Nem értettem, hogy anya hova visz engem és Finnt, de hiába kérdeztem, ő nem szólt egy szót sem, így inkább felhagytam a faggatózással, és csak a kezét fogva összébb húztam magamon a kabátomat, ahogy kiléptünk a kunyhó adta melegből a hóesésbe.
Gyakori időjárás volt ez itt errefelé, én pedig nagyon is szívesen játszottam a hóban Finnel, de ma valahogy anya arcát látva én is nyugtalan lettem. Igyekeztem elterelni a gondolataimat, jó dolgokra gondolni, de minél messzebb értünk a házunktól, úgy egyre jobban növekedtek a rossz érzéseim is. Még egyszer utoljára hátranéztem a vállam felett az otthonomra, igyekeztem jól az elmémbe vésni minden részletét, attól tartva, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látom. Nem tudom honnan vagy miért, de éreztem, hogy többé nem térek ide vissza, és ez szomorúsággal töltött el. Én, a mindig vidám és optimista Freya ezúttal nem tudtam semmi biztatóval szolgálni még a saját magam részére sem, nemhogy anya vagy az öcsém részére…
Épp ezért csak csendben lépkedtünk mi hárman egymás mellett, egyedül a hó ropogása hallatszott a csizmánk talpa alatt, ahogy egyre messzebb értünk a házunktól, és egyre közelebb az úti célunkhoz. Ezzel párhuzamosan a felhők is egyre sötétebbek lettek, és a hó is nagyobb pelyhekben hullott alá. A kezem már nagyon fázott, és a leheletem is páraként szállt az égbe minden egyes lélegzetvételemkor. Kezdtem türelmetlen és nyűgös is lenni a hideg miatt, de nem adtam hangot ennek, csak vártam és tűrtem, míg meg nem érkeztünk oda, ahová készülhettünk, ugyanis megálltunk. Nem sokkal messzebb egy sötét hajú, sötét köpenyű nő előtt. Nem tetszett, ahogy engem nézett. Rossz érzésem támadt miatta, és minden egyes szőrszál felállt a hátamon.
De hiába akartam elszakítani a tekintetem róla, és mondjuk anyára nézni, hogy újra biztonságban érezzem magam, képtelen voltam erre. Csak még jobban megszorítottam anya kezét, azon imádkozva magamban, hogy csak menjünk el innen, menjünk el minél előbb és minél messzebb. Még azzal sem foglalkoztam, hogy ők ketten mit beszéltek egymással, annyira lekötött az, hogy megszabaduljak a baljós érzésektől, amik egyre szorosabban fogtak engem. És aztán hirtelen durván megragadta a karomat a nő, magához rántva engem. Anya keze után kaptam, nem akartam elszakadni tőlük, de az ujjaim csak a levegőt érték. Akkor és ott tudtam, egyszerűen tudtam, hogy nem látom őket többé. Minden idegszálam sikított ellene, küzdeni akartam, mert ez egyszerűen nem történhetett meg! Nem, nem lehet, hogy elszakítanak a családomtól, azoktól az emberektől, akiket a legjobban szerettem…
Kétségbeesetten néztem anyára, arra várva, hogy tenni fog valamit, hogy megpróbál visszaszerezni, ám nem történt semmi. Ő ugyanúgy állt egy helyben, mint az előbb, csupán már én nem voltam ott a másik oldalán. A szavait, a fenyegetőzéseit hallottam ugyan, de nem fogtam fel belőlük semmit továbbra sem. Egyre csak az visszhangzott a fejemben, hogy ez nem lehet igaz, hogy ez csak egy rossz álom, de a fájdalom, az valós volt. És a legrosszabb az egészben az volt, hogy tudtam, anya nem fog tenni semmit. Csak hagyja, hogy ez az ismeretlen nő elvigyen magával. Csak nézi, de nem tesz semmit. Meg sem próbál küzdeni értem. Ez a tudat pedig elszomorított és összetörte a szívemet. De még így is, így is, hogy ő nem tett semmit, én utána kiáltoztam végig, amíg az ismeretlen nő el nem vitt arról a helyről. Anyát szólongattam és apát, de egyikük sem jelent meg, hogy eljöjjön értem. Magamra hagytak egy boszorkány karmai között azok az emberek, akiket a világon a legjobban szerettem…


A szemeim hirtelen pattantak fel. Csak a sötétség fogadott először, és a bezártság érzése, ami miatt azt sem tudtam, hogy hol vagyok, vagy mi történt. Szükségem volt pár másodpercre ahhoz, hogy tudatosuljon bennem a tartózkodási helyem, és hogy mi mindent történt. Azonban amint ez megvolt, amint ráébredtem arra, hogy letelt egy újabb száz év, és nekem volt ismét egy évem arra, hogy megpróbáljak elszökni Dahlia elől, tudtam, hogy nem tétlenkedhetek tovább. Egyetlen másodpercet sem pazarolhattam el az értékes időmből, főleg, hogy még meg kellett találnom a családomat is.
Csettintettem egyet az ujjammal, és a koporsó fedele kivágódott, én pedig felülve, könnyed mozdulatokkal kimásztam belőle. Az ablakon besütött a hold fénye, ám a sötétség nem akadályozott engem semmiben. A sötétség a barátom volt már évek óta, nem ijedtem meg tőle egyetlen másodpercre sem. Igazából, még szerencse is volt, hogy nagyjából éjfél körül járhatott az idő, mert így nem kellett amiatt aggódnom, hogy bármelyik itteni boszorkány az utamba állhatna. Nem mintha sokat tudtak volna nekem ártani, de nem volt kedvem a gyerekes játékaikhoz. Nekem ennél fontosabb dolgaim voltak. Éreztem ugyanis valamit. Valamit, ami nem megszokott boszorkányerő volt. Halvány pislákolás volt csak ugyan még, de éreztem a belőle áradó erőt, ami mellett a sötétség is megtalálható volt.
Nem tudom, hogy honnan tudtam, hogy arra felé kell mennem, de egyszerűen éreztem minden porcikámban, hogy ott a helyem. Vonzott magához az erő, én pedig nem álltam ellen neki. Megindultam. Egyetlen mozdulatomba telt kinyitni az ajtót, amit varázslattal zártak le még száz évvel ezelőtt, majd csendes, de határozott léptekkel megindultam lefelé a lépcsőn. Ha bárki az utamba állt, végeztem vele. Habozás nélkül. Míg el nem értem a bejárati ajtóig, amit szinten mágiával zártak le, hogy senki ne tehesse ki a lábát ebből a házból.
Számomra azonban nem jelentett kihívást megtörni a búbájt, így amint odaértem az ajtóhoz, egyből kivágódott ez is előttem, én pedig elhagytam ezt a borzalmas házat, ahol az utóbbi száz évet töltöttem. Senki nem jött utánam, aki ugyanis megpróbálta, törött nyakkal végezte a földön. Nem néztem hátra, hogy megszámoljam, hányan próbáltak az utamba állni, mert nem számított. Bárki, aki meg akarja akadályozni a szabadulásomat, így fogja végezni. Dahlia is így fogja végezni – erre megesküdtem. Hogy nem nyugszom addig, amíg nem veszem el az életét, mint ahogy ő tette az enyémmel.
A kapuhoz érve megálltam egy pillanatra, és lehunyva a szememet kántálni kezdtem egy varázsigét. Nem telt sok időbe, hogy az a varázslat is megadja magát nekem, és a baba feje elforduljon, ezáltal szabad utat adva nekem. Én pedig nem haboztam tovább. Kiléptem a kapun, és a pislákoló erőforrás felé vettem az irányt.