Voltaképpen nem tudtam annyira sokat az Ötök testvériségéről, azon túl, hogy minden természetfelettire egyenértékűen vadásztak, s volt ez az öt vezető, akik… akik közül Zack Redd bizonyult számomra a legérdekesebb alaknak, s pont emiatt kerestem őt fel. Mondhatnám azt is, hogy ő volt a leggyengébb láncszem, akihez közel lehet férkőzni, ám nem, nem mondanék ilyet. Nem gyenge. Nem becsülöm le, hiszen megvan a magához való esze, a tapasztalatai és a többi. Sőt, talán… vicces, de talán többféle tapasztalata van, mint nekem, főként emberek terén. Hiszen ő mindvégig emberek közt élt, míg én, éveken keresztül elzárva, és had ne mondjam, mennyire is élveztem a magányos éveimet. Ezért sem leszek képes soha egy normális szót is kiejteni a számon, ám engem hidegen is hagy. Sokat beszéltem volna? Érdekes volt hallani a szájából ezt. - A szavaim súlyát is felfogta, Mr. Darts’, vagy csak belekötni óhajt a beszédembe? – Vontam fel a szemöldököm, miközben őt vizslattam. A bemutatkozásom mit sem ért, máskor nem is fogok erőlködni. A normális stílus… mehh, mintha saját magamat kínoznám. Nevetséges. - Ohh, a rajongótól távol állnék. Csupán olyasvalaki vagyok, aki szeret utánajárni dolgoknak, személyeknek, mielőtt találkozik velük. Tudod, hogy felmérjem a gyengeségüket, erősségüket, ne érjen semmiféle meglepetés… - Magyaráztam nevetve, aztán a továbbiakra el is hallgattam. - Megágyazhatok neked a földön, hiszen a beton túl kemény lenne. – A szemeimet forgattam, miközben a föld felé böktem a fejemmel, aztán legyintettem. - De ugyan, kérlek… jobban teszed, ha figyelsz rám. - Azt már láttam, hogy ez az alak nem vesz túl komolyan, azt viszont értékeltem, hogy nem kapta elő azt az idegesítő kardot, s szúrt le vele. Ez azt jelentette, hogyha csak egy kicsit is, de felkeltettem az érdeklődését és hajlandó a tárgyalásra, vagy legalább a beszélgetésre velem, avagy egy démonnal. - Csupán egyetlen egy aprócska szót mondanék: szövetség. – S ezután kérdőn tekintettem felé, szemeimben megcsillant valami, ahogy közelebb léptem hozzá. Ám nem hagytam, hogy megszólaljon, ha egyáltalán akart. Hiszen ki akartam neki fejteni, miről is van szó. - Persze-persze, külön oldalon állunk, sőt, te olyanokat ölsz le, mint én, de… nos, nekem viszont vannak olyan ellenségeim, akik szintén természetfelettiek. Ehhez pedig, talán nem is lenne rossz egy olyasféle szövetséges, mint te magad. – Magyaráztam, miközben fel-alá kezdtem járkálni, közben az ujjaimat összeérintve magam előtt. – S hogy mit is nyújthatnék én cserébe neked? Mint láthattad, elég sok információm van rólad, pedig most látlak először. Nos, rakd csak össze, ez mit is jelenthet. – Álltam meg újra előtte, de mégis tőle pár méterre. A szűk kis utca két oldalán álltunk, míg én magam is neki nem dőltem a falnak. Kíváncsi voltam, érdekli-e az ajánlatom, vagy itt helyben rántja elő a Wallace kardot, amennyiben megsértve érzi magát az ajánlat miatt. De komolyan, ki volna olyan hülye, hogy elutasít engem? Persze, mindezt félretéve, én nem arról voltam híres, hogy betartom a szavaim, az ígéreteim. Viszont ezt Mr. Darts’ még csak nem is sejthette. Mi is történik, ha első adandó alkalommal, avagy, ha mindenben segített nekem, s már nincs rá szükségem, egyszerűen megölöm? Ohh, milyen kellemetlen is volna, nem? De addig még hosszú volt az út. A szövetség sem köttetett meg. Meg aztán, senki sem tudhatta előre, mit hoz a sors. Mi lesz a szövetségből… érdekes gondolatok keringtek a fejemben, de kitartóan vártam, míg a vadász átgondol mindent.
A sötét sikátor kihalt terepe, a némaság átfogó ereje, s maga a légkör ridegsége - félelemkeltően hathatna. Mégsem reszketeg módon lépkedem, ahogy maguk az arcvonásaim sem zaklatottak. Nyugodtság övez, talán túlságosan is, amely tőlem oly' szokatlan, mintsem az égen szárnyaló fehér holló jelképe. Ritka jó vicc ez, nem igaz? Mint ahogy az is, miként Denver poros utcáit nem rója természetfeletti lélek, s aki teheti inkább tovább áll más úti célok felé nézve. Különös módon manapság, valamiért már nem járnak errefelé. Csendesebb a környezet, nincs kimagasló halotti szám, s elfogadhatóbb a biztonság érzete -, természetesen más helyekkel ellentétben. Lehetne ez meglepő, ugye? Ám, nincs többről szó, mintsem rólunk; vadászokról. A magasba szökő démoni jelenlét, vagy csak az örökös gyilkolás, mely által újabb életek omlanak a porba. Kell ez ide? Kötve hinném! S még, ha valaki igennel is bólogatna, megcáfolnám. Meg kell jegyeznem ugyanis, hogy kritikus helyzetben vagyunk. Kezd összeomlani az évszázados béke, az a fajta harmónia, ami egykoron a természet és köztünk volt. Tudom, tudom, azt gondolod: 'micsoda nyálas boszorkány duma', de jelen esetben ilyennel nem viccelődnék, tekintve, miszerint mennyi veszély is leselkedik ránk. S főként az ártatlanokra, kiknek fogalmuk sincs az árnyoldal rejtelmeiről. Vajon egyesek mit szólnának, akkor, ha tudnák mivel is nézünk szembe? Ujjongnának, zászlót lengetve, vagy fejvesztve rohannának össze-vissza? Bár őszintén.. az utóbbira tippelnék. Hisz' mégis ki lenne oly' őrült, hogy pont a legendák valóságát várta? Vészesen közeledtem a sikátor végéhez, míg egyre lassabban tettem meg azokat a bizonyos lépteket. Zsákutca, valahol akár gondolhattam is volna rá, de ismerem annyira e terepet, miként ezt tudjam. Céllal, vagy céltalanul bolyongani pedig, nem nagy cucc ugyebár. S még néha itt is eltéveszthető az út, ha valaki figyelmetlen, vagy netán végtelennyi gondolata van, mint nekem. Esküszöm, olykor-olykor felteszem magamnak azt a kérdést: egy női lélek veszett el bennem, vagy mi a fene? Megmosolyogtató tény, hogy... Valami furcsa zajt hallottam a hátam mögül, először csak léptek, suhanásszerű foszlány, aztán.. egy hang. Egy elvetemült emberi hang, bár szerintem elhamarkodott túlzás volt kijelentenem. Felsóhajtva fordultam felé, felvont szemöldökökkel, és végigmérő tekintettel. Uram, atyám, a madzagon... A mocskos kis démonok... Tudhattam volna, miszerint a házi szabályzatuk első pontja, miként merészkedjünk illegális területekre. Igazán bátor példány lehet, hmm. Érdekes volt hallani a mondatait, s míg vártam a végére, addig elgondolkoztam az értelmezés ezernyi példáján. Először is, tudja mi vagyok, ki vagyok, s mit csinálok. Talán van egy regény lent a pokolban, hogy: 'Zack Reed külön fejezete', vagy mi a fészkes franc? Bevágtam neki egy féloldalas mosolyt a bemutatkozásra. 'Kai Parker'. A neve ismeretlen, a kinézete szintúgy, s nem tűnik valami megfontolt alkatnak.. Nem lenne nehéz falat, ám mégsem nyúltam az oldalamra erősített fegyverért. - Férfi létedre elég sokat beszélsz, ezt meg kell hagyni, mond csak, levegőt közben azért szoktál venni? - Első kérdés, első indítás. Stílusra hoztam a formám, a rideg álarc, vegyítve a végletekig brit akcentussal. Évek óta róttam az amerikai államokat, és sosem... ismétlem, sosem vettem fel az alapjukat. Valahogy azt hiszem, megrögzült bennem az angliai élménysorozat. Meg egyébként is, nem díjazom az amerikaiakat. Maradi szokás, oké, tudom, de ne lengess bárdot ezért a fejem felett, rendben? - Ha meg már itt tartunk, igazából számomra a neved semmit nem mond, mindenesetre, te igencsak jól ismerhetsz, ha már ennyire tudod a becenevem. Csak nem egy titkos rajongóm vagy, akiről nem tudok? - Kérdőn méregettem, kissé közelebb lépve hozzá, így alaposabban vizsgálva meg a vonásait, majd legyintettem egyet, mint, aki éppen ráébred, hogy csak teóriának felelt meg a kérdése. Bár meg kell hagyni, érdekes.. titokzatos úrfi, kontra, furcsa figura ötvözete. - Oh, s még mielőtt elfelejtem... - Emelem meg a bal kezem mutatóujját a magasba. - ...kérlek, térj a lényegre, mert kezdek itt elálmosodni az unalomtól, mate. - Imitáltam egy ásítást, ahogy eltűntem hirtelen a szemei elől, majd megjelentem nem messze, egy közeli téglafalnak döntve a hátamat. - Azt meg ugyebár nem szeretnéd, nem igaz? - Lazán kaptam elő egy szál bagót, az ajkaim közé helyezve, miközben kattant a gyújtó, s aztán lángra lobbanva, hatalmasat szívtam belőle. Letüdőztem a káros anyagot, s keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt, persze csak azután, hogy mindent a helyére tettem. Jól esett, némileg még élveztem is a füstöt, ahogy sejtelmesen fürkésztem a démont. Vajon mit óhajthat pont tőlem, avagy pusztán ennyire unatkoznak a túloldalt, s ekként engem zaklatnak?
Vadászok mindig is voltak a világunkban. Nem meglepő tény, hogy ez az elmúlt évek alatt sem változott. Sőt mi több, még fokozódott is a mértéke, ami azt illeti. Vadász társaság, huh? Ötök testvérisége? Minő meglepetés. Ha valaki természetfeletti, nos, ahhoz elég hamar elérnek az ilyesfajta hírek. Mármint azokhoz, akik elég szerencsések. Vagy épp… jó kapcsolatokkal rendelkeznek. Vagy csak pazar módon képesek megfenyegetni az embert, bizonyos információkért cserébe, s végül… elvenni az illető életét. Csak úgy, merő szórakozásból. Egyébként, tényleg remek móka ölni. Regényeket tudnék mesélni róla, hogy mit érzek, mikor kioltok egy életet. Mikor látom, hogy kihuny az illető szeméből az a halvány kis fénysugár, mely ehhez a szánni való világhoz köti. Ohh, de hisz ez most mindegy is. Most az Ötökről van szó. A drága királynőnek még nem szóltam róla, azaz arról, amit megtudtam. Saját magam óhajtottam utána járni annak, hogy miféle társaságról is van szó. Öt vezető… öt különleges vezető. Az egyik valamiért a figyelmemet is felkeltette. Zack Reed. Egy különösen magának való figura, aki úgymond kilóg kissé a sorból. Különc. A különcöket pedig tudjuk jól, hogy mennyire elítélik. Kinézik a sorból. Kíváncsivá tett ő maga. Vajon mennyire áll biztos lábakon a hűsége az ötökhöz? Ami azt illeti, már tudom, mit akarok tőle. Szövetséget. Nem érdekel, ha öl. Az sem, ha természetfelettieket. Az nekem voltaképpen csak jó. Haszon. Nézhetjük úgy is, hogy munkát akarok neki ajánlani. Még több lelket kínálok fel neki, melyeket megölhet… s a pokolra küldhet, egyenesen hozzánk, a kis vörösen izzó, tűztől forró világunkba. Mosolyra húzódtak az ajkaim, ahogy szinte árnyékként szeltem az utcákat. Ezúttal nem vettem fel emberi alakomat. Láthatatlan óhajtottam maradni egészen addig, míg meg nem találom Mr. Darts’-t. Azt hallottam róla, hogy szereti magát különleges titulusokkal ellátni. Mint például Ördögűző, vagy a Sötét művészetek mestere és a többi. Mintha kissé nagyra tartaná magát, nem de? Bár az önbizalom sosem volt baj. Hiszen nekem is volt, s van is, sőt, lesz is. Van, amit az ember nem tud megtagadni önmagától. S ha ez épp az önbizalom, akkor azzal koránt sincs baj. Utam nem volt hosszú, míg megpillantottam őt, avagy először sokkal inkább az alakját, a ballonkabátját, mely kirajzolódott a sikátor végén. Nem haboztam sokat, hirtelen jelentem meg mögötte, már emberi alakomban. - Mi járatban ezen az elhagyatott kis helyen, Mr. Darts’? Avagy… Mr. Ötök vezetője, ha nem tévedek. – Mosolyom vészjósló volt, ám mégsem voltam támadó jelleggel. Nem azért jöttem, hogy az életét vegyem. Pusztán a kíváncsiság, s egy lehetséges alku… vagy épp szövetség sodort most ezekre a vizekre. - Ohh, habár modortalan vagyok, szokás szerint. De nézd el nekem, nem igazán ismerkedem senkivel. Tehát. – Álltam meg a felesleges magyarázkodással, majd egyszerűen megbiccentettem felé a fejemet. – Kai Parker volnék.– Reméltem, hogy értékeli a viselkedésemet, azt, hogy nem vagyok támadó az irányába. Ám fel voltam készülve mindenre, hiszen tudtam, kivel állok szemben. Nyilván nem egy démonkát küldött már vissza a pokolba, vagy épp pusztított el. Én magam még kis halnak számítottam, avagy gyengébbnek, mint a többiek… így talán, egy fokkal egyszerűbb dolga lett volna Mr. Vadász úrnak, ha rám akart volna támadni. Az első és legfontosabb szabály: soha ne becsüld le az ellenségeid! Sőt, gondolkozz az ő fejükkel, ha épp van rá lehetőséged, s némi sütnivalód… Várakozón tekintettem a férfira, miközben azt is figyeltem, tesz-e gyanús mozdulatot.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Voltaképpen nem tudtam annyira sokat az Ötök testvériségéről, azon túl, hogy minden természetfelettire egyenértékűen vadásztak, s volt ez az öt vezető, akik… akik közül Zack Redd bizonyult számomra a legérdekesebb alaknak, s pont emiatt kerestem őt fel. Mondhatnám azt is, hogy ő volt a leggyengébb láncszem, akihez közel lehet férkőzni, ám nem, nem mondanék ilyet. Nem gyenge. Nem becsülöm le, hiszen megvan a magához való esze, a tapasztalatai és a többi. Sőt, talán… vicces, de talán többféle tapasztalata van, mint nekem, főként emberek terén. Hiszen ő mindvégig emberek közt élt, míg én, éveken keresztül elzárva, és had ne mondjam, mennyire is élveztem a magányos éveimet. Ezért sem leszek képes soha egy normális szót is kiejteni a számon, ám engem hidegen is hagy.
┃
|| 
┃
