem volna képes bántani akkoriban, igazából most sem, csak egy esetben, de azt a zavaró tényezőt elvileg sikeresen elnyomtuk bennem. Szerettem volna megnyugtatni őt, emondani ezeket a gondolatokat is neki, mégsem tettem. Elmondtam, amit tudtam, ő meghallgatta, nem kényszeríthettem rá az én gondolataimat, az én nézőpontomat, a múltba pedig már nem mehettem vissza. Ha megtehettem volna, akkor sem változtatok semmin, esetleg elmondtam volna neki, de egész biztos vagyok benne, akkor még nem hitt volna nekem. Most meg már késő volt ezen bánkódni, inkább témát is váltottunk, egyikünk sem akart tovább merengeni a múlton, legalábbis nem így. Örömittasan beszéltem a fiúról, akit tulajdonképpen csak egyszer láttam, mégis belopta magát a szívembe, ezt kár lett volna tagadni. Először azt hittem, talán emiatt nevet Damien, viccesnek találja, ahogyan a srácról beszélek, miközben szinte semmit sem tudok róla. Homlokráncolva meredtem rá, már majdnem megszólaltam, hogy ne legyen gonosz, én is butaságnak tartom, de annyiszor hall ilyet az ember... Aztán megszólalt. Ha lehet, még értetlenebbül néztem rá, talán a fejem is oldalra billentettem enyhén, mert fogalmam sem volt, honnan ismeri. Az első gondolatom az volt, a zongorázás révén ismerheti, hiszen elég híres volt, viszont... túl bizalmasan, személyesen ejtette ki a nevet, mint aki valóban ismeri. - Hülyéskedsz. Ugye? Szórakozol velem. - jelentettem ki magabiztosan. - Bosszút akarsz állni a múlt miatt. - vigyorogtam, egyáltalán nem mondtam komolyan, de nem akartam elhinni, hogy ennyire kicsi a világ. Ilyen nagy véletlen nem lehet, vagy ez tényleg a sors keze, hát akkor igazán szereti összegubancolni azokat a bizonyos szálakat! tovább éztem őt, viszlatva a tekintetét, a testbeszédét. Nem úgy tűnt, mint aki a hazudik, ezzel nagyon is elbizonytalanított, nem tudtam, mit gondoljak. Oké, szóval a volt fiúm ismeri a leendőt. Vagy valami olyasmi, hiszen azt se döntöttem még el, felkeresem-e egyáltalán, mert ha az eszemre hallgatok, békén hagyom, élje csak a halandó életét, anélkül, hogy én veszélyeztetném a létezésemmel. - Ezt nem hiszem el, Damien! - ingattam a fejemet mosolyogva, és felsóhajtottam. - Szóval van egy testvére, huh? Látod, még ezt sem tudtam róla. - újabb sóhaj, ezúttal egy szomorúbb, fájdalmasabb. - Itt kéne kiszállnom ebből. Amíg nem ismerem igazán, amíg még hátat tudok fordítani neki. Nem akarom bántani, mint téged. - lehajtottam a fejem, szégyenkezve, még mindig bántott a dolog, hiszen szenvedett miattam, ki tudja meddig. Talán én tehettem arról is, miszerint az eddigi kapcsolatai halálra voltak ítélve, legalábbis Damien szerint. Egy fiatalkori szerelmi csalódás rá tudja nyomni a bélyeget egy egész életre, ugyanakkor bizakodtam, mégsem így van, s előbb vagy utóbb minden rendbe fog jönni mindkettőnkkel. - Kérdezhetek valamit? - tettem fel a kérdést bizonytalanul, de aztán meg sem várva a választ, folytattam. - Szóval ez a Victor, Cedric fivére... miért akarod felkeresni? - Ártatlan kérdésnek szántam, amire vagy válaszolt, vagy nem, nem erőltettem semmit, bár Cedric nevét kissé hangsúlyoztam, mintha csak miatta kérdezném. Valójában csak érdekelt, miféle kapcsolat fűzte Damient a két testvérhez, és egy kicsit az is izgatta a fantáziámat, miért csak Victort akarja felkeresni, ha Cedric is egykor barátja volt? Mi történhetett köztük, ami elsodorta őket egymástól, a fiú karrierje, egy költözés, vagy... rengeteg opció lehetett, kár is volt találgatnom. - Nézd, apukádról nem tudok nyilatkozni, emrt őt nem nagyon ismertem akkoriban sem, de Heather... - sóhajtottam, nem akartam beleszólni, tényleg nem, tulajdonképpen értettem őt, én sem kerestem fel a szüleimet átváltozásom után, s azóta sem, bár nem is ápoltam velük olyan szoros kapcsolatot. Ugyanakkor el tudtam képzelni, egy testvér min mehet keresztül, különösen akkor, ha kifejezetten kötődik a másikhoz. - Biztosan éli az életét, mert nincs más választása. Viszont sosem felejtett el téged, és mindig üresnek fogja érezni magát a hiányod miatt. Ahogyan te is az ő hiánya miatt. Szóval... nem azt mondom, hogy keresd fel, de talán ezt is megfontolhatnád. - vontam vállat felpillantva rá, többet nem mondtam, emrt tényleg semmi közöm nem volt ehhez. A véleményem elmondtam, ami talán segít neki, veszíteni nem tudok semmit. Megfogadtam magamnak, hogy bátrabban mondom ki mindazt, amit gondolok, ameddig nem sértek vele vérig senkit, s nem okozok túl nagy fájdalmat. Már ezzel is a határokat feszegettem, de bíztam benne, Damien nem érti félre. A telefonom megcsörrent, miután számot cseréltünk, s ez meg is törte kicsit a varázst. Éreztem, a találkozásunk a végéhez közelít, bár volt még néhány téma, amit át kellett rágnunk, vagy amiről jó lett volna beszélni. Én nem akartam magára hagyni, inkább megvártam, amíg ő indul el, vagy ő jelzi, hogy indulni szeretne. Hülyeségnek hangozhat, de nem akartam újra elhagyni őt, még így sem, hiszen egyszer már megtettem, s nem sült el túl jól. - Azért a közös ismerősünk engem nagyon is meglepett. - nevettem, még mindig alig hittem el, hogy ismeri Cedricet, ráadásul régen tényleg ismerte, nem úgy, mint én. - Nekem is. - suttogtam ezt már a vállába, az ölelése nagyon jól esett, egy pillanata a szememet is behunytam, hogy kiélvezhessem. Már nem úgy tekintettem rá, mint egykor, inkább régi ismerősként, s leendő barátként, ám a közelsége még mindig jól esett. Magamba szívtam az illatát, ami még mindig ugyanolyan volt, mint régen, s ez megmosolyogtatott.
Már nem szándékoztam reagálni rá. Értékeltem az igyekezetét, azt, hogy azt szerette volna, ha nincs bűntudatom, ha nem okolom magamat, de bármit is mondott, ezt nem érhette el. Nem érthette, min mentem valójában keresztül miatta. Éveken át hittem valamit, s nem egyik pillanatról a másikra fog megváltozni a fejemben az összkép. Az, hogy nem miattam ment tönkre a kapcsolatunk. De én nem próbáltam többé győzködni, hihetett, amit csak akart. Mintha egy vállrándítás, vagy egy szó bármit képes lenne elérni manapság. Pedig közel sem volt így. Elmerengve figyeltem őt néhány pillanatig, majd elszakítottam róla a tekintetem. Kezdtem kissé nyugodtabbá válni, mikor róla kezdtünk el beszélgetni és arról, hogy talált valakit. Kíváncsian kezdtem hallgatni, de ahogy kiejtette a száján azt, hogy zongorista és azt a nevet, hogy Cedric, így, egy mondatban, kishíján sokkot kaptam. Ráncolni kezdtem a homlokomat, de nem bírtam ki, hogy fel ne nevessek. - Ne már. Kizárt… ez… - A fejemet csóváltam, de még mindig nevettem. Nagy eséllyel Rubynak fogalma sem volt róla, min nevetek, de hamar választ adtam az esetleg fel nem tett kérdésére. – Cedric Sutton, ugye? – Nem bírtam levakarni az arcomról a mosolyt. – A sors iróniája… vagy inkább gúnya. – A lányt fürkésztem, majd lassan szelídebbé vált a mosolyom. – Ismerem őt. Gyerekkori barátom volt. De jó ideje nem láttam már őt. A testvérét akarom felkeresni, Victort – Tettem hozzá halkabban, mégis hangos gondolatként. Victorral rendbe akartam hozni a barátságunkat. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, hogy lehet, elküld a fenébe, de muszáj volt kapaszkodnom belé. Nekem már csak ő maradt, s talán önzőségből akartam feléleszteni a barátságunkat, de… de a szívem mélyén talán több is volt ebben. Hiszen sosem felejtettem el őt. Sosem. Mindig is szerettem őt. Nagyot nyeltem, a kérdésre pedig összerezzentem. - Nem, nem hiszem. Nem akarom, hogy szörnyetegként lásson… és nem akarok ártani sem neki. Másrészt ennyi év után mégis mit mondanék neki? Miért nem mentem eddig haza? Miért nem jeleztem neki, hogy élek? Miért nem… kerestem őt? – Mély levegőt vettem. – Nyilván már réges-rég éli a saját életét, az öccse nélkül. Apám is nagy eséllyel örül, hogy nem vagyok többé az életében. Végül is mindenki nyert azzal, hogy eltűntem. – Így gondoltam. Nem akartam megszakítani Rubyval a kapcsolatot, most, hogy újra egymásra találtunk, bár közel sem úgy, mint régen. Bár vicces volt: nem is vágytam úgy rá, mint régen. Inkább csak az emlékek, a nosztalgikus érzések ragadtak kissé magukkal. De inkább barátot láttam már benne, mintsem a nőt, akibe nap, mint nap… bele tudnék szeretni. (Igen, én és a romantikus fejem: szerintem a szerelem olyan, hogy minden nap egy kicsit jobban beleszeret az ember a másikba. A másik felébe.) Biccentettem Rubynak, majd elvettem a telefont és megcsörgettem őt. - Meglepni? Kétlem. – Némileg csillogó szemekkel néztem őt, majd ha nem bánta, magamhoz húztam és megöleltem. – Örülök, hogy jól alakulnak a dolgaid és hogy találkoztunk… komolyan. Sokat jelent ez nekem… - Motyogtam szinte a nyakába fúrva az arcomat, amennyiben nem szakadt el tőlem egyből. Nem akartam még búcsúzkodni, de nem tudtam, Rubynak mik a tervei.
Kezdőlap
:<3: 
