Hallva, hogy hasonló okokból nem tölti otthon az éjszakát, elgondolkodtam. Azonban nem agyaltam túl, hisz nem akart belemenni. Bár ez azt hiszem, koránt sem jelentett jót, már csak azért sem, ha a saját esetemből indultam ki. Reméltem, hogy neki azért nem olyan jellegű gondjai vannak, mint nekem, bár tekintve, hogy idősebb lehetett nálam pár évvel és nem tűnt olyannak, aki nem tudja megvédeni magát, tehát… talán nem kellett ilyesmik miatt aggódnom. Ahogy a nevemet dicsérte, halványan elmosolyodtam. - Hmm, Nate… - Kezdtem bele, de ahogy a barátnőjét említette, a szívem egy pici darabja letört. Sejthettem volna, hogy egy ilyen pasinak tuti van valakije. Hát persze. De ahogy elnéztem arra, amerre mutatott, megpillantottam az autóját. Mi? - Ó, szóval… szóval nincs is barátnőd. – Nyugtáztam hangosan, majd kicsit fel is nevettem. – Vagyis a kocsid az. Ez… aranyos. Tényleg. – Mosolyogtam rá továbbra is. – És, szerinted a barátnőd kedvelne engem? Kérdeztem továbbra is mosolyogva. Nem tudtam, miért, de Nate jelenlététől egyből jobb kedvem lett és elszállt minden gondom. Láttam, ahogy a telefonját lesi és azt is láttam, hogy zavarja valami. Valószínűleg az, hogy nem kereste őt senki? De hát az éjszaka közepén nem is kellett volna erre várnia, nem? A kérdés hallatán viszont összekirakóztam a helyzetet. Vagyis… csak tipp volt az egész. Lehet, hogy a testvérével kaptak össze? Ezen morfondíroztam, majd sietve nyitottam a számat, hogy választ adhassak. - Nem, nekem nincs, de… - Kicsit elhallgattam, majd Nate arcára pillantottam. - …neked van, ugye? Miatta lesed a telefonod folyamatosan? – Meg akartam kérdezni, veszekedtek-e, de végül nem tettem. Csak egy idegen vagyok, mégis miért mondana nekem bármit? Szusszantam, majd újabb sültkrumpliért nyúltam, ha nem állított meg. Ettem pár falatot. - Nekem nincs testvérem, de tudod, sokkal jobb így. – Magyaráztam merengve, majd sietve hozzátettem. - Nem vagyok testvérnek való, vagy mi… - Vontam vállat. Nem akartam az igazságot feltárni, miszerint apámmal vannak odahaza gondok, így jobbnak láttam gyorsan hárítani. - És meddig akarod a Grill székét koptatni? – Érdeklődtem, miközben felé fordultam teljesen a széken és rámosolyogtam kicsit. Azon kattogtam, hogy nincs barátnője. Másrészt pedig, itt voltunk mindketten, látszólag elég ramaty állapotban. Eldöntöttem magamban, hogy valahogy felvidítom mindkettőnket… vagy legalább elérem, hogy ne gondoljunk arra, mi vár, mikor hazaérünk. - Mondd csak, Nate… tudsz táncolni? – Eszembe jutott valami őrültség. Vagyis, annyira nem volt őrültség, azt leszámítva, hogy most találkoztunk először és én máris azon töröm a fejem, hogy táncolni hívom, ráadásul itt, a Grillben. Nem vártam meg a válaszát, a pult felé fordultam, majd a pincér srácnak, Mattnek intettem. - Matt, légyszi, nem tudnál valami zenét bekapcsolni? Nem kell túl hangosan, csak… - Magyaráztam mosolyogva. A srác bólintott egyet, elhadarva egy „máris”-t, majd keresett egy rádiót, vagy valamit kütyüt és bekapcsolta. Keresett egy mai dalt. Ahogy felcsendült, Nate felé fordultam és lemásztam a székről. - Na, jössz? – A kezemet nyújtottam, majd inkább magam felé intettem a mutatóujjammal és egy kisebb üres térre lépkedtem, azaz hátráltam és vártam, hogy kövessen. Ha nem tette, akkor a székéhez lépve megfogtam a karját és finoman, bátorítólag húztam, hátha beadja a derekát.
Kiszélesedett az arcomon a mosoly, amikor bizalma jeleként vett a krumplimból. Elkönyveltem, hogy ezek szerint nem tart különösen zavarónak, illetlennek vagy perverznek, és ez most kifejezetten jól esett. Persze, az emberek általában kedvelnek, úgyhogy nem kellett volna azon meglepődnöm, hogy jól kijövök egy idegennel... De a Theoval folytatott vitáink után mindig jól esett tudni, hogy annyira nem vagyok elcseszett. Vannak, akik szerint nem vagyok elcseszett. Egy halk hangocska ugyan folyamatosan azt suttogta: mit számít, mit gondolnak mások, amikor az egyetlen ember, akitől szeretetre vágynék, utál? Valamilyen szinten igaza is volt. - Szívesen - biccentettem, és ha vett pár szemet, visszahúztam magam elé, hogy én is vehessek egyet. Ketchupba mártottam, mielőtt bekaptam volna a falatot. Meglepett, hogy újból hallom a hangját, így érdeklődve felé fordítottam a fejemet a kérdésére. - Későn? Inkább korán... - jegyeztem meg cinkos félmosollyal, az órámra pillantva. Hát igen, a lehető leglehetetlenebb időpont a sültkrumplihoz és a random ismerkedéshez. Mielőtt azonban megválaszolhattam volna a kérdését, belekezdett a saját történetébe, amit leplezetlen kíváncsisággal és együtt érző bólogatással hallgattam. - Nos, nálam is hasonló a helyzet. Otthon most nem igazán jó, úgyhogy... Eljöttem. Én sem mennék bele annyira. Újabb mosolyt villantottam rá, jelezvén, nem fogom kérdésekkel zargatni, ha ő sem teszi ezt velem. Nem akartam az öcsémre gondolni, vagy arra, hogy nem lesz otthon, mire hazaérek. Soha többé nem lesz otthon, mire hazaérek. Nem akartam semmire sem gondolni, egyszerűen nem akartam gondolkodni, ezért úgy tömtem magamba a krumplit és a narancslevet, mintha valódi búfelejtő hatásuk lenne. Ki tudja, ha eleget mondogatom magamnak, talán úgy is lesz. Meglepett, hogy közelebb ült hozzám, de egyáltalán nem bántam a társaságát, örültem neki. Összébb rendeztem magam körül a holmijaimat, a slusszkulcsot, a telefont, a poharat, a krumplit pedig ismét úgy toltam, hogy ő is hozzáférhessen. - Nagyon szép neved van, Rosalie - bókoltam, miközben megfogtam a felém nyújtott kezét. Barátságosan megráztam. - Én Nathaniel Storm vagyok, de hívj nyugodtan Nate-nek. A barátnőmmel jöttem, odakint vár rám. Hüvelykujjammal hátraböktem a vállam felett, és úgy fordultam, hogy láthassam Sheelát. Ha a lány figyelt, ujjammal ráböktem a parkolóban árválkodó, metálkék sportkocsira. - Látod? Az a kék ott. Később szívesen bemutatlak neki. Ártatlanul vállat vontam. Így, hogy józan maradtam, szívesen elvinném egy körre a városban, de nem akartam túl nyomulósnak tűnni. Néha elpillantottam a mobilom felé, de a sötét kijelző nem jelezte, hogy bárkinek is hiányoznék. - Mondd csak, Rose, van testvéred? - érdeklődtem kissé elmerengve, mereven bámulva a mobilomat. Nem nyúltam érte, hanem egy sóhajjal lesütöttem inkább a szemem, és kedvetlenül beletömködtem a krumplit a ketchupba.
imádtam, ne viccelj :)
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Jún. 28, 2017 12:24 pm
Rose & Nate
Újabb borzalmas napon voltam túl. A nevelőapám újfent ivott, újfent verekedett és már annyira elegem volt belőle, hogy nem akartam otthon lenni. Még este léptem le, olyan 7 vagy 8 körül és azóta sem mentem haza, pedig már hajnal volt. Apám nem keresett, én pedig nem szándékoztam hazamenni hozzá. Elegem volt a viselkedéséből, abból, hogy azt hiszi, bármit megtehet. Nem tudta senki sem jobb belátásra bírni és én is lemondtam már róla. Anya még nem, amit nem is értettem. Könnyebb lett volna, ha elválnak és külön folytatják az útjaikat. Nekem is jobb lett volna. Nem kellett volna ebben a földi pokolban, terrorban élnem nap, mint nap. De az én véleményem senkit sem érdekelt. A grillt választottam menedékként. A pultnál ücsörögtem, a telefonomat babráltam. Nézelődtem a neten, olvasgattam, próbáltam fenntartani az érdeklődésemet és nem bealudni. Néha pedig ittam abból a limonádéból, amit kikértem. Ihattam volna valami alkoholt is, de valamiért nem vitt rá a lélek. Lehet azért, mert a drága nevelőapám annyit iszik előttem, hogy megundorodtam akár a gondolatától is annak, hogy igyak? Nos, nem tudom. Az itallal sosem volt bajom, de én mértékkel ittam. A kérdésre kicsit összerezzentem és elnéztem a férfi irányába. Hoppá, ő mióta lehet itt? Néhány hosszú pillanatig csak meredtem rá, majd összeszedtem a lélekjelenlétem minden darabját és a sültkrumplira pillantottam. Aztán vissza rá. - Elfogadom… - A hasam megkordult, így zavartan félrepillantottam. - …köszi. – Vettem pár szemet a krumpliból, megettem, majd újból ránéztem. - Hogyhogy… itt? Ilyen későn. – Mosolyodtam el halványan. Úgy éreztem, a kérdést vissza fogja passzolni, így inkább egyből reagáltam is rá. – Én azért vagyok itt, mert otthon borzalmas lenni. Bár ebbe nem mennék bele most annyira. Vontam vállat, majd közelebb ültem hozzá. Magammal vittem az innivalómat és a telefonomat is, bár az utóbbit inkább a zsebembe csúsztattam. - Rosalie vagyok. Rosalaie Reinhart. – Nyújtottam a kezem. Ha már megszólított, akkor egy kis ismerkedés belefér, nem? Főleg, hogy nem túl gyakran szólítottak le engem ennyire helyes fiúk, mint ez a rejtélyes idegen volt. Kicsit el is időzött rajta a tekintetem és átfutott az agyamon, hogy tuti van barátnője.
Hajnali 5 volt, átmenet az éjszaka és a reggel közt, az időnek az a vékonyka határvonala, ahol a bulik már régen véget értek, az első munkába induló emberek azonban még nem lepték el az utcákat. Minden kihalt volt, békés, bárgyún álmos. Az autóban ülve róttam a várost, fogalmam sem volt, hova akarok menni. Fáradt voltam, de képtelen voltam aludni, főleg otthon, tudván, hogy mire felkelek, Theo már talán otthon sem lesz. Nem akartam egyedül ébredni, arra, hogy egyedül maradtam, így hát nekivágtam a városnak, hogy keressek valamit, bármit, ami élő, és ami a felszínen tartja a fejem, ha már a fájdalom nem elég. Végül a Grillnél kötöttem ki annál az egyszerű oknál fogva, hogy megéheztem. Jó régen vacsoráztam utoljára, és akkor is csak egy szelet tejszínhabos pizza csúszott le, így aztán borzasztóan ettem volna valami rendes kaját is. Leparkoltam a Grill előtt, lezártam Sheelát és beléptem az ajtón. Legnagyobb meglepetésemre a hely nem volt teljesen kihalt, egy-két fő azért lézengett itt a különös időpont ellenére is. A bárpulthoz indultam, fáradtan kapaszkodtam fel az egyik székre, majd a hajamba túrva megpróbáltam összekaparni magam annyira, hogy leadjam a rendelésem. - Narancslevet és sültkrumplit kérek szépen - szólítottam végül meg a pult mögöt sürgölődőt, aki egy biccentéssel könyvelte el a kívánságomat. Szívesen ittam volna valami erőset, akkor is, ha Sheelát itt kell hagynom hozzá a parkolóban, a baj csak az volt, hogy kora reggel lévén utána nem tudtam volna mit kezdeni magammal. Hazasétálni innen nem tudok. Így hát a sima gyümölcslét használtam búfelejtőnek, és egyből meg is húztam, amint elém tették a pulton. A szemem sarkából kiszúrtam egy fiatal lányt, két-három székkel odébb ülhetett tőlem a pultnál. A szépsége egyből felkeltette az érdeklődésemet, odavonzotta a tekintetemet, és bár nem akartam udvariatlanul bámulni, azért jobban szemügyre vettem. Fáradtnak látszott ő is - vagy talán csak a saját kimerültségemet vetítettem ki rá? Egyébként is, vajon mit keres egy fiatal lány hajnalok hajnalán egy ilyen helyen? Talán neki is jobb a városban kószálni, mint otthon lenni... Őszintén szólva meg tudnám érteni, ha így lenne. Láttam, hogy épp nem eszik semmit, ezért közelebb toltam hozzá a krumplimat. - Kérsz? - szólítottam meg félhangosan, kedves mosollyal. Reméltem, nem tűnök valami nyomulós perverznek, aki ilyen béna ürüggyel próbálja felcsípni... Egyszerűen csak nem esett jól egyedül, csendben enni, és szerettem volna beszélgetni valakivel, ő pedig elég közel ült és elég rendesnek tűnt ahhoz, hogy megszólítsam. - Vegyél nyugodtan. - tettem még hozzá, ha esetleg szerénykedne, hogy nem kér, de nem erőltettem, akár vett belőle, akár nem, visszahúztam magam elé, hogy tovább csipegessek belőle.
remélem, kezdőnek megteszi
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Ápr. 01, 2017 2:14 pm
***
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
