Egy pillanatra megijedtem, már majdnem szabadkozni is kezdtem, amint megláttam a meglepett arcát, de végül úgy tűnt, eljutott a tudatáig, hogyan is értettem azt a szót. Tényleg nem bántam meg, ami történt, sem a csókot, sem az őszinte beszélgetést, amit folytattunk, de nem tagadhattam meg az ellenérzésemet sem ezzel kapcsolatban. Nem véletlenül emeltem falakat magam köré, amiket ez a nő egy pillanat alatt lerombolt.
Lassan bólintottam, majd nagyot nyeltem. Féltem az időre bízni mindezt, féltem, mert ez nem volt olyan egyszerű az én esetemben. Fogalmam sem volt hogyan reagálnék egy elutasításra, vagy egy újabb elhagyásra, ha esetleg úgy adódik, miután olyan sokáig elzártam az érzéseimet.
- Azt hiszem igen. Más lehetőségünk úgysincs. - Adtam be a derekam, hiszen... nem tehettem semmit. Nem akartam elutasítani őt, nem akartam távol lenni tőle, abba valószínűleg beleőrültem volna, pedig nemrégiben még... oh, a francba vele!
- Emlékezetes volt. Az is marad. - összegeztem tömören, majd halványan elmosolyodtam. Nem igazán tudtam már mit felelni, nagy káosz volt a fejemben, s bár élveztem a társaságot, szerettem volna kicsit eltávolodni tőle, hogy rendezzem a gondolataimat. Az érzéseimet szintúgy, amire nem sűrűn volt példa, ilyen mértékben legalábbis.
Nem hittem volna, hogy ezt még tudja fokozni, de... így még több dolgot kellett átgondolnom. Mégis hova tartok ezzel? Képes leszek ugyanúgy elzárni másféle érzéseket, mert néhányat átengedtem a védőpajzsomon? Nem gondoltam, hogy ezzel bármi változna, csak mert őhozzá másképp viszonyultam, ugyanakkor teljesen biztos sem lehettem benne. Ő sem volt biztos abban, hogy igennel felelek, a meghökkenése erre utalt, nem is csodálkoztam rajta. Másnak nem is mondtam volna igent, pedig elég sok nőt utasítottam már el; őt soha nem tudtam volna.
- Tényleg. - Egy pillanat erejéig talán kissé szenvedő arcot vágtam, mert hosszú idő óta először szerettem volna valamit, valakit, s a megdöbbenés furcsa hatással volt rám. Reméltem, nem érti félre a pillantásomat, talán a beszélgetésünk után tudta értelmezni. - A holnap tökéletes. Akkor a Crimson Roomban. - mosolyogtam végül szelíden, mielőtt még tényleg másképp értelmezi az előbbi arckifejezésemet.
A köszönetére már nem tudtam mit felelni, csak bólintottam, s lassan elhúztam tőle a kezemet,  s gyorsan összeszedve a holmimat igyekeztem nem sietős léptekkel távozni, pedig szívem szerint úgy közlekedtem volna. Át akartam gondolni a történteket, kiszellőztetni a fejem, egy kis értelmet verni belé, mert úgy tűnt, elveszítettem a józan eszemet, már amennyi maradt belőle, mert túlságosan is vártam a holnapi napot.

words: 391 ❖ note: dettó, köszönöm a kört! ❖ kredit

Nem voltam akkora optimista, mint amilyennek látott – bár vele kapcsolatban valamiért elfogulttá váltam, ezt én magam sem tagadhattam volna le. Viszont a „hibázhat” szóra először kissé elképedve néztem rá, de végül a jelentőségteljes pillantását érzékelve nagyot nyeltem. Nem tekintette hibának azt, ami köztünk történt. Ez jólesett, habár fogalmam sem volt, merre halad majd ez az egész… főleg őt nézve. Talán a részéről csupán fellángolás az egész, nem?
A gyors reakciójára megszeppentem. Nem akartam őt bántani, szándékosan legalábbis nem. A szavaira a fejemet ingattam, de már mosolyogtam halványan. Nem haragudtam rá az álláspontja miatt, hiszen jogos volt.
- De. Nyilván félek. Mint mindenki más, aki közelebb enged valakit magához… de úgyis az idő dönti el, hogy mi lesz, nem? – Kérdeztem halkabban egy fokkal, majd gyengén megráztam a fejemet. Nem tudtam, mit is kellene mondanom, vagy tennem.
Aztán felnevettem az összegzésére.  Némileg oldalra billentettem a fejemet, ahogy végül megszólaltam.
- Ezt az edzést szerintem egyikünk sem fogja elfelejteni egyhamar – Jegyeztem meg nevetve, jókedvűen, aztán nem bírtam ki. Nem tudom, mi ütött belém, de nem akartam, hogy ez az egész csak úgy elillanjon kettőnk közül. Féltem attól, hogy Blairnek nem leszek több, mint egy tanítvány, akivel csókolózott egy edzésen. Úgy éreztem, nekem szükségem van rá… illetve, adni akartam egy esélyt annak, hogy közelebb jussunk egymáshoz. Ezért is hívtam el félig burkoltan, félig nyíltan randira. Ahogy visszakérdezett, bátortalanul bólintottam. Kissé megszorítottam a kezét, nem mertem elengedni. Mély levegőt vettem és már majdnem vissza akartam szívni az egészet, mielőtt folytatta volna, ezzel választ adva nekem. Igent mondott! Nagyjából olyan volt ez, mintha egy lánykérés, fordított felállásban. Atyaég, komolyan elhívtam randizni Blairt, akiről már az első nap lejött, hogy mennyire zárkózott, azaz megközelíthetetlen. Talán csak akkoriban nem próbálkoztam elég keményen a közelébe férkőzni. Vagy csak utáltam az akadályokat… de a mai nap valahogy nem számított.
- Tényleg? – Bukott ki belőlem, mint aki nem hisz a fülének, aztán azt hiszem, elpirultam. Egy kicsit. Zavartan felnevettem, de ahogy végigsimított az arcomon, belém fojtott mindent. Elakadt szinte a lélegzetem, ahogy őt figyeltem. Vonzott magához az a két szempár, mely annyira komoly volt, mégis… ott bujkált benne valami, amit a magaménak akartam tudni. – Holnap jó lesz? – Kérdeztem alig hallhatóan, aztán a torkomat is megköszörültem, annyira elment a hangom. – Én… köszönöm – Tettem hozzá egy mosollyal, majd a kezére simítottam az arcomon lassan.
Látszott rajtam, hogy mennyire várom a találkozónkat. Szinte azt is elfelejtettem, miért voltam egyáltalán az ötök egyik beavatottja… és mit kutattam ezen felül az utóbbi hónapokban. Ebben a pillanatban semmi más nem számított, csak Blair.

Nagyon szerettem volna hinni neki abban, miszerint nem tűnik el, de valójában rettegtem. Nem attól, hogy hazudik, mert hittem neki. Attól, hogy valamiért nem tudja betartani az ígéretet, s mégis eltűnik, hátrahagyva engem. Nem először történne már meg, hiszen nem egy ember ígérte már meg, hogy velem marad, vigyáz rám, aztán... hirtelen egyedül maradtam. Ezúttal ez nem történhetett meg, nem lehetett úgy, mikor végre közel engedtem magamhoz valakit. Ennek most másképp kellett lennie. Szavaira csak bólintani tudtam, nem feleltem semmit, nem is tudtam volna, de a nevetése igencsak megnyugtató volt. Ettől még őszintébbnek tűntek a szavai, tényleg elhittem mindent, amit mondott, más esetben egész biztosan gyanakodtam volna, sőt, másvalakit talán ki is nevetek, ha hasonló szavak hagyják el a száját. Viszont nem tagadhattam meg azt a kötődést, ami oly' hirtelen alakult ki nálunk, akkor sem tehettem volna, ha akarom. Mintha egy részem neki adtam volna. Kifejezetten ijesztő érzés volt, mégis kellemes, mintha édes mérget innék.
- Csodálom az optimizmusodat. Én még mindig úgy vélem, hogy nagyon vszélyes nyitni mások felé, de olykor még én is "hibázhatok". - emeltem ki a szót, amihez egy jelentőségteljes pillantás is járt, mert jelen esetben nem éreztem hibának, ami köztünk történik.
A csókunk után végképp nem gondoltam hibának, sőt. Úgy éreztem, ha ezt most nem teszi meg, akkor én léptem volna meg, vagy az, vagy a másik opció, hogy hirtelen vetek véget az edzésnek, hogy elmenekülhessek előle. Valószínűbb volt az utóbbi, hiszen rólam volt szó. Szerencsére vagy szerencsétlenségemre nem így történt, Skye megtette. Örültem neki, s olyan érzések szabadultak fel bennem, amikről nem is tudtam, mert... efféle érzelmekben még soha nem volt részem.
- Nem, még nem. - vágtam rá talán túl gyorsan, szinte suttogva. Már nem szívhattam vissza. - Mármint... nem szeretném, ha ezt is magadra vennéd. Nem számítok arra, hogy ártani fogsz nekem, vagy bármi hasonló. Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy nem fogom én elcseszni. Benne van a pakliban, hogy valamelyikünk megsérül. Te ettől nem félsz? - kérdeztem rá nyíltan. Rengeteget beszéltem, az utóbbi időben erre még Blackwell mellett sem volt példa.
S minden szavam, minden félelmem ellenére mégsem tudtam távol maradni tőle. Vonzott magához, akár egy mágnes, egy hatalmas, kibaszott mágnes, ami elől nem futhattam el. Tualjdonképpen nem is akartam.
- Nem sokan bosszantanak fel az első edzésükön. Főleg nem csókolnak meg! - mosolyodtam el, feltöltődve éreztem magam, közben pedig fáradt is voltam, pedig nem erőltettük meg magunkat. A heves érezelmek viszont kimerítőek voltak egy olyan embernek, aki rendszeresen elnyomja őket.
Az érintése újfent kellemes érzéssel töltött el, s ahogy ő lepillantott a kezünkre, én is követtem a példáját. Furcsa volt így látni az ujjainkat, összefonódva, mintha erre tervezték volna őket. Nem értettem, hogyan lehet ez, hogy a fenébe kedvelhetek meg valakit egyetlen közös edzéssel, hogy érezhetek ilyen mély kötődést iránta. Egyszerűen nem fért a fejembe, pedig nagyon természetesnek tűnt. Rémisztő volt és nagyon jó.
- A következő... edzés? - csúszott ki a kérdés a számon, annyira meglepődtem, talán még el is sápadtam. Nem azért, mert nem szerettem volna találkozni... randizni vele, de még azt sem értettem, mi történik.
- Benne vagyok! - vágtam rá, egyrészt mert féltem, hogy meggondolom magam, másrészt nem akartam azt sem, hogy azt gondolja nem akarok vele ezen a termen kívül találkozni. Ahogy elhallgattam, szabad kezemmel az arca felé nyúltam, s végigsimítottam rajta komoly ábrázattal. Nem tudtam elhinni, hogy épp igent mondtam egy randevúra.

words: 557 ❖ - ❖ note:   ❖ kredit

Képtelenségnek tűnt, de mégis éreztem, hogy kezdett megváltozni köztünk valami. A kezdeti légkör hamar olyanná vált, mint álmaimban sem gondoltam volna; valahogy úgy éreztem, mégis csak sikerült lebontanom egy-két falat a férfi körül. Pedig oly’ gondosan védte magát egészen eddig a pillanatig. Ugyanakkor nem hittem volna, hogy bármi különlegeset tettem. Hiszen nem tettem voltaképpen semmit, azon túl, hogy önmagamat adtam. Olyan dolgokba ütöttem az orromat, amibe nem lett volna szabad… sőt, talán tényleg csendben kellett volna maradnom és csak az edzésre koncentrálni, fel nem téve „felesleges” kérdéseket, de nem ment. Magamat ugyanis nem tudtam megtagadni. Bár próbáltam, miután már kialakult egy kisebb nézeteltérés, s most pedig… már minden más. Az ígéret, a szavak, melyek elhagyták a szánkat... valahogy különösnek tűnt, mégsem éreztem azt, hogy vissza akarnám vonni. Hisz tényleg megkerestem volna, ha eltűnik. A tekintetébe fúrtam a magamét, majd elengedtük egymás kezét. Nagyot nyeltem, próbáltam rendezni a gondolataimat.
- Ugyan… nem mintha tervezném, hogy meglépek innen – Jegyeztem meg egy halk nevetés kíséretében. Lehet, hogy csak a mágia miatt csatlakoztam annak idején, de azóta… rájöttem, hogy ha innen elmennék, semmim sem maradna. És többek közt: senkim. Bár amíg Zack gyilkosának kilétéről le nem rántom a leplet, még ez az „otthon” is inkább hasonlít egy darázsfészekbe. Csak remélni tudtam, hogy Blair keze nincs benne. Úgy éreztem, nincs, de mégis bizonyíték kellett. Nem tudom, mit tettem volna, ha Blairről kiderül valami gonosz… mikor én annyira jónak látom.
Próbáltam lenyelni a szavakat, a kotnyeleskedést, de mégis, akaratlanul csúszott ki minden a számon. Képtelen voltam megállítani magamat. Ám ezt követően azonnal szabadkozásba kezdtem, hisz megkaptam már, miszerint ne vájkáljak az életében vagy az ő fejében. Félre is néztem, nem vártam semmiféle reakciót, de ahogy beszélni kezdett, meglepve pillantottam rá a szemem sarkából. Nagyot nyeltem. Meg akartam érinteni…
- Nem kell, hogy mindez így is folytatódjon, nem? Mindenki megérdemel egy szebb jövőt… - Az optimistaságom csak másokra terjedt ki, önmagamra kevésbé, de mégis, mikor kimondtam ezeket a szavakat, nagyon is hittem abban, hogy Blairre nem csak a rossz vár, hanem a jó is. Tényleg megérdemelte volna a boldogságot…
Aztán megcsókoltam. Eleinte úgy tűnt, hibát követek el, de aztán mindenről megfeledkeztem. Jó volt, nagyon is és többet akartam belőle, de nem voltam naiv. Nem hittem, hogy ez többről szólna… mármint a viszonzása. Vagyis… naiv voltam, de ebben a kérdéskörben nem vittem túlzásba ezt.
- Miért, mit tettem? Leromboltam a falaid egy részét, de ezzel nem védtelek meg, ugyanakkor nem is bántottalak… ugye? – Kérdeztem egy fokkal halkabban, de amikor elkomorult, kissé megijedtem.
Talán hibának fogja fel a csókot? Nem lepett volna meg. Tényleg nem. Ezért is húzódtam el, hogyha véget akar vetni mindannak, ami köztünk történt, vagy netán semmissé avanzsálja, akkor… nos, hiába is akartam volna tiltakozni ellene, nem? Ugyan miért kért volna belőlem Blair? Biztos, hogy őt is csak elkapta a hév és…
Amikor megszólalt, kissé meglepődtem és figyeltem azt is, hogyan húzódik vissza hozzám. Nem bánta meg és a közelségemet is igényli? Álmodom vajon? A szavakra akaratlanul is felnevettem, vele együtt. A kezére csúsztattam a sajátomat, miközben a hevesen dübörgő szívemet próbáltam csitítani. A közelsége okán viszont nehéz volt kontrollálnom magam.
- Nem tettem semmi különöset pedig… csak felbosszantottalak annyira, hogy kiakadj rám. És persze meg is csókoltalak… a többi rajtad múlt – Mosolyogva néztem rá, miközben rendesen megfogtam a kezét. Lepillantottam a kezünkre, majd mély levegőt vettem. Tulajdonképpen a bátorságomat próbáltam összeszedni, mert… megfogalmazódott a fejemben egy nagyon buta ötlet. Bár a csóknál talán nem nagyobb butaság ez. Zavarba jöttem a saját gondolataimtól, de végül a férfira néztem.
- Szóval… - Lopva az ajkaira néztem, majd a tekintetét kezdtem keresni. - …a következő edzés lehetne a The Crimson Room-ban, Mr. Blair? – Ennél burkoltabb, mégis nyíltabb randi meghívást is csak én tudtam kitalálni, ugye? Mármint, nyilván összerakja, hogy nem edzeni akarok ott, nem? Vagy mégsem? Talán nyíltan kellett volna megkérdeznem?

...But the truth is, I just stopped feeling

Az edzés nem kezdődött felhőtlenül, sőt, kifejezetten hűvös hangulatba teltek az első percek. Ő nem számított az én nyers modoromra, én pedig arra, hogy zokon veszi. Aztán valahogy teljesen más irányt vett az egész, mint mikor felráznak egy hógömböt. Teljesen váratlanul ért, de tudtam, őt is ugyanúgy, látszott rajta, ezt egyikünk sem tudta eltitkolni, lehetetlen volt. Nem igazán tudtam volna megmondani, mi kavart fel jobban. A közelsége, a kapocs, ami oly hirtelen kialakult köztünk, vagy az ígéret, amit egymásnak tettünk, bár nem értettük, miért. Alig ismertük egymást, semmi személyeset nem tudtunk a másikról, de az érzéseknek nem lehet parancsolni. Olyan érzés volt a szemébe nézni, a közelében lenni, mintha egész életemben ismertem volna, vagy... talán egy másik életből.
- Ha pedig te tűnsz el, én kereslek meg. - jelentettem ki komolyan, a pillantásába kapaszkodva. Rossz érzés fogott el, mikor elengedtük egymás kezét, az érintésének hiánya valahogy ürességet hagyott bennem. - Azt hiszem, te jársz ezzel rosszabbul. Egy kicsit jobb nyomkövető vagyok. - féloldalas mosolyra görbültek ajkaim.
A szavaira nagyon figyeltem, s megfontoltam őket rögtön azután, hogy elhallgatott. A szabadkozása nem is lepett meg, ez az én "érdemem" volt. Néha tényleg igazi seggfej tudok lenni.
- Nem... én... igazság szerint értelek. És igazat is adok neked, csak... a jóval együtt a rossz is jön. Nekem pedig eddigi életem során több jutott a rosszból. - nagyot nyeltem, és elfordultam tőle, lehajtva a fejem.
A csók nem csak azért volt jó, mert vágytam rá, legalább kis időre a figyelmem is elvonta mindarról, amit elárultam neki, mindarról, ami szinte akaratomon kívül csúszott ki a számon. A lány nem csak egy egyszerű vadásztanonc volt, nem, egyre biztosabb voltam benne, hogy egy boszorkány, aki képes elérni nálam mindazt, amit más nem. Persze ez lehetetlen volt, nem is volt valódi teória, de mégis mi más jut eszébe másoknak az ilyen nőkről? Vicces volt belegondolni, miképp reagálna rá, ha hangosan kimondanám. Azon kaptam magam, hogy gondolkodás közben végig őt néztem, elvarázsolva, belefeledkezve a látványba.
- Nem hiszem, hogy ez választás kérdése lenne. Nézd csak, mit tettél velem! - lágyan, kedvesen ejtettem ki a szavakat, mintha bókolnék, végül is, annak is lehetett venni, hiszen még soha senki nem ért el nálam még csak hasonló hatást sem.
Ő is észrevette a reakciómat, persze, soha semmi sem kerülheti el a figyelmét. Ami viszont nem tetszett, hogy egyúttal el is húzódott tőlem, elengedve az arcom, minden kapcsolatot megszüntetve ezzel, ami köztünk volt. Még azt a bizonyos köteléket is csak halványan éreztem. Emiatt talán kissé fájdalmas képet vághattam a komorság helyett, ami néhány másodperccel ezelőtt a vonásaimba itta magát.
- Nem, sőt! - szabadkoztam azonnal, közelebb húzódva hozzá, hogy megszakítsam a távolságot. - Épp ez a baj, Skye. Nagyjából mindenkit sikeresen távol tartottam magamtól, erre jössz te, és romba döntöd a világomat. Mégis ki vagy te? - nevettem halkan, s ebben a hangban ezúttal nem volt keserűség.

words: 474 ❖ note:   ❖ you love me ❖ kredit

Egyre inkább azt éreztem, hogy valami nem stimmel… valami elindult közöttünk és nem tudtam, meg kellene-e állnunk vagy sem. A levegő szinte vibrált közöttünk és ha színei lettek volna, egészen biztos, hogy füstfelhőként burjánzott volna körülöttünk, elhomályosítva a látásunkat is.
Aztán az ígéretem, az ígérete, s végül ahogy a kezét nyújtotta… megmelengette a szívemet. Talán pont a megdöbbenésem okán, de kicsit késve fogtam meg a kezét. Lehet, viccnek szánta, vagy hangulat oldásnak, nekem mégis komoly volt és bíztam benne, hogy igazat mond.
- Szavadon foglak, Blair… ha eltűnsz, megkereslek – Feddtem meg az ujjammal, ahogy elengedtem a kezét. Szinte hiányzott a keze, az, hogy egymáshoz értünk.
A magyarázatára csak a fejemet ráztam gyengén. Annyira… negatív volt. Annyira bele akartam látni a fejébe, hogy miért ilyen pontosan, miért zár ki ennyire mindenkit. Elgondolkodtam.
- Ezzel magadtól is megvonsz ezernyi jó dolgot. Hiszen azzal, hogy ennyire, mármint, hogy még nálam is jobban elzárkózol, nem csak a fájdalmat zárod ki, vagy a csalódást. Hanem a boldogság előtt is zárva tartod az ajtókat – Magyaráztam okoskodón kissé. Hamar rá is jöttem, hogy megint nagyon bele akarok szólni Blair dolgába, így nagyot nyeltem. – Mármint… bocsánat. Megint kotnyeleskedem... – Motyogtam halkabban. Nem szándékoztam újra kihúzni nála a gyufát, csak jót akartam azzal, hogy kifejtettem a szemszögemet.
Ami ezután történt, váratlan volt; az érintések, a csók… viszont egyáltalán nem bántam meg, hogy meg mertem lépni. Érezve, hogy ő is legalább annyit akarta, mint én, megnyugvással töltött el. S többet akartam belőle, pedig én… sosem voltam az a követelőző fajta.
A mellkasára simítva figyeltem, mennyire hevesen ver a szíve. Úgy vert, ahogyan az enyém, ha nem gyorsabb iramban. Felkavartam és felkavart, összezavartuk egymás fejét. Gondolatait. Bocsánatot kérhettem volna mindezért, de nem tettem, mégis megszólaltam.
Meg akartam újra csókolni, de nem volt már hozzá bátorságom. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy ne romboljunk le mindent, amink van, nem igaz? Hiszen nem tudhattam, mit akar. A vágy vezette-e őt, vagy több… s azt sem tudtam, hogy én pontosan miért tettem.
A szavakra ledöbbentem kissé, majd elmosolyodtam és a mellkasáról a nyakára csúsztattam a kezem, onnan pedig az arcára.
- Ha képes is vagyok rá, inkább… megvédenélek, nem végeznék veled – Közöltem gondolkodás nélkül, kissé elragadtatva magamat a történtek után, majd észrevéve magamat, köhintettem egy aprót. Az elkomorodását látva pedig lassan visszahúztam a kezemet, sőt, elhúzódtam tőle, megtörve ezzel a törékeny köteléket kettőnk között.
- Ez a nézés nem sejtet semmi jót… megbántad? – Kérdeztem végül egy sóhaj után. Már nem voltunk közvetlen kapcsolatban, így egymás gondolatait sem zavartuk meg, már ami a lopott érintéseket illette. Talán így, tisztább elmével már rájön, hogy el kellett volna tolnia magától… Féltem, hogy így lesz. Oké, talán túlaggódtam és túlagyaltam a dolgot.

...But the truth is, I just stopped feeling

Tudtam, be kellett volna fognom a számat ahelyett, hogy ennyire őszinte vagyok, de ez a lány nem egy falat rombolt le a védelmemből ezen az egyetlen edzésen. Ő meg is lepődött a mondottakon, ez egyértelmű volt, talán meg is lágyult az irányomba. Másoknak talán ez szánalmasnak tűnt, vagy szomorúnak, viszont ez nem volt más, csak a saját döntésem, kit engedek közl magamhoz, s kit nem. Inkább utóbbiról volt szó. Valahol a bennem élő gyermek vágyott a társaságra, a lelki kapcsolatra, barátságra, szerelemre, családra, de olyannyira elnyomtam magamban, hogy nemigen volt beleszólása a dolgokba. Csak az elzárkózott férfi maradt, aki egyedül a testi kapcsolatot igényelte, azt sem rendszeresen, inkáb lekötöttem az időmet járőrözéssel, vadászattal, edzésekkel, minden egyébbel, csak ne kelljen mások közelében lennem túl gyakran. Ha pedig mégis, kizárólag a megszokott tevékenységek keretein belül, hiszen a vadászatot vagy az edzést nem mindig végezhettem egyedül. A láy közelében kicsit másképp éreztem magam, másképp gondoltam bizonyos dolgokat. A tekintetünk összekapcsolódott, miközben a nevemet mondta, s esküszöm, egy pillanatra valódi vágyakozás töltött el a boldogság iránt.
- Akkor úgy fair, ha én is ezt ígérem neked. - kinyújtottam felé a kezemet egy kézfogás erejéig, mintha üzletet kötnénk, s ezzel egy picit el is akartam viccelni a dolgot. Kínos volt számomra a hasonló beszélgetés, ezzel kapcsolatban leginkább az zavart, mennyire szeretnék hinni neki. Mennyire szeretném készpénznek venni, hogy ha megígéri, be is fogja tartani, tényleg itt marad, bármi történjék. A legnagyobb baj az volt, nagyon keveset tudtunk még egymásról, tulajdonképpen bármi kiderülhetett, például rólam a Reed dolog... na, abban az esetben biztos nem maradna itt, hiába magyaráznám meg a saját indokaimat. Vagy talán meg sem magyaráznám magamat ismerve.
- Talán. Viszont így senkinek sem esik bántódása, mármint, ha... ha nem kötődöm senkihez. Ha nincsenek elvárásaim mások felé, s másoknak sincs az én irányomba. Így egyszerűbb. - Nem mondtam többet, még ez is túl sok információ volt. Értettem én, miről beszél, azt is tudtam, ez a normális, de azt már neki is elmondtam, én más vagyok, mint a legtöbb ember... rossz értelemben. Az én életem teljesen másképp alakult, mint kellett volna, s ahelyett, hogy feldolgoztam volna, kizártam az érzéseimet. Bár igazából ez is a feldolgozás egy formája volt, én elfogadtam, ami történt, igaz, a bűntudatom sose múlt el, csak épp elnyomtam magamban, ettől függetlenül tisztában voltam a dolgokkal, nem tagadtam semmit, nem éltem a múltban sem. Nem ez volt a megszokott módja a továbblépésnek, én mégis ezt választottam, s egy pillanatig sem bántam meg.
Hamarosan néma csönd uralkodott a teremben, mindketten hallgattunk, elvesztünk egymásban, majd megtörtént az, amire egyáltalán nem gondoltam, mikor beléptem a terembe.
Gyanítottam, Skyler sem gondolt ilyesmire, sőt, senki, ha pedig bárki emgtudná ezt, úgysem hinné el, na nem mintha világgá szerettem volna kürtölni. Tejesen magával ragadott a lány pillantása, az érintése, a csókja. Nem is gondolkodtam, minden gondolat kiürült a fejemből, amire nem sűrűn volt példa, s olyan hevesen reagáltam, mint talán még soha. Ő sem tétlenkedett, szerencsére nem ijedt meg a reakciómtól, sőt, a hajamba túrva vont ő is közel magához, majd mikor az egésznek vége szakadt, a mellkasomon állapodott meg a keze. A szívverésem figyelhette, illetve egészen biztosan érezte, olyan hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről, kicsit aggódtam is emiatt.
Szinte fizikai fájdalommal járt elszakadni tőle, mégis meg kellett tennem, mert ha nem... atya ég. Többre vágytam, sokkal többre, ha pedig nem állítom le magam, túlságosan is beleélem magam a dologba, akkor pedig félő, nem tudnám visszafojtani az érzéseimet. Tompán éreztem mindent, s ez így is volt jó, egyedül a vágyakozást érzékeltem rendesen, erőteljesen. Skye nem húzta el a kezét, én pedig nem tiltakoztam, csak ültünk ott egymással szemben, ő kipirulva, én még mindig kicsit zihálva.
- A szörnyek nem tudnak végezni velem, de lehet, hogy te képes lennél rá. - mondtam csodálkozva, kicsit riadtan a történtek után, mégis egy vigyor költözött az arcomra, ami bár kicsit szolid volt, de nagyon is valódi. - Ha valami miatt bocsánatot kell kérned, az ez. Nem pedig a csók. - jelentettem ki, majd nagyot nyeltem. Pár másodperc után elkomorodva mértem végig. Kibaszott nagy szarban voltam, amiből úgy éreztem, nem tudok kimászni. Tetszett nekem ez a lány, csak úgy vonzott magához, olyannyira, hogy képtelen voltam ellenállni neki, közben pedig tudtam, mennyire rossz ötlet volt ez az egész. Valahogy mégsem bántam.

words: 708 ❖ note:   ❖ kredit

Valószínűleg az arcomra is kiült a döbbenet a szavait hallva. Értetlenül figyeltem, sőt, némi sajnálattal is egyben. Közelebb kerültem hozzá, mint… mint bárki az életében? Ez túlságosan szomorúan hangzott és kedvem lett volna megölelni őt, de időben figyelmeztettem magamat, hogy ne csináljak ostobaságot.
- Blair… - Halványan rámosolyogtam Ennyire telt tőlem és tovább fürkésztem a szemeit, elmerülve benne egészen, mielőtt elszakítottam volna róla a pillantásomat.
Hálás voltam neki, hogy belement a titoktartásba. Nem tudom, mi lett volna, ha kiderül mások számára, hogy problémáim vannak – hisz ez az volt. Komoly gond. Úgy éreztem, néhányan nem is bíznának bennem ezután, bár ez tényleg csak megérzés volt.
Láttam rajta, hogy kicsit megleptem a szavaimmal, bár nem értettem, miért. Viszont nem reagált semmit, így újból megszólaltam.
- Talán őrült dolog ilyesmit ígérni, de komolyan gondolom. Hacsak te nem zavarsz el engem magad mellől, maradok – Vontam vállat egy mosollyal. Teljesen feloldódtam mellette újra. Talán ez a beszélgetés többet ért mindkettőnknek bárminél, még az edzésnél is. Nem mintha Blairnek szüksége lett volna rá; profinak tartottam. Biztos voltam benne, hogy már gyerekként is ennyire jó volt a vadászatban.
- Az nem elég. Nem jó, ha… - Elmerengtem, hogyan fogalmazhatnám meg. - …ha csak a munkádnak élsz. A szörnyeken kívül vannak mások is, akik számítanak rád. Legalábbis, biztos vagyok benne, hogy így van – Elmosolyodtam kissé, majd köhintettem egy aprót.
Meglepődött, ez tisztán látszott rajta, de tudtam, hogy úgysem hiszi el nekem. Pedig nagyon is érdekelt ez a férfi, ezt már magam előtt sem tagadhattam, még akkor sem, ha nem értettem az okát. Elmerengtem, majd szóra nyitottam a számat, de végül, a történések hatására egyszerűen belém forrt minden gondolat; sőt… mintha az agyamat kiürítették volna. Csak arra tudtam gondolni, hogy fogjuk egymás kezét, majd az érintése az arcomon… és a pillanat, mikor megadtam magamat annak a bizonyos vonzásnak. Tudtam, hogy hatalmas nagy idióta vagyok, de már nem tudtam visszakozni. Kissé megszorítottam a kezét, ami az arcomon pihent, így csókoltam gyengéden meg az ajkait. Meglepetésemre azonban ő sokkal hevesebben reagált, mint azt gondoltam volna.  Az én kezem lecsúszott végül az övéről és az arcára simítottam, onnan pedig a tarkójára, a rövid hajába, így vontam magamhoz, ahogy ő önmagához. Az ajkai finomak voltak és el sem akartam tőle szakadni.
Ő volt az, aki lassan feltörte a csókunkat és kissé félve pillantottam fel rá, hogy most… most fog kiakadni rám, amiért megcsókoltam. De ehelyett nem mondott semmit. A szemeit figyeltem, ahogy ő az enyémet. A tarkójáról a nyakára csúsztattam a kezem, gyengéden megsimítva, onnan pedig a mellkasára, a szívére. Egy ideig csendben figyeltem, hogyan ver a szíve, mennyire hevesen. Azaz, mennyire kavarta fel a csók, avagy a közelségem. Végül átgondoltam, mivel törhetném meg a csendet.
- Nem fogom azt mondani, hogy sajnálom, mert… vágytam erre a csókra – Közöltem ziláltan, majd megnyaltam a számat. Ajkaim még szinte égtek, vágyakoztak Blair után, de nem kíséreltem meg egy újabb csókot. Ahhoz már nem voltam elég bátor. Viszont még belegondolni sem akartam abba, mit műveltem. Azaz műveltünk. Hiszen nem tolt el magától, ami azt jelentette, hogy tényleg arra vágyik, amire én. Jobban mondva egymásra.
Nagyot nyeltem, majd a zavart pírral az arcomon fürkésztem tovább, de a kezemet továbbra sem húztam el tőle. Nem akartam megtörni ezt a köteléket. Attól féltem, ha elhúzódom, akkor elmúlik a varázs, ami összeköt minket.

...But the truth is, I just stopped feeling

Kicsit olyan volt, mintha kívülről nézném saját magamat, annyira nem vallott rám ez a viselkedés. Ennyire talán még sosem voltam önmagam, hiszen már egész fiatalon elzárkóztam mindenkitől, sosem nyíltam meg senkinek teljesen, így visszatekintve olyan volt, mintha nem is éltem volna, csak... léteztem. Egyetlen hasznos dolgot csináltam az életem során, mégpedig az emberiséget védtem a szörnyektől, amikről sokan úgy hitték, csak a legendákban, és horrorfilmekben léteznek. Talán erre születtem, soha nem is volt más választásom, mint ezt a hivatást űzni, s közben számtalan dologról lemondani. Nagyon úgy tűnt, hogy a lány hatására valami megváltozott, életemben először valamit igazán akartam... valamit magamnak.
- Közelebb, mint bárki. - motyogtam inkább magamnak, de egész biztos voltam benne, ő meghallotta. Nem számított, nem titkolóztam előtte, úgyis mindegy lett volna, fölösleges, az olyan dolgokat pedig elvből megvetettem. Tényleg nem értettem, mi folyik itt, mi ütött belém, már mindenre gondoltam, de semmi sem magyarázta ezt a viselkedést a részemről, csupán az érzelmek. Csak az érzelmek lehetnek ennyire kiszámíthatatlanok, ennyire intenzívek. Különösen nekem, hiszen hosszú évtizedekig elnyomtam őket.
- Akkor köztünk marad. - bólintottam, hogy ezzel is megerősítsem benne a tény, miszerint nem fogok árulkodni, s nálam biztonságban lesz a titka. Egy részem örült volna, ha én is beavathatom őt az én titkaimba, viszont győzött a józanabbik énem, aki erősen tiltakozott ez ellen, mert pontosan tudta, mi sülne ki abból. Nem kockáztathattam a vezetői pozíciómat, sem a társaim elvesztését, ahhoz túl fontos volt a szervezet, s az emberek megvédése, a szörnyek elleni küzdelem. Ha már eddig elmerészkedtem, elfogadva egy társam halálát a többiek érdekében, nem fékezhettem le a célvonalban. Túl sok forgott kockán. Skylert sem akartam cserben hagyni, ha pedig megtudta volna az igazat rólam, oda a bizalom.
Mintha hallotta volna a gondolataimat, megválaszolta őket hangosan, s hirtelen nem is tudtam, mit feelhetnék erre az ajánlatra. Tetszett, ahogy azt mondja, nem megy sehova, ez egy olyan ígéret volt, amit nem feltétlenül tudott betartani, de a racionális énem jelenleg nagyon távol volt tőlem, nem foglalkoztam az ígéret nehézségével. Bólintottam a szavakra, a szám pedig egy teljesen őszinte mosolyra görbült, ezzel érzékeltetve, mennyit jelent nekem az ígéret.
- Hiszek én önmagamban. A harctéren. Az bőven elég ahhoz, amit csinálok nap mint nap. - feleltem őszintén, komolyan. Nem mentem bele a részletekbe, miért gondolom ezt magamról, s miért nem fontos nekem más, mert jóformán csak a munkámnak élek, így ebből a szempontból szinte mindig hiszek magamban.
Valóban meglepődtem, de nem hittem el. Nem azért, mert úgy gondoltam, hazudik, vagy át akar ejteni, csak... nem tudta, mit beszél. Érdekeltem, hiszen nem ismerte az igazi énemet, bár kezdtem azt érezni, még én magam sem ismerem az igazi Blairt. Ott volt valahol a felszín alatt, jó mélyen elrejtőzve, ha valaki megkérdezte volna ki vagyok én valójában, nem tudtam volna felelni a kérdésre. gaz, én sem ismertem őt túl jól, mégsem gondoltam róla semmi rosszat, látszott a szemeiben, hogy nem egy rossz ember, semmi nem utalt erre. Azt pedig nem akartam elhinni, hogy épp úgy súlyos titkokat hordoz, mint jómagam.
A meglepetés mégsem az volt, mikor ezeket a szavakat mondta. Az én reakcióm volt a meghökkentő, a kézfogás, a tincs eltűrése, az arca megérintése. Komolyan, mintha valami megszállta volna a testemet, vagy megigéztek volna, pedig ezek közül egyik sem volt lehetséges az én esetemben. A lány reakciójára viszont még ezek után sem számítottam, arra számítottam, majd viccet csinál belőle, vagy elhúzódik, ara semmiképp, miszerint közelebb hajol hozzám. Erre vágytam, ezt próbáltam elnyomni magamban, semmi másra nem tudtam gondolni, csak a csókra, s igazából nem is voltam túl jó az önmegtartóztatásban, én kezdeményeztem, bár nem olyan egyértelműen, mint ahogyan ő. Engedtem, hogy még azt a kevés távolságot is áthidalja közöttünk, sőt, én magam is közelebb hajoltam némileg, rásegítve a dologra. Mikor az ajkunk összeért, valami elpattant nálam, az utolsó idegszálam, vagy az a vékony cérnaszál, ami eddig visszatartott. Hevesebben kezdtem csókolni, az arcánál fogva húztam közelebb magamhoz, ahol még mindig ott nyugodott a kezem, az ő kezével körbeölelve.
Mikor már alig kaptam levegőt, lassan elszakadtam tőle, csak annyira tolva el magamtól, hogy a szemeibe tudjak nézni. Egyáltalán nem voltam ezúttal zavarban, hiszen erre vágytam már hosszú percek óta. Heves érzelmek törtek rám, de igyekeztem elnyomni őket, csak a pillanatra koncentrálni, annak élni, közben pedig kapkodtam a levegőt.

words: 702 ❖ note:   ❖ kredit

Nem vártam tőle egyenes választ, vagy azt, hogy azt mondja, „Igen, Skye, te különleges vagy”. Hülye lettem volna, ha erre a mondatra várok. A válaszát megmosolyogtam, ingatva némileg a fejem, majd még szélesebben mosolyogtam arra, hogy az én esetemben ez csak magától jön.
- Akkor azt hiszem, elmondhatjuk, hogy egy lépéssel közelebb jutottam hozzád – Félig csipkelődésnek szántam, félig viszont reméltem, hogy igazam van. Bárhogyan viselkedett, szerettem volna megismerni őt. Nem is tudom, legutoljára Zacknél éreztem ezt a kényszert… talán ez az egész azt jelentette volna, hogy egy részem kezd továbblépni a haláláról? Talán egy nap képes leszek elengedni őt mindenféle értelemben? Bár egy biztos volt: Zack mindig is fontos lesz nekem és sosem felejtem el.
Tetszett, hogy a közelemben elkezdett többet beszélni, még akkor is, ha érdemben nem mindig sikerült társalognia. De ez azt jelentette, hogy kicsit megzavartam a nyugodt kis életét, avagy felkavartam őt valamennyire. Bár nem tudom, hogy ez jó volt-e egyáltalán vagy sem. Egy biztos volt; én önmagamat adtam. Ahogyan ő is.
Reménykedtem, hogy valóban segít és mikor ezt szavakkal is megerősítette, megkönnyebbülést éreztem. Számíthattam rá. Tényleg itt volt velem és… végre nem voltam egyedül a múltammal kapcsolatos üggyel.
- Nem tudom, mit szólnának hozzá mások… tehát igen, maradjon kettőnk közt egyelőre – Hisz neki is nehezen mondtam el, de éreztem rá a késztetést. Egyébként sem akartam másoknak elmondani, hiszen nem bíztam bennük. Legalábbis Isaacben semmiképpen, de a másik három vezetőben is találtam kivetnivalót, vagyis olyan tulajdonságot, ami miatt tartottam a távolságot. Larissa mondjuk pont a nyitottságával riasztott el magától, pedig biztos voltam benne, hogy az ő lelke igazán jó.
Elmerengtem a férfi szavain, majd oldalra döntöttem a fejemet, így figyelve őt tovább.
- Nos, én nem megyek sehová, Blair… ha egy nap el akarod mesélni valakinek, akkor én itt leszek – Halványan rámosolyogtam. Nem erőszakoskodtam vele, csak tudatni akartam, hogy rám számíthat. Itt vagyok. Nem terveztem sehová sem menni.
- Ne minősítsd már le magad ennyire, kérlek… - Kezdtem bele és folytattam is volna, de azzal talán megint az ellenszenvét vívtam volna ki. Így nem tettem. De tényleg nem értettem, miért nincs több önbizalma. – Olyan, mintha egyáltalán nem hinnél önmagadban – Tettem hozzá halkabban, csak hangos gondolatként. Nem vártam választ sem rá, de elgondolkodtatott. Kicsit hasonlóak voltunk; én sem hittem magamban, nem volt önbizalmam és egyedül is voltam. Magányos. Maximum a cserfes stílusom volt más Blair viselkedéséhez képest, de más nem.
- Akkor lepődj meg és hidd is el – Felkuncogtam. Nem tudom, át sem gondoltam a szavaimat, mielőtt kimondtam volna őket. De már megtörtént, így nem szívtam vissza, másrészt tudtam, hogy úgysem vesz komolyan. Hiszen miért hitt volna nekem? A mai napig nagyon nem is volt közünk egymáshoz igazán. Eleve abszurd volt, hogy egy edzés alatt így megkedveljem, de… de viccen kívül: sikerült. Megkedveltem, nem is kicsit. Talán hiba volt.
Mégsem tudtam leállni. Vagy csak nem akartam. Amikor megfogta ő is a kezemet, olyan volt, mintha a külvilág megszűnt volna létezni. Csak rá tudtam figyelni és nem is akartam másra. Meg akartam ugyan törni ezt a fura légkört, a csendet közöttünk, de egy szónál többre nem futotta. Így hát közelebb csúsztam hozzá a padon, át nem gondolva, mit művelek. Vonzott magához, mint valami mágnes. Tudtam, hogy őrültség bármit belegondolnom ebbe… Sőt, talán ha átlépem a határt, mindennek vége, és tényleg ez volt az első és utolsó edzésünk. Nem lepett volna meg, ha így alakul. Mégsem gondoltam erre igazán. Ahogy a fülem mögé tűrt egy kilógó tincset, halványan elmosolyodtam, ahogy pedig az arcomat érintette, ez lassan leolvadt rólam. Eddig a pontig bírtam tartani magamat és mondhatjuk, hogy a józan eszem veszített, ugyanis ezt követően a férfi kezére simítottam, amivel az arcomat érintette, majd megtörtem a távolságot köztünk, ami így is kevés volt. Lassan az ajkaihoz hajoltam, de még megálltam, ha tiltakozni akart volna. De úgy éreztem, ő is vágyik erre, nem csak én, ígyha nem tett semmit, akkor gyengéden megcsókoltam.

...But the truth is, I just stopped feeling

A fejcsóválása arra engedett következtetni, hogy komolyan nem várná el tőlem a változtatást, ugyanakkor azt is tudtam, ugyanúgy megbánthatnám a következő edzésen is. Ráadásul nem várhattam el, hogy ne legyen önmaga, a szorongás egyáltalán nem segít abban, hogy fejlődjön, így hát meg kell találnunk az arany középutat, más megoldás nincs.
Kár volt felhoznom a vadásztársunkat, mert ezzel ráébresztettem, miszerint őt gyakran hívom a nevén, sőt, talán ezen az edzésen a vezetékneve jó ha egyszer elhangzott. Ügyesen felhívtam erre a figyelmét, amit természetesen nem is hagyott szó nélkül, az nem ő lett volna, ha csak úgy elengedi a füle mellett. Felsóhajtottam, mielőtt feleltem volna, s még gyorsan át is gondoltam a dolgot, már amennyire át tudtam néhány másodperc alatt.
- Erre még én magam sem tudok felelni. Blackwellen kívül senkit sem szólítok a keresztnevén, és őt sem mindig. A te esetedben viszont... - megköszörültem a torkom, s egy pillanatra elkaptam a fejem, a földet kezdtem bámulni, majd nagy nehezen visszanéztem rá. - Csak úgy magától jön. - fejeztem be egy sóhaj kíséretében, mert ez az új, fecsegős Blair nem igazán tetszett. Általában őszinte voltam az emberekkel, nem játszadoztam, ugyanakkor nem is mondtam ki mindent, vagyis inkább elég keveset beszéltem. Kezdett megőrjíteni, hogy teljesen másképp viselkedem a lány közelében.
Meglepődtem, mert egyáltalán nem számítottam rá, hogy tényleg kér a segítségemből, de valamiért megint örömöt éreztem, megkönnyebbülést. Nem utasította el a felajánlásomat, kicsit úgy is tűnt, mintha reménykedne.
- Szívesen segítek. Biztos vagyok benne, hogy együtt kitalálunk valamit. Ez maradjon köztünk... ugye? - kérdeztem, mert ha úgy akarta, én bizony nem szólok egy szót senkinek. Igaz, sokkal egyszerűbb lett volna, ha megkérdezzük a többieket is, de ez teljes mértékben az ő döntése volt. Hiszen ez az ő múltja, az ő problémája, nem az én tisztem eldönteni, ki tudhat róla, s ki nem. Hallgatásban nagyon is jó voltam, talán túlságosan is jó, ami bizonyára nem a legjobb tulajdonságaim közé tartozik, már ha egyáltalán van olyan.
- Azért jó ha tudod, ilyen közel még sosem álltam ahhoz, hogy elmondjam valakinek. - Valamiért nagyon szerettem volna, ha Skyler megbízik bennem, s legfőképp azt, hogy én megbízzak benne. Egészen eddig nem igényeltem senki társaságát olyannyira, mint az övét, soha nem kívántam, hogy én bízni tudjak valakiben, inkább az ellenkezőjét akartam. Mindenkit távol tartani magamtól, amennyire csak lehetséges, s eddig egész jól ment. Eddig...
- Ez egy normális tulajdonság, hidd el. Én egy kicsit defektes vagyok, ne hozzám hasonlíts másokat. - mosolyogtam teljesen őszintén, bár nem egészen viccnek szántam a szavaimat, ez volt az igazság.
A néhány másodperces csönd még jót is tett, nekem biztosan, mert volt időm kicsit lehiggadni, átgondolni a jelenlegi heyzetet, bár még ez sem volt elég erre. Valószínűleg a mai napom ezzel fog telni, vagy még az sem lesz elég, hogy kitaláljam, mi is történt ebben a teremben, mik hangzottak el. Csak remélni tudtam, ma nem lesz semmiféle bevetésünk, vagy ha mégis, nem lesz rám szükség, ebben az állapotban nem lettem volna senki segítségére, talán még hátráltatnám is a többieket. Ha nem fókuszál az ember, könnyen bajba sodorhatja az egész csapatot, ez az első lecke a vadászoknál.
Csupán vállat vontam, nem kértem elnézést, eleve nem volt nagyon szokásom, másrészt viszont ez volt az igazság. Ebben a témában nem hazudtam neki, én már a legelején közöltem, miszerint nem vagyok jó. Nem magyaráztam meg ugyan, mire gondolok, mert arra nem álltam készen, de azért figyelmeztettem. Nem hitt nekem, ő valami egészen mást látott bennem, nem igazán értettem vagy tudtam, micsodát, de jó embernek tartott. Hiba volt a részéről.
- Meglepődnék rajta, és valószínűleg nem nagyon akarnám elhinni. - feleltem könnyedén, mintha nem gondolhatná ezt komolyan, s tényleg nem vettem komolyan. Nem, mert képtelenségnek tartottam, hogy pont ő kedveljen, akivel annyira bunkó módjára viselkedtem. Egyszerűen nem lett volna értelme. Én tényleg kedveltem őt, ezt már nem tagadhattam le magam előtt, valószínűleg előtte sem, már mindegy volt. De hogy ő kedveljen engem... nem. Maximum, mint kollégát, de abban sem lehettem biztos.
A szavaimra nem felelt, csak biccentett, azonban amikor megfogta a kezem, már feleslegessé is váltak a szavak. Nem számítottam rá, ugyanakkor arra sem, hogy én megfogom az ő kezét, nem csak megérintem a vállát, vagy a kezét. Nem, megfogtam a kezét, amit valószínűleg még sosem csináltam, nem így, nem ilyen helyzetben, főleg nem vadász kollégával. Nem tudtam elfelejteni azt sem, mennyivel fiatalabb volt nálam a lány, igaz, az eddig nem annyira érdekelt, most viszont kicsit aggódni kezdtem emiatt is. Nem magam miatt, inkább érte aggódtm, bár a korkülönbség volt a legkisebb gond. A titkaim és a rossz személyiségem miatt jobban kellett aggódnom. Ahogy közelebb csúszott hozzám, tudatosult bennem, átléptem egy határt, sőt, a saját határaimat már látni sem lehetett, olyannyira elszáguldottam mellettük. Ez nem én voltam. Nem kerülhettek közel senkihez, főleg nem hozzá, valakihez, aki ennyire jó, ennyire ártatlan... elképzelni sem tudtam semmi rosszat róla.
Nehéz volt uralkodnom magamon, hiszen nem voltam vak, láttam, ahogyan a számra siklott a tekintete, pontosan tudtam, mit jelent ez, a testbeszédhez jobban konyítottam, mint a beszédhez, vagy az érzelmekhez. Én sem tudtam levenni a szemem az ajkairól, amik annyira hívogatóak voltak, minden erőmre szükség volt, hogy ne hajoljak közelebb hozzá, mert... egyszerűen csak nem tehettem tönkre mindazt, ami köztünk volt egy csók, vagy más miatt. Nem tehettem, olyannal nem, akihez kötődni kezdtem, sem vele, sem magammal nem akartam kibabrálni.
Nem feleltem semmit arra az egyetlen, rövidke szóra, nem tudtam volna egyetlen témát sem felhozni, s azon kaptam magam, hogy rendesen feszengek, szabad kezemet ökölbe szorítottam magam mellett. Lassan ellazítottam az ujjaim, s a lány arcához közelítettem vele, a füle mögé tűrve egy elszabadult hajtincset, majd megérintettem az arcát. Először az állát akartam megfogni, de nagyon féltem, mi lenne abból, még ez a húzás is nagyon veszélyes volt. Rendesen küzdöttem magammal, nehogy megcsókoljam, ez az érzés pedig olyannyira letaglózott, hogy egy hang sem jött ki a torkomon.

words: 965 ❖ note:   ❖ kredit