– Kedves tőled, hogy ennyire bízol bennem. Maradjunk annyiban, hogy meglátjuk. – Nem hittem magamban száz százalékosan, mivel valóban rég volt az, amikor én táncra jártam… túl sok mozdulatot, lépést felejtettem már el azóta. A gyakorlás, viszont naná, hogy elmaradt… Maximum majd lötyögök Charlie mellett, ha tényleg arra kerül a sor. A hosszabb kifejtésemen még magam is meglepődtem… könnyű volt beszélni erről az egészről egy olyan valakinek, akit már ezer éve ismer az ember. És most tekintsünk el attól, hogy hosszú ideig nem tartottuk a kapcsolatot. Viszont amint találkoztunk ismét, onnan tudtunk folytatni mindent, ahol abbahagytuk. Mintha nem is telt volna el annyi idő. – Rendben! Megfogadom a tanácsodat és a legmegfelelőbb időpontra várok majd. Amint eljön az a pillanat, közlöm vele. – A mosoly még mindig az arcomon maradt. Pedig belül kicsit elszomorodtam a helyzet miatt… bíztatott ugyan, de úgy éreztem nem lesz könnyű dolgom. Erről aztán igazán nehéz lesz beszélni, de majd kiderül… Pislogtam párat mikor megjegyezte, hogy ő nem is tudná kezelni a farkas dolgot… és furcsálta, hogy az ami… Hogy ő… mi? Micsoda? Nem gondoltam volna, hogy természetfeletti lenne… tudtam, hogy nem átlagos ember, de ez… egy picikét sokkolt… – Komolyan? Hmm… ha jobban belegondolok, még nem is beszéltél nekem erről! – Érdeklődve figyeltem, miközben próbáltam leplezni azt, hogy mennyire le voltam döbbenve, de biztosan látta rajtam… főleg hiszen ismert már…
- Kétlem, hogy olyan sokat felejtettél volna. Nem lesz baj, tudom – Magyaráztam mosolyogva és el is képzeltem őt meg a lányt táncolni a lelki szemeim előtt. Nem tudom, miért, de tényleg jó megérzéseim voltak kettejükkel kapcsolatban. Alig vártam, hogy már a randi beszámolóját hallgassam tőle. Csak egy tanács volt a részemről, hogy ne mondja el azonnal a titkát. Ráért az, de tudnia kellett, mikor állhat elő egyáltalán vele, mikor alkalmas úgymond az időpont. Hiszen nem mindegy, mikor rohanja le az egyik a másikat azzal, hogy „hahó, vérszomjas farkas vagyok minden hónapban egy éjszakát, de ne félj tőlem, a bundás külső érző belsőt takar!”. Vagy mégis hogyan kéne ezt elmondani? Egy barát előtt mindig is könnyebb volt felfedni a valódi énünket, mintsem egy olyan előtt, aki különlegesebb volt bárkinél. Legalábbis én így gondoltam. - Nem gondolod túl. Tényleg várd ki a megfelelő pillanatot. Ha kell, várj addig, míg nem érzed biztosnak a dolgot köztetek – Figyeltem, ahogy a poharát nézte, majd ahogy újra mosolyogni kezdett, kicsit megnyugodtam. Aprót bólintottam. Tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy nem lehet egyszerű neki, sem pedig más vérfarkasnak, de a tudat, hogy ő nem szándékosan vált farkassá, megnyugtatott. És ezért el is borzasztott, hogy miken kellett keresztülmenni egy „hiba” miatt, ami az ő esetében nem is volt hiba, hisz a családját védelmezte. – És ez egyáltalán nem is meglepő. Fogalmam sincs, ha én lennék az… én hogyan kezelném. Nekem az is furcsa, hogy… az vagyok, ami – Tettem hozzá gondolkodva, majd ittam a narancslevemből, amiben már nem sok volt. Kissé letargikusak lettünk mindketten, és nem akartam, hogy így maradjon a hangulat, de hirtelen nem volt újabb témám.
Ashley kedvét fel akartam dobni, mivel eléggé a padlón volt már a Jeff-fel kapcsolatos téma miatt. Persze teljesen megértem, a helyében én is hasonlóképpen éreztem volna magamat… Amint a szerelmi ügyemre terelődött a beszélgetés, őt mintha kicserélték volna. Mindent tudni akart Charlie-ról, én viszont próbáltam a kérdéseire választ adni, kisebb-nagyobb sikerrel. Ezért is szóltam rá, hogy lassítson, mert még a végén a saját nevemet is elfelejtem a sok kérdés hallatán. Alapból jó érzés volt, hogy ennyire fel tudtam pörgetni. – De igen, táncoltam… viszont azóta már sokat felejtettem. Persze nem lesz gond, ha esetleg megkér, hogy csatlakozzak hozzá. – Feleltem neki, majd a többi válaszom után, szinte megparancsolta, hogy mindent el kell majd mesélnem a „randival” kapcsolatban. – Igenis, értettem… Hölgyem! – Randi… A szó hallatán kicsit kikerekedett a szemem. Bevallom őszintén titkon én is abban reménykedem, hogy ezt a találkát annak lehet majd mondani. Majd a másik felemre terelődött a szó és ismét a randit ejtette ki a száján. Egy hajszálnyit elvörösödtem, viszont mellette az arckifejezésem is elég komolyra váltott át. – Teljesen igazad van, csak fogalmam sincs, hogy hogyan beszéljek róla. Vagy mikor lenne ez egyáltalán alkalmas téma. Egy kapcsolatot nem szeretnék rögtön egy titokkal kezdeni, de valahogy ötletem sincs, hogyan is tálaljam majd neki… – Sóhajtok egyet. – Mert itt az a kérdés, hogy hogy fogadja. – Simítom végig a kezemet az arcomon. – Tudom, túlgondolom a dolgot, pedig biztos egyszerű az egész… – Markolom meg a poharamat és mélyíteném el a tekintetemet a tartalmába, de abban a pillanatban nyugtat meg a mondandójával. Egy fél mosolyt erőszakolok ki magamból. – Aranyos vagy! – Nézek rá, majd visszakanyarodunk a farkas dologra… – Öhm, igen is, meg nem is… Azt igen, hogy mi vagyok, de azzal nem tudok már mit csinálni. Viszont az átváltozással járó procedúrát a mai napig nem tudtam elfogadni… – Rázkódok meg egy picit, ahogy végigfut maga a folyamat az agyamon… – Ezzel az egy dologgal nehezen barátkozik meg az ember, nemigaz? – Teszem fel a kérdést, bár igazából választ nem is várok rá. A számhoz emelem a poharat és legurítom a narancslevet.
Nagyon felvillanyozott, hogy talált valakit, akivel végre szimpatizált és úgy tűnt, hogy nyitni is fog felé, ami Domot ismerve nagy szó volt. Mosolyogva bólintottam, jelezve, hogy „lassítok”, helyesbítve felfüggesztem a faggatózást és így hallgattam, mikor végre belekezdett. Mindent feljegyeztem a fejemben. Charlotte, New Orleans, tánc suli… kezdetnek nem tűnt rossznak, bár a távolság miatt adódhattak még gondok. - Te is táncoltál annak idején, nem? Úgy érzem, meglesz a közös pontotok – Felnevettem jókedvűen. Jólesett elvonatkoztatni a saját ügyes-bajos gondjaimtól, vagy épp Jefftől, akivel nem tudtam, mit is kellene kezdenünk. Mármint, hogyan tudok neki segíteni. Ötletem sem volt, hiába ígértem meg neki, hogy segítek. Domot hallgatva csak fokozódott a jókedvem. Jó volt hallgatni őt, a lelkesedését és igazából azt is, hogy mennyire odáig volt már most azért a lányért, pedig nem is találkoztak. Bíztam benne, hogy jól alakulnak majd a dolgaik. Megérdemelte volna. - Ez nagyon jól hangzik, Dom! Ha hazajöttél a randiról, akarom mondani a tanulmányi útról, mindent el kell mesélned – Meg akartam vele ígértetni, hogy felkeres, ha hazajött, de végül ezt ennyire nyíltan nem mondtam ki. Ami a farkas témát illette, eszembe sem jutott, pedig jogos lett volna. Lassan nekem viszont hétköznapivá vált, hogy természetfeletti lények mozognak körülöttem, talán ezért se gondolkodtam el ezen. - Nem is kellene azzal nyitnod, hogy… mi vagy. Ezzel ráérsz a sokadik randin is előhozakodni, mert azért titokban nem kellene tartanod. Ha magától jön rá, hogy valami „gond” van veled, az rosszabb – Sóhajtottam, majd a kérdésre újfent elmosolyodtam. - Azok alapján, amit mondtál, nem sülhet el rosszul. Van közös pont, közös érdeklődési kör, és ha még élőben is rá tudtok hangolódni egymásra, akkor nem lesz baj – Mosolyogtam, majd kértem még egy italt a pincértől, ha már épp arra járt. Ezután fordultam vissza Domhoz. Elgondolkodtam. – A titkodra visszatérve… sikerült meg megbarátkoznod azzal az éneddel? – Halk voltam. Nem akartam, hogy bárki is felfigyeljen arra, miről is beszélünk.
Ashley… Annyira sajnáltam őt, illetve magát a helyzetet. Egyszerűen haszontalannak éreztem magamat, amiért sehogyan sem tudtam neki segíteni. Persze, ez csak kettejükre tartozott, viszont figyelmesen füleltem és próbáltam összerakni fejben a dolgokat. Egy valamit tudtam csinálni, hogy meghallgattam… Egy barát már csak ilyen, nem igaz? Láttam rajta, hogy ez a téma kicsikét felzaklatta… Teljesen megértem, hiszen kit ne zaklatott volna fel ebben a helyzetben. Nem tudtam mit mondani, ellenben ő kedves szavakat intézett felém a nőkkel kapcsolatos megnyilvánulásomra. Nem nevetett ki, sőt gyermeki kíváncsisággal érdeklődött a nő iránt. Meglepődve néztem rá, olyan aranyos arcot vágott, szinte meg tudtam volna zabálni. A gyerekkori Ashley-re emlékeztetett! Hiszen nem is csoda, elhúztam az orra előtt a mézes madzagot. Csak a varázsszavakat kellett kimondanom, hogy „lány” és „alakulóban”. Nem kellett több neki, már darálta is a kérdéseket felém. Csak kapkodtam a fejemet és ötletem sem volt, hogy válaszoljak neki olyan gyorsan. – Hohohó… Ashley Becker… Lassabban… Mesélek, csak várj kicsit! – Egyáltalán nem zavart, hogy ilyen lelkes volt, legalább el tudtam feledtetni vele kicsit a Jeff-es témát. – Nos, úgy hívják, hogy Charlotte Grey! És szerintem egyszerűbb, ha megmutatom, hogy hogy is néz ki! – Elővettem a mobilomat, ugyanis lementettem egy képet Charlie-ról. Amint megtaláltam, át is nyújtottam Ash-nek az eszközt. – Tessék! – Mosolyogtam rá. – New Orleans-ban él, és egy tánciskolába jár. Jó pár e-mail-t azért váltottunk egymással és kiderült például, hogy egyikünknek sincs túl sok barátja, mind a ketten valamilyen szinten kockák vagyunk. Szóval azt vettem észre, hogy hasonló az érdeklődési körünk, ami klassz. – Fújtam ki a levegőt a számon keresztül… Éreztem, hogy kezdődik megint… Basszus… Mindig, ha valamilyen izgalmi állapotba kerülök, legyen szó arról, ha olyan a téma, ami érdekel, vagy csak szimplán magamról és/vagy velem kapcsolatos témáról kell beszélni, úgy el kezdek remegni, mint a kocsonya. Ez van… Na, mindegy… Nagy levegőt vettem és mondtam tovább. – A tanulmányi kirándulás miatt, NO-ban leszek, így már előre várom a NAGY találkozást. Mivel lesz két napunk, amit együtt tudunk tölteni, így átbeszéltük, hogy bemutatja a várost, vagy ha nem fér bele minden, akkor csak a kedvenc helyeit. Az is lehet, csak szimplán beülünk valahova beszélgetni, hogy jobban megismerjük egymást. Legalábbis ezek lennének tervben, aztán meglátjuk. Mindenesetre nagyon izgatott vagyok emiatt. – A reszketésem nem akart csillapodni, ezért próbáltam mély lélegzetvételekkel orvosolni a dolgot. A mondandómat összeráncolt homlokkal folytattam. – Mielőtt rákérdeznél, azzal kapcsolatban nem tud semmit… Nem akarom alapból elsietni a dolgokat vele kapcsolatban… A farkas felemmel meg aztán tutira nem akarom elrontani az egészet… – Nem bizony… Ráztam meg a fejemet. A remegés is megszűnt. Megnyugodtam. Hatásos volt a légzőgyakorlat. – Nos? Mi a véleményed róla? – Érdeklődve néztem rá várva a választ.
Jólesett Dominic viselkedése, reagálása erre az egészre, mégis kis naiv libának éreztem magam, mert valahol mélyen azt reméltem, igaza van. Jobban mondva elhittem, hogy érdekelhetem Jeffersont úgy, olyan értelemben, pedig tudtam, a józan eszemmel tudtam, hogy ez nem igaz. Hisz, ha az ő szíve választottja foglalt is, attól ő még nem fog egyik pillanatról a másikra kiszeretni belőle. Vagy csak én akartam ennyire kapaszkodni abba, amit Tom mondott annak idején? Talán életemben először magamat akartam óvni és védeni a csalódástól? - Egyelőre azt mondtam, hogy csak kedvelem… igen, lehet ebből több a részemről, de hogy ő biztosan viszonozná-e…? Nem vagyok naiv. Tudom, hogy mást szeret. Vagyis ez a legutolsó infóm az öcsémtől – Nagyot nyeltem, félrenézve, majd inkább tereltem a témát, méghozzá Rá. A hirtelen némaság aggodalomra, és egyben kíváncsiságra adott okot. Érdeklődve figyeltem, de nem nyaggattam, vártam, míg magától kezd bele. Elmosolyodtam. - Nem vagy te annyira béna, mint gondolod – Közöltem azonnal, majd még nagyobb kíváncsisággal vártam, hogy folytassa, avagy kibökje végre, mi a helyzet vele és a lányokkal. Ahogy belekezdett, elmosolyodtam, talán szélesebben is, mint szabadott volna. – Dehogy nevetlek… mesélj, milyen lány? Hogy néz ki? Mit szeret? Mesélj, ne csigázz, Dom! – A zavaromnak már nyoma sem volt, ellenben az övében, de nagyon felpörgetett a hír, hogy alakul valami neki. Mindig úgy gondoltam, megérdemelne maga mellé egy lányt, aki komolyan vele akar lenni és kedves, törődő… szóval reméltem, hogy összejön neki. – Mikor lesz a nagy találkozó? És mi a terv? Jaj, remélem, hogy minden jól megy majd. Ha visszajöttél, össze kell ülnünk és elmesélned mindent az elejétől a végéig, oké? – Mosolyogtam. Talán tényleg túlságosan is lelkes voltam, de nem tehettem róla.
Ahogy a kezemet megszorította, abban a pillanatban jött a mozdulat tőlem. Egy darabig hallgattam őt, majd ahogy ránéztem a kezünkre csak akkor tűnt fel, hogy ezalatt a hüvelykujjammal simogattam a kézfejét. – Ashley… ne butáskodj. – Ráztam meg a fejemet. – Semmiképp sem nevetség tárgya. Igaz minden részletet nem ismerek, viszont ha szereted, akkor nem szabad elengedned. – Komoly arccal néztem őt. – Jól ismerlek és igenis, hogy megérdemled a szerelmet. Biztos vagyok benne, hogy ő is viszonozná. – Bátorítottam. Jelen helyzetben nem is tudtam mást tenni. – Ne add fel a reményt! – Mosolyogtam rá. Talán kicsit zavarba is jöhetett, mert elhúzta a kezét, hogy megigazítsa a haját. Oldalra döntött fejjel figyeltem, viszont a felém tett kérdése miatt nem hagyta, hogy sokáig abban a pózban maradjak. Ha ő nem is volt zavarban, a kérdése által én annál inkább. Melegség fogott el és az arcomon kezdett el látszani az egyértelmű jel. Rák vörösen izzott a fejem. Volt egy személy, aki egyből az eszembe jutott. Charlotte Grey. Nem voltam képes tovább Ash szemébe nézni. A tekintetemet félrefordítottam. – Én meg a lányok? Hiszen ismersz… Béna vagyok ezen a téren… Hehe! – Kacagtam egyet, majd a poharamból próbáltam kortyolni, hogy megnyugodjak kicsit, viszont remegő kézzel emeltem a tárgyat a számhoz. A korty után nem volt értelme tovább titkolnom az egészet. Nagy levegőt vettem. – Az igazat megvallva, mondhatjuk úgy, hogy valami alakulóban van. – Sóhajtottam. – Online ismerkedtem meg egy lánnyal… tudom… ott bárki kiadhatja magát bárkinek, emiatt nyugodtan kinevethetsz. A kibertér nem a legjobb eszköz az ismerkedésre, de úgy gondolom jól összemelegedtünk, már ha annak lehet mondani. – Nagyot nyeltem. – Igaz élőben még nem találkoztunk, viszont pár nap múlva ezt a jeget megtörjük és a sulis kirándulásnak köszönhetően össze tudunk futni New Orleans-ban. Már nagyon várom! – Érdeklődve figyeltem vajon milyen reakciót váltott ki belőle a mondandóm.
Nem voltam benne biztos, hogy tudok Jeffnek segíteni, bármennyire is akartam hinni. Lehet, hogy volt némi különleges erőm, képességem, de ez nem olyan mágia volt, ami itt valódi hasznomra lehetett volna. Aprót bólintottam Dom szavaira. Szerettem, hogy ő mindig megértő volt velem és támogató, mármint régen és úgy tűnt, hogy mit sem változott a természete. Megmosolyogtatott. - Remélem, rátalálok erre a valakire. Vagy történik valami csoda és visszatér a világ rendje – Ingattam a fejem, majd felnevettem a saját naivságomon. Ilyen sosem történne. A dolgok nem jönnek csak úgy helyre, ha nem teszünk érte. Ami a kisebb vallomásomat illette, valahol tényleg azt reméltem, leszid emiatt a butaság miatt. De nem tette, és ez nagyon meglepett. Kíváncsian néztem rá, majd nagyot nyeltem. Ahogy megfogta a kezem, rápillantottam a kezünkre, majd gyengéden megszorítottam. - De, pont ezt vártam – Felnevettem. – Hisz tényleg alig ismerem és… hát kétlem, hogy érdekelném. Mármint Tom mesélte, hogy Jefferson kit részesítene előnyben. Bár az igaz, hogy ez régebben volt, néhány éve… - Félrepillantottam. Nem erőszakoltam volna rá magam Jeffre semmiképpen sem, de amúgy is butaság volt máris ilyeneken agyalnom. – De ha nem lenne erről szó, akkor sem hiszem, hogy érdekelhetném. Szerintem csak hálás nekem, hogy itt vagyok neki és segítek, mint egyszer régen… - Persze arról is csak most szerzett tudomást. Nem vágytam arra, hogy ellökjön, elutasítson, ezért is léptem le annak idején, mikor úgy láttam, itt az idő. Most pedig… talán most is lelépnék, ha minden rendben lenne már vele. Talán én csak ilyen vagyok. Teszem, amit tudok, majd elsétálok, nem várva semmi viszonzást. Furcsa. Pedig valahol én is vágyom a törődésre és valakire, akire számíthatok, akihez odabújhatok. És valamiért ez a valaki… azt akarom, hogy Jeff legyen. Visszahúztam lassan Domtól a kezemet, hogy helyreigazítsak egy kósza tincset. - És veled mi a helyzet? Mármint lányok terén – Néztem rá kíváncsian érdeklődve.
Zavaros… Összeráncoltam a homlokomat és mire rákérdeztem volna, hogy miért tartja annak, már megkaptam a választ. Egyáltalán nem számítottam arra, amit mondott… Jefferson testét elfoglalta valaki más… akkor ő most nem is az az ember, mint aki volt… összezavarodtam, már nekem is az a szó jött a számra. – Valóban zavaros ez az egész… – A rendelt italból kortyoltam egy nagyot, majd néztem a lányra. – Száz százalék, hogy erre van valami megoldás. Valaki biztosan tudna segíteni. – Próbáltam bíztatót mondani, de én sem tudtam, hogy mihez kezdjek az információval. Segíteni szerettem volna a barátomnak, mert ezt teszi egy barát, ott segít, ahol tud. Ashley viszont folytatta a mondandóját, mindenáron meg akarta oldani a Jefferson-nal kapcsolatos dolgot. Igen… ő már csak ilyen, nem véletlenül választotta az egészségügyi pályát. Nagyon büszke vagyok rá, amiért ilyen sokra vitte. Egy ponton megállt és csak nézett előre, láttam rajta, hogy ott van valami, amit nem feltétlen mondana ki senki előtt… viszont ahogy kimondta utána azokat a szavakat, elmosolyodtam rajta. – Ash… Miért lenne butaság? Annak örülök, hogy találtál valakit. Szerencsés vagy. Az viszont eléggé szerencsétlen egy helyzet, hogy ő félig-meddig halott… – Fogtam meg a kezét és gyengéden simogatni kezdtem. – Csak nem azt vártad, hogy kinevetlek emiatt? – Ráztam meg a fejemet, majd azért egy nevetést kipréseltem magamból.
Tudtam, hogy bízhatok Dominicban, mégis egy részem félt elmondani neki. De legyőztem egy a felemet, talán a szavainak hatására. Aprót bólintottam, még meg is mosolyogtam a görbített ujját, mint egyféle esküt, majd belekezdtem. Elmondtam. Lehetetlennek tűnt, őrültségnek, de kimondtam és habár ledöbbent, de nem tűnt úgy, hogy hülyeségnek gondolná, vagy nem hinne nekem. - Ahogy mondom… egyszerűen megjelent a temetőben – Nagyot nyeltem és vártam, hogy némileg felfogja, átértékelje a hallottakat, majd a kérdésre aprót bólintottam. A másik kérdésre viszont megráztam a fejemet. - Nem, Dom, nem hinném, hogy ez egy jel lenne. Nem mindenki térhet vissza, aki meghalt. Az ő esete… hogy is mondjam? Zavaros – A hajamba túrtam, próbáltam átgondolni, hogyan magyarázhatnám el neki. – Átvette valaki a testét... mintha… mintha kilökte volna az a valaki a saját testéből. De a kapocs közte és a teste közt még él. Ezért lehet esély arra, hogy visszatérhessen – A fiúra néztem, kérdőn, talán megerősítést várva, vagy magam sem tudom. - Őrültségnek hangzik, de nem tudok nem arra gondolni, hogy segítsek neki. Bármit megtennék, hogy visszakapja az életét, amit elvesztett… vagy egy sokkal jobbat – Boldogságot kívántam Jeffersonnak. Túl jó lelkű volt, annak ellenére, amit ő maga gondolt magáról. Jó volt és nem érdemelte azt, hogy az élet így kibabráljon vele. A pulton bámultam egy pontot, hosszasan, aztán halkan hozzátettem. – Azt hiszem, kedvelem őt… - Bukott ki belőlem ez a vallomás, majd felnevettem. – Pedig alig ismerem. Butaság, ugye? – Nagyot nyelve néztem Domra, várva azt, hogy kinevessen és azt mondja, dilis vagyok, amiért máris gyengéd érzelmeket táplálok valaki iránt.
Jó érzés fogott el, ahogy hallgattam a szavait, szinte végig hatolt az egész testemen. Már ezért sajnáltam az egészet, hogy nem tudtunk összefutni az elmúlt években. Ő mindig is megértett engem, bármi is volt, rá számíthattam, még ha eléggé furcsán is viselkedtem gyerekként. Erre mondja az ember, hogy barát. Nem engem hibáztatott… ha belegondolok igaza volt, de egy részem még mindig magamat okolta a történtek miatt. A megrepedt poharat szorongattam gyengéden, nem szerettem volna, ha eltörik. Belekortyoltam a narancslébe, majd a tekintetemet Ash-re szegeztem és a szavaira kezdtem koncentrálni. Nagyot nyeltem, tudtam, hogy ez nem tréfa. Megkért, hogy tartsam titokban, amit el fog mondani. Komoly arcot vágott… – Ígérem, hogy a sírba viszem! Így görbüljek meg! – Mutattam felé az ujjamat. Viszont amit hallottam tőle, attól lefagytam egy percre. – Micsoda? – Jefferson „szellemét” látta… ki nem találtam volna, hogy az ő nevét fogja mondani. Mielőtt kérdést tettem volna fel, folytatta tovább, megválaszolva azt, ami bennem megfogalmazódott. Át tudtam érezni azt, ami vele történt, hasonló élményben volt részem ugye… igaz én csak az álmaimban láttam apámat… de ő… életnagyságban… – Uram Isten, Ash! – Kaptam a számhoz a kezemet. – Elképesztő, basszus… – Rázott ki a hideg a történet hallatán, viszont itt nem volt vége a mondandójának, amit utána mondott, azon egyszerűen az összes szőr felállt a hátamon. – Visszajönni? – Becsukott szemmel gondolkodtam el az egész szituáción. Idáig jutott volna ez a világ?... Már a halottak is visszatérhetnek az élők közé?... Persze, ha újra láthatnám vagy akár ölelhetném apámat, az a világon a legjobb dolog lenne, sőt még akár megbeszélhetnénk azt a bizonyos napot is… talán azután már nem okolnám magamat… – Valahogy ez egy jel lehet arra, hogy visszakaphassuk a szeretteinket, nem gondolod? – Kérdeztem tőle, bár eléggé meglepődtem magamon, ahogy ez a mondat elhagyta a számat, mivel pár perce eléggé felkavart ez a téma. A pincér felé intettem és kértem még egy kör narancslevet.
Megcsóváltam gyengén a fejemet. Szerintem a tanulás ehhez kevés volt, de neki kellett tudnia, hogy mennyire érzi komolynak a dolgot. A kialvatlanság számos bajt előidézhet és erre jobb lett volna odafigyelnie. - Néha pedig nem árt a kikapcsolódás sem… - Jegyeztem meg csendesen. Bár én sem voltam valami nagy bulizós alkat, sőt, alig jártam el bárhova is, mert nekem tényleg a suli és a kórház volt az első; de hozzáteszem, hogy nagyon eljárnom sem volt kivel. Nem mintha zavart volna. Igyekeztem mindig pozitív lenni és nem keseregni semmin. Valamiért ez belém volt kódolva. Ahogy Dom beszélni kezdett, elhúztam némileg a számat. Megráztam újra a fejemet. - Dom, szerintem nem a te hibád... ameddig ezt nem tudod elengedni, nem fognak megszűnni a gondjaid. Néha a megbocsátás önmagunk felé a legokosabb, amit tehetünk – Talán tényleg okoskodónak hathattak a szavaim, de komolyan gondoltam. Másrészt, csak logikusan bele kellett gondolni: ameddig emésztjük magunkat egy adott problémán, egy hibán, amit szerintünk elkövettünk, csupán megmérgezzük a saját életünket, a saját énünket. Ha viszont elengedjük és megbocsátunk magunknak, az egyrészt felszabadító érzés, másrészt nem nyomja olyan súly a vállainkat tovább és képesek lehetünk újra boldognak lenni. Élni. De ez csak az én eszmefuttatásom volt. A megrepedt pohárra néztem, majd nagyot nyeltem. - Igen, magam sem értem, hogyan… vagy miért – Motyogtam halkan. Nem akartam, hogy mások is halljanak minket. Ahogy rákérdezett, kit láttam, újabbat kellett nyelnem. Fogalmam sem volt, elmondhatom-e neki vagy nem. Rápillantottam, majd félre, végül a poharamat kezdtem szorongatni. - Csak akkor mondom el, ha köztünk marad. Tényleg köztünk – Biztos voltam benne, hogy Jefferson nem akarná Theo tudomására hozni, miszerint itt van. Valamiért ez volt a megérzésem. Ha Dom ígéretet tett, hogy nem mondja el senkinek, akkor lassan újra ránéztem. – Theo barátja… Jefferson jelent meg előttem. Jobban mondva a sírjánál… - Tettem hozzá sietve, majd elengedtem a poharamat. – Most biztos felmerül benned a kérdés, miért voltam ott, ugye? Ez régre nyúlik vissza. Néhányszor… segítettem Jeffersonnak a múltban, úgy, hogy ő nem is tudott róla. Mikor pedig meghallottam, mi történt vele, megegyeztem magammal, hogy kimegyek majd meglátogatni őt. Arra nem számítottam, hogy tényleg ott lesz… - Halkan meséltem, de elég közel volt hozzám, így minden szót tisztán érthetett. – Két világ közt ragadt. Lehet, hogy van esélye visszajönni… de lehet, hogy csak áltatjuk magunkat és lehetetlen… - Ingattam a fejemet, majd végül inkább kortyoltam az innivalómból.
Kezdőlap
℘ 
Jólesett Dominic viselkedése, reagálása erre az egészre, mégis kis naiv libának éreztem magam, mert valahol mélyen azt reméltem, igaza van. Jobban mondva elhittem, hogy érdekelhetem Jeffersont úgy, olyan értelemben, pedig tudtam, a józan eszemmel tudtam, hogy ez nem igaz. Hisz, ha az ő szíve választottja foglalt is, attól ő még nem fog egyik pillanatról a másikra kiszeretni belőle. Vagy csak én akartam ennyire kapaszkodni abba, amit Tom mondott annak idején? Talán életemben először magamat akartam óvni és védeni a csalódástól?
┃ 
Megcsóváltam gyengén a fejemet. Szerintem a tanulás ehhez kevés volt, de neki kellett tudnia, hogy mennyire érzi komolynak a dolgot. A kialvatlanság számos bajt előidézhet és erre jobb lett volna odafigyelnie.