I could show you incredible things Magic, madness, heaven, sin
Látom az értetlenséget a tekintetében, azt, hogy nem tudja hova tenni a reakciómat, de nem igazán tehetek róla. Eleinte én magam sem tudom, hogyan viselkedjek vele. Talán az elmésen kitalált tervem, hogy általa a közelébe férkőzhetek az egyik vezetőnek, valójában egy kudarcra ítélt történet. De aztán kezdem felvenni kicsit a fonalat, hisz tudom, hogy nem engedhetem őt el csak úgy. A bizalma kell, méghozzá nem is kicsit. Bíznia kell bennem, egy ártatlan srácban, akihez a macskája nem túl hűséges. De ha hűséges állatot akarnék, akkor kutyám lenne. Már ha egyáltalán lenne állatom. Bár a kutyákat meglehetősen utálom, azok aztán istenként tekintenek az emberre, míg a macskák… mintha alattvalóként szemlélnék az embert, aki napi szinten babusgatja őket és ételt ad nekik. Elkalandoztam, túlságosan is. A kérdéseire térek magamhoz, majd hanyagul rántok a vállamon egyet. - Hát tudod te… a rosszfiúk minden sarkon ott leselkedhetnek, nem? – Kérdezem komolyan, majd elmosolyodok. – Csak viccelek. Denver egy egész barátságos hely. Úgy gondolom, hogy túlságosan is az. – Teszem hozzá némi hallgatás után, egy picit a vadász ismerősére célozva. Vagyis arra, amit ők képviselnek. Megóvják a várost a maguk módján. Furcsa név? Megrezdül egy izom az arcomon, de hamar ellazítom magam és a mosolyom ismét erőteljessé válik. Miért furcsa a nevem? Mi nem tetszik neki rajta? Egek. Sosem vettem még így a szívemre, hogy valaki furcsának titulálta a nevemet. A folytatásra viszont teljes mértékben felengedek. Tetszik neki? Nagyon helyes. Méltóságteljes? Az már egyszer biztos. Pökhendi? Az már egysz… hogy mi?! Nem is igaz! A fejemben lejátszódik egy jelenet, ahol konkrétan felrobbanok. A másik pillanatban viszont újra csak a lányt látom magam előtt. Furcsa. Hát ez remek. - Pökhendi… lehet benne valami – Nézelődök, mintha csak a macskát keresgélném. – Tényleg az. Azt hiszi, ő az úr a háznál, pedig ez hülyeség. Ő csak egy macska – A lányra nézek. Igen, már vártam, mikor tér erre ki. A lakás nem az övé, ez nyilvánvaló volt, ahogyan az is, hogy kérdés nélkül nem vihet oda engem. Vagyis a macskát. Thersezt. - Esetleg megkérdezhetnéd tőle, mit szólna egy háziállathoz. Ha a gondját viseled, nem hiszem, hogy akadékoskodna, nem? – Mosolygok. Szeretném, ha tenne egy próbát és nem keresztezné a terveimet. Ennyit igazán megtehetne értem, nem? A macskáért. Ha már annyira odáig van érte… értem. Nem várok egyből választ, kikerülöm őt, hogy távozásra készen tűnjek. Nem akarok elmenni, csupán azt elhitetni vele, hogy mégis… végül, mielőtt magától megszólalhatna, visszafordulok hozzá és bemutatkozom. Megfogom a kezét is, gyengéden megszorítva. Bevallom, kissé különös érzés fog el. Nem értem, miért. - Poppy? Mint az a piros virág? – Érdeklődöm. – Örülök, hogy megismerhetlek – Rámosolygok, elengedve a kezét.
✩ A szövetségeseimet, akikkel legyőzhetjük
Katherine Piercet és Kai Parkert
Az álarc mögött :
✩ Amethyst
Vas. Dec. 15, 2019 9:34 am
To: my crazy cat
Have i gone mad?
Azt hittem, paranoiás vagyok, de a jelek szerint közel sem eléggé. Követek egy macskát és mikor a semmiből egy sráccal találom szembe magam, aki ráadásul tök indokolatlanul álldogál egy sikátorban, nem hogy nem szaladok haza - úgy értem, Isaachez haza -, még le is állok bámészkodni. Megérdemelném, hogy itt és most egy tucat szörny vesse rám magát, olyan óvatlan vagyok! És mindez egy macska miatt... Ahogy eszembe jutnak a szörnyek, kissé megborzongok és átölelem magam. Tökéletesen leírta a gyalogszőröst, akit az elmúlt napokban eljárt a házhoz, így kissé értetlenül ráncolom a homlokom mikor meghallom, hogy elvileg nem látta, de egy pillanattal később bevallja, hogy mégis, mi több, az ő macskája. - Oh... - reagálok roppant elmésen, majd megint a macskát kezdem keresni a tekintetemmel. - És hova lett? Nem tűnik túl hálás jószágnak, ha a gazdáját látva inkább lelép, mint hogy itt tekeregne a lába körül. Lehet, hogy rosszul bánik vele? Annyira lefoglal a szerencsétlen macska gondolata, hogy valahogy nem üti meg a fülem az a "elvezetett hozzám" kijelentés, ami jelen körülmények között kicsit jobban is megijeszthetne. Viszont az utolsó mondatára már felkapom a fejem. Megint bevillan az az ominózus este, a lény és a szüleim látványa... Elszorul a torkom és érzem, ahogy a körmeim a karomba mélyednek. - Nagyobb veszélyek? - bukik ki belőlem. - Ezt hogy értsem? Persze simán lehet, hogy csak vandálokra gondol, végtére is, a világ szörnyek nélkül is elég veszélyes, de azért... Elgondolkozom. Mi van, ha tud a világ sötét oldaláról?(Le kéne szoknom arról, hogy így emlegetem, ez nem a Star Wars!) Ahogy visszatereli a szót a macskára, kicsit megnyugszom. Róla szívesen beszélgetek, ellenben a rám leselkedő veszélyeket inkább nem szeretném boncolgatni, főleg nem egy idegennel, aki ebben a megvilágításban kezd kicsit gyanús lenni, főleg ha sokáig figyelem. - Thersez - ízlelgetem a nevet és halvány mosoly kúszik a szám sarkába. - Furcsa név, de tetszik. Nagyon méltóságteljes, illik hozzá. Olyan kis pökhendi - ragad el a lelkesedés, és mikor közli velem, hogy megtarthatom a macskát, nem tudom leplezni, hogy mennyire szeretném, legalábbis az arcomra biztosan kiül, a szám egészen mást mond: - Szívesen befogadnám, de az a helyzet, hogy nem az enyém a lakás, egy barátomé és nem hiszem, hogy örülne neki. Figyelek rá, megígérem - bólintok komolyan és picit szégyellem magam, amiért magamban azzal gyanúsítottam, hogy egy állat kínzó, pedig közben csak nagyon elfoglalt. Ahogy kikerül, utána fordulok és szólásra nyitom a szám, meg akarom kérdezni a nevét, hogy legalább ennyit tudjak róla, ha már közös cicánk van, de megelőz. Elmosolyodom, ezúttal őszintén és szélesen. - Én is örülök. Poppynak hívnak - elfogadom a felém nyújtott kezet és meglepve tapasztalom, hogy bizseregni kezd először csak az ujjaim, majd lassan végig kúszik a bőröm alatt az érzés a karomon. Pont mint Kainál.
I could show you incredible things Magic, madness, heaven, sin
Csak egy nyávogással adom a tudtára, hogy nem várok. Azt akarom, hogy kövessen, be a sikátor mélyére, ahol végre alakot válthatok. Ez meg is történik és így várom őt, hogy végül megjelenjen. Érdeklődve emelem rá a tekintetemet, majd veszek egy mély levegőt a kérdésre. - A macskádat? Ekkora, - Mutattam a méretet. - ...szőrös és barna színű? – Próbálom körbeírni, hogyan is néztem ki a macska alakomban, majd felnevetek. – Nem, nem láttam. – Sejtem, hogy nem fog nekem hinni, de pont ez a célom. Kicsit játszadozni vele, a szavakkal, és közelebb kerülni hozzá. - Na jó, hazudtam. Láttam. Ő valójában az én macskám. Úgy tűnik, elvezetett hozzám – Oldalra billentem a fejem, így lépek közelebb a lányhoz. – A gondját viselted, ugye? Egyébként látom, hogy megijedtél tőlem. De nem kell félned. Hidd el, nagyobb veszélyek leselkednek rád nálam. – Lazán zsebre dugom a kezeimet, így vonok vállat, majd pillantok körbe. Gondolom a nem létező macskámról még faggatózna, szóval visszaterelem rá a szót. - A macska neve amúgy Thersez. – Talán hiba, hogy a valódi nevemet felfedem, de kétlem, hogy hallott volna rólam. - Ha visszamegy hozzád, a tiéd lehet. – Rámosolygok kedvesen. Nem lenne rossz, ha tényleg a gondját, vagyis a gondomat viselné. Ott, a közelében könnyebb vigyáznom rá, mint a távolból. A lakásba be sem tudok menni a vadász bűbájai miatt, csak ha a lány visz be. – De csak ha akarod. Nekem nincs túl sok időm arra, hogy rendesen figyeljek rá. Lehetséges, hogy ezért ment el hozzád – Töprengek, majd kikerülöm a lányt és az utca felé teszek néhány lépést. Végül megállok. - Egek, de modortalan vagyok! – Visszafordulok. – A macskámat bemutattam, de magamat nem. – Felnevetek. – A nevem Thomas. – Gyűlölöm ezt a nevet, az emberi énem nevét, de hirtelen nem jut más az eszembe. Hát kénytelen leszek elviselni, ha kiejti a száján. - Örülök, hogy találkoztunk. – Visszalépek hozzá és így nyújtom a kezemet neki. Szeretném, ha a bizalmába engedne, ha nem is teljesen, legalább egy kicsit. Nem fedhetem fel előtte a valódi létem, mert biztos vagyok benne, hogy megijedne. De idővel elmondom, hogy a macska én vagyok és azt is, hogy démon vagyok. De nem most. Hanem később. Szelíden mosolyogva figyelem őt.
✩ A szövetségeseimet, akikkel legyőzhetjük
Katherine Piercet és Kai Parkert
Az álarc mögött :
✩ Amethyst
Csüt. Nov. 07, 2019 1:22 am
To: my crazy cat
Have i gone mad?
Mint minden gyerek, én is nagyon vágytam egy kisállatra, de anya allergiája miatt semmi olyan nem jöhetett szóba, aminek szőre van, aminek pedig nem volt, azzal egy hét éves nem sokat tudott kezdeni, így ez mindig csak ábránd maradt. Sokszor elképzeltem, hogy ha nagy leszek és elköltözöm, milyen állataim lesznek, mi lesz a nevük és hasonlók. Egyszer még odáig is elmentem, hogy kijelentettem, lesz egy egész állatkertem. Persze nem lett. De miután Isaachez cuccoltam a... a történetek után, lett egy macskám. Vagy valami olyasmi. Pár napja bukkant fel és miután tettem ki neki tejet, visszatérő vendég lett. Örültem, mikor itt volt, legalább volt társaságom. Az is eszembe jutott, hogy megkérdezem Isaacet, hogy befogadhatom-e - az ő lakása, az engedélye nélkül nem önkényeskedem -, de eddig nem igazán mertem. Nem tűnik nagy macskabarátnak, de talán megengedné nekem. Egyelőre viszont beérem azzal is, ha naponta meglátogat a kis barátom és miután evett, nagy kegyesen megengedi, hogy megsimogassam.
Azt hiszem, kezdek megérülni, de határozottan az az érzésem, mintha azt akarná, hogy ezúttal kövessem. Zavartan állok fel és figyelem, ahogy várakozva pillant rám mielőtt megint megindulna. Elmosolyodom az abszurd helyzeten és azon kapom magam, hogy a macska után indulok. Biztosan megzakkantam. A bezártság és a kialvatlanság az agyamra ment és most azt hallucinálom, hogy a macskák azt várják tőlem, hogy kövessem őket. Mondjuk nem ez a legfurcsább, ami az elmúlt hetekben történt velem, így akár még igaz is lehet. Eszembe sem jut, hogy ez valami csapda, még akkor sem, mikor a kandúr kivezet az épületből egyenesen az utcára. Megborzongok, hirtelen elég kiszolgáltatottnak érzem magam. - Hé, várj - szólok utána, mikor megszaporázza a lépteit és eltűnik az egyik sikátorban. Az ajkamba harapva kissé bizonytalanul, de még mindig követem és mikor hirtelen szembe találom magam egy sráccal majdnem felkiáltok. Valószínűleg az arcomra van írva, hogy megijesztett. A tekintetem a macskát keresi, de nem látom sehol, így végül megkockáztatok egy kérdést, amit hirtelen nagyobb feladatnak érzek, mint amekkora valójában. Az elszigeteltség fura dolgokat művel az emberrel. - Nem láttad a macskám? - az arcára pillantok, mert ennyivel illik megtisztelni azt, akihez beszélünk és még egy mosolyt is a fejemre erőszakolok. Ha lenne egy kis eszem azzal kezdem, hogy mégis mit ácsorog valaki egy üres sikátorban, de ez eszembe se jut. Talán felszínes vagyok, de nem tűnik sorozatgyilkosnak így első ránézésre. Persze sosem lehet tudni.
I could show you incredible things Magic, madness, heaven, sin
Hogy miért imádom a macskákat? Komolyan kérdezed? Gondolj csak bele. A macskák kiskirályok, vagy épp istenek. Az emberek a kedvükben járnak, simogatják, babusgatják őket. Kiszolgálják ezeket a kis teremtményeket. Szeretik őket. Úgy bánnak velük, mintha tényleg istenek lennének. A macskák pedig úgyis érzik magukat: felsőbbrendűnek. Lenézik az embereket és csak addig törődnek velük, amíg azok enni adnak nekik. Ha nem, akkor tovább állnak. És velük ellentétben a kutya? A kutyák istenként tekintenek az emberekre, csak azért, mert gondoskodnak róluk. A kutyák behódoltak, de a macskák… ők nem. Ennyi bevezető után már érthető, miért imádom a macskákat, ugye? És az is világos, miért egy macska képében jelentem meg alig néhány napja Poppyék lakása körül? Reméltem, hogy nem kell magyarázkodnom. Az a lány kiszolgál engem… de meg fogom neki hálálni. Tudom, hogy ki akar az életére törni és azt is, hogy előbb-utóbb felbukkan itt. Vagy már meg is tette? Nem tudom. Nem lehetek itt állandóan, ugye? Oh, megint készített ki nekem tejet. Édes. Mármint a tej. Iszok is belőle, majd felpillantok az ajtóra, ami ilyenkor mindig túl nagynak néz ki. Ezután őt pillantom meg. Itt guggol tőlem alig néhány méterre és néz rám. Azt hiszem, cukinak gondol. De nem biztos. Lehet, hogy halál cukinak. A bundám, a megjelenésem… pici cica. Kandúr. Nyávogok, ahogy őt figyelem, majd közelebb megye és hozzádörgölőzök. Még dorombolok is neki, hogy érezze, mennyire bírom őt, amiért etet engem. Egészen addig dorombolok neki, amíg meg nem simogat, hogy aztán nemes egyszerűséggel bújjak ki a kezei alól. Odébb sétálok, majd felnézek rá. A tekintetemmel próbálok üzenni neki. Azt akarom, hogy kövessen. Elindulok, kecses macska léptekkel, majd ismét hátranézek rá. Nem hiszem, hogy van értelme annak, miszerint egész nap be van ide zárva. Én vigyázhatok rá odakint is. Talán ideje lenne felfednem magamat előtte. De nem itt. Ha elkezd követni, akkor a lépcsőt választom, lefelé. Bár a nyolcadik emeleten vagyunk, hosszú az út lefelé, de remélem, nem fordul vissza. Egészen addig megyek, míg egy sikátort ki nem szúrok. Ott sietősebbre veszem a lépteimet, elfutok, eltűnök a szemei elől… Persze nem végleg. A valódi alakomat felvéve várom végül a sikátorban.
✩ A szövetségeseimet, akikkel legyőzhetjük
Katherine Piercet és Kai Parkert
Az álarc mögött :
✩ Amethyst
Hétf. Jún. 24, 2019 7:08 pm
Szabad játéktér.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Az egyszeri ember azt gondolná, hogy egy olyan nagyvárosban, mint Denver, ahol a természetfeletti jelenléte szinte alig észlelhető, és a transzcendens kártevőket egy erre a szakmára specializálódott alakulat tartja szemmel és írtja ki (nem, nem a Szellemírtók, bár minden kétséget kizáróan menőbb név lett volna, mint az Ötök Társasága), ott az evilági végrehajtó hatalomnak van ideje és ereje a kézzelfogható bűnözőket rács mögé juttatni. Ehhez képest a fiatalkorú bűnözők anarchista világszemléletében kedélyesen elkövetett magán- és köztulajdonrongálásai mindennaposak voltak, a prostitúció, a drogkereskedelem, valamint a szervezett bűnözés összes többi kötelező ága pedig ugyanúgy élte virágkorát, mint bárhol máshol. Akár még fényes nappal is. Vanael nagyot slukkolt a cigarettából, majd bal kezének mutató- és középsőujja közé fogva a csikket kivette azt szájából, hogy tömény, forró füstfelhőt leheljen maga elé. Másik kezét zsebre vágva, hátát hanyagul a falnak vetve állt, egyik lábával szintén a betontömbnek támaszkodva. Várt. Olyan csönd vette körül, hogy a dohánylevelek parázsló sercenéseit is hallani lehetett a cigarettacsikkben, de talán még a hamuvá égő levéldarabkák utolsó halálsikolyaként lustán felfelé gomolygó, keserédes dohányfüst hangját is, ahogy a kátrányos koporsószög végéből imbolygó hurkokban szétáradt a levegőben. Finom mozdulattal lepöccintette a végéről a hamut - aztán végre megérkezett az, akire várt. A fiú nem volt túl magas, szakadt farmert viselt és edzőcipőt, bő, fekete hosszúujjú pulóverének kapucniját mélyen az arcába húzta. Vanael vetett rá egy pillantást - most éppen - mogyoróbarna színű szemeivel, majd megengedett magának egy elégedett félmosolyt, s ráérősen bagózott tovább, amíg a fiú oldaltáskájának pántját szorongatva mellé nem ért. Akkor ismét rápillantott, a másik pedig kicsit hátrább húzta kapucniját, így Vanael megcsodálhatta az alóla előbukkanó sápadt arcot, és az azt keretező, koromfekete, zilált hajtincseket. Elkapta a két riadtan pislogó, zöldes színű szem pillantását, s megjegyezte magának, hogy az íriszek közepén a pupillák az erős fény ellenére sem szűkültek össze, majd szemügyre vette a két zöld lélektükröt körbeölelő, mély árkokat és sötét karikákat, aztán a hegyes orrot, melynek nyerge úgy ugrott ki, mintha egyszer régen eltört volna és rosszul forrt össze. Tekintete ezután lejjebb siklott, az orr alatt meg-megremegő, több helyen sebesre harapdált, mégis valami groteszk módon csókolni való ajkakra. Kedve lett volna most azonnal magához rántani a fiút és füstös csókot lehelni azokra a reszkető ajkakra, de megtört a varázs, ahogy amaz halkan megszólalt: - ...Ennyim volt csak… nincs most több… - motyogta, nadrágzsebéből előkotort egy köteg bankjegyet, s leszegett pillantással nyújtotta Vanael felé, aki csak egy flegma pillantásra méltatta a ragtapaszokkal tarkított ujjak közül kivillanó, gyűrött papírokat. - Ez még csak nem is a fele… - jegyezte meg, slukkolva egyet a cigarettából. - Ne szopass már… - nyögött föl a másik elgyötörten, s megragadta Vanael zsebre vágott kezét. - Foglak ennél jobban is - vigyorodott el a vöröshajú, majd kifújta a füstöt. Gyönyörködve figyelte a sápadt arcon átvonagló tétovázást, s majdhogynem felsóhajtott, ahogy érezte a fiú maradék büszkeségébe kapaszkodó öntudatának utolsó, édes rángásait, amit pár pillanat alatt megfojtott az elvonási tünetek és a függőség démona. Vanael még egy utolsót szívott a cigarettából, majd elnyomta a csikket a falon, és már éppen magához rántotta volna a kölyköt, amikor idegen hangok csapták meg a fülét az erre a sikátorra merőleges rejtekút irányából, a sarkon túlról. Elharapott egy káromkodást, majd elkapta a feketehajú karját, mielőtt az még elpucolt volna, s mutatóujját szája elé emelve jelezte neki, hogy maradjon csöndben, amíg ő hallgatózott. Elsőre csak egy teljesen átlagos utcai fosztogatás jól megszokott dialógusának tűnt az elhangzó párbeszéd, és Vanael már épp legyintett volna az egészre, hogy visszatérjen a szorításában rémülten feszengő áldozatához, amikor hirtelen megérezte az összesűrűsödő mágikus energiák hátszelét. Ó. Így máris izgalmasabb. Magával húzta rémült foglyát a sikátor sarkáig, ahol az ő rejtekük a másik mellékutcába nyílt, bár az elé hordott szeméthalmok miatt aligha lehetett észrevenni. Ahogy a kiáltozás folytatódott, a vöröshajú jelentőségteljesen a reszkető fiúra pillantott, majd intett fejével, hogy nézze meg, mi folyik odakint. Szerencsétlen aligha tudott volna jobban elsápadni, de nem mert ellenkezni, ugyanis jobban akarta azt a kis zacskónyi fehér porocskát, ami Vanael zsebében lapult, mint hogy meneküljön. Ennyit az életösztönről. A fiú az arcába húzta kapucniját, és odaosont a sarok széléhez, kilesett, de mivel a szemétkupacok miatt nem látott semmit, tovább araszolt - de annyira el volt foglalva a rejtőzködéssel, hogy már csak akkor vette észre a felé repülő valamit, amikor az elhajított test telibe találta és a falhoz kente. Hangos dörrenéssel csapódtak be mindketten, majd nagyot nyekkenve zuhantak a földre, az idegen előbb, ő pedig a hátára. Vanael a jelenetet látva nem bírta tűrtőztetni magát, és hangosan felnevetett, de olyan jóízűen, hogy majdnem a könnye is kicsordult. Innentől nem bánta, hogy lelepleződtek, gyorsan maga köré vont egy mágikus pajzsot, mely blokkolta a legtöbb átkot és támadó bűbájt, illetve arra is jó volt, hogy semmiképpen se lehessen helyhez kötni - nem akart úgy járni, mint a kuncsaftja alatt nyöszörgő illető. Apropó, a kuncsaftja. - Belőled se lesz soha Danny Ocean - lépett a páros elé, szavait a feketehajúnak címezve, de volt olyan jófej, hogy állásba húzza a fiút, aki most már, ha akart volna, se lett volna képes menekülőre fogni, hisz alig állt a lábán. Azzal pillantását a célbadobósdit játszó ismeretlenre vetette, alaposan végigmérve a férfit a cipője orrától a feje búbjáig, majd pimasz félmosollyal és hetyke biccentéssel üdvözölte. - Cső. Te aztán tudod, hogy vedd le az embereket a lábukról. Mit sem törődött a mellette tántorgó társával, aki kábán a jobb vállába igyekezett kapaszkodni - engedte neki, de ennél jobban nem tartotta meg - közben baljával a farzsebébe nyúlt, s egy doboz cigit kotort elő, majd egy szálat kihúzott s a szájába vett, azzal visszasüllyesztette a dobozt a zsebe mélyére. Kihívó vigyorral pillantott az előtte álló férfira. - Van tüzed?
935 szó || Naranca || note: Ha valamit elrontottam, ne kímélj! || kredit
Denver-nek egyaránt volt előnye és némileg bája, mármint abból kifolyólag legalábbis, miként a természetfelettiek légköre nagyrészt kerülte e helyszínt. Kevés olyan elvetemült egyed akadt, aki mégis betette a lábát eme terepre, ezzel is fitogtatva a tudását, avagy szimplán csupán azt, miszerint Ő maga nem fél ám senkitől. Sőt, ha valaki netán kihívásra vágyott az unalmas kis életében, akkor remek városnak bizonyult ez a tér, hiszen... hiszen minden a rendelkezésre állt. Emberek; temérdek halandó, akik arra vágytak, miszerint megrontsák őket, aztán... itt volt ez a kis Ötök szekciós parádé, akik nem mellesleg; igyekeztek tisztán tartani az utcákat, s mégis... mégis oly' kevésnek bizonyultak, de most nem?! Egyetlen aprócska pont fenntartása nem éppen nehéz feladat, s mi a fene van a többivel...? Mystic Falls? New Orleans? New York?! Azok nem is számítanak; csak ez?! Tagadhatatlanul is élveztem a játszmát, amelyet űzni véltem velük, s kifejezetten tetszett az is, miszerint a tűzzel kívánok párbajt folytatni. Olyan volt ez az egész, mintsem egyféle könnyed lépcsőfok megtétele, amelynek a tetején ott vár rád a dicsőség és én... én készen álltam arra, miként feljussak a csúcsra, sőt eltakarítsam őket az erdő szélének mentéről. Azt hiszik, hogy mily' egyediek, mert kiválasztotta őket egy nyomorult icike-picike kard, amely engem is meginvitált, s ők... ők erre mit tettek? Megöltek.. számtalan démonka közreműködésével, s még én... én vagyok az áruló a köreikben?! Mindannyian vétkesek, s egytől egyig megfizetnek mindazért, amit velem tettek! Bocsánat... Akarom mondani, amit velünk csináltak. Mennyi faj... mennyi sérelem... mennyi átok.. oh, s azok a haragos tekintetek, amelyek várják a parancsot. Nem volt könnyű folyamat összegyűjteni a szövetségeseket; a háborúba menetelőket, viszont sikerült. Mostan pedig nem egyedül vívom meg ezt a csatát, ugyanis számtalan lény sorakozik fel mögöttem, kik arra várnak, miként léphessünk, s tönkretegyük... ezeket a férgeket. Ah, igen, vadászokat..! S mily' képmutató is vagyok, hisz' egykoron egy voltam közülük, míg ez alkalommal a végzetük leszek.. De hát.. ők akarták, nem igaz?! A lépteim egyhangúan csengtek az aszfalt felületén, miközben a napfény élesen csillant meg a napszemüvegem peremén. Játszi mozdulattal fürkésztem az előttem elterülő utat; a város sajátosságait, amelyek olykor mosolyra késztettek. Ritka volt ez a hatalmas csend; főként ez a fajta nyugalom, amely teljességgel remegésre késztetett. A zsigereimben éreztem az adrenalin löketet, s azt, hogy végre... végre révbe érve; felszabdalhatom Őket. Nem került ez sokba; csak hónapokba és íme itt állhatok, sétálhatok, s menetelhetek előre feléjük, míg... áh, nem is sejtették egy pillanatig sem azt, miszerint eljött a sorsuk vége; a haláluk ékköve. Az i-re felrakom azt a bizonyos pontot és lezárom azt a fejezetet, amely... róluk szól. Egy óriási mosoly terül szét az arcomon, miközben egyetlen laza mozdulattal megragadok egy személyt; úgymond ártatlant, s magammal vonszolom. Nem ért az egészből semmit... bár nem is igazán üvöltözik. Mi az... ennyire bejönnék neki?! Vagy... vagy az sem kizárt, hogy nem is retteg tőlem... még nem, de majd fog. E gondolat nyomán őrültté válik a tekintetem, ámbár a napszemüveg kapcsán ebből mi sem látszik. - Mit akarsz? Mit szeretnél? Nincs... nincs semmim... - Mondja remegő hangszínnel, ahogy a sikátoros részleg felé vezetem, s ahogy beérünk; rögvest a földre is lököm őt. - Ne csináld ezt... - Támaszkodik meg a mocskos felületen. - Nincs ennek az egésznek semmi értelme! - Hirtelen változik el az arca, s ekként tüstént fény derül a kis titkára. Oh, igen, vámpír... nem hiába ragaszkodtam ahhoz, miszerint velem jöjjön. - A mocskos kis fajtád... - Kezdenék bele, ám ő pofátlanul félbeszakít. - Nem, én nem... nem vagyok olyan. Én nektek dolgozom... én... én nem akarok senkinek sem ártani! - Próbálna elsuhanni, ha bezzeg tudna, de én egy varázslat által megkötöm és... nincs mozgástere. - Pont ezért vagy szánalmas... - Tárom szét a karjaimat. - ...nekik dolgozol, a csicskásuk vagy, s ha netán... netán megtámadsz valakit; a fejed veszik azonnal. Hát nem veszed észre azt, miként Larissa Blackwell csupán csak kihasznál Téged? Szerinted meddig vagy jó neki? Pontosan, igen, addig, amíg kihasznál és élvezheti a veled járó előnyöket, viszont, ha ez megszűnik... - Imitálom a nyakam előtt elhúzva a mutatóujjamat, amellyel egyértelművé teszem a halálának tényét. Finoman sétálok elé, miközben fejfájást generálok a számára, így kényszerítve térdre, ahogy jó magam leguggolok előtte. - Szeretném... - Hajolok közelebb. - ...ha átadnál a kis gazdádnak egy üzenetet... - Nyomatékosítom a szavakat kellő mértékben. - Tehát... - Nyalom meg a kiszáradt szám szélét. - ...az iránytűk, amelyek hozzá vezetnek; még csak a kezdet volt! - Ahogy befejezem ismét állóhelyzetbe kerülök, s míg ezt megteszem; őt elrepítem a sikátor végébe, ekként hagyva azt, miszerint a falnak csapódjon, hiszen néha... néha nem árt némi díszítés a környéknek sem, nem igaz?
The greatest barrier to success is the fear of failure...
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Május 09, 2019 5:09 pm
Szabad játéktér.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Könnyed futóléptekkel szelem át a háztetejét, ahogy aztán egyetlen elrugaszkodás kíséretében átkerülök a másikra. Újabb kísérlet, aztán még egy következő, s míg épp' kikötnék egy újabb fenti sima felületen; valami igencsak gyanúsnak tűnő hangforrás üti meg a füleimet. Halk sikoly, szinte alig kivehető, viszont mégis oly' tiszta csengésű, főleg ennyi zajforrás közül, amikor is egyetlen ékes, de annál viszonylag jelentősebb eseménysorra figyelsz. Mintsem egy prédát kereső vad; úgy lépek az épület főpárkányának széléhez. Egyik lábamat lazán az attikafalra helyezem, míg a másikat a tetőalapzatán tartom meg, így maradva annál a realitásnál, miként semmiképpen sem eshetek le. A pillantásomat lassan futtatom végig az alattam elterülő sikátoros szakaszon, s bár a sötétség ugyan tompítja a látási viszonyok remek körülményét, viszont ettől még élesen kirajzolódnak az alakzatok. Egy ember... kissé kesernyés vasszerű illatot vélek felfedezni a levegőben, miként az előtte lévő pasi -, vagyis helyesbítve; korcs - mohón falja magába a vért. Több se kell, s már a kezem ügyébe is akad az íj, míg a tegezből egyszerűen előhúzott nyilat pontosan mellé helyezem el. Egyszerre feszítem meg az eszközt és a kilőni kívánt fegyvert; bemérve végül a célpontot. Egyetlen gyors mozdulattal lazítok a fogáson, ekként hagyva szabad röppályát a nyílnak, amely úgy fúródik bele a vámpírba, mintsem egy előírás alapú útmutató. S míg az a nyamvadt lény ezzel vacakol, én leugrom, így kivitelezve az alattam lévő lépcsőszerkezet elérését, ami ennél gördülékenyebben már nem is mehetne. Ezt követve pedig zavartalanul egy szintre kerülök vele; az aszfalt magasságában. Eközben ő sikeresen eltávolítja magából a faanyagot és félrelökve azt; felém suhan. Hirtelen vág neki a hideg téglafalnak, s ezzel időm sincs reagálni a támadására. A nyakamra csúsztatja az ujjait, vicsorogva rám azzal a borzadvány kis vámpírképével, mire én egy jól irányzott rúgással a legékesebb pontját célzom meg. Oh, mily' kegyetlen vagyok.. Megtántorodik, sőt némileg hátrébb kerül tőlem, mire én összeszerelem azt a csinos kis fémszerkezetet, amihez, ha csak egy ujjal is hozzáér, nos nekem nem, de számára annál inkább fájni fog, ugyanis ez a varázslattal átitatott tárgy... pont neki; a kis rohadt fajtájának lett kitalálva. Amit nem mellesleg, egy hatalmas hírnévvel megáldott személy készített el nekem; cserébe azt kérve, miszerint gondoljam át az ajánlatát. Én pedig nem haboztam, egyből rá is bólintottam. - Ártatlanok vérét ontani?! - Tekintek körbe sokatmondó lenézéssel. - Nem igazán volt okos húzás ez a részedről... - Vonok vállat, hátrébb lépve, így fogva fel a támadását. Az ujjaival árnyalatnyian, viszont érinti az eszközt, aminek az azonnali eredményeként; rögtön hátrahőköl. - Csak nem fáj?! Tudod Denver-ből... a magadfajták már rég elhúztak! - Ejtek meg egy elégedett mosolyt az irányába, miközben ő egyetlen suhanással a hátamhoz kerül. - Ha azt hiszed, hogy egyedül vagyok, te ribanc... - Ragad meg erőszakosan. - ...akkor tévedsz! - Suttogja a fülembe, míg megjelenik egy jó néhány - kisebb tömegnyi - vámpír. - A francba! - Motyogom, ahogy igyekszem őt eltaszítani magamtól, de az, hogy ennyien vannak, sőt maga az a tény, miszerint... a lány... orvos kellene neki. Rántok egy újabbat magamon, de nem enged, hisz' sokkal erősebb, mint én. Így, ha csak nem jelenik meg e momentumban valaki, akkor oda a nagyszabású vadász terveimnek.. - Fenébe! Eressz már el, te mocsok! - Morgok ingerülten rá, próbálva valami eredményt elérni a fegyveremmel..
Outfit ℘ 533 ℘ Miss Jackson ℘ note: Elnézést kérek tőled a hosszabb kiesés miatt, de még szoknom kell a női karaktert - ℘ kredit
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Jan. 27, 2019 1:39 pm
Szabad játéktér.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Mikor kijelenti, hogy bejönnek neki a rosszfiúk, akkor különösebben nem esik jól. Egy somolygással próbálom elrejteni ezen érzelmem, mikor aztán erőre kapva, úgy vélem, hogy tán idővel ki tudom majd verni a fejéből ezeket a rosszfiúkat. Lényeg, hogy ténylegesen sokat beszélgessünk, s rendeződjön a 8 év kihagyás. Ezt miként lehet tenni? Sok-sok közös élménnyel megtölteni azt az üres űrt. Van mit bepótolnunk egymás felé. - Hát bocsánat, hogy merő 28 évem alatt egy szexuális élményem sem volt – védekezek igaz ténnyel. Nekem kimaradt az életemből ez az esemény. Lehet ő volt valakivel, de én egyetlen árva lánnyal sem. Mióta vámpír lettem, azóta meg inkább vértasaknak képzelek minden izgató nőt. Mondhatni kicseszettül el vagyok rontva. S az egészben az a vicc, hogy mivel Larat ismerem, így őt egyáltalán nem képzelem élelem forrásnak. Fura számomra a helyzet. - Állok elébe a beszélgetésnek. – hagyom magam húzni, oda ahová szeretne. Elindulunk, s én követem őt. Dobok a szívem, s azt érzem, hogy végre hazaértem. Egy megkönnyebbülés veszi kezdetét, de hogy meddig tart, azt fogalmam sincs. - Majd segítek a gyógyulásban Lara, ha ennyire laposra vert az a vámpírka – kacsintok rá, s pajkosan somolygok rá. Mikor barátnőm végül megköszöni a megmentést, akkor én csupán odahajolok a füléhez, ha már belém karolt és ennyit mondok bele lágyan. - Légy üdvözölve drága Larám – s nevetnem kell, mert idejét sem tudom, hogy mikor szólítottam így őt. Természetesen jelen helyzetben egészen más jelentéssel is csendülhet. Külváros felé indulunk, mikor a másik előhozakodik a napfénygyűrűvel. Megállítom, s gyengében magam felé fordítom. - Hahó! Föld hívja Holdat! Szerinted, amikor kérdeztem, hogy hová vigyelek, akkor számodra mit jelentett Kicsikém? Természetesen nincs, így ha napfény ér, akkor mondhatni elszublimálok a túlvilágra. Ideje lenne sietni. Szóval hová lesz a fuvar? – nos igen, egyedül hogy készíthettem volna napfény gyűrűt? Meg ha kerestem volna valaki illetőt a világ háta mögött, akkor is meglett volna rá az esély, hogy lebukok. - Amúgy lesz kölcsön ruhád? Tudod össze lett vérezve a ruhám. – érdeklődöm tőle, miközben tényleg megteszem a meglepő lépést. Karjaimba kapom az én hercegnőmet, s várom, hogy hová szállítsam. Természetesen az egyik kezem a formás hátsóján pihen. Ha kimondja végre a címet, akkor én vele együtt utazok a megadott címre. Fogy az időm, s nem akarok megégni.
Kezdőlap
