Valami történt. Valami elindult, valami, amire már olyan sokat vártam, vártunk. Nehéz volt megértenem, hogy pontosan micsoda, kezdtem nagyon szétesni. Nem voltam benne biztos, hogy megtaláltam-e Zacket, vagy sem, nem emlékeztem tisztán, inkább álomként éltem meg azt a bizonyos találkozót, ami talán meg sem történt. Az elmúlt két évben Iris nélkül fokozatosan romlott az állapotom, hol jól voltam, hol pedig alig tudtam magamról, de éreztem, hogy az utóbbi egyre gyakoribb. Néha órákig feküdtem reggel az ágyban, mire egyáltalán fel tudtam idézni az előző nap, vagy hét eseményeit. Néhány nap eltelt a furcsa álmom óta - még mindig nem voltam benne biztos, valóban álom volt-e -, amit a kibérelt lakásomban töltöttem Denver városában. A bezártság érzetem kezdett eluralkodni rajtam, s arra tisztán emlékeztem, hogy régen ilyenkor csak kiültem a birtokunkra, s néztem az előttem elterülő kertet, a tájat. A legközelebb ehhez az érzéshez akkor kerültem, mikor parkokba látogattam el. A nagyvárosokban az volt a jó, hogy a parkok a régi birtokokra emlékeztettek, nem egy elugott kis fás zug volt néhány paddal meg utcai lámpával. Denverben is volt egy csodálatos park, amit idefelé jövet a buszról láttam meg. A múltra valahogy mindig is jobban emlékeztem, mint a jelenre, jobban fel tudtam idézni, összeszedett gondolatokkal, képekkel. Ez nem változott, hiszen az elmúlt pár napot nem tudtam feleleveníteni, legalábbis nem úgy, ahogy azt szerettem volna. Arra persze kristálytisztán emlékeztem, mit mondott azon a napon a birtokon Iris, mikor az eljegyzésem került szóba. Olyan különös érzés volt... mintha ezer éve történt volna, vagy épp tegnap, egyszerre éreztem a kettőt, nem tudtam dűlőre jutni. Emlékeztem Carlyle arcára is, ahogyan Loreenére is. A Zackkel való találkozásra mégsem tudtam. Roppant dühítő volt, talán emiatt éreztem úgy, a falak egyre csak szűkülnek. Ki kellett szabadulnom, annyi lélekjelenlétem volt, hogy egy járókelőt megkérdezzek, merre található a park, s gyalog indultam útnak. Megkérdezhettem volna azt is, milyen messze van, de annyira nem voltam képben. Nem kellett sokat sétálnom, hogy eljussak oda, nagyjából fél óra távolságra lakhattam, de ebben sem voltam biztos. Egy részem úgy érezte, már órák óta sétálok. Hiányzott mellőlem Iris, már napok óta nem láttam, mintha került volna engem. Nem, ez nem egy olyan nap volt, mikor felfogtam volna, hogy nem létezik. Illetve... nem valódi. Nem az az Iris, aki régen mellettem volt. Talán kísértet, még ez is felmerült torz elmémben. Ha már démonok léteznek, minden más is létezhet, ehhez nem kellett nagy logika, bárki ere a következtetésre jutna, amennyiben találkozna démonnal. Valahogy még mindig nehezen emésztettem meg. Az a találkozás, az a beszélgetés is kicsit homályos volt, de kevésbé. Kai volt a társalgó partnerem, a nevére emlékeztem, hiszen már akkor is tetszett, nem tudtam megmagyarázni az okát. Talán meg rövid volt, könnyen megjegyezhető, és illett rá. Olyan volt, mint Iris neve, rövid, tömör, a lényeg benne volt, s kifejezetten passzolt nővéremhez. A nagy elmélkedés közepette leültem a park egyik részében, egyenesen a fűbe, ahogy régen otthon tettük mindig. Anyánk egyszer szó szerint a haját tépte miatta, legalábbis a kalapjával együtt a hajtűjét, azzal együtt pedig a haját tépte ki. Rengeteg jelenetet fel tudtam idézni, s minden vágyam az volt, hogy meg tudjam osztani az ikremmel, sajgott a mellkasom a hiányától. Kapkodni kezdtem a levegőt, mire felhúztam a térdeimet, s fejemet közéjük dugtam, közben pedig igyekeztem egyenletesen lélegezni. Teljesen széthullottam nélküle, apró darabokra, de abban a pillanatban nem féltem, hogy nem tudom magam újra összerakni. Csak átadtam magam a fájdalomnak, az érzéseknek, amitől nem csillapodott a légszomjam, sőt. Mégsem tudtam megállj parancsolni a testemnek, a lelkemnek, a gondolataimnak.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Elgondolkodtam azon, amit Istenről mondott. Ő pont a sok szörnyűség miatt nem hitt a létezésében; én épp ellenkezőleg, számomra ez volt a meggyőző ok. A természet magától nem képes ennyi szörnyűséget generálni, állnia kellett valami felsőbb hatalomnak a háttérben. Hogy épp Isten-e, vagy valami démon, vagy boszorkány, az már lényegtelen volt. Valami irányított minket és remekül szórakozott közben rajtunk. De inkább nem osztottam meg vele hangosan is a gondolataimat, nem akartam hitvitába keveredni, főleg, hogy tényleg kezdett sürgetni az idő. - Megértem az aggályait ezzel kapcsolatban. - feleltem diplomatikusan, de azért elkönyveltem a választ. Még ezen a téren sincs egyetértés az Ötök közt? Érdekes. Egyelőre nem volt semmi tervem az információval, hogy hogyan használhatnám fel, de megjegyeztem, elraktároztam magamban. Sosem lehetett tudni, mikor jön még jól. - Egyáltalán nem tartottál fel. Köszönöm, hogy ennyi időt szántál rám. - Erőltetetten rámosolyogtam. Kezdtem tényleg unni ezt a jópofizást, mielőbb menni akartam, egyedül lenni, olyanok közt, akikben tényleg bízok és akik fontosabbak nekem. Egy kicsit szánni kezdtem, ahogy arról beszélt, nem igazán van otthona, de legbelül elégtételt éreztem. Az enyémet ő vette el, legalább pontosan tudja már, milyen érzés. - Ugyan már, a kiakadásod teljesen normális volt és érthető. - Ahogy felém nyújtotta a kezét, sóhajtva odaléptem hozzá és röviden átöleltem. Próbáltam felidézni, míg testvérek voltunk, ölelkeztünk-e valaha, de nem igazán sikerült előhívnom egyetlen emléket sem. Milyen szomorú, ha két nővér alig osztozik bármiféle közös emléken, ami kellemes vagy szívmelengető! - Minden jót, Skyler. - elszakadtam tőle, még villantottam rá egy gyors mosolyt, aztán sarkon fordulva elindultam. A mosoly egyből leolvadt az arcomról, idegesen fújtam ki magam előtt a levegőt. Felkavart kissé, hogy lelkiznem kellett a saját testvéremmel... Én találtam ki, hogy közel kell hozzá kerülnöm, én akartam kést döfni a hátába és megmutatni neki, milyen érzés, ha valaki, akiben bízik, elárulja, de... De kezdtem megbánni. Nem Skyler miatt, hanem magam miatt. Állandóan a múltunkon rágódtam, az elszalasztott lehetőségeinken, és a düh csak egyre inkább nőtt bennem. Nem akartam tovább megjátszani magam, nem akartam ennél is közelebb kerülni hozzá. Cselekednem kellett.
Inkább nem reagáltam a szavaira; én nem gondoltam túlértékeltnek. A boldogság nagyon is értékes volt és én boldog akartam lenni. Csak épp tudtam, hogy sosem leszek az teljesen. Egyszerűen nem ment. Azzal, hogy a memóriámmal gond volt… egy részem teljesen elveszett. Talán, ha mindenre emlékeztem volna a múltamból, nem csak fantomképekre és egy-egy apró jelenetre, akkor teljesen másféle személyiségem is lett volna. Hiszen mindaz, ami az emberrel történik: alakítja. - Én nem hiszek Istenben – Jelentettem ki egyből, habár tudtam, hogy a szavainak nem pont ez a lényege. – Ha létezne Isten, egyáltalán nem ilyen világban élnénk… - Így vélekedtem. Hittem, hogy valami szebb és jobb világot teremtett volna nekünk. - Ez igaz. – A szemem sarkából néztem rá és tényleg igaza volt. Mindenkinek megvolt a maga ok arra, hogy mit miért tett. Volt magyarázat. Legalábbis nem gondoltam volna, hogy valaki ok nélkül árt a másiknak. Elgondolkodtam kicsit, majd a visszakérdezésre bólintottam. - Igen. De nem mindenki nézi egy jó szemmel a szervezetből. Úgy vettem le, hogy Isaac kimondottan ellenzi a természetfeletti szövetségeseket – A szavak csak úgy kicsúsztak a számon. Bele sem gondoltam, hogy lényegében belső infónak számíthat az, amit mondtam. Hiszen az volt, nem? Csak halványan rámosolyogtam. Szerintem jó vezető vált volna belőle, de nem akartam ráerőltetni a véleményemet. Az ő élete volt, nekem csupán az volt az elsődleges, hogy segítsen. S cserébe én is segíteni akartam neki. Bármiben. A tavat kezdtem figyelni, mikor megszólalt. Megálltam lassan. - Rendben. Nem akartalak feltartani – Pillantottam rá és elmosolyodtam, majd a zsebembe süllyesztettem a kezeimet. Kicsit bántam, hogy magamra hagy, de valószínűleg csak azért, mert nem volt igazán senkim. Barátaim, mármint. Csak a szervezet és… és ennyi. Szánalmasnak tűnt az életem. A tekintetem a tóra tévedt, szinte elbambultam, ahogyan figyeltem. - Öhm, én? – Felkaptam a fejemet. – Persze, megleszek. Menj csak. Én szerintem sétálok még egyet, mielőtt hazaindulnak. Vagyis… nem haza. Hanem vissza a szervezetbe. – Alig láthatóan vállat vontam, majd rámosolyogtam. – Igazából nekem kell hálásnak lennem. Kiakadtam, szinte letámadtalak, mégis higgadt maradtál és… most már tudom, hogy bízhatok benned. – A szemeit figyeltem, majd nagyot nyeltem. – A legközelebbi viszont látásra, Astrid – A kezemet nyújtottam, habár kicsit hülyén jött ki talán, így le is engedtem magam mellé, végül visszarejtettem a zsebembe. Ezzel a végszóval köszöntem el tőle, de én magam nem mozdultam még meg. Vártam arra, hogy ő sétáljon el előbb.
- A boldogság ritka, ezért túlértékelt. - vontam meg a vállam, arcomat az ég felé fordítva. Bármilyen célból is születtünk a világra, bármilyen erő is irányított minket odafentről, nem hittem, hogy az volt a célja, hogy boldogok legyünk. - Szerintem ez az egész csak egy kegyetlen játszadozás az istenek részéről. Vagy az evolúció részéről. A lényeg, hogy mi minél jobban megszívjuk. - A hatalom legalább adott nekem némi... Nos, örömnek talán nem nevezhettem, de nagyon közel állt hozzá. Erősnek, legyőzhetetlennek, sebezhetetlennek éreztem magam, akit nem érhet el többé semmilyen fájdalom. A fájdalom hiánya vajon egyet jelentett a boldogsággal? Valószínűleg nem, én is éreztem, hogy így csak olyan... Üres minden. Hiányzott az a plusz. - Mindenkinek megvan a maga oka. Nem mintha védeném őket. - tettem hozzá sietve. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, a "gonoszok" oldalán állok, habár magamra sem tekintettem úgy, mint a történet főgonoszára, hiszen alapos indítékaim voltak és nem csak öncélúan cselekedtem. A városban élő természetfelettinek akartam jót, igazságszolgáltatást a saját csapatomnak. - Nahát, tényleg? - adtam az ártatlant, bár kicsit bosszantott, hogy ezek szerint tényleg jól gondoltam. A "hasznos" természetfelettieket beidomítják és informátorrá teszik, aki meg nem fér bele az elveikbe, azt elpusztítják. Teljes diktatúra; még egy ok, hogy a vadászoknak menniük kelljen. - Jó, persze. Amúgy sem hiszem, hogy jó vezető lennék. - csóváltam meg a fejem, majd figyeltem, merre haladunk. Lassan körbeértünk az ösvényen, kiérkeztünk a kis tóhoz, annak a mentén indultam el Skylerrel. Az órámra néztem. - Nekem lassan mennem kell majd, megbeszéltem egy találkozót egy barátommal. De nagyon örülök, hogy tudtunk egy kicsit beszélgetni. - rámosolyogtam a lányra. Egyre inkább menekülni, szabadulni akartam a helyzetből, gyűlöltem, hogy úgy bánunk egymással, mintha barátok lennénk. Nem akartam közelebb kerülni Skylerhez, nem akartam, hogy a nosztalgia elragadjon mellette, hiszen gyűlölnöm kellett és gyűlölni is akartam őt. - Te rendben leszel? Mármint, a hallottak tudatában... - Csak remélni tudtam, hogy nem kezd el öncélúan cselekedni és nem szembesít Isaackel semmit. Teljesen tönkretette volna a tervem, ha leleplezi a személyes tárgyak hiányát. - Köszönöm, hogy megbízol bennem. Nem játszom el a bizalmad. - céloztam itt az iránytűre, bár már fájt az arcom a mű mosolyoktól, amiket magamra kellett erőltetnem mellette.
Szégyelltem magam, amiért megingott a bizalmam Astridban az imént. Hiba volt. Nem akart nekem ártani, sőt, minden erejével azon volt, hogy tényleg a segítségemre legyen, miközben neki is megvolt a maga baja. És a múltja… igen, sajnáltam és örültem volna, ha jobban megismerhetem, ha segíteni tudok neki valahogyan. - Nem, ezt ne köszönd. A veszteséget nehéz feldolgozni és mindketten átéltük… ez pedig szörnyű. Az élet egyszerűen el van cseszve, nem? Boldognak kellene lennünk, de nem vagyunk. Nem is tudom, találkoztam-e már igazán boldog emberrel – Töprengtem el, bár csak költői kérdés, avagy felvetés volt. Nem vártam rá konkrét választ. A szavakra elgondolkodtam, próbáltam elképzelni egy olyan világot, vagy csak egy várost, ahol a természetfelettiek uralkodnak. Sóhajtottam. - Nem minden természetfeletti jó és ne értsd félre, Astrid… te jó vagy. De nem mindenki olyan, mint te. Vannak gonosz teremtmények… akik ártanak az ártatlanoknak – Az ő elpusztításuk volt a feladatunk. A szervezet feladata. Árulónak éreztem magamat amiatt, hogy én nem emiatt csatlakoztam. Nekem csak mágiára volt szükségem ahhoz, hogy előrébb tudjak lépni, de valójában csak a sötétben tapogatóztam a múltamat illetően, aztán az első embert, aki közelebb került hozzám, el is veszítettem. Igazából, talán… ha Blairt nem kezdtem volna igazán megkedvelni, már nem lett volna túl sok okom maradni. De valójában már nem lett volna hová mennem. Teljesen magamra maradtam volna… - Tudják, hidd el. A vezetők nem rejtik véka alá, hogy még szövetkeznek is egy-egy természetfelettivel – Vállat vontam. Szokták mondani, hogy a falnak is füle van… Nos, nekem inkább jó orrom volt, hogy kiszimatoljam, miszerint Hazel és Larissa is előszeretettel használ vámpírokat arra, hogy információkat szerezzen. Az ötlet meglepett, de valamiért megmosolyogtatott és bólintottam. - Szerintem ez remek ötlet. De még ne most… majd akkor, ha a végére jártunk Zack ügyének, jó? Addig még… túl instabil ez az egész – A fejemet ingattam, majd újra Astridot kezdtem figyelni. – Vagy csak vicceltél az előbb? Butaság lenne elvetned teljesen az ötletet – Jegyeztem meg, mintegy halk véleményként, még akkor is, ha nem kérdezte, én mit gondolok.
Darren említése felkavarta bennem az állóvizet, gondolataim sekélyessé váltak, újra és újra körülötte lyukadtak ki, a szívem pedig érthetetlenül elnehezült. Azt hittem, lezártam már magamban ezt az egészet. Azt hittem, semmilyen hatással sem lehetett már rám. Igyekeztem elterelni a gondolataimat és azon kezdtem el töprengeni, miért is nem segítek valójában Skylernek. Ha kiderül, hogyan halt meg Zack Reed, az bombát fog robbantani az Ötök közé. Az eddig gyengének titulált kötelékük tovább gyengül, nekem pedig annál könnyebb dolgom lesz szétcsapni köztük. Egyáltalán nem tűnt rossz ötletnek, de aztán inkább megráztam a fejem. Bölcsebbnek láttam egyszerre egy dologra fókuszálni, és ez jelenleg az iránytűk elkészítése volt. Ugrott egyet a gyomrom, ahogy kifejezte a sajnálatát, de megőriztem a mosolyt az arcomon. Mondhatta volna előbb is. Mondhatta volna akkor, mikor elvette tőlem a szüleinket, aztán az egyetlen embert, akit szerettem. Azt persze egyáltalán nem sajnálta, de egy idegen tragikus múltja iránt meg rögtön rokonszenve támad? Szánalmas. - Köszönöm. - Azért amint túl sokáig pihent rajtam a keze, egy idő után kezdett túlságosan nehézzé válni. Inkább elhúztam tőle finoman a karomat, úgy téve, mintha véletlen lenne. - Ugyan, nem tartozol nekem semmivel. Az Ötök tartják rendben ezt a várost, nélkülük elszabadulna a pokol. Az a legkevesebb, hogy segítek. Képzeld csak el... Egy város, amit a természetfeletti uralna... - A fejemet csóváltam, mintha annyira szörnyű lenne. Ironikus volt, hogy pontosan erre törekedtem és erről semmit sem tudott. - Azért remélem, az Ötök tudják, hogy vannak, akik erről az oldalról is támogatják őket. Nem mindenki ellenség, aki az érme rossz oldalára született. - Ó, dehogynem. Nincs a vadászoknak sem idejük, sem fölös arroganciájuk arra, hogy ítéletalkotással foglalkozzanak. Aki bűnös, az bűnös; aki erővel bír, azt el kell nyomni. Az ő szemükben más út nincs. - Talán egyszer beszélhetnék velük erről. Megmutatni nekik, hogy Denverben is van olyan természetfeletti, aki támogatná őket. Még akár egy kisebb szervezetet is létrehozhatnék. - nevettem, mintha képtelennek találnám az ötletet és egyből el is vetném, magamban meg jól mulattam azon, mi is volt közben a valóság. Fárasztott, hogy ennyire meg kell játszanom magam Skyler előtt. Fel akartam fedni magam minél előbb, hogy végre nyílt lapokkal játszhassak és megtapasztalhassa a valódi bosszúmat.
Az érdeklődését valahol mélyen értékeltem, de a felszínen ez nem ütközött ki. Megráztam a fejemet. - Nem lényeges. Ráérek vele foglalkozni, amint megvan Zack halálának felelőse… a saját bajom várhat magára – Mosolyogtam, vagyis csak magamra erőltettem, majd ennyiben is hagytam a dolgot. A múltam zavaros volt, ahogyan a fejem is. Néha azt hittem, szimplán csak megőrültem, hiszen az, hogy fantom képeket látok csak magam előtt és már lassan mindent elfelejtek, nem utalt teljesen ép elmére, nem? Már anyám hangjára sem emlékszek. Ahogyan a testvérem is teljesen homály előttem. Sőt, ő a legnagyobb rejtély a fejemben. Róla szinte semmi sem maradt meg. Halványan annyi dereng, hogy valamiért nem szeretett engem. Rosszban voltunk, de… miért? S hogyan? Mi történt? Hol van most? Semmit sem tudtam. Bólintottam az intelmeire, miszerint Isaac kapcsán legyek óvatos. Nem voltam hülye, benne bíztam a legkevésbé, hisz ő volt a legfrissebb vezető és… és Zack helyén volt. Betolakodott és ez mindenképpen zavart. S mindaz, amit Astrid felvázolt, már nem tartottam kizártnak, hogy a férfinek köze van a halálesethez. - Igen, jól tudom… vigyázni fogok vele – Ejtettem ki megfontoltan a szavakat, magam elé pillantva, így sétáltam mellette. Már nem gyanakodtam rá, sőt, egyre inkább bíztam Astridban. Hálás voltam neki, hogy segít és mellettem áll, még így, ismeretlenül is. Amikor mesélni kezdett, érdeklődve néztem rá a szemem sarkából. Eléggé ledöbbentett a történet. Eleve az, hogy segítettek neki az Ötök, de ez mindent megmagyarázott. - Sajnálom, Astrid… - Szomorúan, együttérzőn fürkésztem a lányt, majd megérintettem a karját lassan. Tényleg sajnáltam. A veszteséget feldolgozni sosem egyszerű, főleg, ha az illetőt szeretjük. – Tudom, milyen nehéz lehetett… pontosan tudom – A földre pillantottam. Ismét Zack járt a fejemben. Talán, ha nem tápláltam volna iránta gyengéd érzelmeket, nem érdekelt volna annyira, mi történt vele pontosan. De az érzéseim vezéreltek és az emléke iránti tiszteletem is egyben. Fontos volt, hogy tudjam, ki miatt halt meg. Bosszút akartam. – Astrid… tényleg ne haragudj az előbbiért és nagyon köszönöm, hogy segítesz nekem. Fogalmam sincs, mivel hálálhatnám meg neked – Néztem rá, továbbra is a karján pihentetve a kezem, hacsak nem tolta el magától. Szerettem volna, ha érzi, hogy mellette vagyok, számíthat rám, még akkor is, ha nem ismertük egymást igazán.
Érdeklődés csillant a szememben, ahogy a múltját említette. Ezt az egyet nem gondoltam volna róla, bár teljesen jogos volt a kíváncsisága. Nehéz lehetett úgy élni, hogy az emlékei megmaradtak ugyan, de az arcokra nem emlékszik - pont ezért tetszett annyira ez a fajta bosszúm. Kegyetlen volt és gyötrő, mégis nehezen megtörhető. Nem bántam, ha tudni akarta az igazságot, de az kicsit aggasztott, eljuthat-e vajon hozzá. Az Ötök nagy segítséget nyújthattak volna neki, tehát még azelőtt kellett egymás ellen ugrasztanom őket, mielőtt Skyler egyesítette volna velük az erejét. - Oh, történt valami a múltadban? - érdeklődtem kíváncsiságot tettetve. Valójában tényleg érdekelt, pontosan hogyan áll a varázslatom a fejében, mire és milyen mértékben emlékezett. Legrosszabb esetben bármikor megismételhettem a varázslatomat, csak ki kellett hozzá ütnöm, hogy nyugodtan belenyúlhassak a fejébe. Érdekes volt, ahogy Blairt védte. Csak futólag láttam ugyan, megfigyelés közben, de nem tűnt annak a kifejezetten szociális típusnak, akit olyan könnyű lenne megkedvelni, ellenben mondjuk Blackwellel vagy Doyle-lal, akik sokkal nyitottabbak, kötődőbbek voltak. Érdekesnek találtam hát, hogy mégsem őket védte (igaz, az ő "ártatlanságukat" már bizonyítottuk), hanem Blairt. Nem láttam túl sokat a dolog mögé, de azért megjegyeztem magamnak. - Persze. Ha te mondod, biztos úgy van. Te jobban ismered őket. - mosolyogtam rá. - Viszont akkor légy nagyon óvatos Lestrange mellett! Ha úgy érzed, gyanakodna rád vagy bármit is megsejtene, rögtön szólj nekem. Nem akarom, hogy veszélybe kerülj. - Könnyű volt előadnom az aggódó bűntársat. Igazából magamat féltettem, azt, hogy általa idő előtt eljuthatnak hozzám. - Légy óvatos, Skyler. Boszorkány vagy ugyan, de tőlük kaptad az erődet. Ha ellenük fordulsz, könnyen visszavehetik... Ne feledd, annak az elpusztítására esküdtek fel, amivé téged tettek. - Ez dühített annyira velük kapcsolatban. Honnan vették a bátorságot, hogy kihirdessék, mi a jó és mi nem, mi élhet és mi nem? Mikor ők is varázserőből táplálkoztak, abból, ami a többi természetfeletti fajt is áthatotta. Magukat mégis isteneknek képzelték, de minket, akik ezzel születtünk, a természet által, nem pedig egy kardból nyertük az erőnket? Minket el akartak taposni. Gondolataimból Skyler kérdése rántott ki. Rápillantottam a szemem sarkából, majd visszanéztem magam elé. Azon töprengtem, miféle hazugságot adjak elő, amikor végül beszélni kezdtem. - Évekkel ezelőtt elveszítettem valakit, akit nagyon szerettem. Tudod, elég nehezen nyíltam meg mindig is, de ő... Ő egyből közel került hozzám. Megértett, ahogy senki más nem. Hajlandó volt megmászni azokat a falakat, ami másokat csak elijesztett. Annyira szerettem, gondolkodás nélkül eldobtam volna érte bármit... De elvették tőlem. - tartottam egy pillanatnyi szünetet. Lehunytam a szemem, nem akartam, hogy lássa a gyengeségem, hogy olyan dolgokat olvasson ki lélektükreimből, amik pont rá nem tartoztak. - Az Ötök segítettek. Dacára annak, hogy boszorkány vagyok, nem ítéltek el. Utána hallottam, mi lett egyikükkel... - megcsóváltam a fejem, mintha annyira bánnám a dolgot. Ez a része már hazugság volt. - Életet életért. Bár nem menthették meg a fiút, akit szerettem, de nélkülük nem lennék most itt. Nem lennék az, aki vagyok. Talán azzal, ha segítek neked, rendezhetem a számlát és visszafizethetem a tartozásom. - vontam végül vállat, mintha semmiség lenne, és a vállam felett Skylerre mosolyogtam; lelki szemeim előtt azonban végig csak a fiút láttam. Próbáltam felidézni a hangját, de nem sikerült. Elveszett, ahogy én is elvesztem aznap, mikor megöltem őt.
Csak aprót bólintottam. Már nem tudtam megítélni, hogy az én oldalamon áll-e valóban vagy sem, de muszáj volt valamennyire bíznom benne. Csak ő tudott segíteni. Nem kérhettem meg egy belsőst sem, hogy segítsen nyomozni a vezetők után, akik közt árulót sejtettem Zack halála kapcsán. Nyilván engem hurcoltak volna meg csakugyan árulásért, ezt pedig nem kockáztathattam. Odaadtam hát Astridnak Isaac öngyújtóját; volt némi bűntudatom miatta, de nem annyi, hogy elrejtsem a tárgyat. Hiszen csak a bizalmam megingása miatt nem akartam odaadni neki, de mondjuk úgy, hogy meggyőzött a lány. Olyan dolgokat vágott a fejemhez, ráadásul higgadtan, amin érdemes volt elgondolkozni. Ahogy elvette az öngyújtót, nagyot nyeltem és így néztem rá, de nem láttam rajta, hogy haragudna. Ezt pedig a szavai is alátámasztották, ami meglepett. - Lényegében olyanok ők, mintha a családom lennének és mégsem. Nem összetartóak, mindenki titkolózik és mindenki elzárkózik. Az a helyzet, hogy még én is, mert… - Elhallgattam. Bár pont az imént beszélt a nyitottságról, így mély levegőt véve folytattam. - …a helyzet az, hogy a múltam miatt is ugyanúgy nyomozok, nem csak Zack halálának tettese után. – Mondtam ki végül, bár ez nem tartozott olyan értelemben rá, hogy segítséget reméltem volna tőle. Ebben csak magamra számíthattam, az én ügyem volt és ha én nem tudom megoldani, akkor senki. Mikor azt mondta, hogy a következő Blair legyen, kissé ledermedtem. Nem akartam, hogy ő legyen a tettes. Nem. A legutóbbi edzésen annyira… annyira más volt és annyira különleges, hogy nem akartam benne csalódni. - Nem lesz rá szükség. Biztos vagyok benne, hogy Isaacnél találsz valamit, Astrid. Blair jó ember – Tettem hozzá, mert bár az a férfi zárkózott volt, de nem akartam elképzelni róla, hogy valaha is szándékosan ártson bárkinek is. – Szóval bármi is zavar vele kapcsolatban, az biztos, hogy ostobaság – Motyogtam a saját magam megnyugtatására, halkan, szinte alig hallhatóan. Én magam is elkalandoztam, így nem vettem észre, hogy ő is ugyanígy tett. A szavakra bólintottam, majd felzárkóztam mellé, lazán zsebre dugva az egyik kezemet. Nézelődni kezdtem gondolkozva, mikor feltette a kérdést. - Gondolom elégtételt veszek. Vagy legalábbis szembesítem a tetteivel és a többi vezetőnek is elmondom, hogy mit tett. Ilyen vezetőre nincs szüksége a testvériségnek – Mondtam komolyan, majd a szemem sarkából ránéztem. – Astrid… valójában miért segítesz nekem? Mi hasznod van belőle? Önző mód sosem kérdeztem meg, mit vársz cserébe, de talán ideje lenne erről is beszélnünk – Őt kezdtem fürkészni, ha épp rám nézett, akkor a tekintetébe véstem a sajátomat.
Az emberek gyakran összemossák a jó és a rossz határát arra hivatkozva, hogy "a cél szentesíti az eszközt", és valójában csak egy nagyobb, önzetlenebb jóért cselekedve gázolnak át másokon. Én nem ilyen voltam. Nem találtam gyengeséget abban, hogy felvállaljam, élveztem mások manipulálását, élveztem, hogy a saját húgommal játszadozom, ahogyan azt is, hogy bármit megszerezhettem a fortélyaim által. A "nagyobb jó", a város megtisztítása is ott lebegett a szemem előtt, persze, de naivitás lenne azt állítani, hogy erre hivatkozva használtam ki Skylert. Magam is megszerezhettem volna a szükséges holmikat a vadászoktól, viszont nem értem volna be csupán annyival. Azt akartam, hogy testvérem új családjának hite meginogjon benne, hogy átérezze azt a magányt és fájdalmat, azt a gyűlöletet, amivel nekem kellett nap mint nap farkasszemet néznem - teljesen ártatlanul, pont, ahogyan ő is az. Láttam rajta, hogy megzavarodik a szavaim nyomán. Örültem, hogy nem kellett mágiát használnom, hanem egy kis telebeszélés is elérte a kellő hatást. Most, hogy az Ötök erővel ruházták fel, nem becsülhettem alá a húgomat, hiszen, ha el is szívtam az erejét az anyaméhben, attól még boszorkánynak született. - Lehet. Alapos a gyanúm, de egyáltalán nem biztos még. Pontosan erre kell valami személyes holmi tőle, hogy tisztázzuk a nevét. - szóltam hátra a vállam felett anélkül, hogy ránéztem volna. Ahogy elővett valamit a zsebéből, szembefordultam vele, hogy átvegyem tőle. Valahogy sejtettem, hogy tényleg hozott nekem valamit... Nem adtam azonban jelét neheztelésnek, elvettem tőle az öngyújtót és megforgattam a tenyeremen. - Megértem, hogy össze vagy zavarodva, hiszen egy ideje már velük élsz. Közelről még az oroszlán is kedvesebbnek tűnik. Egy kicsit én is lehettem volna nyitottabb veled. Felejtsük el, jó? - vontam vállat halvány mosolyt villantva rá, majd a zsebembe süllyesztettem az öngyújtót és Skylert kezdtem fürkészni. - Hívlak, amint megtudok valamit. Ha mégis ártatlannak bizonyulna... Amit kétlek, mert valamit biztosan rejteget - mormogtam, inkább csak saját magamnak, mint neki. - , akkor a következő Blair legyen. Van valami, ami zavar vele kapcsolatban. - Őszintén szólva nem néztem volna ki belőle, hogy így hátat fordít a társainak, de nem is ez zavart. Egyáltalán nem érdekelt Reed halála, ezen túlmenően nem tetszett Blair viselkedése. Túlságosan megfontolt volt, nehezen kelepcébe csalható, ráadásul a két vadásznővel együtt oszlopos tagjai az Ötöknek. Ha le akartam dönteni az egészet, muszáj volt fogást találnom rajta. Elkalandoztam kicsit a gondolataimban, így feleszmélve zavartan mosolyogtam Skylerre, remélvén, nem mondott semmit, amiről lemaradtam volna. - Reméljük, tévedek. - tettem hozzá ártatlanul, mintha nem tudnám az igazságot, majd felvettem a kávés poharat a padról. - Ne álldogáljunk itt, sétáljunk. - Ha belement, akkor lassú léptekkel elindultam vele az ösvényen. A távolban rohangáló gyerekeket figyeltem, már egészen máson gondolkodva. - Mihez kezdesz, ha kideríted az igazságot? - sandítottam rá érdeklődve.
A kérdésre nagyot nyeltem. Igazából nálam volt, tehát ha logikus választ akartam volna adni, akkor… nem akartam. De nem ellopni, hanem odaadni. A jéghideg hangja még több gyanakvásra adott okot, de nem feleltem, mert felesleges volt. Hazudott nekem, valami nem stimmelt vele és rá akartam jönni, hogy mégis mi. Vagy talán csak én lettem túl paranoiás? Fogalmam sem volt róla. De zavart valami vele kapcsolatban. A nevén kívül semmit nem tudtam… és azon túl, hogy boszorkány. Miért kértem külső segítséget egy nyomozáshoz? Annyira hülye vagyok… A nevetésre összehúztam a szemeimet, majd hallgattam a szavait. Gyengén ráztam meg a fejemet. - Nem... mármint de, köztük van az áruló, de… de nem élek az ellenségeim hálójában! Nem… - Úgy éreztem, tele akarja beszélni a fejemet. De mégsem állítottam le. Hagytam, hogy tovább beszéljen és egyre inkább elhittem, hogy igaza lehet. Igaza volt. Nem tudtunk Isaacről semmit. Furcsa volt, titokzatos és ki tudja, milyen ember… sosem volt szimpatikus. Mindig is zavart, hogy átvette Zack helyét, jogtalanul. Hiszen nem neki kellett volna itt lennie. Zacknek kellett volna ÉLNIE. - Ez nem lehet… Astrid, kérlek… én… - A francba. Igaza van. Magam elé kezdtem bámulni. Akárhogyan is volt, de volt igazság a szavaiban. Isaac és a Wallace kard, a mágia, Zack halála… mi van, ha tényleg eltervezett volt? A kard játéka. Az erő játéka, ami átjárja ezt az egész kicseszett ötöket. Elegem van. Nem lehet, hogy emiatt halt meg Zack. Nem akartam elhinni. És nem is hittem el ezt a részét, de a teóriában volt valami, ami nem hagyott nyugodni. Sőt. Oké. Összezavarodtam. A zsebembe nyúltam, majd az ujjaimat lassan Isaac öngyújtója köré fontam. Talán ő tette. - Ha igazad van abban, amit mondtál… akár Isaac Lestrange is lehet a felelős. – Nagyot nyeltem, majd a lányra emeltem a tekintetemet és az utolsó mondatait figyelmen kívül hagyva elővettem az öngyújtót a zsebemből. Odaléptem hozzá. – Itt van… ez Isaacé. – Kezdtem bele, de ha megfordult, akkor oda is nyújtottam neki. - Kérlek… deríts ki róla mindent, amit ki tudsz. Az előbbit pedig sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém, csak… már úgy érzem néha, hogy senkiben sem bízhatok. – Vallottam be halkan, majd ha elvette az öngyújtót, elhátráltam tőle. Reméltem, hogy nem veszítem el őt, mint szövetségest… szükségem volt rá, hogy kiderítsem az igazságot.
Kezdőlap
❖ 
➢ 
➢ 
