Kár hadakoznom olyan szavak ellen, mint az önzőség, mikor mindketten úgy gondoljuk. A kezdeti üdvözlés után, viszont a lapjaim kiteregetése a cél. Én legalábbis, nem akarok tőle semmit sem véka alá rejteni. Beavatom őt a mostani életem rejtelmeibe, s kulcsfontosságú dolgokat megosztani vele, hogy megértse az én rögös utam.
- Ne hibáztasd magad, ha jól emlékszem, akkor én mondtam, hogy maradj csak nyugodtan a buliban. Azzal a pasival voltál, aki olyan fura gonosz vigyorgású volt. Szóval én viselkedtem bután. – jóleső érzés járja át a testem, mikor a kézfejemhez ér a tenyerével. Abba a témába nem akarok belemélyedni, hogy alkalmas lett volna akkor rögtön veszélynek kitenni. Eszembe jut, hogy még sokkolnom kell a valósággal, hogy én már nem táplálkozom hagyományos ételekkel. Próbálkoztam fiatal vámpírként enni, de csupán azt értem el, hogy öklendezve hánytam ki mind. Egyetlen dolgot visel el csupán a szervezetem, ami nem más, mint a vér. Megteszem, s megcsókolom. A cselekvése azonban kétségeket szül bennem. Nem viszonozta, azonban nem is ellenezte ezt a finom ajak varázslatot, így maradok annyiban, hogy a mai nap során nem erőltetem. Azonban kétség kívül, én nagyon élveztem, hogy ő volt az első aki ebben a szent pillanatban elvette a csók szüzességem.  Halvány kedély javulást eredményez, s ezután következik az igazi próbatétel. Hátulról átölel, sőt hasamnál összekulcsolja a két kezét. Ilyen pozícióban most vagyunk először, de bennem szétterül a boldogság. Rejtett célzásként megfogom azt a két kezét, majd finoman a pólóm alá vezetem, hogy megérezhesse a csupasz bőröm selymességét. Nos a vámpír lét átok, de kétségkívül a feszes, selymes bőr annak tudható be. Ehhez annyi kell, hogy normálisan fogyassza a vámpír a véradagját. Szavai, mint édes nektár, úgy csöpög bele a fülembe.
- Remélem – szusszanok egyet, mert nekem brutalitás csömöröm van. Furán hangzik, de aki jól ismer, az tudhatja, hogy alapból sem egy vérszomjas hárpia vagyok. Magával szembe fordít, s én engedelmesen engedek neki. A mosolyára, csak somolygással felelek. Megfogja a kezem, így még jobban rá figyelek és szavaira. Mikor meghallom az első három szót, akkor az első jóízű nevetést hallhatja tőlem. Nem fogom vissza magam, de rögtön pajkos mosolyom elárulhatja, hogy valami Jane-s szavak fognak jönni, mint régen.
- Larám, ha én felmegyek hozzád, akkor remélem nem tapizós partyra gondolsz, a beszélgetés mellett? – ugratom a fejét kuncogva, s hogy tovább borzoljam a kedélyeket, akkor megfogom az arcát.
- Bár ha ilyen piszkos, s egyben nemes gondolataid is támadnának, akkor nem tiltakoznék ellene – s a mosoly rólam sem tűnik el.
- Én meg mindent elmeséltem neked, amit eddig magamba fojtottam, hogy egy szép napon, vagyis estén elmondjam számodra. – s mivel kettőnk közül én látok jobban a sötétben, így egy bókkal kívánok kedveskedni.
- Csinosan nézel ki, ebben a ruhában. - s most jut eszembe, hogy ő harcolt, míg én halált osztottam.
- Jól vagy, nem fáj semmid? S mond, hova vigyelek. - óvatos akarok lenni, s nem túlságosan sokat mutatkozni a társaságában.

Örömmel veszem tudomásul, hogy nem csupán bennem robbant fel az érzelem bomba, hanem a legjobb barátnőmben is. Mikor a becenevemet suttogja könnyeivel küszködve, akkor érzelmesen ennyit tudok mondani.
- Igen, én vagyok az. – mosolyt csal az arcomra, hogy a vállamba fúrja az arcát. Ezek olyan gesztusok, amiket elraktározok magamban. Ez valami új dolog kettőnk között, bár valljuk be a nyolc év sok idő. Letörlöm az arcáról a nedvességet, majd a kérdései hallatán szomorúvá válok. Ha már elmondtam a titkom, akkor jogában áll tudni a körülményeket.
- Elmondom, hogy történt – kezdek bele a mondókámba, de úgy tűnik, hogy neki bizony szómenése van. Ettől nem idegesítőnek találom, hanem egyenesen aranyosnak. Régen is szerettem ezt a felét, mikor az érzelmeit rakja bele a beszédébe. De most azért más a helyzet! Érett nővé váltam, s ő szintén. Hála a simításnak, amit tettem, nos sikerült felmérni az nőies adottságait. Ráadásul, most ő szintén lebukott. A hülye is észre venné, hogy egy vadásszal van dolga. Állom a szavait, sőt mikor püfölni kezd, akkor meghagyom neki ezt a rituálét. Vezesse csak le a dühét, szabadítsa fel lényét a maró múlt átkától.  8 éve, hogy marhatja magát, s jogosan dühös. Mikor újra a nyakamba veti magát, s elmondja, hogy mennyire mérges, akkor szólalok meg csupán.
- Az én hibám! Önző kis nőszemély vagyok, hogy nem szóltam. – próbálom feloldozni a bűn alól, s ráadásul megint egy olyan dolog ugrik be a fejembe, ami éppenséggel nem ide illő lenne. Vagyis igen! De vajon hogyan fogadná? Később, csupán egy picivel. Előbb a mese, utána a varázslat.
- Hallgass meg – szusszanok egyet, s ahogy veszem a levegőt, úgy érezhetem a belőle áradó illatot. Megnyugtat, s elég erőt ad nekem a továbbiakra.
- Nagyon tiszta lappal akarok indulni nálad. – jelentem ki, miközben szórakozottan túrok bele a hajába. Még sosem túrtam bele ilyen lágyan a hajába.
- Emlékszel még a buliba, mikor 20 évesen, a születésnapomon elmentünk? Egyedül mentem haza, eléggé spiccesen, s az első elágazásnál hazafelé menet, egy hülye autós elgázolt. Káromkodott, de nem egyből haltam meg. Káromkodva tett az autójába, hogy Denver külvárosába vigyen egy elhagyatott házba. Valószínüleg volt egy vámpír ismerőse, egy igazi szexy csodabogár. Hánynom kellett volna tőle, de udvariatlanság lett volna. Lényeg, hogy út közben elvesztettem az eszméletem, aztán már csak a házban tértem észhez. Meztelen voltam, de az a vámpír valószínűleg megmentette az életem. Kérdés elé állított, hogy 10 percem van eldönteni, hogy élni akarok tovább, vagy örökre meghalni. Nem volt időm normálisan mérlegelni, s nem akartam meghalni. Hát újra ittam a véréből. Távozott, s azóta sem láttam a környéken. Semmi tudomásom sincs róla. Egy napot ott aludtam, s úgy döntöttem elmegyek távolra, míg ki nem tapasztalom a vámpírságot. Míg erőre nem kapok, míg meg nem tanulom használni a boszorkány képességeimmel együtt. Ráadásul haza nem mehettem, mert szüleimre ráhoztam volna a frászt. Nem akartam senkit sem bajba sodorni. Ezért mentem el 8 évre, ezért fájdítottam a saját szívem is. – tartok végre szünetet, hogy az arcomra költözzön a jól megszokott Jane-s mosoly. Bár tudom jól, hogy a bennem levő vámpírság torzít a szépségén, mint például a kikandikáló vámpír fogacskáim.
- De te vagy az oka annak, hogy visszatértem Denverbe, ide hozzád. Mert egy dolgot, meg akarok tudni, vagyis magamról tudok valamit, mert elég időm volt rá. Ráadásul a vámpír lét egyik velejárója, hogy minden érzelmem sokkal erősebben átélem. – fogok bele sután, hogy aztán belesimítsak az arcába. Sokat gyakoroltam a tükör előtt, sokat gyakoroltam papírvékony tojásokkal, hogy végül elérjem vámpírként ezt a gyengédségi fokot. Igen, három évembe került uralni az erőmet. Hogy ne mindent nyomjak össze. Ha nem tettem volna, akkor most a karjaimban roppantottam volna össze Larát.
- Szóval haragszol rám nagyon, nagyon és nagyon? – somolygok egy sort, aztán nem csigázom tovább őt a meglepetéssel. Odahajolok az ajkaihoz az enyémmel, aztán megcsókolom őt. Lágy csók ez, s kissé bizonytalan. Vámpírság ide vagy oda, de ez az első csókom. Mindkét kezem a formás hátsójánál fogva húzom magamhoz. Mikor elválok tőle, akkor utána elfordítom a fejem.
- Ez az, aminek látszik. Én, én a nőkhöz vonzódom, kiváltképp hozzád. – horgasztom le teljesen a fejem, miközben megsemmisültség érzése terjed szét bennem. Ez egy nagyon régi titok. S, hogy nálam a tiszta mennyire tisztát jelent, azt a következő szavaim érzékeltethetik.
- S igazából, már 20 évesen is szerettem volna tudni, hogy lehetünk e együtt. Hogy működne-e közöttünk a kémia. Hogy sze..x.. – ragadtatom el magam, de meghúzom végül a vonalat. Elengedem őt, s hátat fordítok neki.
- Tudod egyedül minden olyan durva és férfias volt számomra, sőt ettől a rohadt vámpírságtól, csupán egy macsó kigyúrt fickónak érzem magam. De én gyengédre vágyom. – bumm, most aztán ezt is kimondtam. S megteszem az utolsó lépést is, s a leglényegesebb dolgot kimondom.
- 8 év után megutáltam a magányt, megutáltam azt amivé váltam. Minden egyes nap, amit nélküled éltem le kínszenvedés volt, de egyben remény. Vágyom arra, hogy valaki elfogadjon úgy ahogy vagyok! S amivé válok. – franc a vámpírságba, mert könny nem jön végül a szememből, de a test memóriájában megvan, hogy miképpen rezdüljön. S itt hát vége is van. Kiapad belőlem a szó.

~ A francba! ~ állok mint a cövek továbbra is, s próbálom elrejteni a vonásaim előle, amennyire csak tudom. Magam is meglepődők a tettemen, de végül nagy nehezen rájövök, hogy a viszontlátás izgalma mellett, ott van bennem a félelem, ami érdekes elegyet képez az előzővel keverve. Egyik pillanatban még minden további nélkül ugornék a nyakába, míg a másikban attól tartok, hogy sebezhetővé teszem őt, ha tudtára adom létezésem. Az utóbbi érzelem annyira erősen élem át, mint ha egy tonnás kő nyomná a testem. Az egészet tetézi az, hogy fegyverrel fogad és kérdést tesz fel nekem. A kiscica, azonban elvette a nyelvem pontosan azért, mert az érzelmeimmel hadakozom. Megjelenik a porondon a vágy, hogy karjaimba zárhassam, s tán attól több is megfordul a kicsi agyamban. Megvizsgálni Larát, hogy annyi év után mivé vált?
~ Janed vagyok, s kötelességemnek éreztem kisegíteni téged ~ fájdalmas sóhaj tör fel az ajkaim közül, mikor végül tudtomra adja, hogy nem fog bántani. Tényleg? Pedig nem vagyok különb attól a vámpírtól, csupán annyi, hogy mágiához is fordulhatok. Hiába lép finoman, én hallom, ahogy egyre közelebb ér hozzám. Akkor pattan el nálam a cérna, mikor megkér arra, hogy ne menjek el. Sírni lenne kedvem, azonban vámpírságom furcsasága, hogy nehezen is jön a könny a szememből. A kettőség érzése addig hajszol, míg egy páratlan ötlettől vezérelve, nos beadom a kulcsot. Gyorsaságom felhasználva sietek oda az élettelen testhez, hogy a véres kezem megtöröljem a tiszta ruhában, majd azután elölről gyengéden öleljem magamhoz Larát. Bal kezem végig szánkázik a gerince vonalán, meglepően lassú vontatottsággal, végül az oldalán kúszik lefelé.  Jobbom pedig hozzáér a selymes bőréhez, ott az arcán. Ha ember lennék, vagy még mindig boszorkány, akkor magától a mozdulattól vörösödnék.
- Én vagyok az Lara, a te Janed – mondom ki végül, de őrülten dobog a szívem.  Emellett szívfacsaró érzés van bennem. A bal kezem pedig hol állapodik meg? Egyenesen a formás hátsóján, amibe gyengén belemarkolok. Ez még nem tudatos, olyannyira nem, hogy ott is felejtem a kezem.
- Nem akartam, hogy meghalj egy vámpírharapástól. Viszont tudnod kell, hogy boszorkány és vámpír vagyok egyben, egy eretnek. – dobom meg őt a legféltettebb titkommal, mert elég csupán az arcára nézni, s minden ellenállásom leolvad. Képtelen lennék előtte titkolózni, mert régen sem tettem. Vagy igen? Magam sem tudom ebben a helyzetben, végül észbe kapok és lassan elengedem. Hátrébb lépek, már ha engedi. Lehunyom a szemem, mert tudom, hogy örült sok kérdése lesz felém.

Otthoni munkavégzést részesítem előnyben, s meglepetésemre találtam is egyet, amivel tökéletesen elégedett vagyok. Nem zavar bele az új életem folyamába, aminek szerves része, hogy éjszakánként kimerészkedek a szabad levegőre, míg nappal lehúzott redőnnyel, s két sor sötétítővel ellátott lakásomban élem a mindennapjaim. Nem fogadok senkit sem, mert ha véletlenül belenézne a hűtőmbe, akkor nem gondosan összevásárolt élelmiszereket találna, hanem gondosan gyűjtögetett véres zacskókat. Úgy gyűjtöttem őket, s a rend kedvéért rájuk írtam a dátumot, hogy mikor kell belőle innom. Nem mindennap iszok friss vért, mert az túlságosan költséges lenne, ráadásul minden este róhatnám az utcákat, hogy megcsapoljak pár alakot.
Friss levegőt engedek be a lakásba, majd úgy döntök, hogy jobb ha megmozgatom magam. Előtte a biztonság kedvéért iszok egy tasak vért. Hihetetlennek találom, hogy mennyire egysíkúvá vált az étrendem. Azelőtt nyugodtan ettem a pundingokat és fánkokat, azonban most egyáltalán nem tudok rájuk nézni. Egyszerűen nem hoznak lázba, hogy bekapjak egyet. Azonban a különböző fajta vér, arra bukok rendesen. Néha mikor a tükör előtt „italozgatok”, akkor veszem észre magamon a merő mohóság, s a fájdalmasan nagy sóvárgás arckifejezését. Szörnyeteg vagyok, kár szépíteni. S ehhez hozzáveszem, hogy egyre kevesebb alkalomkor nyúlok mágiámhoz, s inkább fordulok a puszta nyers erőhöz, ami a vámpír lét biztosit. A szellőztetés végeztével, távozom otthonról, hogy kora esti órákban egy nagyobb sétát tegyek. Nyugodtan lépdelek, mikor kifinomult érzékeimmel, s hála a 8 éves vámpírlét gyakorlásának, mozgást észlelek a mellettem levő sikátorban.
~ Itt meg mi folyik? ~ semmi félelem nélkül lépek be oda, ahol nem olyan régen voltak valakik. Az orromat megcsapja egy igen nosztalgikus érzés, mikor azt a bizonyos illatot megérzem.
~ Lara? Mit keres itt, ilyenkor? Ráadásul ilyen időben? ~ hitetlenkedek, s egyben kíváncsi vagyok. Nekiiramodok, s követem őket, amilyen óvatosan csak lehet. Egyáltalán nem kockáztatom az álcámat, de eleget látok ahhoz, hogy lássam melyik ajtó mögött tüntek el. Következő lépés, hogy odaosonok az ajtóhoz, aztán próbálom kinyitni. Gyengéd nyitásra nem enged, így egy lemondó sóhajjal fordulok a vámpír erőmhöz. Szinte feltépem az ajtót, mintha csak egy konzervet nyitnék ki. Ezzel egyetemben egy vészjósló üvöltés következik. Megfagy az ereimben a vér, s néhány szívdobbanásnyi idő után tovább megyek. Mikor megpillantom az előttem látszódó jelenetet, s főleg Larám elgyötört arcát, akkor ösztönösen cselekszek. Lehető leggyorsabban rohanok oda, s mit sem törődve a támadóval, hogy kicsoda, vagy micsoda…Nos, puszta kézzel tépem ki a szívét, s péppé sajtolom a markomban. Azután távolabb rohanok, s a fejem elfordítom. abban reménykedek, hogy nem ismer fel. S mi játszódik le bennem? Eszembe jut az utolsó búcsú ölelkezésünk, ahogy egymásnak simulunk, s mosolyogva méricskéljük egymást. Érzelmek rohamoznak meg, s a szívverősem felgyorsul az izgalomtól. Nyelek egyet, végül visszavonulót akarok fújni. Sután kezdek kifelé indulni, miközben megkérdőjelezem a saját tettem.
~ De nekem találkoznom kell vele! ~ fájdalmas sóhajtás, aztán megállok. Földbe gyökeredzik a lábam.
~ De nem így kellene újra találkozni. ~ morfondírozok, hogy ez egy elcseszett találkozás lesz. Nem ilyen fényben akartam feltűnni nála.