Arianna & Ruby

When two lunatic meets

Mi az, Arianna, csaknem félsz? – hallottam meg a gúnyos hangot a fejemben, ami miatt egyből ökölbe szorítottam a kezemet, olyan erősen, hogy a körmöm a bőrömbe vájt, és a vérem kiserkent. Ezt azonban szinte meg sem éreztem, csak arra koncentráltam, hogy Carát a helyén tudjam tartani, és ne hagyjam, hogy átvegye az irányítást a fejem felett. Épp ezért a provokálására nem is reagáltam semmit, csak igyekeztem elterelni a gondolataimat, olyanokra gondolni, amiket ő egyértelműen utált. Kedvesség, segítőkészség, gyengédség. Eszembe idéztem azokat az alkalmakat, amikor az emberek újra és újra segítettek nekem, pedig nem is ismertek. Csak egy idegen voltam a számukra, ők mégis úgy gondoskodtak rólam, mintha régi ismerősök lettünk volna.
Éreztem, ahogy a hirtelen támadt rémület felszáll a csontjaimról, és helyét a nyugalom veszi át. Ellazítottam az izmaimat, és vettem egy mély levegőt. Igen, képes vagyok önuralmat tanúsítani, az a szörnyeteg most nem fog diadalmaskodni – határoztam el magamban, és még több emlék után kutattam az elmémben.
Cara kárörvendő nevetését hirtelen félelem vette át, ahogy érezte, kezdem elnyomni magamban, hogy megint be akarom zárni az az ajtó mögé, ahol tartani szoktam őt, ahonnan nem tud szólni hozzám, vagy befolyással lenni az elmémre. A boldog, kedves emlékek a segítségemre voltak, ám aztán hirtelen mind rémálomba fordult, én pedig felsikoltottam magamban. Cara kezdett átszivárogni, ahogy újra kiontotta az én arcommal azoknak az embereknek a vérét, akik segítettek nekem. Éreztem azt az élvezetet, amit ő is, a vér édes zamatát, a telhetetlenségét és mohóságát, ahogy egyre csak kortyolta az életadó nedűt, és ahogy ereit erő és hatalom töltötte meg. Nem akartam ezt. Én nem voltam szörnyeteg vele ellentétben, ezért nem hagytam, hogy így is állítson be. Túl sokszor voltam már gyenge, túl sokszor hagytam már ilyen módon, hogy a hatalmas bűntudatomat kihasználva átvegye az irányítást, de ma ez nem fog megtörténni. Egyszerűen nem történhetett meg.
Fejemet oldalra fordítottam a sikátor végében álló alakhoz. Hallottam, ahogy a halott embertől kér elnézést, éreztem a kétségbeesését és fájdalmát azért, amiért ismét kioltott egy életet. Teljesen át tudtam érezni a helyzetét, hiszen én is hányszor jártam ebben a cipőben! Egy részem, pontosan ez az együttérzés miatt segíteni akart a lánynak, míg a másik azért sikított, hogy meneküljek. A józan eszemre kellett volna valószínűleg hallgassak, mert egyértelműen nem volt jó ötlet odamenni a lányhoz, miközben egy halott, véres tetem volt a közelében, mert ennyire jó az önuralmam azért nem volt. De meg akartam mutatni Carának, hogy nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek tart. Megacéloztam hát az akaratomat, és összepréselt ajkakkal a lány felé vettem az irányt.
Két-három lépés megtétele után már ott is álltam a lány mellett, mielőtt azonban bármit is szóltam volna hozzá, csak kikerültem, és a holttest mellé leguggoltam. Ujjamat az orrához emeltem, és azt vártam, hogy fúj-e ki levegőt vagy sem. A másodpercek perceknek tűntek, az is lehet, hogy azok is voltak, de nem számított, hogy mennyit vártam, nem történt változás. Lehunytam a szemeimet, és nyeltem egy nagyot, miközben úgy kellett erővel elterelnem a gondolataimat a vérről, ami a halott nyaka körül virított. Miután meggyőződtem arról, hogy még én vagyok, és Cara nem szabadult ki, felegyenesedtem, és együttérző arccal a lány felé fordultam, még a vállát is megszorítottam némileg bátorítóan, hogy ezzel is kifejezzem az érzéseimet.
- Sajnálom, ami történt, tényleg – mondtam neki gyengéden, nehogy megijesszem, amire elég nagy volt az esély ebben a zaklatott állapotában. – De el kell tüntetnünk a testét, mielőtt valaki olyan találná meg, akinek nem kellene – tettem hozzá óvatosan, utalva a seriffre, vagy bármely egyszerű emberre, aki nincs tisztában a természetfeletti világgal. Ez a lány sem akarhatta, hogy a nyomába szegődjenek, üldözzék őt, aminek eredménye az lett volna csupán, hogy még többet kell gyilkolnia. Tapasztalatból tudtam, hogy az ember lelke kicsit sem lesz könnyebb ettől. Épp ezért reméltem, hogy nem fogja elutasítani a segítségemet.

623 ; music ; Let me help you <3

Ha tudtam volna, hogy az átváltozástól kialakul Jackie, messzire elkerülöm azt a vámpírt, inkább a halált választottam volna, mint ezt az életet. A vicces az egészben, hogy a vámpírvér mondhatni meggyógyította az agyam, mégis kialakult a másik személyiségem, aki megkeserítette az életem. Miért nem lehettem olyan eset, aki nem emlékszik semmire, mikor visszakapja a gyeplőt? Az emlékezetkiesés, a tudatlanság még mindig jobb lenne, mint végignézni, ahogy ez a szörnyeteg tönkreteszi az életem. Minden egyes pillanatnál ott voltam, végignéztem a szörnyűségeket, mégsem tehettem semmit ellene, hiába küzdöttem. Ha Jackie egyszer átvette az uralmat, napokba, néha hetekbe telt, mire újra irányítani tudtam a saját testem, amiben ilyenkor csak egy potyautas voltam. Gyűlöltem az egészet, hogy Jackie által vér tapad a kezeimhez, halott embereket hagyok magam után bármerre is megyek... Elegem volt az egészből, orvoshoz pedig nem fordulhattam, mert vajon képes lenne bármelyik gyógyszer is elnyomni bennem ezt a förmedvényt, aki még nevet is kapott a torz elmémtől? Tompítani talán, de az én esetemben ez nem volt elég, ráadásul fennállt a veszélye, hogy épp akkor bukkan fel, mikor meglátogatok egy orvost, ha pedig rájönne, hogy mire készülök, rögtön megölné az illetőt. Így is elég embert megölt már, nem akartam pont én a kezére adni még egy ártatlan lelket. Nem akartam több gyilkosságot, vagy több vért látni, már magától a piros színtől is rosszul voltam. Jacqueline-től pedig szó szerint hányingerem támadt, ha rá gondoltam, vagy ha megéreztem a fejemben motoszkálni. Undorodtam tőle, s én lettem volna a legboldogabb ember a világon, ha végleg eltűnik.
A motelben tértem magamhoz, csurom vizesen, a ruháim testemre tapadtak, vörös hajam egész sötétnek tűnt, a nyakamhoz és arcomhoz ragadt. Eltűrtem egy hajtincset, ami a szemembe lógott, s igyekeztem nem kitörni a fogaimat vacogás közben. Ahogy felültem az ágyban, ami szintén vizes és hűvös volt, ahol korábban feküdtem, hirtelen megéreztem a feltörő éhséget. A torkom kapart, égett, elviselhetetlen fájdalmat éreztem a nyelőcsövemben, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy néhány nappal ezelőtt táplálkoztam. Próbáltam felidézni, hogy mi történt azóta, de először csupán a sötétséget találtam, aztán homályos foltokat, beletelt néhány hosszú, végtelennek tűnő percbe, mire bevillantak a képek. A telefonom után kezdtem kutatni, de helyette csak egy naptárt találtam az éjjeliszekrényen, bekarikázva rajta a napok, vastagon, piros filccel. Összesen tizennégy napot számoltam, aztán újra megpróbáltam felidézni a kiesett időt, a holtesteket, a vért, de... semmi. Végül megértettem, hogy mindez Jackie játéka volt. A naptár tetején nagy betűkkel ez állt: Jó szórakozást, kislány! Dühömben a falhoz vágtam a kislámpát, ami üvegszilánkokat, és fülsüketítő csöndet hagyott maga után. A hajamba túrva rogytam a padlóra. Néhány pillanatig csak küzdöttem, hogy levegőhöz jussak, de az égető érzés a torkomban nem hagyott nyugodni. Nem tudtam az éhségtől gondolkodni, csak bámultam a barna, ízléstelen szőnyeget, a szilánkok,és a lámpa maradványai mellett térdepelve. Könnyek áztatták az arcom, de Jacqueline jelenlétét legalább nem éreztem. Tudtam, hogy vérhez kell jutnom, mielőtt még egyesével kezdem lemészárolni a város lakóit ennek a szörnyetegnek köszönhetően. Újra kétségbeesés, és félelem uralkodott el rajtam, mintha újra törékeny halandó lennék a tévképzeteimmel, amik az őrületbe kergettek. A légzésemet nem tudtam kontrollálni, kapkodó lélegzetvételekkel próbáltam tüdőmet megtölteni oxigénnel, nem sok sikerrel. Levegőre volt szükségem. Négykézláb elmásztam az ajtóig, ahol a kilincsbe kapaszkodva húztam fel magam a földről, s ahogy a kilincset elfordítottam, arcomat megcsapta a friss levegő. Odakint sötét volt, egy lelket sem lehetett látni, de ekkor már nem tudtam tisztán gondolkodni, az éhség és a paranoia olyan szinten uralta az elmém, amire még maga Jackie sem volt képes. Kibotorkáltam az utcákra, a fülem zúgott, szédültem, így újra és újra meg kellett támaszkodnom az épületek falain, hogy ne essek össze, valamint előrébb jussak. Időnként Jackie hangját hallottam a fejemben, mintha szólongatna, rajtam nevetne. Teljesen őrült üzemmódba kapcsoltam, az arcom félpercenként eltorzult az éhségtől, a szemeim vörösben úsztak, s talán egy teljes óra is eltelt, mire a moteltől a Grillig jutottam, de alig sikerült tenyeremmel megtámaszkodnom a bejárat melletti falnál, a térdeim megadták magukat, én pedig a földre zuhantam. Néhány pillanatig szédelegve próbáltam feltápászkodni, aztán a semmiből egyszer csak kezeket éreztem a testem köré fonódni, ahogy valaki felhúzott a földről. A férfi nálam kicsit idősebb lehetett, a látásom még mindig homályos volt, így nehéz volt kivennem az alakját, vagy a vonásait. A szemfogaim azonnal előbújtak, ahogy megéreztem a belőle áradó melegséget, a szavaira még csak figyelni sem tudtam, de mielőtt még ártottam volna neki, megragadtam a kabátjánál fogva és közel húztam magamhoz, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Fuss! Ne állj meg! Keress segítséget! - utasítottam, mire ő szó nélkül rohanni kezdett, de a félelemtől ő sem tudott gondolkodni. Rossz irányba ment. Az épület mögé rohant, a sikátorba, nekem mindössze egyetlen pislogásnyi idő kellett, hogy elé kerüljek. Ordítása lassan elhalt, ahogy fogaim átszakították nyaka vékony bőrét. A vére azonnal megtöltötte a számat, mohón kortyoltam belőle, s az a néhány, rövidke perc, amíg ajkaim a torkára tapadtak, mindössze röpke másodperceknek tűnt. Egészen addig fel sem tűnt, hogy a sikátor másik végében áll valaki, míg a férfi teste kicsúszott a szorításomból, és holtan nem esett össze. Nem tűnt fel azonnal, hogy mit tettem, hiába próbáltam meg megmenteni a férfi életét. Megöltem. A könnyek újból feltörtek belőlem, rázkódó testtel guggoltam le a férfi mellé, a pulzusát kerestem, de mindenhol csak ragadós vért tapintottam. - Úgy sajnálom... sajnálom! - zokogtam, még mindig nedves hajam az arcomba hullott. Ujjatlan fölsőm most már nem csak nedves, de foltokban vörös is volt a vértől.

Arianna & Ruby

When two lunatic meets

Az élet sosem volt fenékig tejfel, és én ezt első kézből tapasztaltam meg. Emlékszem, régebben, amikor még ember voltam, semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy egy szerető férjet tudhassak az oldalamon, legyenek gyerekeim, és olyan harmonikus házasságban élhessek, mint amilyen a szüleimnek volt. Mondhatni, egy tündérmesében éltem, egészen addig, amíg az egész világ egy rossz rémálommá nem változott. Szépen sorban vesztettem el mindenkit, még azt a lányt is, aki voltam. Amióta ugyanis vámpír lettem, mindenhol csak a pusztítás jött utánam. Amerre jártam, mindenhol holtest hegyeket hagytam magam mögött, a bűntudatom pedig egyre csak növekedett.
Miért nem végzek magammal? Miért nem veszem csak le a napgyűrűmet, és hagyom, hogy porrá égjek a napon? Miért szenvedek még egyáltalán? Miért? Miért?!
Minden nap feltettem magamnak ezeket a kérdéseket, de egyszerűen nem találtam rájuk választ. Addig, amíg Finn még életben volt, úgy éreztem, hogy van valami értelme az életemnek. Teljes szívemből szerettem őt, és tudom, hogy ő is ugyanígy érzett irántam – Cara pontosan ezért vette el tőlem. Elvette a szeretteimet, az életemet, a reményeimet.
Asha arra tanított, hogy küzdjek, hogy soha ne adjam fel, de én már nem láttam ennek értelmét. Minek küszködjek, ha felesleges? Mert bármennyire is próbálkozok, bármennyire is érzem úgy, hogy most végre minden rendben lesz, hogy minden tökéletes és boldog vagyok, elég egyetlen egy hiba ahhoz, hogy minden összedőljön, akár egy kártyavár.
Valamiért azonban még mindig reménykedjek, halványan ugyan, de reménykedek abban, hogy egyszer valami változás be fog következni az életemben. Ezért kezdtem mindig egy új életet egy új városban. Tiszta lapot akartam, olyan embereket, akik nem tudnak rólam semmit, egy helyet, ahol nem emlékeztet semmi azokra a borzalmakra, amiket elkövettem. De hiába jöttem ide Mystic Fallsba is, bármerre nézek, csak azt látom, hogy milyen pusztítást fogok magam után hagyni. Látom a kedves, mosolygós arcokat, akik minden reggel vidáman köszöntenek a munkahelyemen, és nekem legszívesebben sírni támadna kedvem, mert csak az lebeg előttem, hogy lehet, ők lesznek a következők, akiket megtámadok és megölök.
Soha életemben nem akartam bántani senkit. A sors iróniája, hogy pontosan erre az életre kárhoztattak. Megszámolni se tudnám már, hány ártatlannak a vére szárad az én lelkemen, és ez minden egyes alkalommal közelebb lök a szakadék széléhez. Nem akarom feladni, nem akarok megfutamodni, mert nem akarom megadni Carának azt az örömöt, hogy legyőzött, és Ashával sem szeretnék úgy találkozni, hogy elpazaroltam az esélyt, amit adott nekem. Ő nem erre tanított engem, és én nem akartam csalódást okozni, de bármennyire is próbáltam megvetni a lábamat, képtelen voltam. Csak úsztam az árral, ami egyre közelebb és közelebb vitt a teljes pusztulás felé. Tudtam, hogy ez elkerülhetetlen lesz, ha minden úgy lesz, mint eddig, de nem volt, mit tegyek ellene. Épp ezért úgy éltem minden napomat, mintha az lenne az utolsó, mintha nem lenne holnap számomra többé.
Kedves voltam az emberekkel, de persze tartózkodóan, udvarias és segítőkész. Például ma is elvállaltam az éjszakai műszakot a Grillben valaki helyett, és azt is, hogy én maradok utolsónak, ami egyet jelentett azzal, hogy nekem kellett kitakarítanom és bezárnom. De nem volt ellenemre, mert jobb dolgom egyébként sem lett volna, és így legalább szerezhettem valakinek egy-két boldog pillanatot. Még ha ki is használtak engem (igen, hallottam, hogy miket beszéltek a hátam mögött), engem nem érdekelt.
A záróra után még egy fél órába minimum beletelt, mire felsöpörtem és -mostam az egész helyiséget, a székeket felpakoltam az asztalokra, és bezártam az elülső bejáratot is. Mivel más dolgom már nem volt, a vállamra tettem a táskámat, lekapcsoltam a lámpákat, és kezemben a szeméttel megindultam a hátsó bejárat felé, amit csak mi, vagyis a személyzet használhatott. Itt volt ugyanis egy kis sikátor, ahová mindig a szemetet kiraktuk. Ide készültem most is.
Valami azonban nem volt rendben – ezt már azelőtt éreztem, hogy kiléptem volna az ajtón. Mindenesetre nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, mert nem akartam bajba sodorni magam, azonban, ami az épületen kívül fogadott, az több volt, mint sokkoló.
Az első, amit megéreztem, az a vér szaga volt, s csak utána láttam meg a sikátor végében álló két alakot is. A szemeteszsák egyből kiesett a kezemből, ahogy én nagy szemekkel bámultam a vámpír táplálkozását. Éreztem, hogy az erek kezdenek megjelenni a szemeim körül, és ahogy szemfogaim kiélesednek. Az éhség újult erővel csapott le rám, nekem pedig minden akaraterőmre szükségem volt ahhoz, hogy Carát a helyén tartsam. Emlékeztettem magamat mindarra, amit Asha tanított arról, hogy hogyan tarthatom Carát kordában, de ez elfelejtetett velem egy nagyon fontos tényezőt: hogy el kellene tűnnöm innen.

733 ; music ; Remélem megfelel :<3: