Cedric & Ruby

Szavai, s mozdulatai után akaratlanul is kibuggyan belőlem egy nevetés. Nagyooon rég éreztem magam ennyire felszabadultnak, tényleg. Sőt. Évek óta nem szórakoztam, egyáltalán, kontaktba is alig kerültem emberekkel, ha mégis... J tett róla, hogy ne így legyen. Elhessegettem a gondolatokat újfent, egyszerűbb volt az alkohol miatt, ami csak azét volt rám máris hatással, mert nem nagyon éltem vele. Amúgy még bőven szükségem volt italra, hogy elérjem a részegséget, bár azt nem akartam. Csak egy kicsit jól szórakozni, ezzel a csodás pasival mellettem. - Szerintem te sok mindenben zseniális lehetsz. - Igen, miután kiejtettem a számon, rájöttem, hogyan is hangzik, már mindegy volt. Ez az este a kétértelmű mondatoké, a flörté, a szórakozásé volt, mindazé, amit máskor nem engedtem meg magamnak. Egy kicsit elpirultam ugyan, de legalább a fejemet nem kaptam el, ahogyan a pillantásomat se. Volt elég bátorságom még így is őt nézni, talán azért, mert lehetetlen volt nem ránézni, s nem csak azért, mert hihetetlenül jóképű volt.
Hagytam, hadd hízelegjen, még akkor is, ha tudtam, baromira nem tud rólam semmit. Nem tudja, nem egyedül én lakom ezt a testet, ám nem iskelett erről tudnia. Ez csak egyszeri alkalom, soha többet nem látom, ami... nehéz lesz. Egyrészt elkerülni egy ekkorka városban, reméltem, hamar lelép, hiszen én nem tehettem, másrészt tudtam, hogy fel akarom keresni. Egyik gondolatom a másik ellentéte volt, még én sem tudtam követni saját magamat. A csók után már végképp azt gondoltam, hogy elment a maradék eszem is, azok az agysejtjeim is elpusztultak, amikre J és a baleset nem volt hatással... Nem tudtam megálljt parancsolni a tetteimnek. Megragadtam a poharam alatti szalvétát, és addig kotortam a táskámban, ami vállamon lógott, mígnem találtam egy tollat. Tudtam, hogy nálam van, elég gyakran írtam saját magamnak üzeneteket, hogy emlékezzek bizonyos dolgokra. Lecsuktam a billentyűk fedelét. Ráfirkantottam a telefonszámom a szalvétára, s elécsúsztattam a saját szalvétáját, a tollammal együtt. Felvont szemöldökkel néztem rá, s magamban sürgettem, siessen, mielőtt észhez térek, s elrohanok. Mégis mi a fenét művelsz, Ruby?! Egy hang élesen visított a fejemben, az én hangom, ahogy megpróbálom visszafogni magam, de... nem ment. A szalvétát, amin az én számom volt, szintén odaraktam a billentyűket eltakaró fedélre.
Csak néztem őt, a száját, ahogy a szavakat formálta, és... nagyot nyeltem. Még hogy én forgatom fel az övét! Fogalma sem volt róla, ő mit mávelt velem, hogy... hogy teljesen kikészített, kifordított önmagamból, s durvább hatással volt rám, mint az alkohol. Hirtelen egy drogosnak éreztem magam, akinek feltétlenül szüksége van a napi adagjára. Újra és újra. Nem tudtam betelni vele, s ez egyszerre volt csodálatos, valamint ijesztő is. Nagyon ijesztő. Nem akartam elszakadni tőle, de tudtam, hogy nem is olyan sokára kénytelen leszek rövdire zárni ezt az egészet, mielőtt tényleg nem tudok elszakadni tőle. Veszélyes játékot űztem, Cedricnek fogalma sem volt róla mennyire veszélyeset. Hogy mégis mibe rángattam őt bele, miféle következményekkel járhat, ha ez kitudódik... Nagyon aggódni kezdtem, mindezt jól leplezve, talán az italok hatása volt ez az oldottság. Alig tértem magamhoz a második csók után... de szavai valamit kiváltanak belőlem, s újra odahajolok, hogy repetázzak. Nyelvem ezúttal óvatosan a szájába tolakodott, ha engedte, s nagyon nem tudtam elhúzódni tőle, pedig egyre fogyott a levegő, nem mintha számított volna.Zihálva húzódtam el tőle, s intettem a pultnál ácsorgó alaknak, hogy töltse újra. Megint. Kellett valami, ami még jobban ellazít, emrt attól féltem, felrobban a fejem a vágytól. Elképedve meredtem rá, miután újra megszólalt, tényleg alig találtam a szavakat. - Te most tökéletesen szavakba foglaltad a gondolataimat. Csak épp... én nem tudtam volna megfogalmazni sem. - nevettem. - Teljesen elvetted az eszem, Cedric. Mégis...ki vagy te?! - Tovább nevettem, s egy kicsit oldalba böktem. Még sosem volt rám senki ilyen hatással, igaz, nem sok tapasztalatom volt a szerelemben.

carry you ||  || kredit || inspirate by

Jólesnek a szavai. Bár az az igazság, hogy nem adok mások véleményére, legalábbis eddig így volt. Ruby pillanatok alatt mindent megváltoztatott. Ő bármit mond, számít nekem.
- Pedig szerintem zseniális "backstreet boy" lettem volna. - Még egy gyors tánclépést is bemutatok poénból, de lehet, ezt inkább hanyagolni kellett volna. Most rájöhetett, mennyire nem erősségem a táncparkett beragyogása. Nahát, zavarba hoztam. Kérdés persze, hogy a bókjaim vagy a röhejes botladozásom által sikerült-e ezt elérnem. Mert rohadtul nem mindegy.
- Nem hinném, hogy van olyan, akit nem nyűgözöl le. - Azt meg végképp nem, hogy miután több hétig Ruby közelében van az illető és még jobban megismeri, ez a fajta úgymond "rajongás" irányába hirtelen megszűnne. Ugyan. Aki egyszer megkedveli ezt a lányt - ami nem nehéz -, soha többet nem lesz képes másképp érezni iránta, nem fogja megunni. Lehetetlen. Miután a dal végére érünk, én pedig úgy gurítom le az előttem árválkodó poharam tartalmát, mintha legalábbis valami alkoholista tróger lennék, aki a napi piaadagjáért klimpíroz bárokban. Most képzelődöm vagy tényleg közeledik felém? Ha az érzékeim nem csalnak, az arcomat is megérintette. Ahogy az ajkunk összeér, rögtön megfogalmazódik bennem, hogy rohadt rég nem álmodtam már ilyen szépet. Ja, hogy ez nem álom? Erről illő lenne az agyamat is meggyőzni, mert nem hiszem el, hogy valóban ekkora mázlim legyen. Ide jövök egy kisvárosba, amit még néhány térképről is simán lehagytak, annyira az isten háta mögött van, erre itt találok rá arra a nőre, aki végre megmozgat bennem valamit? Már-már túl szép, hogy igaz legyen. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy senki nem lesz rám ilyen hatással, erre tessék. Ahogy elválnak egymástól az ajkaink és belenézek a gyönyörű szempárba, eldől a sorsom. Egy apró mosoly kíséretében a füle mögé tűröm a vörös fürtjeit, ezúttal pedig én csókolom meg őt, miközben közelebb húzom magamhoz. Utána az orromat az övéhez érintem és veszek egy mély levegőt.
- Alaposan felforgattad a világomat, remélem, tudsz róla. - Kiszalad belőlem egy halk nevetés. Most mihez kezdjek? Nem azért jöttem ide, hogy szerelmes legyek. Mármint...nyilván nem lettem az félóra leforgása alatt, mivel...az ugyebár lehetetlen. Ugye? Én csak anyát akartam meglátogatni, na meg egy kicsit el akartam szakadni a rivaldafénytől, hogy pihenhessek. Még csajozni sem akartam, hogy jól kiszórakozzam magam valakivel. Ebből is látszik, hogy ember tervez...
- Ruby... - Azt sem tudom, mit mondjak neki. Az igazat megvallva azt sem tudom eldönteni, hogy mihez lenne több kedvem: órákig beszélgetni, hogy jobban megismerjem vagy addig csókolni, míg el nem zsibbad a szám. Nos, mindegyiknek az lenne a következménye, hogy még jobban elvarázsol ez a szépség, és akkor mégis hogy váljak el tőle, amikor eljön az ideje? Ugyanis előbb-utóbb kipukkad ez a kényelmes és jelenleg csodaszépnek tűnő buborék. Csak rövid időre jöttem Mystic Fallsba, ha nem is holnap, de nemsokára továbbállok. Lényegében visszatérek a vándorló életformához, ami nem épp a hosszútávú kapcsolatok fellegvára. Őt pedig nem kérhetem meg arra, hogy adjon fel mindent és tartson velem. Főleg nem így, hogy alig ismerem.
- Még soha nem éreztem magam ennyire szabadnak, mint veled...ugyanakkor ennyire láncra verve sem. - Gondolok itt a nagy dilemmámra. Érdekes, milyen könnyen kiszaladt a számon az igazság. Valahogy meg sem fordul a fejemben, hogy kiszínezve adjam elő a gondolataimat. Ruby-val őszinte akarok lenni. Mindegy, Rómát sem egy nap alatt építették, ráérek a jövőn aggódni. Újabb csókot lehelek az ajkaira, közben pedig áldom a folyton költöző anyámat, amiért így idesodródhattam.

Cedric & Ruby

Nem ismertem őt, csupán a dallamot, amit játszott. Csak most botlottam belé, mégis közelebb éreztem magamhoz, mint eddig bárkit. Hiába osztoztam egy testen valakivel, az egészen más érzés volt. Cedric mellett az a lány lehettem, aki sosem voltam, de aki mindig lenni akartam. Mintha Csodaországba csöppentem volna, ami annyira furcsa és különös, mégis itt ébredtem rá, ki vagyok valójában, s mi kell nekem. Hogy mit akarok, ami pontosan megegyezik azzal, amit nem kaphatok meg. Cedric volt az én Csodaországom, az én őrült kalaposom, aki segít tisztán látni, de akitől el kell szakadnom. Mindezzel persze nem foglalkoztam, csupán hátsó gondolatok voltak, az elmém eldugott zugában pislákoltak, mint egy kialudni készülő lámpa.
Úgy tűnt, a kérdésem miatt gondolkodóba esett, nem volt egyértelmű a válasza, valahogy mégis őszintébbnek tűnt úgy, hogy nem vágta rá azonnal a választ. Nem egy begyakorolt szöveget mondott, amit talán egy fanatikus rajongónak mondott volna, vagy egy interjún. Komolyan elgondolkodott rajta, mintha még ezelőtt soha senki nem kérdezte volna tőle. Az lehetetlen, nem? Vagy talán soha, senki nem volt még igazán kíváncsi őrá, csak arra, amit csinál. Ez egy kicsit szomorú gondolat volt, de valószínűleg igaz, amitől csak még közelebb éreztem magamhoz. Én is magányos voltam, s egyre inkább úgy tűnt, a maga módján ő is az. - Sírni tudtam volna, ahogy oldalra pillantottam, és ő ott volt mellettem, egészen közel. A látványa csodálatos volt természetesen, ám egy pillanat erejéig minden rossz visszakúszott a fejembe, nem akartam elválni tőle. Visszanyeltem a rossz érzéseket, majd mosolyogva néztem rá. - Te semmiképp nem lettél volna tucatzenész. Akkor sem, ha csatlakozol valami elcsépelt nevű fiúbandához. - a mosoly nem hervadt le az arcomról, sőt, mellé pír is költözött, éreztem, mert pokolian égni kezdett az arcom. Valahogy mégis természetesnek hatott, hogy mellette ülök egy zongoránál, és bókolok neki. Nagyon különleges személynek tűnt, igazán elbűvölő volt, teljesen az ujja köré csavart, pedig nem erőlködött - talán épp ez volt az oka. A szavai hallatán felnevettem, olyan könnyedén, mint talán még soha, és annyira jól esett! Ilyen a boldogság. S ennél boldogabbnak még nem éreztem magam. - Hidd el, nem lennél ennyire lenyűgözve, ha össze lennél zárva velem hosszú hetekig. - viccelődve mondtam mindezt, miközben teljességgel komolyan gondoltam. Nem kerülhetek közel hozzá, sőt, soha többet nem láthatom, mert akkor... kiderül az igazság. Az, mennyire nem illek az ő világába. Mennyire nem illünk.
Ahogy megéreztem a kezét az enyémen, egy pillanatra levegőt sem mertem venni, aztán lágy hangja eléggé megnyugtatott ahhoz, hogy ne akarjak újra elszaladni. Hagytam, hogy vezessen, ahogy kérte, valószínűleg bármit megtettem volna neki, ha így kéri. Arra a pár rövid percecskére teljesen kiürült az elmém, a világ pedig megszűnt létezni, csak ő meg én voltunk a teremben, meg az a csodás dallam, amit ő diktált, amit közösen kreáltunk. Az érintése feltöltött energiával, a bőröm felforrósodott ott, ahol hozzám ért. Ahogy elszakadt tőlem, valami fájdalmas érzés szorította össze a gyomromat. Én is az italomért nyúltam, és hozzá hasonlóan kiittam az utolsó cseppig a tartalmát, mintha az alkohol segítene rajtam. Igazából sokat segített, de ez a mennyiség még bőven kevés volt ahhoz, hogy hasson rám, legalábbis a lerészegedéstől messze álltam. Egyáltalán nem zavart az ő idegessége, a sajátom tompította, plusz baromi aranyos volt. A kérdésre nem feleltem, csak néztem rá néhány rövid másodpercig, aztán valószínűleg a maradék józan eszemet is elveszítettem. Gondolkodás nélkül hajoltam közelebb hozzá, egyik kezemet az arcára helyeztem, hogy közelebb vonhassam magamhoz, majd ajkaimat az övéire helyeztem. Óvatos csókot nyomtam rá, mintha attól félnék, hogy elpárolog, vagy csak fogja magát, és faképnél hagy. Nem gondolkodtam, valóban, de elragadott a hév, úgy éreztem szükségem van a közelségére.

carry you ||  || kredit || inspirate by

Ruby kérdése alaposan gondolkodóba ejtett. Részben azért, mert korábban senki sem tette fel nekem, holott igazság szerint igencsak a klisé kategóriába esik, részben pedig ebből következően azon morfondírozom, hogy mégis hogy nem jutott eszébe még egy riporternek sem rákérdezni, miért épp a zongora mögött ülve csináltam magamnak karriert? Melyik bolygón élnek ezek? Basszus...még csak normális választ sem tudok adni a kérdésre. Na jó, valamit muszáj mondanom, mert a csend kezd furcsán kínossá válni.
- Hmm... - Eddig jó, csak most egy kicsit bővebben, Cedric. - Azt hiszem, nem akartam tucatzenész lenni. Meg úgy voltam vele, a zongoristák nem olyan felkapottak, hogy a reptérig üldözzenek a rajongók. Hát...végül kiderült, hogy tévedtem. Ez az én formám. - Mosolygok a mellettem ülő lányra. A bár halvány fényei olyan szögben vetülnek rá, hogy csak még szebbé teszik az egyébként is gyönyörű arcot. Oké, mi a fene történt velem? Mintha nem is én lennék. Az egómra tett megjegyzését hallva a mosolyom széles vigyorrá növi ki magát. A zongorához érünk, ő pedig leüt két billentyűt. Kb. ilyen lehet hallgatni az angyalok hárfázását. Már ha persze léteznek. Azért egy gyors poént megengedek magamnak.
- Nahát, simán mehetnél koncertezni Elton Johnnal. Fel is hívom. Vagy várj...nem, semmiképp nem kaphat meg. Inkább a következő turnémra magammal cipellek. - Közlöm mindezt szarkasztikus éllel a hangomban, holott az a nagy helyzet áll fenn, hogy egy részét nagyon is komolyan gondolom. Nem lenne ellenemre, ha a koncertjeimen ezentúl ő is ott lenne. Muszáj kisöpörnöm ezeket a gondolatokat a fejemből, mert nem vezetnek semerre, mindössze én fordulok ki lassan teljesen önmagamból. Egy halvány mosoly kíséretében leülök mellé a padra, és anélkül, hogy végiggondolnám, a kezeimet az övéire helyezem.
- Segítek, csak hagyd, hogy az ujjaim vezessenek. - Ez most tényleg az én hangszínem volt? Még sosem szólt ilyen...nevetségesen lágyan. Megköszörülöm a torkom, mert hiába ittam ki a poharam tartalmát kb. kettő perccel ezelőtt, úgy érzem, teljesen kiszáradt. Gyorsan intek is a csaposnak, hogy töltse újra mindkettőnk poharát, aztán hozza a zongorához. Nem várom meg, míg ideér, mert már így is túl kínosra nyúlt a csend, szóval belevágok. Finoman vezetem az ujjait a zongora billentyűin, közben pedig óvatosan, szinte (reményeim szerint) észrevétlenül fürkészem az arcát, aztán a dal végére érve lehúzom a zongora tetején percek óta várakozó italomat. Már szemeztem vele eddig is, de annál égőbb nem történhetett volna, ha nekiálltam volna zongorázgatás közben piálni. Ja, mert az sokkal jobb, hogy az utolsó akkord leütése után egy tizedmásodpercet sem várva döntöttem magamba az alkoholt. Szerintem még levegőt sem vettem előtte.
- Na? Ugye, hogy nem is olyan nehéz? - Próbálom oldani a feszültséget. Bár lehet, hogy ez a feszkó csak az én fejemben létezik, és valójában Ruby tök felszabadult mellettem. Aha, persze, nyilván.

Cedric & Ruby

Cedricnek valahogy sikerült azt elérnie, amit senki sem tudott évek óta. Nem ő volt az első srác, aki leszólított, aki az asztalomhoz ült, de ő volt az első, akinek ezt hagytam. Épp emiatt nem kellett volna engednem, hogy közeledjen, mert ő teljesen más volt, mint a többi srác, ezt az első pár percben leszűrtem. Az arcára volt írva, hogy rendes, tisztességes, mindemellett pedig iszonyatosan jóképű volt, és az isten szerelmére, még zongorázni is tudott! Ha létezik olyan ember, aki megközelíti a tökéletest, hát ő biztosan. Valamiért viszont azt gondoltam, hogy biztosan defektes, mert hát hasonló vonzza a hasonlót - az én esetemben legalábbis, a túlságosan különböző emberekkel nem tudtam mit kezdeni.
Meglepett, hogy nem nézett komplett idiótának, miután elszavaltam egy idézetet, a legtöbb ember ilyet negyven alatt nem csinál, s még akkor sem feltétlenül irodalomról cseverészik egy bárban. Sőt, mintha tetszett volna neki, hogy ennyire megered a nyelvem mellette, mert hát, tudnia kellett, hogy ő van rám ilyen hatással. - Ez most lehet irtó hülye kérdés lesz, de miért pont a zongora? Nagyon tetszik, ha egy pasi zongorázik, nem azért, csak... - Oké, ez már kibukott, most már abba ne hagyd! - Mi vesz rá valakit, hogy zongorázni tanuljon? Miért pont ezt a hangszert választottad? - kérdeztem érdeklődve, egyrészt, mert tényleg kíváncsivá tett, másrészt nem akartam pedzegetni, hogy miért gondolkodott el ezen. Zongorázni nyilván szeret, így gondolom a média lehet az oka, a rengeteg rajongó, a nyilvánosság... Valahogy nem olyan fazonnak tűnt, aki szereti az ezzel járó cécót. Ráadásul ez nem épp egy első találkozásos téma, na nem mintha az autóbaleset az lenne, de azzal én is csak a felszínt kapargattam. - Azért nem barlangban élek. A jó zenét felismerem, maradjunk ennyiben. Nehogy csorba essen az egódon! - Én, meg a viccelődés. Olyan rég volt már, hogy szarkazmus nélkül viccelődtem valakivel.. Mintha egy párhuzamos univerzumba kerültem volna, ahol én Én vagyok, de valahogy mégse. Vagy egy lányregény szereplője vagyok, csak nem tudok róla. "A világ a feje tetejére állt, és eltűnt belőle minden rossz, mert a közelében voltam". Borzalma, borzalmas gondolatok, Ruby. Elképzeltem, ahogy J nevet a háttérben, és ettől valahogy egy pillanatra még az életkedvem is elment. Aztán ránéztem Cedricre, és nem tehettem róla, de újabb nyálas gondolataim támadtak, amitől a gyomrom görcsbe rándult, mert aggódtam, mi lesz a mai este után. Hogyan válok majd el tőle, tudván, hogy többé nem láthatom? És... elég erős leszek hozzá, hogy elengedjem? - Hogy milyen igazad van! - jelentettem ki vigyorogva, mert minden voltam, csak unalmas nem, de közben végig arra gondoltam, hogy nem is tudja, mennyi minden rejlik ez az arc mögött. Rögtön két személy, egy helyett, és ahogy újra erre gondoltam, megint a futás tűnt a legjobb megoldásnak. Csak kiszakítani a kezem az övéből, és elfutni, vissza sem nézni, csak futni. Mégsem tettem semmit, azon kívül, hogy hagytam magam a zongorához kísérni, de esküszöm ordítottam belül, és majd' ketté szakadtam, mert az agyam teljesen mást súgótt, mint a szívem. Lassan leültem a padra, a billentyűzet fölé helyeztem az ujjaim, és... teljesen hülyén éreztem magam. Na, most hogyan tovább, Ruby? Soha nem tanultál zongorázni, az általános iskolai zeneórákból pedig nagyjából semmi sem maradt meg. Lenyomtam egy fehér billentyűt, majd egy feketét, és rögtön ezután Cedricre néztem. - Nem tudom, mit gondoltál, de fogalmam sincs, mit kell csinálni ezekkel az izékkel. Azt sem tudom, hogyan tud bárki is hangszeren játszani, szóval komolyan le a kalappal előtted. - igyekeztem a vállam fölött az arcára összpontosítani, s azon gondolkodtam, ha egyetlen vonása is arról árulkodik, hogy hülyénez néz engem, merre fussak, hogyan jutok ki innen a leghamarabb. Ha pedig nem néz hülyének, melyik bolygóról jött?

surrender ||  || kredit || inspirate by

Mintha kicsit feszélyezve érezné magát. Valami rosszat mondtam? Talán a pszichopata lét témája vágta mellbe? Gondolom, nem épp megnyugtató egy kvázi vadidegen szájából ezt a szót hallani. Bocsánatkérő pillantást vetek rá, aztán jó ideig nem is szólalok meg. Ahogy Carroll-tól idéz, elmosolyodom, ám egyebet nem reagálok. Nagyon tetszik Ruby hozzáállása az élethez és a világhoz. Ritka az ilyen ember. Egyre jobban becsülöm a sorsot, amiért az utamba sodorta ezt a lányt. A kérdésére végül felkapom a fejem, viszont lényegében levegővétel nélkül rávágom a választ.
- Igen, sokszor. - Bizonyára ez most meglepi, már csak abból is kiindulva, hogy nálam szintén elérték a szavaim ezt a hatást. Igen, megdöbbentő még számomra is, milyen könnyedén tört utat magának az őszinteségem szikrája. Nem szoktam ennyire közvetlen lenni, sosem nyílok meg senkinek, pláne nem ilyen hamar. Az ehhez hasonló kérdésekre pedig rendszerint kitérő választ adok vagy egyenesen hazudok. Már szinte meg is szoktam, hogy folyton azt kell felelnem, minden rendben, akár még évtizedekig is klimpírozgatnék folyamatosan, apróbb megszakításokkal, amikor eszem, alszom vagy más emberi szükségleteimet elégítem ki. Erre tessék. Elég volt ennek a csinos vörösnek nekem szegeznie ezt a már-már megszokott kérdést, és máris kibukik belőlem az igazság.
- Azért az jólesik a lelkemnek és főleg a büszkeségemnek, hogy a zenémet sikerült beazonosítanod. - Jegyzem meg poénból pöffeszkedve, miközben szélesen vigyorgok és oldalba bököm a mellettem ülő szépséget. És valóban úgy gondolom, ez nem mindennapos. Mármint bevallom töredelmesen, nem néztem volna ki Ruby-ból, hogy zongorajátékokat hallgat. Inkább a harmincas-negyvenes nők szoktak a karjaimba ájulni, ha meglátnak. Na nem mintha Ruby-t a padlóról kéne felmosnom a nyáltengerből, amit hagyott a látványomtól, de akkor sem gyakori, hogy húszas éveikben lévő hölgyek ismerik a munkásságom. Mondom ezt úgy, hogy én sem töltöttem még be a harmincat. Jó, de én világéletemben különc voltam, mondhatni orvosi eset, szóval ez mellékes.
- Unatkozni? Ugyan, ezt már abban a pillanatban kizártnak tartottam, amint megláttalak. - Basszus. Nos, éppen emiatt nem vagyok szócséplő. Sőt ha csak tehetem, a szerzetesek némasági fogadalmaival vetekedve tartom a számat. Ugyanis ha olykor-olykor elengedem magam, a nyelvem a kelleténél jobban megered, és anélkül csúsznak ki a számon a szavak, hogy alaposan átgondolnám őket. Ahogy most is. Késő bánat, még a végén jól sül el a dolog. Szerintem már így is leszűrte, hogy azóta körülötte forgok, hogy észrevettem őt itt a bárban. Szóval ennél őrültebbnek már egyébként sem tarthat. Vagy csak ezzel nyugtatom magam. Na, de végre ki tudok csikarni belőle egy zongorajátékot. Legalábbis megtettük a hangszer felé az első apró lépést. Szó szerint. Most én megyek ilyen lassan, hogy minél tovább foghassam a kezét vagy szimplán a világ lassult le körülöttünk? Akárhogy is nézem, mindkét opció giccses. Én pedig nem szoktam ilyen lenni.
- Oké, huppanj le, én meg majd segítek, ha elakadnál. Ne aggódj, nagyon ügyes leszel. Vigyázok rá, hogy ne égesd be magad.- Kacsintok rá, és igyekszem egy nyugodt férfi látszatát kelteni, holott már tűkön ülve várom, hogy nekifeszüljön a zongorának és megmutassa, van-e keresnivalója az iparban. Bár jelenleg úgy érzem, annyira elcsavarta a fejem, hogy már akkor is őrült módon megtapsolnám, ha most kiderülne, nincs nála bénább az univerzumban.

Cedric & Ruby

Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy álomban lennék. Valahogy túl szép volt a mai este ahhoz, hogy a valóság legyen. Rég ébredtem fel úgy, hogy ennyire biztos voltam önmagamban, abban, hogy nálam az irányítás, és nálam is fog maradni, legalábbis addig biztosan, míg álomba nem szenderülök. Viszonylag nyugodt is voltam, ami nem sűrűn fordul elő nálam, s amióta csak leült hozzám ez a fantasztikus srác, még a jókedvem is előmászott az odújából. Egy különleges este volt ez, így már kevésbé aggódtam a holnap miatt. Arra még csak gondolni sem akartam, hogy J ártani fog neki, nem élhettem félelemben egész életemben. Jó lett volna még a balesetem előtt találkozni Cedrickel, mikor még normális voltam, mielőtt vámpírrá váltam, vagy mielőtt Jacquelin az életembe lépett volna. Mindennél jobban szerettem volna visszakapni a régi életem, a régi önmagam, de ez egyelőre nem volt opció. A szavai megnyugtatóak voltak, mert nem nézett hülyének a mese miatt, ugyanakkor nyelnem is kellett egy nagyot, mielőtt rémületemben lefordulok a székről. Görcsösen megkapaszkodtam a székbe, és egy zavart mosoly került az arcomra. "Persze a pszichopata jellemvonástól eltekintve." Ez bennem is megvolt, a másik énem teljes mértékben így írtam volna le én is. Nem én voltam, mégis... rosszul esett a dolog. Tudtam, ha valaha is elárulnám neki, nem fogadná el, talán még félni is kezdene tőlem, nem ez lenne az első alkalom. Erőt vettem magamon, és igyekeztem nem tönkretenni ezt az estét, hiszen jogosan érez mindenki ember így. A pszichopaták veszélyesek, kiszámíthatatlanok. Én is félek Jackie-től, csak az a különbség köztem, és más emberek között, hogy én néha napján tudok felette uralkodni. - Szerintem teljesen józan volt. Csak épp másképp látta a világot. Tudod... "A képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint nem látni azt, amit mindenki lát." - idéztem az írótól, és most már egyáltalán nem szégyelltem, hogy még csak utána sem kellett néznem az interneten, fejből tudtam, mint valami megszállott. S részben az is voltam, imádtam ezt a történetet, ahogy Lewis Carrollt is. Ahogy tovább beszélt, az ő tekintetében is ült valami, ami miatt a viccelődése félig komolynak tűnt. Minden vicc mögött van igazság, ahogy mondani szokták, az ő esetében is ez lehetett a helyzet. Nehéz lehet híresnek lenni, én sosem értettem, az a rengetek színész és zenész hogy a fenébe csinálja, bizonyára neki sem egyszerű. Nevettem a viccelődésén, de aztán komolyabb arckifejezésre váltottam, és igyekeztem felvenni vele a szemkontaktust. - Gondoltál már arra, hogy tényleg befejezed ezt az egészet? - Talán túl komoly a kérdés, főleg egy idegentől, de az ember sokszor őszintébb tud lenni azzal, akit alig, vagy egyáltalán nem ismer, mint azzal, akihez közeli kapcsolat fűzi. - Úgy értem, biztosan nehéz lehet így élni az életedet. Bárhol megtalálhat a média, vagy a rajongók. Hiszen még én is felismertem a zenédet, pedig jóformán nem is követem a zenei eseményeket, vagy úgy egyáltalán a világ dolgait. - Talán nem kellett volna tovább beszélnem, a végén még dilisnek néz, valami remetének, akicsak úgy éli a saját kis világát, minden mást kizárva, de... jobb volt nekem így. Elég volt a saját problémámmal foglalkoznom, másra nem igazán jutott időm.
Nagyot sóhajtottam, nem igazán akartam erről beszélni, de ha nem érintek semmilyen lényeges dolgot, akkor talán nem lesz gond. Miért is ne beszélhetnék a baleset részéről? Végül is, nem én vagyok az egyetlen, akinek autóbalesete volt, és semmi baja. Legalábbis látszólag. - Néhány évvel ezelőtt. Elég súlyos volt, és sok időbe telt a felépülésem. Legalábbis a mentális része, amit az orvosok gyógyszerekkel akartak megoldani. Mondanom sem kell, nemet mondtam rájuk, nem szedtem őket, ami a szüleimnek nem tetszett. De tudod, nem mindenre megoldás az a sok gyógyszer, amit az orvosok beléd akarnak tömni. Most már jól vagyok. - kicsit elcsuklott a hangom a végén, de abban bíztam, hogy másnak tudja be, nem hazugságnak. Végtére is, elég személyes dolgot osztottam meg vele, amitől már eleve zavarba jöttem. Mégis szerettem volna őszinte lenni, már amennyire ez lehetséges, ennél többet úgysem mondhattam. A gyógyszerek valóban rontottak a dolgon, de a valódi probléma a vámpírvér volt, ami mágikus módon egy betegségből egy másikat kreált, ám erre számítanom kellett volna. Ostoba voltam akkoriban, naiv, és borzasztóan zavarodott a baleset utáni időkben, elég volt egyetlen természetfeletti lény, hogy sutba vágjak mindent, és magam is szörnyeteggé változzak. Akkor jó ötletnek tűnt, ma már visszacsinálnám, ha tehetném. Sokkal jobb volt tablettákon élni, mint egy másik személyiséggel. - Nem fogsz itt unatkozni? Vagy ennyire belefáradtál a nagyvárosi életbe, hogy lecseréled Mystic Fallsra? - vigyorogtam, mintha nem épp az előbb ismertem volna be, hogy őrült vagyok, vagy mi. Mentális problémák... ugyan már, ki beszél ilyenről egy idegennek? Valami nagyon nem stimmelt velem, túl őszinte voltam vele, de baromira jól esett. Ráadásul ha nem viccelődök, akkor egészen biztos, hogy még ennél is vörösebb lesz a fejem, s talán felrobban nagy zavaromban. Ösztönösen belecsúsztattam a kezem az övébe, arra még csak nem is gondoltam, hogy mi lesz, ha tényleg leültet a zongora elé. Ha kettesben lennénk, is kínos volna, na de mindenki előtt? De már nem fordulhattam vissza, hülyét csináltam volna magamból. Felálltam, és ha megindult a zongora felé, követtem őt, a kezét el nem engedve. Túlságosan is jó érzés volt fogni, amitől egyszerre szerettem volna azonnal elengedni, majd elszaladni, s el sem engedni többé.

869 szó|| surrender ||  || kredit || inspirate by