Egy részem idiótának tartotta önmagam, hiszen… pont Blairt kellett megkérnem, hogy segítsen nekem? Pont őt, aki a leginkább elhatárolódott mindenkitől? Bár, az igazat megvallva nem ő, hanem Hazel volt az, a vezetők közül, aki a leginkább kilógott a sorból. Blair csak zárkózott volt, s egészen az utóbbi hetekig, nos, tiszteletben is tartottam azt, hogy nem akar senkit a maga közelében tudni. De végül muszáj volt segítséget kérnem. Amióta Zack meghalt, senkivel sem edzettem úgy igazán és ennek már több hónapja volt… kijöttem a gyakorlatból, és ezt a legutóbbi démon elleni harcom is tanúsította. Nem tudtam, egyedül meddig vagyok még képes talpon maradni, továbbá… Még itt volt ez a lerendezetlen ügyem. Éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a társasággal és ki akartam deríteni, mi. Mármint, Zack halála és annak körülményei, továbbá az, miként reagált rá mindenki, avagy… hé. Senkit sem érdekel, mi történt vele? Néha tényleg, egészen komolyan az az érzésem, hogy a vezetők szándékosan tettek valamit. Mégis itt vagyok. Pontosan azért, hogy kiderítsem az igazságot. Ebben pedig van is valaki, aki segít nekem. Lassan már csak abban a rejtélyes lányban bízhatok és az ő barátaiban, mert… ők végre hajlandóak tenni valamit. Alig várom, hogy előrébb jussanak a nyomozásban és végre kiderüljön, mi történt Zackkel. Habár Blair egy órával elhalasztotta az edzést, én mégis fél órával előtte már a teremben voltam. Elkezdtem a gyakorlást egymagam, bár nem hittem, hogy ezét dicséretet, vagy épp piros pontot kapok majd a nem létező füzetembe, egyszerűen csak… muszáj volt kieresztenem a felgyülemlett feszültséget. A bokszzsákot ütögettem, gyengén, néha egy-egy erősebb ütést bevéve, de amint hallottam az ajtó nyílását, meg is torpantam. - Blair… - Visszabiccentettem neki, majd egy nagyobb sóhajjal átöleltem a zsákot és így pislogtam magam elé. Azon kezdtem gondolkozni, hogy nem is a fizikai erőmet kellene fejleszteni, hanem a mágiával kapcsolatos tudásomat. Néha úgy éreztem magam, mintha egy 5 éves szintjén lennék, már ami a varázslatokat illeti. Ahogy a férfi visszaért, azonnal rá kezdtem figyelni. S ahogy dobta, vagyis szó szerint hozzám vágta azt a cuccot, reflexből szakadtam el a zsáktól és kaptam el. A szemeimet forgattam. - Mégis mi ez? – Pillantottam arra, amit kaptam, de hamar összeraktam a dolgokat. Pillanatokkal később ránéztem, majd vettem egy mély levegőt. - Ha rossz napod van, ne rajtam vezesd le… - Ejtettem ki a szavakat halkan, majd elhúztam a számat. – Mármint, te vagy a főnök. Örülhetek, hogy egyáltalán felvettél a listádra és időt szorítottál nekem a sűrű teendőid között. – Küldtem felé egy mosolyfélét, majd tettem hátra egy lépést, míg végül a szabad kezemet a csípőmre tettem. - Mivel kezdjük, főnök? – Komolyan érdekelt, hogyan tervezte az edzésünket, de mielőtt bármit mondhatott volna, folytattam. – Legközelebb talán… segíthetnél a mágiámmal kapcsolatban is. – Halk megjegyzés volt csupán, sőt, a hangom azt hiszem, némileg reménykedő volt. Trükköket akartam tanulni tőle, ahogyan annak idején Zacktől is tettem. De őszintén szólva, volt hova fejlődnöm. Tényleg. Blairtől vártam a változást.
Egy órával el kellett halasztanom az edzést Hastingsszel, hogy beszerezzek pár új dolgot, amire neki, illetve Saltzmannek is szüksége lehet. Bandázsok, boxzsákok, kesztyűk, védőfelszerelés... Az edzésekhez elengedhetetlen, bár én sosem részesítettem előnyben a védőfelszereléseket, vagy a boxkesztyűket. Szerintem az edzés úgy a leghasznosabb, ha fájdalmat érzel, hiszen a vadászatok során sem védőfelszerelésben rohangálsz, mint egy félőrült. A kezdeti edzéseken fontos, Saltzmannek például, aki kicsit sem konyít a dologhoz, ne sérüljön meg túlzottan. Hastingszet már kicsit szigorúbban kezelem, hiszen évek óta a testvériség tagja. Sóhajtva álltam be a pénztárhoz, türelmetlenül doboltam a lábammal amíg az eladó végre kidugta a fejét a raktárból. Nem szóltam semmit, csak biccentettem köszönésképpen. Nem szerettem túl sokat beszélni, csak és kizárólag akkor szólaltam meg, ha tényleg fontos volt, ha lényeges dolgot akartam közölni. Fizetés után rögtön a kocsihoz mentem, beültem, s már hajtottam is vissza a főhadiszállásra. Nem szerettem volna még többet késni, ismertem a nőket, szerették szavakba önteni a nemtetszésüket, gúnyolódni, tulajdonképpen az érzelmeik igen nagy szerepet játszottak az életükben. Nem voltam sosem nőgyűlölő, sőt, elismerem, hogy úgy alapjában véve az emberek legtöbbje ilyen, nem csak a nők, mégis... tekervényesebb aggyal rendelkeznek. Számomra viszont nem csak ők, minden más ember is bonyolult volt, míg én a színtiszta egyszerűség. Mint egy digitális óra, ami csak a számokat mutatja, semmi mást. Csak azt, amire tényleg szükséged van. A terembe sétálva már ott volt a lány, edzőszerelésben, haja lófarokba fogva. Biccentettem neki, s elindultam az öltözőbe, hogy felvegyek egy fekete trikót, s egy térdig érő pamutnadrágot. Semmi extra nem volt a kinézetemben, a hajam is épp olyan kusza volt, mint ahogy ébredéskor hagytam. Ha edzésről volt szó, semmi sem érdekelt. Kizárólag az edzés, a külsőm ilyenkor nem számított, az sem, hogy mi van rajtam, bár a pamuthoz ragaszkodtam, az izzadság és a műszálas ruhák kombinációjánál nem volt rosszabb. - Hoztam néhány dolgot. - Kivettem a kezemben tartott kartondobozból a bandázst, és szó szerint hozzávágtam, az sem érdekelt, ha épp nem figyel, bár valószínűleg már tanult az edzéseinkből, tudta, hogy a gyorsaság és a reflexek sokszor fontosabbak, mint az izmok, vagy a technikák. - Remélem kipihented magad, mert nem foglak kímélni. - jelentettem ki kifejezéstelen arccal. Ma valahogy nem volt kedvem egy csöpp kedvességet sem magamra erőltetni.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
|| 
❖ 
