"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nagyon nem volt szükségem arra, hogy valaki megzavarjon, főleg nem olyan valaki, aki kapcsolatban áll a testvériséggel. Valójában nem nagyon tudtam, ki ő, vagy miért járt arra, nem is különösebben foglalkoztatott, hiszen én sem gyakran jártam ott. Egyedül Larával volt kapcsolatom, s ha volt is valamiféle információm a számára, ha tehettem, messzire elkerültem a fészküket. Ezután meg már végképp nem akartam megközelíteni, ahogyan Larissát sem. Egy életre végeztem az Ötökkel, meg mindenki mással, különösen az érzelmeimmel. Egyáltalán nem szándékoztam visszakapcsolni. - Akkor is ezt mondanád, ha ők küldtek volna. Nem győztél meg. - fontam össze a karjaimat magam előtt. A menekülés nem nagyon volt opció egy vámpír elől, ha a fejébe vette, hogy nem száll le rólam, nem engedne elmenni, így inkább maradtam. Egy kicsit a kíváncsiságomat is felkeltette, leginkább az érdekelt, a testvériség a nyomomban van-e, de ezen kívül az is kíváncsivá tett, hogy ha nem ők küldték, miért érdekli, mit csinálok? Furcsa volt a helyzet, már-már gyanús. Nem mehettem el, amíg ki nem derítettem mindent. - Éppen vacsorázni próbáltam.. - Már épp folytatni akartam, különféle szitokszavakat vágni a pasas fejéhez, de a földön fekvő nő nyöszörgése megzavart. Ezek szerint tényleg nem halt meg, s néhány korty még volt a testében, ami a férfi miatt ment pocsékba. Nagyszerű. - Különben is, miért érdekel az téged, hogy mi történt velem? Nem ismersz. - A régi énem talán hálálkodott volna neki, amiért ismeretlenül is segít, de az új Electra inkább gyanakvó volt az irányába. Őszintén nem értettem, mit akar tőlem, már ha tényleg igazat beszélt, és nem az Ötök parancsát teljesítette, mint megannyi fajtársunk. Hiszen nyilván ő is informátor volt, nem?
Valami nem volt rendben sem velem, sem a világgal kapcsolatban. Napok óta, mintha minimum 40 fokon égtem volna, valamint időről-időre hallucinációk gyötörtek. Aztán semmi. Aztán újra rám tört. Hullámokban jött ez a furcsa rosszullét. De nem tudtam, miért, vagy hogyan, így nem is tudtam tenni ellene. Az öcsémet akartam felkeresni, hátha ő tud valamit, de végül úgy voltam vele, hogy nem rohanok hozzá mindenféle aprósággal. Biztos voltam benne, hogy kisebb gondja is nagyobb az enyémnél. Inkább megpróbáltam a városban okozott károkat felmérni, vagyis… sokkal inkább azon voltam, hogy ahol tudjak, segítsek. Nem volt a szívem kőből, így ha belebotlottam olyan emberbe, akinek szüksége volt segítségre, hát segítettem. Így keveredtem el végül a főútra, ahonnan vissza is fordultam volna, de aztán kiszúrtam egy ismerős alakot. A homlokomat ráncoltam, majd sietősebb léptekre kapcsoltam, de nem vámpírsebességre, mert nem voltam biztos abban, hogy kit is látok. De közelebb érve már egyértelmű volt, hogy a Testvériségnél futottam bele néhányszor. - Igen, én is… - Felvontam a szemöldökömet. Lerítt róla, hogy kikapcsolta az emberségét. Nem így, nem ilyennek láttam őt eddig és ezt a következő megnyilvánulása is alátámasztotta. – Ha az „ők” alatt a vadászokat érted: nem. De ettől függetlenül… elárulnád, mi a nyavalyát csinálsz? Mi történt veled? – Még mindig jól rémlett, én miért és hogyan kapcsoltam ki az emberségemet, majd ezt követően hogyan végeztem azzal a személlyel, akit a legjobban szerettem. Életem legnagyobb hibáját követtem el és bármit megadtam volna, ha vissza tudok menni az időben. Nem akartam, hogy más is ilyen hibákat ejtsen. Annyit nem ért az egész. Bármiért is döntött úgy, hogy eldobja az érzelmeit.
When you’re little, night time is scary because there are monsters hiding right under your bed. When you get older, the monsters get a name:
loneliness, regret, self-doubt.. and though you are older and wiser, you still find yourself scared of the dark.
Az álarc mögött :
↭ Eliffe
Vas. Jan. 03, 2021 4:25 pm
To: Raleigh
Az érzelmek teljesen fölöslegesek, csupán hátráltatnak minket, nélkülük sokkal egyszerűbb az élet. Könnyebb. Ha tudom, mennyivel jobb nélkülük, már előbb megszabadulok tőlük. Hiszen egy rég elveszített szerelem miatt keseregtem évek óta, visszafogtam magam az átváltozásom után, mintha teljesen normális lenne, hogy egy vámpír vértasakból iszik, vagy nem öl a túlélésért. Hát, nem az. Csupán a pokolba kellett jutnom ahhoz, hogy minderre rájöjjek, s tulajdonképpen köszönetet mondhatnék annak a fődémonnak, amiért lehurcoltatott a palotájába. Új ember lettem, aki már szabad, nem tartozik senkihez, nem szolgája senkinek. Eszem ágában nem volt visszamenni az Ötökhöz, akik csak kihasználtak. Semmivel sem voltak különbek a vámpíroknál, sőt, rosszabbak sokkal, mert jónak állítják be mindazt, amit művelnek. A város romokban volt, ami nekem egyrészt kapóra jött, mert így nem kellett félelmet vagy szomorúságot éreznem, amit egészen biztos éreztem volna, ha megmaradok annak a gyenge lénynek, aki évekig voltam. Másrészt viszont a megmaradt emberek rettegtek, bujkáltak, vagy épp tömegesen azon voltak, hogy újjáépítség az otthonukat. Érelmeim nem voltak, ugyanakkor az eszem nem ment el azokkal együtt. A lebukást nem kockáztathattam, itt jött a B terv. A város határánál várakoztam a sötétben, a főúton, ami egyben a kiút is volt Denverből, s amit sokan igénybe is vettek, távoli rokonokhoz igyekezvén, vagy csak máshol akartak új életet kezdeni. Várnom kellett nagyjából egy órát, mire megjelent egy autó, amiben szerencsére egyedül ült egy nő, s még segítőkés is volt, elég volt kapálóznom a karommal, hogy félrehúzódjon. - Minden rendben? - szólt ki a lehúzott ablakon át, majd a lehető legostobább dolgot művelte. Kiszállt a kocsiból, mintha csak egy ismerőssel találkozott volna. Talán aggódott, mert elég ramatyul nézhettem ki, karikás szemek, kissé beesett, színtelen arc. Nem táplálkoztam egy ideje, mert untam a tasakos vért. Nem értettem, előtte hogy tudtam legyűrni, mert... undorító, állott íze volt, s mellé még hideg is. - Most már rendben lesz. Amint kiszolgáltál. - suhantam elé, megragadva a két vállánál, s mélyen a szemeibe néztem. - Maradj csöndben és ne mozdulj! - utasítottam, mire ő engedelmeskedett. Normális esetben nem érdekelt volna, ha kiabál, vagy menekülni kezd, de ebben a káoszban épp elég nehéz volt vérhez jutni, nem kellett a dráma. Belemélyesztettem a fogaimat a nyakába, majd szívni kezdtem a vérét, ami ezúttal kifejezetten jól esett. Ekkor hallottam meg a lépteket. A testet egy mozdulattal arrébb hajítottam, az útra. Még életben volt, bár alig, s amúgy sem érdekelt. Nagyjából kielégítette a szomjamat. Megfordultam, de arra kicsit sem számítottam, hogy ismerős arcot pillantok meg. - Hé, téged ismerlek! - néztem rá gyanakvóan. Az Ötök bázisánál néha összefutottam vele, bár azt hiszem két szónál többet sosem beszéltünk. Vagy egyáltalán nem? Nem számított. - Megzavartál valamiben. Ugye nem ők küldtek? - intettem a földön heverő, alig lélegző nő felé, az ötökre utalva közben, majd felvontam mindkét szemöldököm. Nem tetszett ez nekem.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
|| 
Valami nem volt rendben sem velem, sem a világgal kapcsolatban. Napok óta, mintha minimum 40 fokon égtem volna, valamint időről-időre hallucinációk gyötörtek. Aztán semmi. Aztán újra rám tört. Hullámokban jött ez a furcsa rosszullét. De nem tudtam, miért, vagy hogyan, így nem is tudtam tenni ellene. Az öcsémet akartam felkeresni, hátha ő tud valamit, de végül úgy voltam vele, hogy nem rohanok hozzá mindenféle aprósággal. Biztos voltam benne, hogy kisebb gondja is nagyobb az enyémnél.
