Ezernyi üvegszilánk ékes társaságában esem a parketta piszkos felületére, miközben hangos csörömpölés kíséretével landolnak nem messze tőlem az apró darabkák. Hallom is e tökéletes szimfóniát, ahogy mosolyogva támaszkodom meg az egyik tenyeremmel a padlózaton. Az iménti show műsor előadása, avagy az a szánalmas kis ember felhergelése; igazából semmi ahhoz képest, mintsem, amit valójából tudok. Ugyanis démonként végtelen eshetőség játszik a kezemre, főként, mert szabad akarattal rendelkezem, s nem vagyok besorolható a hierarchiai összeállításba. Idejét sem tudom már annak, miszerint mikor is sétáltam utoljára a pokolban. Talán, talán... évekkel ezelőtt; még azok előtt, hogy Victor Sutton testének fogáságába keveredtem volna. Bár, ami azt illeti; Arcadius-t sem nagyon izgatta az eltűnésem ténye, hisz'... nézzünk csak körbe! Ha hiányolná a jelenlétemet, akkor nem szórakozhatnék a kedvemre, nem igaz?! Tehát teljességgel kijelenthetem, miként még a Pokol uralkodóját sem érdeklem; ez aztán a remek teljesítmény, kérem szépen! Viszont nem, nem, mintha nekem ínyemre volna még neki is ugrálni, így némileg van egyféle előnye a 'börtönömnek'; igaz, ez hosszútávon igencsak kevés pozitív eredményt tükröz, de hát... be kell érnem ennyivel. Nem lehetek telhetetlen, ugye?! Őszintén szólva amúgy... kész röhej ez az évek óta fennállt helyzet! Egyrészt amiatt, mert egy nyomorult icike-picike halandócskától függök, míg másrészt azért, mert... mert egy számomra kényelmetlen testben lézengek. Szerencsére ez a kis szöszke-möszke ugyanazt szeretné elérni, amit én. De vele ellentétben; rohadtul türelmetlen vagyok, s kellőként fokozza a tényt az agresszivitásra való hajlamom, ami bezzeg adja azon módot, miszerint még Őt sem kímélem meg. S mindezt mi sem bizonyíthatná jobban, mintsem a mostani példa, amely jelentős mértékben; nézd, itt van, tádám! Így pedig eme tényszerű esemény mindent magában foglal; szórakozást, kegyetlenséget, s játszmát... Olyan légkört kaphatok meg ezáltal, ami igencsak ritkán adódik, hisz'... számomra nincs kiruccanás, vakáció, vagy... vagy bármi. Egyetlen nyamvadt tőr lendítésére már ugrom is, ekként azt téve, amit a 'főnök' kíván. Utálom ezt, sőt gyűlölöm azt, hogy... hogy nem vagyok teljes. Láncok fognak közre; s szenvednem kell egy halandói testben. Soha életemben nem ártottam senkinek, bár voltaképpen alkalmam sem nyílt rá, mert... Arcadius nem engedett minket szabadon, s aztán.... aztán belekerültem ebbe az ördögi körbe és azóta... Megőrülök! Egyszerűen nem bírom tovább! Nekem elég volt! - Még egy 'szőkeség' becézés és esküszöm, hogy... - Ingerülten állok fel az törmelékek közül. - ...Te ugrasz le arról a hídról! - Ejtem ki merő iróniával, ekként mérve végig őt a tekintetemmel. - Bár tudod nem értem... - Szedem ki magamból az apró üvegszilánkokat, ugyanis Victor bácsinak meg kell szépen gyógyulnia, persze... ehhez varázsolnom is kellesz még. - ...itt van minden; alkalom, idő, tér... - Mutatok körbe a mutatóujjammal a helyszínen. - ...te meg csak énekeltél a háttérben, ezt követően, azaz mostan meg előadod, hogy micsoda' színészi munkálatokat nyomtunk itt. - Rázom meg csalódottan a fejem, mialatt vele szemközt állok meg, így támaszkodva meg belülről a pulton. - Miért rondítasz bele a szórakozásomba? Mi jogod van ahhoz, miként... - Nevetni kezdek. - Semmit sem vehetsz el tőlem... semmit! - Hetykén fekszem rá a falap felületére a felsőtestemmel, beleharapva végül az alsó ajkamba. Nők... oh, erre nem is igazán gondoltam. Persze, adott volt, miszerint... ki nem maradhat, főként, ha még természetfeletti is. S íme tessék; védjük ezeket a barmokat jelenség! Lám, lám... mi is ő, vagy ki is ő? - Tudod, édesem... - Döntöm oldalra a fejecskémet. - ...simán helyreteszem ezt egyetlen csettintéssel, de... - Teszem a mellkasomra az egyik kezem. - ...nincs hozzá szívem és még... még játszani óhajtok. S ezt attól függetlenül, hogy preferálod-e, avagy sem. - Egészen közel hajolok hozzá, ekként ejtve ki a szavakat, amelyeket érthetően intézek az irányába. Tudom, tudom; nyilvánvalóan pofátlan vagyok! Viszont... ettől volt mindig is megnyerő a stílusom, nem igaz? Na meg, ha... ha jobban megnézzük a státuszt; nincs sok választása. Én kiélem önmagam, vagy így, vagy úgy... akár az engedélyével, akár rajta keresztül kell ezt megtennem. Számomra ugyan mindegy, hisz' sosem veszítek...
Döntsd el, hogy mi a fontosabb: a büszkeséged és semmit nem kapni vagy kockáztatni és talán mindent megnyerni.
Ha új kapcsolatokra akarok szert tenni és elvegyülni a városban, mi sem egyszerűbb, mint hogy a Grill-be menjek. Elena emlékeiből láttam, hogy sokat voltak ott régen, ahogy a legtöbb ember és különböző lény a városban. Itt elüthetem az időmet, hogy feltérképezzem a halandókat. Túlságosan régen jártam a földön és kikopott belőlem a halandóság, így mi sem egyszerűbb ha őket figyelve magamra szedek egy kevés tudást. Hatalmas mosollyal az arcomon kértem egy könnyedebb, nőies italt, majd helye foglaltam. Egyelőre nem áll szándékomban bárkivel is szóba elegedni. Egy fél óra elteltével megunom a némaságot és először halkan dudorászni kezdek, erre persze a kövelemben lévők felfigyelnek. Remek! Ahogy egyre többb szempárral akad össze a tekintetem énekelni kezdek. Valaki kis könnyed dalocska, amit még régen tanultam, nem lehet olyan ismert. Sikerül egy kisebb tömeget magam köré csábítanom, míg a többiek táncolnak vagy a dallamra ütik a ritmust és beszélgetek tovább. Semmi célom sincs az énekléssel, egyszerűen jól akarom magam érezni, bár a jó benyomás se utolsó szempont a listámon. A kellemes hangulatot egy ajtó csapódás zavarja meg, aminek köszönhetően én is elcsendesülök. Szemem sarkából látom az idegent, nem néz ki rosszul, de ami a stílusát illeti. csapni való! Halkan dudorászok tovább, miközben ő lökdösődve eljut a pulthoz. A csaposnak sem tetszik ez a durva viselkedés, aminek egyből hangot is ad. Úgy tűnik itt nem díjazzák, ha valaki egy faragatlan tuskó. Ezt jobb ha észben tartom. Mivel elrontotta a kis előadásomat, így cselekednem kell. Az egyik melák fickót könnyű szerrel rá veszem, hogy mutassa meg neki mi az elvárt errefelé. A jelenetet nézem, kissé megriadok - ahogy azt elvárnák egy fiatal lánytól-, mikor a pohárban landol a szőkeség feje. Meglepve konstatálom, hogy a sebei hamar gyógyulnak. Szóval természet feletti, talán vámpír? Nem, ahhoz túlságosan dramatikus, a vámpírok híján vannak az ilyennek általában. Vajon mi lehet? Még egy üveg kettétörik, de most a kigyúrt fickó fején, akinek meg sem kottyan az ütés. Nem éppen a legbölcsebb kikezdeni egy kőfejűvel. Sóhajtok egyet és gondolatban már temetem is a fiúcskát. A pulton keresztül repül, üvegek éles hangja adja a zenét mellé, csattanás és minden csupa vér. Mindezek ellenére, még mindig életben van a szöszi. Ez lehetetlen! Felkelek a boxomból közelebb lépdelek a pulthoz és tapsolni kezdek. - Nagyszerű előadás volt! kérem tapsolják meg a színészeket! - utasítom az embereket, mire az ostobább fele cselekszik, a többi csak bambán bámul. A nagydarab állat meghajol, mintha csak játék lett volna az egész, aztán odébb áll. A parancsomnak megfelelően elkezdi kitörölni a kétkedő emberek agyából az előbbi esetet. - Hé, szőkeség! Ha ennyire meguntad az életed, akkor tudom ajánlani a Wickery hidat, sokkal olcsóbb megoldás a kocsmának - vágom oda, miközben előre hajolok a pulton kersztül, hogy megnézzem feltud-e állni. - Az emberek szeretnek inni és ittasan kezelhetőbbek. Milyen furcsa, nem? - hangom tocsog a gúnyól, de egyetlen percre sem tévesztem szem elől az idegent.
Amikor valaki démonná válik, akkor nem úgy képzeli el az életét, miként egy halandónak ugrálhat, nem igaz? Nyilván azért szeretne e faj képviselete alátartózni, mert úgy érzi ennek teremtődött; ez a féle gonosz ötvözet folyik az ereiben. De, amikor egy démont meggátolnak, lekötöznek, láncra vernek, s arra kényszerítik, hogy mások óhajai szerint cselekedjen, akkor... ezen illető helyében elgondolkoznék azon, hogy kell még e neki a feje, avagy sem. Mert azután, hogy megtöröm ezt az átokverte fogságot; holtbiztos lehet benne, miszerint ízekre szedem, darabokra tépem, cafatokra bontom, s felnyársalom élve. Mégis mit képzelt ez egyáltalán magáról? Mit?! Azt, miként megúszhatja mindezt büntetlenül? Oh, ugyan... mert én.. én ugyan; azt nem fogom neki hagyni. Megfizet mindenért; a megidézéstől kezdve az éveken át tartó fogva tartásomig... Áh, csak jöjjön el az idő... csupán legyen itt az a perc.. s én... én megadom neki az élete legrosszabb és egyben legkegyetlenebb napját. Már alig várom! Egyszerűen élvezetes lesz végignézni, miként az arcáról lefagy az a kis mosoly, s ahogy végső fázis gyanánt elmúlik a fény a szemei tükréből.. Az idő lassú, sőt kényszeres vánszorgása lüktet az elmémben, mintsem az a 'tik-tak'-féle jelzés. Kattogás; másodpercről másodpercre térve át, miközben majd beleőrülök e szimfonikus sorozatba. S bár eddig nem értékeltem a végtelenséget, de most bármit megadnék azért, miként ne halljam ezt a nyamvadt eszközt, s hogy az Öreg ne használja azt a 'fenébe vele' tőrt. Mély levegő, halk sóhaj, némi szemforgatás és íme; Mystic Falls. Az, hogy milyenféle úton-módon keveredtem el idáig, nos nem érdekes. A lényeg inkább azon alapszik, miszerint végre itt vagyok, s az itteniek már alig várják, miként gyönyörűeket alkossak. Oh, s hogy mit is fogok tenni? Kérlek, tippelj csak! Egy kedves mosollyal az ajkaimon, egy eszményi ember ábrázatával és egy könnyednek tűnő mozdulatsorral kötök ki a Mystic Grill előtt. Minden alaposabb körültekintés nélkül is tudom, hogy ez az a hely, ahol a legtöbben vannak, sőt lehetnek. Így lépek be az ajtón, ahol emberek zöme... tömege iszik, eszik, s mulat... Ch! Erősen csapom be magam mögött az ajtót, miszerint jó előre felhívjam mindenki figyelmét a jöttömre. Remélem tetszik nekik, élvezik az utolsó falatjaikat, s azon apró kortyokat, melyeket még lehúzhatnak a nyelőcsövükön. Igazság szerint a kelleténél durvábban lökök el magam elől néhány embert, míg a pulthoz érkezem. Kikérek valami feleslegesnek tűnő italt, persze egy üveggel, miközben a pultos azt ecseteli nekem, hogy tanuljak meg viselkedni. Oh, hogyne, mindenképpen... Moziba még ne vigyem? Denver-ben tán az is van, ha nem tévedek... - Nem az erősségem az illemszabályok követése... - Magyarázom, sőt még mondanám tovább is, ha egy nagy termetű fickó épp' nem szakítana félbe. Könnyedén tolja elém az üres üvegpoharát, majd megragadva a szőke fürtöknél; erőteljesen csapja bele a fejemet. Szilánkokra törik, sebeket ejtve rajtam. Vérzek... akarom mondani szegény Victor... csak úgy vérzik... sőt tutira érezte. De hát mit tegyek, ha imádom az abszurd helyzeteket?! A tömérdek karcolás elég hamar eltűnik a fizimiskámról, ahogy szembekerülök a kigyúrt fazonnal. Oh... őt is félrelöktem.. hm, tán ezért is ennyire mérges? - Tudod, nem ártana neked... egy-két bogyó, amit nem mellesleg; az elmegyógyintézetben osztogatnak.. - Vetem oda szúrós éllel, ekként ragadva meg a megkapott üvegnyi italt. - ..de lehet el sem kell mozdulnod, mert itt halsz meg! - Meglepettséget színlelve kapom a szám elé a szabad kezem. - Oké, nyugi, haver... - Húzom a fejébe az üveget, szimplán viszonzás érdekében. Bár ő nem fog olyan gyorsan meggyógyulni, mint én... Mi a fene?! Pislogok egy sort, hiszen ez meg se kottyant a fazonnak... mi van ez agyra is gyúr? Teljes döbbentenem hevében állok előtte, hogy most, akkor mégis mi a franc van... Ezt pedig Ő kihasználja és megragad; úgy emel fel, mint egy tollpihét, majd áthajít a pult felett, s megannyi üveg szimpátiáját átérezve hullom a földre. Üvegdarabok, csattanás, vér... S ha mindenki jól figyelt, akkor nekem most meg kellett volna halnom.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Az utóbbi időben rengeteg minden történt. Kezdve azzal a hatalmas változással, miszerint elköltöztem a bátyámtól és végre úgy éreztem, a saját utamat járhatom. Azonban Jeff felnyitotta arra a szemem, hogy igenis tennem kell valamit. Azaz kezdenem kell valamit az életemmel, nem csak csapongani össze-vissza. Bár először foggal-körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy dolgozni menjek, végül elég meggyőzőnek bizonyultak az érvei, és így végül a főiskola mellett döntöttem. Persze piszok nehéz volt beismernem, hogy igaza van, de… Talán pont ő érti meg a legjobban, mennyire fontos ez a tanulás téma, mint bárki más. Hisz ő sosem járhatott iskolába. Jóformán nem tanította soha senki és csoda, hogy egyáltalán teszem azt, írni tud. Elég bizarr belegondolni ebbe, nem? Másrészt… papír nélkül munkát sem tudnék szerezni. Szóval igen, mondhatjuk, hogy Jeff meggyőzött. Irány a főiskola. Majd egyszer… az elkövetkezendő hónapokban… vagy hetekben… ki tudja. Ennyire még én magam sem akartam ebbe belegondolni. Bár maga a tény, hogy főiskolára menjek, még nem is túl bizarr, de így mindenféleképpen a bátyám közelébe kerülök. Ez az, amitől valójában tartok. Amióta megtudtam, hogy van valamiféle betegsége… nos, nem láttam. Nyilván nekem kellene, vagy kellett volna már rég felkeresnem, azonban nem vitt rá a lélek. Egyszerűen fogalmam sincs, mit is kellene mondanom, avagy hogyan kellene kezdenem. Sóhajtottam egy aprót. A pultnál ültem, az egyik pincérlány fel-alá járkált előttem, ahogy osztogatta kifelé a rendeléseket, jobbnál-jobb piákat, olykor engem is megszánva egy-egy pohárka rövid itallal. Nem, nem szándékoztam leinni magam a sárga földig, de most valahogy jól esett csak itt ülni és gondolkozni, tényleg elmerülni a fejemben úgymond. A zene most meglehetősen hangos volt a Grillben, valószínűleg ez a kései órának volt köszönhető. De nem zavart, valahogy kellemes volt a fülemnek. Egy idő után már a zenére koncentráltam, ahelyett, hogy az élet nagy kérdéseire keresgélném a választ. A kedvem is kezdett jobb lenni, bár ez lehetséges, hogy az alkoholnak volt köszönhető. Kortyoltam a poharamból, a whisky szinte égette a torkomat, de kimondottan jólesett. Kiittam a pohár tartalmát, mielőtt visszahelyeztem volna a pultra. Újból a pincérnőcske felé tekintettem és intettem neki, hogy jöjjön közelebb. - Mi lenne, ha most egy üveggel adnál? – Néztem rá ártatlanul, halvány mosollyal, mire a nő felvonta a szemöldökét. Nem tartotta jó ötletnek, hogy egy egész üveggel odaadjon nekem, de végül néhány pillanat gondolkodás után mégis megszánt. Elmosolyodtam teljesen, ahogy magamhoz vettem a kibontott whiskyt, amiből végül töltöttem magamnak. Na meg persze kifizettem a hölgyeménynek az árát, nehogy később ebből bármiféle probléma legyen. Aztán a poharat a kezembe véve kezdtem nézelődni, potenciális beszélgető alanyok után kutatva. Egy fekete hajú szépséget meg is pillantottam, de egyelőre nem közelítettem meg, csak… direkt módon figyelni kezdtem. Azt mondják, az ember még álmában is megérzi, ha figyelik. Talán ez éber állapotban is beválik. Kíváncsi voltam, a lány rám tekint-e végül. Ha valamilyen csoda folytán így tett, rámosolyogtam és biccentettem egy aprót magam felé, jelezve, hogy ha szeretne, akár csatlakozhatna is hozzám, elvégre… ő is épp annyira tűnt magányosnak, mint én voltam.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Pént. Okt. 06, 2017 12:12 pm
Szabad játéktér.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
- Én 22 vagyok. Nyitottam a számat, hogy válaszoljak, de újabb kérdéseket tett fel, ráadásul megjátszott riadtsággal karöltve. Elgondolkozó fejet vágtam. - Hmm, azt hiszem, inkább utóbbi… a megrontás jobban hangzik, mint az, hogy eladjam a szerveidet. – Vontam vállat, miközben el is mosolyodtam. Arra nem figyeltem túlzottan, hogy megbámultak minket; csak Nate érdekelt. Újabb nevetés hagyta el a számat, mikor közölte, hogy még egymás haját is befonhatjuk. Két ujjam közé csippentettem azt a pár centis haját. - A te hajad sajnos még nem elég hosszú hozzá, sajnálom. De pár év és olyan frizurákat csinálok neked, hogy minden lány megirigyli majd. – Visszahúztam a kezemet, hogy ezután az ő kezét fogjam meg. Ajtót nyitott, de egyelőre nem szálltam be, csak hallgattam. - Nos, a Reinhartok sem… és magas a tűrőképességünk is. – Tettem hozzá némileg elgondolkodva, majd hol az autóra, hol Natere pillantottam. Aztán újra az autóra. - Hát, Sheela, nagyon örülök, hogy megismerhetlek… - Pislogtam, majd odahajoltam Natehez és suttogóra fogtam. – Nem reagál. Ez semmi jót nem jelent, ugye? Néztem fel rá félénken, aztán elmosolyodtam. Az, hogy ezúttal nem válaszolt a kérdésemre, aggasztott, de az, hogy a következő randinkat emlegette… várjunk. - …mi most randizunk? És lesz következő? Hűha, le vagyok maradva. – Beszálltam, mielőtt még tovább csacsogtam volna értelmetlen dolgokról. Ami kettőnk közt folyt Nateel, az nem hittem, hogy randi lett volna. Inkább úgy fogalmaznék, jókor voltunk jó helyen: mindkettőnknek szüksége volt a másikra, hogy kicsit elfeledkezzünk a sanyarú sorsunkról. Úgy véltem, holnap már egymás nevére sem fogunk emlékezni, azaz én biztos emlékezni fogok az övére, de… én biztos, hogy jelentéktelen maradok majd a számára. Épp ezért lepett meg a következő randi felvetésre. Nem tudtam hová tenni. A kezembe fogtam a két üveg piát, majd valahogy bekötöttem az övemet. - Oké, de inkább megvárnálak vele. – Közöltem, majd kipillantottam az ablakon. A vezetési stílusa meglepett, elég vadnak tűnt. Elmosolyodtam. – Szegény Sheelát megjáratod rendesen. – Motyogtam, majd elnéztem felé. A fejemet az ülésnek döntöttem. A kérdései megleptek. – Suliba járok. Na és te? Biztos idősebb vagy nálam pár évvel. Gyanítom, hogy te már dolgozol. De… tudod, mit? Hagynunk kéne a személyesebb témákat. – Tettem hozzá halkabban, elgondolkodva és vártam az ő reakcióját. Ha nem bánta, akkor bekapcsoltam a rádiót és kerestem valami csatornát, ahol most, közel a napfelkeltéhez is adtak jó zenét. Ezután kipillantottam az ablakon. - Szóval… gyakran szed fel így lányokat, Mr. Storm? – Néztem el felé néhány pillanattal később. Mosolyogtam, nem szemrehányásként tettem fel a kérdést, csak pusztán érdeklődtem.
Csendben megállapítottam magamban, hogy egy kicsit fiatal hozzám, de mivel nem kérdezte a koromat, nem árultam el magamtól. Annyira öreg azért nem vagyok, ő is betöltötte már a nagykorúságot, úgyhogy gond nem lehet belőle, ha... Jaj, de már megint előre szaladtak a gondolataim! Az is lehet, hogy csak beszélgetünk, iszogatunk, aztán reggel majd hazakísérem és ennyi. Nem kell semmi többnek lennie... Talán... - Miért vinnélek kihalt helyre? - kérdeztem megjátszott gyanakvással, és riadtan összefontam magam előtt a karjaimat. - Várj, ugye nem vagy szervkereskedő? Nem sokat kapnál a szerveimért. Vagy meg akarsz rontani?! Sikerült a kelleténél hangosabban feltennem a kérdést, úgyhogy néhányan körülöttük felkapták a fejüket, de nem zavartattam magam. Rose-ra vigyorogtam, remélve, érti, hogy csak viccelek - és remélve, hogy ő is csak viccel. Nem sok pénzt keresne rajtam, a szívem tropa, a májam sem a legjobb... - Nincs bajom a csajos italokkal - feleltem, miközben leadtam a rendelést. - Pletyizhetünk közben, kibeszéljük az érzéseinket, aztán befonjuk egymás haját. Elvékonyítottam picit a hangom és pimaszul rákacsintottam. Hamarosan megkaptuk a két üveget. Átvettem a pultos sráctól, szabad kezemmel pedig a lány kezéért nyúltam. Örültem, mikor megfogta és meg is szorította az enyémet. Jól esett. Rég nem fogtam így senki kezét. - Ó, a Stormok semmitől sem félnek! - jelentettem ki magabiztos mosollyal. Röviden elköszöntem a bentiektől, majd nyitottam az ajtót és kiléptem a lánnyal. Sheelát már ismerte, ezért nem kellett megmondanom, merre megyünk, tudta az utat. Azért amint elég közel értünk, kikapcsoltam a riasztót és ajtót nyitottam neki. Elnevettem magam a szavai hallatán. Tetszett a humora. - Maximum egy kicsit féltékeny, de itt leszek és vigyázok rád, ne félj! - megtartottam neki az ajtót, hogy be tudjon ülni, ha szeretne. - Sheela, ő itt Rose. Rose, ő pedig a barátnőm, Sheela. Megcirógattam a kocsi motorháztetejét. A kérdésre eltöprengtem egy pillanatra, de aztán mosolyogva megcsóváltam a fejem. Jobb, ha nem játszom ki az összes lapot egyszerre. - Túl sok mindent óhajt tudni, Miss Reinhart! Ez még csak a legelső randi. Tartogatni kell valamit a következőkre is... Ha beült, becsuktam az ajtót, és megkerültem az autót, hogy én is beülhessek mellé. Nem tudom, miért mondtam, mert egyrészt szívesen találkoztam volna vele máskor is, másrészt viszont... Kicsit korai még ez az egész. Mindegy, meglátjuk, hogy alakul a kocsikázásunk, aztán a többi majd úgyis jön magától. Átadtam neki a két üveg piát, bekötöttem magam és rámosolyogtam a motor beindítása közben. - Ha szomjas vagy, felkezdheted az egyiket. Negyed órán belül ott vagyunk. Mint valami végszó, a gázra taposva kifaroltam a parkolóból, aztán sebességbe kapcsolva nekivágtunk a főútnak. Élveztem a gumik hangját, a motor bőgését és a menetszelet az arcomon. Minél gyorsabban mentünk, annál inkább biztonságban éreztem magam. - 22... - töprengve ingattam a fejem. - Akkor már dolgozol? Vagy még suliba jársz? - érdeklődtem, hogy gyorsabban teljen az idő. Meg hát szerettem volna minél többet tudni róla.
notes
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Júl. 20, 2017 5:55 pm
Nate • Rose
- Én 22 vagyok. – Vágtam közbe finoman, mikor arról beszélt, hogy az öccse nem lehet sokkal idősebb nálam. Aztán csak biccentettem, jelezve, hogy igaza van, nem kell az öccséről beszélnünk. Amúgy sem akartam faggatni őt. Mindent a maga idején kell, nem igaz? Felnevettem röviden és megbiccentettem a fejemet. - Nos, elég jó ajánlat… - Tényleg jól nézett ki, ezen nem volt mit gondolkozni. A becenevét elkönyveltem, bár őszintén szólva meglepődtem, hogy ilyen hamar arra kért, hívjam így. Mármint, mindig is úgy gondoltam, hogy az ember nem mindenkit becézget, csak azt, aki már közelebb áll hozzá. Egy családtag vagy egy barát, és így tovább. De nem agyaltam túl, a Nate amúgy is aranyos volt, illett hozzá. Ahogy az ötletemet módosította, érdeklődve fürkésztem az arcát, majd a kulcsot, végül újra az arcát és elmosolyodtam. - Ez még jobb. De várj csak, hova szeretnél te vinni engem? – Hajoltam közelebb érdeklődve. – Valami kihalt helyre, ahol senki sem talál ránk? – Kérdeztem, de hamar választ is kaptam. Szóval egy domb, ahonnan jó a kilátás és még a napfelkeltét is láthatjuk. Elégedetten bólintottam. – Jól hangzik, Nate! Benne vagyok. – Mosolyogtam rá szélesen és pár pillanatra belefeledkezve fürkésztem az arcát, mielőtt a pult felé fordultam volna. Ó, kérdezett valamit. Mit innék? Hát… mit innék? Gyorsan végigfuttattam a tekintetemet a kínálaton. Némi agyalás és hümmögés után ráböktem az egyikre. - Martini. Bár, ha jobban belegondolok, az elég csajos ital, szóval ha neked probléma, választhatunk mást… - Pislogtam el felé, de hamar megoldotta; a Martini mellé kért még egy üveg Jack Danielst. Ó, de rég ittam! Az igazat megvallva ritkán adódott lehetőségem iszogatni, elvégre… ahogy a mondás tartja, „ökör iszik magában”, nekem meg nem igazán volt társaságom az ilyen kiruccanásokhoz. Sietve összepakoltam, majd a férfi mellé léptem. Ekkor nyújtotta a kezét és tette fel a kérdéseket. Felpillantottam rá, majd egy visszafogottabb mosollyal fogtam meg a felém nyújtott kezet. Megszorítottam. - Én benne, ha Ön is, Mr. Storm… úgy értem, nem táncolhat vissza, ha kilépünk azon az ajtón. – Böktem a fejemmel a kijárat felé, majd ha benne volt, el is indultam. Kint a már jól ismert Sheela felé indultam, azaz Nate hivatalos barátnőjéhez. - Ó, izgulok, most fogok találkozni a barátnőddel… és mondhatjuk, hogy elég testközeli élményben lesz részem. Ugye nem lesz rám mérges? – Néztem komolyan Natere, de a mosolyom nem tudtam elfojtani és végül fel is nevettem röviden. – Áruld el, honnan jött az, hogy ő a te barátnőd… biztos van valami története ennek, nem? – Az autóhoz érve elengedtem lassan a kezét és végigpillantottam a járgányon. Nem értettem túl sokat az autókhoz, de ezt még így, női szemmel is szépnek találtam.
Sosem voltam az egyszerű, a könnyű vagy a gyors kapcsolatok híve. Persze, flörtöltem én is, mint minden korombeli, és voltak egyéjszakás kalandjaim, mint minden korombelinek, de nem űztem belőle sportot. Érzelmek nélkül semmi értelmét nem láttam az egésznek, és bár gyakran megtetszett egy-egy lány, végül egyikük sem volt képes elfeledtetni velem azt, akit igazán szeretek. Így aztán reggel jött a megbánás és a továbblépés, ez pedig sosem ért annyit, hogy újra belevessem magam a vadászatba. Megvoltam nők nélkül, persze, de hosszú távon azért már kezdett hiányozni valaki mellőlem. - Nem lehet sokkal idősebb nálad, nagyjából korodbeli. De tudod mit? Hagyjuk inkább az öcsémet. Most nincs itt, úgyhogy minek fájjon miatta a fejem, nem igaz? - megvontam a vállam, mintha ennyivel meggyőzhettem volna magamat, hogy tényleg nem számít. Számított, de nem akartam, hogy számítson. Csúnyán összevesztünk és nem akartam arra gondolni, amiket mondott, mert hinni akartam benne, hogy nem gondolta komolyan a szavait. Viszont minél többet agyaltam rajta, annál inkább hittem neki, úgyhogy nem akartam agyalni. Csak szeretni akartam őt, és ragaszkodni hozzá továbbra is. Rose ajánlatára érdeklődve oldalra sandítottam rá. Aranyos lánynak tűnt, sőt, annál elég hamar több lett. Tetszett, és szívesen eltöltöttem volna vele még több időt. Azt kockáztattam, megéri-e megint belemennem valami gyorsba és könnyűbe, ami a végén úgyis megbánással ér véget, de mivel felejteni akartam, úgy döntöttem, adok neki egy esélyt. - Az jó lenne! Feltéve, hogy nincs jobb dolgod, és szívesen töltenéd az idődet egy szingli, jóképű pasassal - felé fordultam félig a széken, hogy a legelőnyösebb profilomból láthasson. Persze csak hülyéskedtem. Mindegyik profilom előnyös. - Ja, ez jogos - értettem egyet, amikor azzal érvelt, hogy miért nincs fiúja. Bár, nekem is van öcsém, mégis itt ülök. Olyan könnyű összebalhézni másokkal... Csak kicsit későn esett le a válasz valódi jelentéstartalma: ő is szingli. Meglepő, de mindketten azok vagyunk... A gondolataim rögtön beindultak, de igyekeztem leállítani őket. Nem akartam potenciálisan minden csinos lányra úgy tekinteni csak azért, mert már rég volt velük úgy dolgom. Főleg, hogy Rose társaságában tényleg jól éreztem magam, úgyhogy azzal is beértem egyelőre, hogy csak beszélgetünk. - Hívj csak Nate-nek - kértem, mielőtt még elhúztam volna táncolni. Sokkal varázslatosabban hatott rám a közelsége, mint gondoltam, hogy fog, ráadásul azt hittem, beégünk majd mindketten, ehhez képest egész ügyesen táncolt. Nos, Carment tényleg nem így készítettem fel, ez a tánc egészen másfajta volt, és egészen más dolgokra készítette fel az embert... Hagytam, hogy kézen fogjon és visszavigyen a pulthoz. Jól esett egy kis szünet, elfáradtam, a székre mégsem ültem le, mert az ötlete nekem is eszembe juttatott pár dolgot. Hümmögve ingattam a fejem, majd előhúztam a farzsebemből a tárcámat és jeleztem a pultosnak, hogy fizetnék. - Van egy jobb ötletem. Mi lenne, ha vennénk valami piát és máshol innánk meg? - célzón meglóbáltam a sluszkulcsomat előtte. Ismertem pár jó helyet a városban, és azon kezdtem el gondolkodni, hova vihetném közülük Rose-t. - Van egy domb a városból kivezető főúttól nem messze, ahonnét belátni Mystic Fallst. Van egy pokróc a kocsimban, leteríthetjük a fűbe, vagy felfekhetünk a motorháztetőre is. Ha sietünk, még a napfelkeltét is elcsíphetjük onnét. A kijelentésemet a karórámon ellenőriztem, és igazam volt. Ha most elindulunk, még bőven odaérünk, mire felkel a Nap. Érdeklődve vártam Rose válaszát, tetszik-e neki az ötlet. Ha benne volt, akkor a bankkártyámat a pultosnak csúsztattam, és intettem neki, hogy a lány fogyasztását is én állom. A pult mögött különböző üvegek sorakoztak, benne olcsóbb és drágább alkoholos italok. - Mit innál? - közelebb húzódtam a lányhoz, miközben szemügyre vettem a kínálatot. Bármire is bökött rá, azt megvettem, és hozzá toldottam még egy üveg Jack Danielst, aztán felkaptam a kabátom a székről és a kezemet nyújtottam neki. Nem tudom, miért, de szerettem volna megfogni a kezét. - Na, Miss Reinhart? Benne van egy kis őrültségben?
olyan édesek!
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Júl. 14, 2017 6:35 pm
Nate • Rose
A kérdésemre adott válasza, miszerint a barátnője kedvelne-e engem, újból mosolyt csalt az arcomra. Főleg az a pimasz kérdése, hogy én morzsázok-e, mert az bizony kizáró ok. - De, méghozzá elég sokat… nyilvánvalóan. – Nevettem fel, majd legyintettem egy aprót. Jó fejnek tűnt ez a srác. Szerintem bárkivel könnyedén szót értett, nem csak velem; egyszerűen ilyen volt a kisugárzása és ez tetszett. Jó volt kiszakadni a saját kis börtönömből és önfeledten nevetni, mosolyogni. - Nem vagy bunkó! Sőt. Csak… olyan gondterheltnek tűnsz. – Jegyeztem meg, mikor a telefon miatt szabadkozott. Kicsit meglepődtem, mikor azt ecsetelte, hogy a testvére éppenséggel elköltözik. Szóval egy kisöccs. - És szabad tudni, miért költözik el? Mármint… hány éves? – Tettem hozzá érdeklődve, de ha nem akart reagálni, megértettem. Alig néhány perce ismerjük egymást, persze, hogy nem akar mindent egy idegen orrára kötni. Tehát, ha így érzett, én nem faggattam tovább. - Az egyedüllét… hát, a körülményektől függ, mennyire jó. – Vontam kicsit vállat. – Ha gondolod, én reggelig nem akarok hazamenni, szóval, ha még mindig úgy gondolod, aranyos társaság vagyok… tölthetjük együtt ezt a pár órát. – Jegyeztem meg apró mosollyal az arcomon, az övét fürkészve. Olyan szép szemei voltak, hogy alig tudtam levenni róla a tekintetem! De kénytelen voltam. A kérdésre kissé megütköztem. Mintha egy lufit pukkasztottak volna ki hirtelen, olyan váratlan volt, pedig, nos… számíthattam volna rá, hogy visszakapom a labdát. A fejemet ráztam, majd kínos mosollyal néztem félre. - Ne viccelődj. Nincs. Ha lenne, valószínűleg nála lennék és nem ezen a helyen. – Pillantottam vissza rá. Azt már nem tettem hozzá, hogy amúgy sem volt még fiúm. Azaz egy, még néhány éve, de nem volt valami tartós és csókon kívül semmi más nem is történt köztünk. Aztán lelépett egy nálam fiatalabb ribanccal. Sem a családommal, sem a szerelemmel nem volt szerencsém, szóval elkönyvelhettem magam… egy szerencsétlennek. A fejemet ráztam meg gyengén, majd igyekeztem terelni az én és az ő gondolatait is. - Bálkirálynő? Nem, én nem olyasfajta táncra gondoltam, Nathaniel. – Mosolyogtam szélesen, aztán picit zavarba is jöttem, mert ahogy a táncparkettre léptünk, mintha át is vette volna az irányítást, pedig… nos, én akartam őt kirántani az önsanyargatásból! De nem bántam, zavart mosollyal az arcomon fogtam meg a kezét. Szabad kezemmel pedig a fülem mögé tűrtem a hajam. - Hát persze… - Odarántott magához, én pedig engedelmesen léptem közelebb hozzá. Az illata azonnal megcsapta az orrom. Kellemes volt, hozzáillő. Tetszett. A közelsége másrészt heves szívdobogást váltott ki belőlem, magam sem tudtam, miért. Az első lépéseket el is hibáztam, mert nem tudtam teljesen a lépésekre koncentrálni, de aztán belejöttem. Vele együtt nevettem, jó volt látni azt az aranyos mosolyt az arcán. Végre nem az a letört ábrázat köszönt rám vissza, mint mikor a pultnál ücsörögtünk. Háttal érkeztem vissza hozzá, kicsit kapkodtam a levegőt, de nem mozdultam. Ki kellett fújnom magam, össze kellett szednem az apró darabkáimat, lélekjelenlétemet. Közel volt, így a szívdobogásom ismét hevesebbé vált. A szemem sarkából ránéztem, aztán ahogy hozzám ért az orrával, lehunytam a szemeimet. Furcsa volt, de el tudtam volna még viselni azt, hogy ilyen közel van hozzám és hogy a karjaiban tart, ami annyira megnyugtató volt, mint még soha semmi. Pedig csak egy idegen karjai voltak ezek, mégis… valahogy más volt. Egészen addig lehunyt szemekkel álltam, mígnem maga felé nem fordított. Felemeltem a fejem és ránéztem, majd sietve elmosolyodtam. Hunyorogva néztem rá. - Csak ameddig Te. – Válaszoltam játékosan, majd elgondolkodtam. Megfogtam a kezét és visszaindultam vele a pulthoz. – Mi lenne, ha innánk valamit? Tudom, kocsival vagy, de… legfeljebb tényleg nem mész addig haza, ameddig ki nem ment belőled az alkohol. Na? – A pultnál megálltam és felé fordultam. Úgy gondoltam, jót tenne, ha még jobban feloldódna a hangulatunk. Legalábbis, ami engem illet, kissé feszültebb lettem, és muszáj volt levetkőznöm ezt. A kezét lassan elengedtem, amit egészen idáig fogtam és így vártam a válaszát.
Imádom az emberek arckifejezését, amit akkor vágnak, amikor a barátnőmről mesélek. Hát igen, Sheela meg én sok mindent átéltünk már együtt... És a korábbi barátnőimhez képest - mármint az igazi, hús-vér barátnőkhöz képest - ő az egyetlen, aki éveket kibírt mellettem. Tulajdonképpen ő bírta a legtovább, ami sokat elmond róla is, meg az exeimről is. Meg magamról is, hiszen a kocsimat a barátnőmként kezelem. Úgy láttam, Rose megkönnyebbül a kocsi láttán, és ez valamiért megmosolyogtatott. Azt jelenti, van esélyem. Nem mintha kora reggel máris flörtölni akarnék, de azért... - Pontosan - rákacsintottam, és együtt nevettem vele. - Ó, egészen biztos vagyok benne! Elbűvölőnek tűnsz, és érted a viccet. Ez a két legfontosabb tulajdonság. Habár valamit meg kell kérdeznem: szokásod morzsázni? Mert ez kizáró ok lehet. Drámaian csóváltam a fejem, de a mosoly egy percre sem tűnt el az arcomról. Imádtam emberek közt lenni, már csak az, hogy beszélgetek velük semmis témákról, képes volt kizökkenteni a komor magányomból. - Oh, bocsi, nem akartam bunkó lenni - szabadkoztam egyből, amint a telefonomat említette. Odébb is toltam a pulton, miután vetettem rá egy pillantást. - Tudom, hogy ilyen aranyos társaságban nem illik a mobilt nyomkodni, én csak... Jah, úgy is mondhatjuk. Elköltözik. Azt lesem, ír-e, hogy kell neki segítség. Ez így részben igaz volt, részben viszont nem. Tudtam, hogy Theo nem fog rám írni, hogy segítséget kérjen a költözésben, hiszen elég világosan a tudtomra adta, mi van köztünk. Abban viszont tényleg bíztam, hogy írni fog majd, mert esetleg meggondolta magát és rájött, mégsem szívesen hagyna egyedül. - Van egy öcsém - tettem még hozzá sietve, hogy megválaszoljam a kérdését is, és újból rámosolyogtam. Nem szívesen beszéltem volna Theoról, ezért örültem, hogy a téma átterelődik az ő családjára. Szívesebben hallgattam volna mások testvéreiről, minthogy az enyémről kelljen mesélnem. Pechemre persze Rose egykének bizonyult. - Az egyedüllétnek is megvannak a maga előnyei - bólogattam a szavait hallva. Nem akartam megcáfolni, hogy rossz testvér lenne, hiszen csak most ismertem meg és úgysem hitt volna nekem, ha elkezdem random dicsérgetni. Lehet, hogy tényleg nem lenne jó testvér. Én mindig is akartam egy kisöcsit, mert úgy hittem, én lehetek a legklasszabb bátyó a világon, erre tessék... Theo talán jobban járna, ha egyke lenne. - Hmm, hát, elég szívesen mennék itt nyugdíjba, de aggódom, van-e olyan menüjük, amit protézissel is ehetnék - ingattam a fejem megjátszott komolysággal, azt remélvén, újból hallhatom nevetni. Azért a vicc után komolyan is feleltem. - Nem tudom. Arra gondoltam, lelépek egy motelbe és kialszom magam. Nem szívesen mennék haza, és bár az alvás a gyengéknek való, mégsem lehet átvirrasztani két napot... Nem tudom, miért osztottam meg a terveimet a lánnyal, hiszen valószínűleg nem igazán érdekelte, hol töltöm a napomat. Ennek ellenére jól esett fecsegni, és azt érezni, végre valaki figyel rám és érdeklődik. Igyekeztem én is ilyen figyelmes és érdeklődő lenni vele szemben, mert szerettem volna jobban megismerni. - Na és te, hogy állsz a fiúkkal? Látványosan elkezdtem a parkolóban álló autókat bámulni, ki-kihajolva a székemből. - Melyik a tiéd? Valamiért nem néztem ki belőle, hogy vezet, de aztán ki tudja. A végén még kiderül, hogy motoron jött, és a bőrdzsekije a fogason lóg... Kinéztem belőle, hogy ennyire vagány, ugyanakkor a nőiessége valahogy mégis kiverte a fejemből ezt a képet. - Ami azt illeti, felkészítettem egy Bálkirálynőt a keringőjükre - büszkén kihúztam magam a széken, ellágyuló mosollyal harapva ketté egy szem krumplit. Mindig mosolyt csalt az arcomra, ha Carmenre és a báli ruhájára gondoltam, arra a szerény izgatottságra, ami úrrá lett rajta, amikor elvittem az első és utolsó nem hivatalos báljára. Magántanulónak lenni sokkal nagyobb szívás, mint az ember azt gondolná. Csak akkor esett le, Rose miért kérdezte ezt tőlem, amikor Matthez fordult, hogy kapcsoljon be valami zenét. Ahogy a muzsika felcsendült, kerek szemekkel, elismerő pillantással fordultam a lányhoz, aki már le is pattant a székéről. - Hujuj! Épp valami őrültségbe próbáltak belerángatni? Engem? Az őrültségek királyát? Felvillanyozódva dobtam le a krumplit a kezemből, megtöröltem azt egy szalvétában, aztán már ugrottam is le a székemről, Rose után eredve. Nem kérettem magam, nem is kellett kétszer hívni. Megálltam tőle pár lépésre és megköszörültem a torkomat, felé kínálva a kezem. - Hölgyem, szabad egy táncra? Ha elfogadta a kezemet, mosolyogva odarántottam magamhoz, szabad kezemmel átkarolva a derekát. A zene ritmusára kezdtem táncolni vele, hol közelebb húzva, hol elengedve. Néha megpörgettem vagy megdöntöttem, vagy csak köröztem vele. Jól éreztem magam, halkan nevettem tánc közben. Hol szemből, hol háttal húztam vissza magamhoz. A csípőjét figyeltem és az arcát, és igyekeztem úgy vezetni, hogy ő is jól érezze magát. A szám végén, az utolsó dobszónál pont háttal érkezett vissza hozzám. Lágyan fogtam a kezét a hasánál, mégis erősen a karomban tartottam, mellkasommal szorosan a hátához simulva. Ahogy lepillantottam rá, az arcunk vészesen közel került egymáshoz. Lassan elengedtem a kezét, az oldalára simítva helyette, és a szememet behunyva orrommal finoman megcirógattam az arcélét, ajkaimmal súrolva a puha bőrt, épp hogy érintve a füle tövét. Aztán elindult a következő szám, úgyhogy szembefordítottam magammal, ha hagyta, és folytattam a táncot széles mosollyal, önfeledten. - Szóval, Rosie... Te meddig tervezed koptatni a Grill padlóját? - kíváncsiskodtam közben, hátha neki is vannak már tervei arra, innen merre tovább.
Kezdőlap
Ezernyi üvegszilánk ékes társaságában esem a parketta piszkos felületére, miközben hangos csörömpölés kíséretével landolnak nem messze tőlem az apró darabkák. Hallom is e tökéletes szimfóniát, ahogy mosolyogva támaszkodom meg az egyik tenyeremmel a padlózaton. Az iménti show műsor előadása, avagy az a szánalmas kis ember felhergelése; igazából semmi ahhoz képest, mintsem, amit valójából tudok. Ugyanis démonként végtelen eshetőség játszik a kezemre, főként, mert szabad akarattal rendelkezem, s nem vagyok besorolható a hierarchiai összeállításba. Idejét sem tudom már annak, miszerint mikor is sétáltam utoljára a pokolban. Talán, talán... évekkel ezelőtt; még azok előtt, hogy Victor Sutton testének fogáságába keveredtem volna. Bár, ami azt illeti; Arcadius-t sem nagyon izgatta az eltűnésem ténye, hisz'... nézzünk csak körbe! Ha hiányolná a jelenlétemet, akkor nem szórakozhatnék a kedvemre, nem igaz?! Tehát teljességgel kijelenthetem, miként még a Pokol uralkodóját sem érdeklem; ez aztán a remek teljesítmény, kérem szépen! Viszont nem, nem, mintha nekem ínyemre volna még neki is ugrálni, így némileg van egyféle előnye a 'börtönömnek'; igaz, ez hosszútávon igencsak kevés pozitív eredményt tükröz, de hát... be kell érnem ennyivel. Nem lehetek telhetetlen, ugye?! Őszintén szólva amúgy... kész röhej ez az évek óta fennállt helyzet! Egyrészt amiatt, mert egy nyomorult icike-picike halandócskától függök, míg másrészt azért, mert... mert egy számomra kényelmetlen testben lézengek. Szerencsére ez a kis szöszke-möszke ugyanazt szeretné elérni, amit én. De vele ellentétben; rohadtul türelmetlen vagyok, s kellőként fokozza a tényt az agresszivitásra való hajlamom, ami bezzeg adja azon módot, miszerint még Őt sem kímélem meg. S mindezt mi sem bizonyíthatná jobban, mintsem a mostani példa, amely jelentős mértékben; nézd, itt van, tádám! Így pedig eme tényszerű esemény mindent magában foglal; szórakozást, kegyetlenséget, s játszmát... Olyan légkört kaphatok meg ezáltal, ami igencsak ritkán adódik, hisz'... számomra nincs kiruccanás, vakáció, vagy... vagy bármi. Egyetlen nyamvadt tőr lendítésére már ugrom is, ekként azt téve, amit a 'főnök' kíván. Utálom ezt, sőt gyűlölöm azt, hogy... hogy nem vagyok teljes. Láncok fognak közre; s szenvednem kell egy halandói testben. Soha életemben nem ártottam senkinek, bár voltaképpen alkalmam sem nyílt rá, mert... Arcadius nem engedett minket szabadon, s aztán.... aztán belekerültem ebbe az ördögi körbe és azóta... Megőrülök! Egyszerűen nem bírom tovább! Nekem elég volt!
❀ 
Amikor valaki démonná válik, akkor nem úgy képzeli el az életét, miként egy halandónak ugrálhat, nem igaz? Nyilván azért szeretne e faj képviselete alátartózni, mert úgy érzi ennek teremtődött; ez a féle gonosz ötvözet folyik az ereiben. De, amikor egy démont meggátolnak, lekötöznek, láncra vernek, s arra kényszerítik, hogy mások óhajai szerint cselekedjen, akkor... ezen illető helyében elgondolkoznék azon, hogy kell még e neki a feje, avagy sem. Mert azután, hogy megtöröm ezt az átokverte fogságot; holtbiztos lehet benne, miszerint ízekre szedem, darabokra tépem, cafatokra bontom, s felnyársalom élve. Mégis mit képzelt ez egyáltalán magáról? Mit?! Azt, miként megúszhatja mindezt büntetlenül? Oh, ugyan... mert én.. én ugyan; azt nem fogom neki hagyni. Megfizet mindenért; a megidézéstől kezdve az éveken át tartó fogva tartásomig... Áh, csak jöjjön el az idő... csupán legyen itt az a perc.. s én... én megadom neki az élete legrosszabb és egyben legkegyetlenebb napját. Már alig várom! Egyszerűen élvezetes lesz végignézni, miként az arcáról lefagy az a kis mosoly, s ahogy végső fázis gyanánt elmúlik a fény a szemei tükréből..
|| 
