Furcsa és legfőképpen különös, hogy még a hozzám hasonló pokoli vénségek is megtapasztalhatják, hogy bizony-bizony van új a Nap alatt. Az Ánizs illatú hölgy belépője meg kell, hogy valljam elég jól sikerült, bár elkövetett egy pár alapvető hibát. Ha már hangját is mesterien tudja változtatni, akkor az alakjában is fel kellett volna vennie az enyémet. Úgy lett volna az igazi. Miközben elém lépked tiszta cipőjében és makulátlan öltözetében, rendezett frizurájával és bemutatkozik, fejemet néha balra, hol jobbra billentem. Hamar leeshet neki, hogy próbálok dűlőre jutni, hogy mégis miféle szerzet Ő. Pár csendben töltött pillanat után szélesen elmosolyodok. Ahogy megvillannak fogaim azt hihetné, hogy menten be akarom kapni. Aztán bőröm akár pernye, több ezer koromrészecskeként hullik szét, hogy a következő pillanatban a magát Freydisnek bemutató lény tökéletesen pontos másaként álljon össze. Mintha tükörbe nézett volna. Az alakváltásban otthon vagyok, elsősorban ezzel a képességgel dolgozom, mint démon.
- Pompás, pompás! Ezer éve, hogy nem találkoztam senkivel, akinek lenne egy kis humorérzéke. Ánizs Freydis, ez tetszik, igazán pompás név ... ilyet még úgysem ettem! De valami azt súgja, hogy te nem közönséges bukott lélek vagy, aki belefutott a vén Esotephresbe! Mi járatban vagyunk, itt Indrában? - kérdezem túláradó lelkesedéssel, elvégre nem mindennap akad a démonnak kellemes társasága. Különösen, ha az egyetlen társaság, aki akad, az saját maga.

- Bocsásd meg bárdolatlanságomat, hogy nem tudlak ülőhellyel, teával és babaházzal kínálni, de kifogytam ezekből a javakból. Valaki épp a napokban zabálta fel a Lidl, egyik pokolra jutott menedzserét. Így senki sem foglalkozik az árufeltöltéssel. Hát nem elképesztő? - azzal eldobok egy szakadozott, véres férficipőt, csak úgy vaktában; a sötét kietlen pusztaságba. A távolban, feltehetően a cipő landolási helyén, egy pokolkutya felvonyít. Érdektelenséget tükröző vállvonással nyugtázom, hogy véletlenül sikerült pont fejbe dobnom a szerencsétlen jószágot.
- Rá se ránts Freydis, van belőlük még vagy egy tucat és sohasem fogynak el. Viharból még több van. Egyszer kellene indítani egy petíciót, hogy a viharfellegeket elcserélnénk succubusokra. Kicsit lakájosabb és otthonosabb lenne. Vagy egy karnevál! Ez az, indítani kellene egy karnevált. Egyből jobb kedvre derülnének itt Indrában. Vélemény?

Tán csapongó elmémnek köszönhető, hogy különösebben még nem mutattam jelét annak, hogy ennél sokkalta veszélyesebb is tudok lenni. Elvégre időnként, olyan kiváló terveim vannak. A magányos elméből számtalan ötlet pattanhat ki, ha hagyják, hogy legyen ideje eleget gondolkodni.

Indrában végtelenül sötét volt, van és mindig is lesz, amíg áll a pokol trónja és ülnek is rajta. Vagy állnak, esetleg fekszenek. Egyszer meg kellene kérdezni Ő Rémségét, a pokol trónjának aktuális királynőjét, hogy ugyan mi mindent lehet csinálni azon a trónon? Ha lehet rajta ülni, akkor feküdni is? Ha már feküdt rajta ... hahahahaha. Torz elmém megannyi elméletet okádott ki magából, melyek többségén jót szórakoztam magam is, végig gondolván, elképzelvén a királynőt. A maradékon pedig inkább fintorogtam. Időm nagy részét az ilyen és ehhez hasonló semmiségekkel töltöttem el, hiszen Arcadius ítéletét senki sem törölte el. Indra sötétjének végtelen járása, bármely épelméjűt kikészítette volna, ha éppen hasonló cipőben jártak volna, mint én. Az igazság azonban az, hogy mikor belekezdtem végtelen zarándoklatomba, elmém épsége már réges-rég kétségbe vonható volt. Ezért is lettem azzá, aki most vagyok, a téboly manifesztációja, kit maguk a démonok is megvetnek és kitaszítanak maguk közül, mert őrületem még őket is elrettenti. Félnek tőlem vagy utálnak? Ugyan-ugyan, teljes mértékben lényegtelen. Az a legjobb, ha nem is foglalkoznak velem, ha elfelejtenek és elkerülnek. Várakozhatom a pokol szélén, a legsötétebb lyukakban. S amikor végül eljön az időm, felzabálom a világot! Mert semmi más nem számít, csak a Világ felemésztése! Mikor a Pokol bugyrai a tébolyba zuhannak, lakói elméje, oly táncot fog járni, melyre maguk sem mertek gondolni, akkor ... bizony akkor lesz az én felemelkedésem! A Föld torkolata megnyilatkozik és a ragacsos téboly fog előburjánzani belőle, mely a mélybe rántja és elsorvasztja a halandó lelkeket. Akkor fogok kacagni, akkor fogok mulatni a sok bolondon, akik azt hitték, hogy Esotephrest száműzni lehet. Talán egyedül az édes Hercegnőt kímélem majd meg. Elvégre oly bájos...

Miközben újra és újra végig járom a már ismerős tájat, s csukott szemmel is ellavírozok Indra földjén, elmém már-már szunnyad. Mikor eluralkodik rajtam a téboly és nem ég semmi más torz szívemben és még torzabb lelkemben, mint az ítéletem, olyankor csak rovom végtelen utamat. Ritkán-ritkán megszakítom eme sötét transz-bódulatom, amikor egy-egy elkárhozott lélekbe botlom. Van, amelyiket azonnal felfalom és véget vetek szenvedésének vagy éppen megcsonkítom, hogy a zabálás iránti vágyamat kielégítsem és jót mulassak megcsonkított lelkének szenvedésén. A Pokol már csak ilyen. Démonokkal azonban ritkán találkozom, ahogyan a pokol többi teremtménye is jobbnak látja, ha elkerül. A fiatalok mert rettegnek, hisz oly törékenyek még hozzám képest, ki megannyi lelket zabált föl és alig van nálam öregebb démon. A Fődémonok és Kitsunék, ők, akik ősibbek nálam. Még a királynő is, ha hatalma messze túl is szárnyalja az enyémet, de jóval fiatalabb, mint én. A fődémonoknak nem sok dolguk akad velem, egyedül Lothrin az, kivel szorosabb viszonyt ápolok. Nem különösebb titok, hogy Indra végtelen sötétjéből, a Vén Esotephres, olykor-olykor egy-egy ígéretesebb lelket visz a Hercegnőnek. Senki se merte különösebben firtatni, hogy miféle egyezség vagy sötét, torz vonzalom fűz a restség fődémonához.

Mikor magányosan rovom köreim, melyek az idő sötét végtelenjébe nyúlnak, nem különösebben törődöm a kinézetemmel. Széttépet lelkek csüngő maradványai, fiatalabb peches korszakukat megélt démonok foszlányai ragadnak hajamba. Szemeimben, a téboly narancs-vörös lángjai parázslanak s messze vizslatom a sötét horizontot. Ujjaim vadállatias görcsben, karmokat formálva merednek, időnként még a kies tájat is hosszan felszántom körmeimmel, hogy valami nyomot hagyjak magam után. Járásom görnyedt, néha még négykézláb is ereszkedem, akár egy sebzett állat, ki kiutat keres a szorult helyzetéből. Hát csodálkozik is valaki, hogy elkerülnek? Nem is baj, elmém ilyenkor a téboly mély, sötét bugyraiban tanyázik; a zabálás és gyilkolás iránti vágyon kívül, más különösebben nem lüktet ereimben. Bár, olykor olykor erőszakot teszek egy kóbor lelken, ki túl közel merészkedik hozzám, nincs benne különösebb élvezet ilyenkor. Csak az áldozat kínjai és szenvedése mely gyönyört hozhat számomra. Oh, békés nappalok és éjszakák, mikor az őrület hajója, kecsesen ringatózik az idő végtelen tengerén.

Most is mikor feltűnt, eme különös ánizsos illat. Négy kézlábról egyenesedem föl, hogy valami torz vadállatként Indra éj fekete levegőjébe szippantsak. Különös, ritkán érzett illat, amely orromba lopta magát és mint vadászebet tájékoztat arról, hogy Indra sötétjében, merre lehet az illat foszlány gazdája. Akár az iránytű, amely mindig megmutatja merre van észak, fordulok az illat irányába. Bárki is merészkedett túl közel hozzám, láthatja parázsló szemeim, hallhatja nehéz szimatolásom.
- Ki van ott? - teszem fel a kérdést, mert nem démon illatát érzem és még csak nem is a Hercegnőét, kinek megbocsátom, ha nyomomba szegődik. Talán az eddig dúló vihar, hirtelen vége fedte fel lépteinek hangját, amelyek most a sötétséghez szokott érzékeim számára, oly jól kivehetőek, mint egy delfinnek a halraj. Még nem döntöttem el, hogy levadászom vagy csak megnézem magamnak.