Muszáj volt mosolyognom rajta. Látszott, hogy nem tud mit kezdeni a szavaimmal, a rejtett bókkal, vagy pont, hogy a nyílt bókkal, még magam sem tudom, mi volt ez. A kérdésre kissé meglepődtem, először nem értettem, de aztán leesett.
- Persze, mondogasd csak magadnak, hogy ez az oka a szavaimnak, de az igazság az, hogy látom, amit látok. Nem kell ehhez sok ész – Mutogattam rá, majd aprót rándítottam a vállamon. Feloldódtam mellette és nem tudom, ez jó volt-e vagy sem. A vezetőm volt, a felettesem, ráadásul rá is, mint a többi vezetőre, gyanakodtam, most meg itt nevetgéltem vele önfeledten, sőt… talán már flörtnek is minősült, amit csináltam. Bár tudtam, hogy úgysem érdekelném Blairt, talán ezért voltam olyan bátor, mikor ilyen szavakat intéztem felé.
- Talán igen, a rejtélyesség néha rossz… ha sok a titok, az mindent tönkre tud tenni, de te még jó értelemben vagy rejtélyes. Legalábbis én így látom – Amíg meg nem cáfol benne, ugyebár. Persze, ha titkok, hát nekem is volt bőven, így nem róhattam fel neki mindent. De tény, hogy nem volt mindegy, ki mit titkol. – Rossz fiúnak gondolod magad, Blair? Mármint a rossz értelemben vett… rossz fiúnak? – Érdeklődtem kíváncsian, de érezhetően megváltozott a hangulata. Rideggé vált hirtelen a helyzet, a levegő pedig feszültté. Még a hideg is kirázott tőle, pont ezért kérdeztem meg, jól van-e.
- Ezt még gyakorold – Vágtam rá a válaszára, majd folytattam. – Nem túl hihető, hogy jól vagy… - Sóhajtottam, de végül ennyiben is hagytam, nem faggattam tovább. Lehet, érzékeny pontra tapintottam valamivel vagy a fene tudja. De ő is kissé olyan területre tévedt, mikor a többiek kerültek szóba. Nem voltam közösségi ember, mégis nehéz volt egyedül. Vagy csak szimplán nem fogadtak úgy be.
- Hogy érted ezt? – Bár nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok olyan, mint ő, de érdekelt, pontosan mire értette. A válasz meglepett. – Mi az ördögért lennél elcseszett? Mármint bocsánat, hogy ilyen hangnemet megütök egy vezetővel szemben, de… ugyan már. Nem vagy elcseszett. Egy vadász társaság élén állsz és kiváló vagy abban, amit csinálsz. Az, hogy zárkózott vagy, nem jelenti azt, hogy gond lenne veled. Mármint nem olyan értelemben, amiben gondolod… vagyis azt hiszem – Nagyot nyeltem. Nem akartam kioktatni, de sosem szerettem, ha valaki leminősítette önmagát. Ő most ezt tette. Nem gondoltam róla, hogy önértékelési gondjai vannak, de ezek szerint tévedtem. – Legyen több önbizalma, Mr. Blair – Pislogtam fel rá, s láttam azt is, mikor megnyalta az ajkait. Aztán a továbbiak, a téma, az, hogy úgy éreztem, kicsit magasztalni próbál, jólesett, de nehéz volt elhinni.
- Én úgy gondolom, hogy nem véletlenül választott ki pont titeket az a kard. Valami oka volt rá, csak rá kell jönnötök, mi – Gondolkodtam el, kissé eltérve talán a tárgytól, majd nagyot nyeltem. – Nekem még nagyon sokat kell tanulnom, mindenesetre… de köszönöm a bókot, Blair – Mosolyogtam rá végül, hiszen elismert, ami jó érzéssel töltött el, csak na. Tudtam, hogy hozzájuk képest és talán a többi beavatotthoz képest sem vagyok sehol még. Lehettem volna már magasabb szinten, ha az elejétől fogva igazán komolyan veszem, de sokáig csak a mágia érdekelt és azzal sem tudtam igazán haladni egymagam.
Még mindig nevettem, miközben szabadkoztam. Kínos volt és zavarbaejtő az egész szituáció, de nem tudtam nem mosolyogni. Azonban ő halálosan komoly ábrázattal válaszolt, amin megint csak nevetnem kellett. Aranyosnak találtam. Zavarban volt és ezen jót szórakoztam. A helyzet az, hogy én is zavarban voltam már az egész „edzésünk” miatt, ami nagyjából nevetésből és csipkelődésből állt ezidáig. Furcsa volt, kissé talán a Zackkel való edzésekre emlékeztetett. Részben. Azért vele nem nevettünk ennyit, de megvolt egyfajta meghittség köztünk.
- Oh, persze, hová is gondolok, ugye? Mr. Blair aligha jöhet zavarba egy tanítványától – A fejemet csóváltam, de aztán próbáltam csitítani magamat, sikertelenül. Ám nem akartam kihúzni nála a gyufát, nem tudtam, hol vannak nála azok a bizonyos határok, így lassan elcsendesedtem, bár a hasam már fájt a sok nevetéstől.
Felvettem az alapállást és így figyeltem őt, majd a szavaira bólintottam egy aprót.
- Rendben van, de ha nem nézel rám, úgy hogy fogsz rám támadni? – Vontam fel kérdőn az egyik szemöldökömet, miközben még mindig ott ült a szám sarkában a levakarhatatlan mosoly.

...But the truth is, I just stopped feeling

Hastings néha nagyon furcsa volt, mintha egy teljesen más bolygóról jöttünk volna. Talán így is volt, vagy csak én éltem egy teljesen más bolygón, mint a többiek, vagy legalábbis több tízezer fényév távolságra voltam mindenkitől. Néha nehéz volt, mert mások nem értettek meg engem, én pedig nem értettem meg másokat. Skye viszont egy külön rejtély volt számomra, mert annyiféle tulajdonságot tudtam volna felsorolni, ha rá gondolok. Olyan volt számomra, mint egy két lábon járó paradoxon. Valószínűleg azért, mert nem egy egyszerű lány volt, ráadásul én annyira értettem a nőkhöz, mint egy labrador a foghúzáshoz. Oké, ez talán erős példa volt, én mégis valami hasonlót éreztem. További szavaira már nem is igen tudtam mit reagálni. Felnevettem, bár inkább valami horkantásfélére emlékeztetett a hang. A fejemet ingattam, s kissé zavarban pillantottam fel rá. Mi ütött ebbe a nőbe?! Ezúttal mégsem kaptam el a pillantásom róla, csak néztem őt néhány pillanatig, mielőtt feleltem volna.
- Túl korai időpontra tettem az edzést, ugye? Bizonyára még nem ittál kávét, és koffein megvonásban szenvedsz. - Újabb fejrázás, meg egy mosoly, grimasz, vagy nevezze mindenki annak, aminek akarja. Még én magam sem tudtam, miféle kifejezés ült arcomra. - A rejtélyesség nem feltétlenül jó dolog. Azt jelenti, a másik titkol valamit, nem? A rossz fiúkkal pedig csak a baj van hosszútávon. - jegyeztem meg kissé borúsan. No igen, nem épp a pozitív hozzáállásomról voltam híres, inkább voltam borongós, pesszimista, negatív, meg minden egyéb szörnyű dolog, ami lehúzza a többi embert.
A pillanat valahogy elmúlt, az a kellemes valami, ami miatt még néhány mosolyt is megeresztettem. Főleg az a bizonyos mondat után, ami miatt én valami egészen másra asszociáltam, pedig... ez nagyon nem volt rám jellemző. Persze olykor eszembe jutott Zack, meg amit tettem, vagyis inkább nem tettem, ám igencsak ritkán ahhoz képest, milyen súlyos dologról volt szó. Reméltem, hogy nem tűnik fel neki ez a kis hangulatváltás, mégis észrevette, nem volt olyan vak az ilyesmihez, mint én. A legtöbb ember valószínűleg észrevette volna. Én meg voltam olyan hülye, hogy idióta módjára reagáljak, miért is ne..
- Jól vagyok. Csak fáradt. - vágtam rá a vidámság legkisebb jele nélkül, szinte morogtam, mintha ő tehetne arról, hogy én idióta vagyok. Felvettem az álarcot, amit mindig viseltem, amit nagyon ritkán engedtem csak le, de annak mindig meglett a következménye. Mint most is. Emiatt tartottam távol magamtól az érzelmeket, meg úgy általában az embereket is, egyáltalán nem volt mindez véletlen.
- Skyler, te egyáltalán nem vagy olyan, mint én. - feleltem olyan hirtelen, hogy kiszaladt a számon. Soha nem hívtam még a keresztnevén, nagyjából senkit sem hívtam a keresztnevén, az túl személyes volt, mintha kötődnék az illetőhöz. Újabb lefagyás következett a részemről, ám ezúttal talán egy fokkal ügyesebben reagáltam. Rögtön magyarázni kezdtem tovább, mintha ez a kis nyelvbotlás meg sem történt volna. - Tudod, senki sem olyan elcseszett, mint én. - És jött a kínos nevetés, ami miatt legszívesebben az edzőszőnyeg alá bújtam volna. Mégis mi a fene bajod van, Blair?! Ez a nő rossz hatással van rád, nyilvánvalóan.
Ahogy találkozott a pillantásunk, akaratlanul is megnyaltam ajkaimat. Egy mosolyféle kúszott újra arcomra, talán ez most tényleg mosoly volt, nem egy gyenge próbálkozás. Olyan voltam, mint egy hangulatingadozásos, hormonoktól fuldokló kamasz, aki most ismerkedik a valódi érzelmekkel. Nem voltam önmagam, nagyon nem.
- Pedig hidd el, van akinek addig tart. Ráadásul sem én, sem a többi vezető nem vált azonnal profivá. Attól, hogy a kard kiválasztott minket, még ugyanúgy tanulnunk kellett, ahogy azóta is formában tartjuk magunkat az edzésekkel. - vontam vállat. - Talán mindkettő. - feleltem azért mégis a szavaira. Nem hazudtam, tényleg láttam benne lehetőséget, hogy sokkal jobbá váljon, ez pedig nem fordulhatott volna elő, ha nem lenne tehetsége a dologhoz. Az ilyesmiben nem tévedtem.
- Nem, egyáltalán nem az volt a célom. - feleltem halál komolyan, kicsit talán védekezően is, pedig egyáltalán nem gyanúsítani próbált, inkább csak kijelentésnek hangzott. Furcsa helyzet volt, kínos, zavarba ejtő, nagyon is. Én sem tudtam, mit mondhatnék, ahogy ő sem, bár... én jobban zavarba jöttem, mint ő. Nem számítottam rá, hogy csiklandos az oldala, vagy bármiféle reakciót is kiváltok belőle, ilyesmi nem fordult még elő velem.
- Ki, én? Ugyan, Hastings! - vigyorogtam, ami lássuk be, igencsak árulkodó jel volt. Igenis zavarban voltam, nem is kicsit, amitől még inkább zavarba jöttem, ráadásul még a lány is kiszúrta mindezt. Akár el is süllyedhettem volna, igen, el akartam süllyedni, vagy elpárologni, amelyik hamarabb sikerül. Megköszörültem a torkomat, s egyáltalán nem érdekelt, hogy vigyorog, nevetgél, felőlem a fején is pöröghetett volna, valószínűleg azt sem veszem észre abban a pillanatban. Nem bosszankodtam miatta, nem is feddtem meg, csak próbáltam összekaparni magam. Ez az edzés egyáltalán nem úgy alakult, ahgyan terveztem, hiszen még semeddig sem jutottunk el.
- Szóval, az volna a lényeg, hogy bármiféle varázslatot küldök feléd, kivéded, s közben nem veszíted el az egyensúlyod sem. - Újabb torok köszörülés, majd félrepillantottam. Egy kicsit nem akartam ránézni, hogy össze tudjam szedni magam. Nagyon nehéznek bizonyult mindez.

words: 817 ❖ war of hearts ❖ note: ❖ kredit

Felvontam a szemöldökömet, mikor visszakérdezett, de nem reagáltam azonnal, hanem hagytam, hogy folytassa. Elmosolyodtam.
- Pedig az vagy. Különleges és titokzatos. Rejtélyes… igazi rosszfiús beütéssel – Méregetni kezdtem, még hümmögtem is hozzá. Láttam rajta, hogy valamennyire zavarba hozta a kijelentésem, miszerint ő „különleges”, szóval rá akartam még játszani a dologra.
Azonban az ezt követő hatalmas, dermedt csend aggasztóvá vált. A szemem sarkából mértem végig, majd az arcát kezdtem vizslatni. Mi lehet a gond? Nem nagyon értettem, mitől fagyott így le. Mondtam talán valamit?
- Blair… jól vagy? – Fordultam felé automatikusan végül, de aztán újabb téma került terítékre. Én meg a… többiek. Az, hogy mennyire el voltam zárkózva mindenkitől, azaz, sokkal inkább megvolt a magam véleménye a többi vezetőről és nem szívesen kértem volna a segítségüket.
- De te… nyilvánvalóan meg is vagy így, mármint… egyedül. Nekem ez nehezebb. – Magyaráztam, de aztán vállat is vontam. Nem akartam sajnáltatni magam, vagy hogy ezek után szánalomból legyen velem, bár… oh, ez úgysem történt volna meg. Az edzéseken túl nem reméltem semmit Blairtől és nem is szándékoztam ráakaszkodni. Hálás lehettem neki, hogy ha csak pár órát is, de rám szán néha napján.
A szavai… mintha némi elismerést kaptam volna. De nem akartam naiv lenni. Csak halványan elmosolyodtam, félrepillantva.
- Hát, igyekszem. Nem vagyok valami jó, de tényleg igyekszem. – Magyaráztam, majd újból ránéztem. Ekkor találkozott a tekintetünk pár hosszabb pillanatra. Gyönyörű szemei voltak. Kissé meglepődtem viszont.
- Évtizedekbe? Akkor vagy te gondolsz túl sokat és jót rólam, vagy tényleg ennyire jó vagyok – Felnevettem. Inkább az első eshetőséget gondoltam valósnak, mintsem a másodikat. Nem tartottam magamat jónak és nem is érdekelt annyira a vadászat, mint kellett volna, vagy az, hogy mennyire vagyok képzett. A mágia jobban lekötött, mert azt gondoltam, az a kulcsa az emlékeim rendbetételének. Talán akkor kezdett valamennyire érdekelni maga a vadászat és ez az egész, mikor Zack tanított. Sóhajtottam egy nagyobbat, aztán igyekeztem mindent megtenni, amit kért tőlem. De ahogy az oldalamhoz ért, egyszerűen elnevettem magamat. Csikis volt, mindig is csikis voltam és… oké, vártam is, hogy jól leszúrjon azért, amiért tönkreteszem az edzésünket.
- Bocsánat… tényleg… - Szabadkoztam tovább, de még mindig ott díszelgett a mosoly az arcomon, amit igyekeztem levakarni magamról, de… de az ő zavarát látva végül nem ment. Zavarba jött, ugye? Ezt láttam rajta. Pislogtam néhányat, majd megráztam a fejemet.
- Nem… nem kell szólnod. Mármint, atyaég… te nem megcsikizni akartál, szóval nyilván ez… - Nem tudtam, pontosan mit akartam kihozni ebből, de az volt a lényeg, hogy nem kellett engedélyt kérnie semmire. Az edzőm volt, az oktatóm, csak azt tette, amit jónak látott. Nem gondolta, hogy ez nekem csikis lesz. Nagyot nyeltem.
- Amúgy… csak nem zavarba jött a vadász úr? – Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá. Egyszerűen rá volt írva az arcára, meg hát, sosem beszélt még ennyit, pláne nem „értelmetlen” dolgokról, de most zavarában igenis megeredt a nyelve. Nekem meg ez… tetszett. Végre nem olyannak láttam, mint egészen eddig a pillanatig. Hiszen zárkózott volt, szinte mosolyogni sem mosolygott soha és… hát igen. Még jól emlékeztem azokra az időkre, mikor idekerültem: valahogy… bárkivel is próbáltam volna komolyabb kapcsolatot létesíteni, nem ment. Hazel magának való volt, Castiel szintén elzárkózott, Larissa aranyos volt, de a közös hangot nem találtuk, legalábbis úgy éreztem. Blairhez pedig akkoriban hiába próbáltam közeledni, csak falakba ütköztem, így hamar feladtam. Zack volt az egyetlen, aki felől azt éreztem, hogy tényleg érdeklem valami oknál fogva.
- Igenis, uram – Vigyorogtam rá, majd újra felvettem az alapállást. Próbáltam elfojtani a mosolyomat, de nem ment, pedig tudtam, hogy nem fogja díjazni, ha elhülyéskedem az edzésünket. Magam elé néztem végül, majd ahogy összeszedtem magamat, ismét rápillantottam.
- Ígérem, ezúttal nem nevetek… bármit is teszel. – A szemeit fürkésztem, majd oldalra döntöttem némileg a fejemet.

...But the truth is, I just stopped feeling

Nehéz volt kicsit az edzés a tanoncokkal, főleg az olyanokkal, mint Hastings. Mert ha ő valamire kíváncsi volt rákérdezett, kinyilvánítota a véleményét, amire én nem feltétlenül voltam felkészülve. Szerettem a csöndes, hozzám hasonlóan magukba zárkozó embereket. Blackwell kivételével nem sok embert viseltem el, talán senki mást, aki ilyen személy lett volna. Hiszen még mások keresztnevét sem szívesen ejtettem ki a számon, nem akartam semmilyen formában kötődni hozzájuk. Minden lehetőséget elzártam előlük, s magam elől is, amivel közelebb férkőzhettek volna. Egyáltalán nem kívántam senkit közel engedni, s ez már az évek alatt annyira megszokottá vált számomra, már szinte erőlködnöm sem kellett, könnyedén zártam ki az érzéseimet, ahogyan másokat is.
Szerencsére nem kötött bele a szavaimba, elfogadta őket, vagy csak nem akart tovább vitázni ezen. Engem nem tudott volna meggyőzni arról, hogy nem akartam segíteni neki, mert ez nem így volt. Ami pedig a teher részét illeti... az egész vadász szakma olykor terhekkel jár, ami persze nem is baj. A kihívásokkal sosem volt gondom, valamelyest a lány is egy kihívás volt számomra. A vele való edzés legalábbis.
- Különleges? - elmosolyodtam, bár a horkantást, s a gúnyos nevetést is elnyomtam magamban. - Különösnek, vagy különcnek hívtak már. De különlegesnek soha. - Meghökkentem ezen az egy szón, tényleg nem alkalmazta rám még senki. Elkaptam a pillantásom róla, zavarban voltam, ami nagy szó volt az én esetemben. Persze nem kifejezetten rám értette, csak különleges esetnek nevezett, mégis... furcsa volt, szokatlan, és eléggé zavaró.
Mégis a következő szavai voltak azok, amik teljes mértékben ledöbbentettek. Az arcomról minden érzelem eltűnt, csak meredtem rá némán, miközben az a bizonyos segélykérés jutott eszembe újra. Reed. Azt tudtam, hogy közel állt Hastingshez, ám azt nem, mennyire. Tudhatott róla? Nem, senkinek sem mondtam el, más pedig nem hallhatta. Néhány pillanatba telt, mire rájöttem, valószínűleg nem egy célzást intézett felém, én értettem félre. Talán mégis furdalt a lelkiismeret, belém vájta a karmait, s a legváratlanabb helyzetekben bukkan fel. Ugyanakkor nem éreztem még mindig megbánást, vagy bűntudatot amiatt, amit tettem. Ha így mindenki mást megóvhattam a csapatból... nem. Ez volt a helyes döntés. Próbáltam úgy viselkedni, mint akinek semmi baja, nem úgy nézni, mintha szellemet láttam volna, vagy mintha Hastings idegen nyelven szólt volna hozzám. Bár alapból furcsának tartott, talán észre sem vette ezt a kis váltást, legalábbis nagyon reméltem.
- Hát, nem ítéllek el. Én sem vagyok jóban szinte senkivel. - megeresztettem egy mosolyt, részben leplezni akartam az előző agybajt, részben viszont elérni, ne érezze magát annyira egyedül. Ő nem olyan volt, mint én, így valószínűleg rosszul érezte magát egy kicsit. Azt hiszem.
- Meglepő, hogy amilyen kelekótya vagy, annyira tudsz fókuszálni is. A kettő általában üti egymást. - Igen, ez egy elismerés akart lenni, bár lehet, hogy nem jött át neki, nehezen ment az ilyesmi. Tényleg az volt, képes volt egy edzésformát egy televíziós műsorhoz hasonlítani, ehhez hasonlót nem sűrűthallottam.Igaz, Blackwell is elég szeleburdi tudott lenni a maga módján, mégis kiváló vadász volt. Hastings mégis más volt valahogy, csak épp egyelőre nem tudtam hová tenni a viselkedését, a jellemét, vagy őt magát. Viszonozta a pillantásom, amit én úgy értelmeztem, végre kezd kicsit felengedni, de az is előfordulhatott, miszerint tévedek. Nem az első eset volna.
- Szerintem nem lesz vele probléma. Már az is meglepő, hogy kezdőként ennyire tudsz koncentrálni. Másoknak évtizedekbe telik. Plusz tényleg nagyon szétszórtnak tűnsz. - Cukkoltam egy kicsit mosolyogva, s kicsit meg is lepett. Amióta betette ide a lábát, talán többet mosolyogtam, mint egész reggel. Sőt, ez egész biztos, teljesen biztos voltam benne, nem rándult meg egy arcizmom se, mióta felkeltem. Volt egy olyan érzésem, hogy jól ki fogunk jönni egymással, ami szintén különös volt. Én és a megérzések, hah!
Stabilan állt, nem tudtam kizökkenteni, vagy megingatni, ennek örültem. Mikor azonban az oldalát érintettem meg, felnevetett, s hirtelen megragadta a kezeimet. Ezzel megtartotta magát, nem huppant a földre, viszont rajtam volt a sor, hogy megdöbbenjek. Nem számítottam az érintésére, s egy pillanatra ldermedtem emiatt, ám ő ekkor már elengedett, hátrébb lépett. Én még mindog ott álltam, kissé meglepve meredve rá. Oké, ez a fajta közelségtalán még számomra is furcsa. Nem mintha annyira rossz lett volna a langyos keze az enyémen.
- Semmi... baj. Túl messzire mentem. Néha elfelejtek engedélyt kérni másoktól, ha ilyesmit csinálok. Legközelebb szólok, jó? Nem szándékos volt a... csikizés. - Hirtelen beszélni kezdtem, még csak értelme sem volt az egésznek, de nem tudtam befogni. Nehezen vettem rá magam, miképp elhallgassak végre, ám mikor sikerült, én is hátráltam egy lépést, megköszörülve a torkom. - Újra vedd fel az alapállást. - utasítottam halkan, igyekezvén végre összpontosítani, hogy meg tudjuk kezdeni az edzést.

words: 756 ❖ war of hearts ❖ note: ❖ kredit

A szavait követően azon kezdtem gondolkozni, miért zárta ki az érzéseit. Biztos okkal tette; ezt nem vontam kétségbe, csupán… érdekelt, miféle dolgok történtek vele. De tudtam, hogy nem nekem fog megnyílni, sőt, talán senkinek sem, így felesleges lett volna rákérdeznem. Csupán töprengve néztem őt néhány pillanatig, kissé átható tekintettel, mielőtt félrenéztem volna.
Mindenkinek vannak titkai, nem igaz? Olyan történetei, melyekről nem szívesen beszél. A múlt túlságosan sötét és jobb néha, ha zárt ajtók mögé van rejtve.
De nem pont úgy, ahogyan az én esetemben van. Vajon nekem jobb lenne beszélnem erről? Vajon tudna nekem Blair segíteni? Még ha tudna is… az edzésem is nyűg neki, nem kell, hogy plusz terhet rójak a nyakába. Ezzel meg is győztem magam arról, miszerint nem szabad beszélnem erről.
Ha nem lett volna ott, nem láttam volna oda – ezt akartam a fejéhez vágni, de végül magamban tartottam. Magam sem tudom, miért kezdtem ennyire ráakaszkodni, de bizonyára bosszantó lehetett. De szükségem volt rá. Biccentettem egy aprót, válaszként, de nem fűztem hozzá többet.
- Nem, nem cáfoltam meg, hanem Te egy különleges eset vagy. – Egy mosolyt is küldtem felé. Nem mellesleg komolyan is gondoltam; a Wallace kard nem ok nélkül választotta őt ki. Ez már elég okot adott arra, hogy bízni lehessen benne, habár… nem is tudom. Talán butaság volt az egész. Hiszen én bíztam is, meg nem is; nem csak benne, hanem a többi vezetőben egyaránt. Zack miatt. A halálát körüllengő rejtélyek kapcsán, aminek senki sem akart utána járni. Aggasztó volt és egyben gyanús is. - Igen, pontosan. A tettek. Az is elég jelzésértékű, ha valaki nem tesz valamit, nem igaz? – Költői kérdés volt és értelmezhette, ahogyan csak akarta.
- Segítene, de nem mindenkitől kérnék segítséget, Blair. Hazeltől kiráz a hideg, Castiel elvan a maga világában, Lestrange meg… - A szemeimet forgattam, majd a fejemet is megráztam gyengén. - …más beavatott meg… nos, nem igazán vagyok jóban senkivel. – Jegyeztem meg csak úgy. Tovább haladtunk a beszélgetésben, sőt, felvettem lassan az alapállást is, ahogyan kérte.
- Mindegy, igazából egy buta műsor. Biztos nem nézel ilyesmit. – Vontam vállat egy zavart mosollyal. A közelsége furcsa volt a számomra; nem értettem, miért kell ennyire közel lennie hozzám… mármint, ő volt az edző és ha jobban belegondolok, Zack is gyakran „túlságosan” közel jött, de ő azért, mert… vonzódtunk is egymáshoz.
Elhessegettem a gondolatokat, majd felpillantottam újra Blairre és ezúttal elvesztem a tekintetében is.
- Pajzsot? Igen. Arra még Zack megtanított, habár… a gyakorlás tényleg nem árt. Mindig azt mondta, hogy jobban kellene koncentrálnom, de sosem tudtam. – Halványan elmosolyodtam, majd egy fél pillanatra az ajkaira tévedt a tekintetem. Zackhez is az edzések alatt kerültem közel… …de kételkedtem benne, hogy Blairrel hasonló útra lépnénk. Sőt. Blair és Zack… merőben mások voltak. Elgondolkodtam néhány pillanatra; az zökkentett ki, mikor mögém sétált és megérintette a vádlimat. Nagyot nyelve néztem hátra rá a vállam felett, a szemem sarkából. Az állásom stabil volt, így nem mozdultam, csak figyeltem őt. Akkor zökkentem ki a stabilitásból, mikor az oldalamat érintette meg; egyrészt tetszett az érintése, másrészt csikis is volt. Elkaptam a kezeit és így tartottam meg magamat, hogy ne essek orra. Aztán nevetve fordultam felé.
- Oké, bocsánat! Esküszöm, nem direkt csináltam, csak… csikis volt… - Elengedtem sietősen, majd tettem hátrébb egy lépést. Biztos voltam benne, hogy nem fogja díjazni a nevetésem meg magát a helyzetet.

...But the truth is, I just stopped feeling

A nevetése meglepett, nem igazán tudtam, miként is reagáljak rá. Ráemeltem a pillantásom, még mindig arcomon ült a halvány mosoly, egészen addig, míg meg nem szólaltam.
- Számomra neked, és a többieknek van érdekes stílusa. - jegyeztem meg csak úgy mellékesen. - Persze tudom, hogy gyakoribb az a viselkedés. Kevés ember zárja ki az érzéseit. - kifejezéstelen arccal ejtettem ki a szavakat. Nem akartam megmagyarázni, miért váltam ilyenné, senkinek semmi köze nem volt hozzá, ráadásul az nem változtatott volna a dolgokon. Aki nem képes a történetem nélkül elfogadni teljes valómat, nos, annak nem is kell. Nem várom el, hogy mindenki felfogja ezt, sajnálatot főleg nem, azzal lehet a leginkább kihozni a sodromból. Hirtelen villant rá a tekintetem, ahogy megjegyezte, ne válaszoljak a kérdésre, ami nem is volt valódi kérdés. Kellett néhány pillanat, mire leesett, hogy viccel. Aznap kifejezetten tompa voltam, még magamhoz képest is furcsa. Már-már robotszerű. Megráztam a fejemet, majd egy fura, erőltetett nevetés buggyant ki belőlem. Rögtön utána megköszörültem a torkom, s elkaptam a pillantásom a lányról. Oké, ennyit a kikényszerített ézelmekről. Nem nekem valóak. Összevont szemöldökkel fordultam hozzá vissza, mikor ismét megszólalt. Néha tényleg nem értettem az embereket, miért kell mindent ennyire túlbonyolítani? Mintha az élet alapból nem lenne elég nyakatekert olykor. Hangosan felsóhajtottam.
- Ez nem igaz. Csak a szavaim mögé láttál valamit, ami nem volt ott. Én mindössze kijelentettem, hogy talán nem én vagyok a legalkalmasabb erre, ami igaz is. Viszont azt is mondtam, segítek. - vontam fel a szemöldökeim, s úgy néztem rá. Tényleg nem értettem, miért vette magára a szavakat, hiszen... nem állt szándékomban megsérteni őt, avagy visszautasítani, amennyiben tényleg engem akart tanárának. Ezért értettem meg ilyen baromi nehezen másokat, én nem hagytam, bármi is befolyásolja az érzelmeimet, minden szót, amit hozzám intéztek, tényeknek fogtam fel. Így egy kicsit nehezen értettem a szarkazmust, még ha én előszeretettel is használtam, illetve a viccelődés sem volt az erősségem. A kacsintásra viszont ő reagált furcsán, azt még én is felfedeztem, ferde pillantást vetett rám. Érthetetlen volt számomra ez is, hiszen ha nem láttak rajtam semmi reakciót, semmi érzelmet, az volt a a baj, ha pedig mégis... nos, furcsállták. Részben megértettem, tényleg szokatlan volt tőlem bármilyen érzés kinyilvánítása, de nem voltam robot.
- Látod, épp most cáfoltad meg a korábbi szavaidat. Vadászok vagyunk, az érzelmek hiánya nem adhatna bizalmatlanságra okot. - forgattam a szemeimet, kicsit azért zavart, hogy emiatt valaki kevesebbre tart, vagy nem bízik bennem. Hiszen nem adtam bizalmatlanságra semmi okot a cselekedeteimmel. Talán csak egyetlen egy ilyen tettem volt, ám azzal elszámoltam magamban, tudtam, helyesen döntöttem. Különben sem tudott róla senki. - Örülök, hogy te nem tartozol ezek az emberek közé. A bizalomnak nem az érzésekről, vagy a szavakról kellene szólnia. A tettek azok, amikkel bizonyítani lehet. - bólintottam, ezzel is nyomatékot adva a szavaimnak. Oldalra döntöttem a fejemet, amint folytatta, s újfent nem értettem a reakcióját.
- Biztosan más is segítene neked. Ne érts félre, kérlek! Szívesen segítek, hiszen ez a dolgom, ahogyan a többieké is. Nem utasítunk vissza segélykérést. - feleltem, majd hirtelen Zack hangja visszahngzott a fejemben. Ő segítséget kért, én pedig megtagadtam. A mai napig kíértene, ha nem zártam volna ki az érzelmeim. Sok minden más is kísérthetne emiatt, épp ezért nem engedhetem, hogy elgyengüljek. Másról volt itt most szó, másfajta segítségkérésről. Ráadásul bárkiről is lett volna szó, ugyanígy döntöttem volna, ha úgy vélem, veszélybe sodorhatnánk a többieket, vagy öngyilkos küldetésbe küldenénk őket. Mindenképp így határoztam volna, ez volt a helyes döntés. Újabb furcsa pillantást küldtem felé, ahogy valami műsorról kezdett beszélni. Még fel is nevettem halkan, hihetetlen volt ez a lány. Még edzés közben sem tudta leállítani a szorgos kis fogaskerekeket az agyában.
- Melyikre gondolsz? - pillantottam rá. - Tv-t azért szoktam nézni. - ingattam a fejemet mosolyogva. Megköszörültem a torkom, s gyorsan végiggondoltam, mit is akarok a mai edzésen csinálni.
- Tudod, hogyan kell elhárítani a varázslatokat, ugye? Egyfajta pajzsot húzni magad elé? Azt kellene ma gyakorolni, meddig tudod fenntartani. Nem elég a varázsigét tudnihasználni, koncentrálnod kell arra is, hogy ne veszítsd el az egyensúlyod. Ha egy erős vaázslatot vetnek be ellened, könnyen a földön köthetsz ki, attól pedig nem véd meg semmilyen varázslat. - magyaráztam kicsit hosszasan, de mindenképp tudnia kellett az alapokat. Nem igazán tudtam, mennyit tanult eddig, én csak néhány hete edzettem, ráadásul fizikailag. A tekintetébe fúrtam az enyémet, nem voltam zavarban attól, mennyire közel áll hozzám, bár neki talán némileg kényelmetlen volt. Kihívó pillantása nem erről árulkodott, bár mikor megérintettem... talán némileg meglepődött. Ez is az edzés része volt, épp ezért kellett bíznunk a másikban. Mögé sétáltam, s ellenőriztem, kellőképpen megvetette-e a lábát, így mindkét vádliját megérintettem, megpróbáltam eltolni a lábát, s ha minden jól ment, nem tudtam. Fontos volt, miképp ne veszítse el az egyensúlyát, ahogy arra szavakkal is rávilágítottam az imént. Azután a csípője fölött kicsivel az oldalát is megérintettem mindkét kezemmel, megpróbálva eldönteni őt, remélve, nem járok sikerrel. Ha nem ingott meg, akkor hümmögve elléptem tőle.

words: 813 ❖ war of hearts ❖ note: ❖ kredit

To: Reagan Blair

Felnevettem az önkritikáján, a szám elé kaptam a kezemet, hiszen képtelen voltam megállni a kacagásomat. Még akkor is, ha rövid ideig tartott.
- Örülök, hogy te is belátod, miként… van egy érdekes stílusod. De nem, nem fogok felesleges kérdéseket feltenni. Idővel legalábbis biztos igazodok az „elvárásaidhoz”, nem igaz? Mármint, ne válaszolj. Újabb ostoba kérdés. – Nevettem fel, a kezeimet védekezőn felemelve, miszerint véletlenül se akarjon reagálni a felesleges kérdésemre. Talán kissé kiforgattam a helyzetet, de ezt már direkt csináltam.
A továbbiak, avagy a hamis mosolyom és az övé… összepréseltem az ajkaimat és ha ő maga nem hozta volna fel újra a témát, én lazán elengedtem volna előbb vagy utóbb. De így kissé kellemetlen volt, hogy szavakat szegezett felém. Kérdéseket.
- Őszintén kértelek meg, hogy segíts, de te… szóval az első reakcióddal eléggé a tudtomra adtad, hogy nem kívánsz ezzel törődni. Én meg tényleg… nem akarok teherré válni. – Magyaráztam halkabban, de nem ellenkezésként. Hiszen ezt követően már elfogadtam, hogy mégis csak segít nekem és örültem, hogy Tőle tanulhatok. A kacsintásra zavartan néztem rá néhány pillanatig, majd inkább sóhajtottam.
- A zárkózottságod és az, hogy keveset beszélsz… némileg igen, arra ad okot. De nincs jogom megmondani, mit tegyél, sőt, vezető vagy; így hát… a kard nem véletlenül szánta neked ezt a pozíciót, nem? Bíznunk kell benned, nekünk, beavatottaknak… mert felettünk állsz. – Töprengtem el némileg, majd folytattam. – Bár én nem ezért bízok benned. Hanem mert… kiváló vadász vagy. Ezért akarok tőled tanulni. – Vállat vontam. Nem dicsérni akartam vagy magasztalni. – Egyébiránt, senki mást nem kérnék meg, hogy segítsen. A többi vezető… öhm, mindegy. – Félrepillantottam. Tudtam, hogy jóban van azért a többi vezetővel, így nem tartottam jó ötletnek erről beszélni.
A szőnyegig mentem vele, majd bólintottam a szavaira, de ahogy megérintett, a testem kissé megborzongott. Gyengén ráztam meg a fejemet, majd hagytam, hogy beállítson; mármint az alapállást… igen. Zavartan néztem rá, majd bólintottam a szavaira.
- Mint abban a műsorban? Tudod, a … na jó, biztos nem ismered. – A „Maradj talpon” című műsorra gondoltam, ami egyfajta vetélkedő volt, de biztos voltam benne, hogy Blair nem néz ilyen fura műsorokat. Így hát nem is folytattam.
- Szóval… most mi lenne a dolgom, Mr. Hunter? – Emeltem rá a tekintetemet kihívóan, ha még mindig olyan közel állt hozzám, mint pillanatokkal előbb.

372 words || demons || note:    || kredit || inspirate by

...But the truth is, I just stopped feeling

Halványan elmosolyodtam a reakciójára. Elég valószínűtlennek találtam, hogy tudta volna, miképp is értettem, az emberek nem tudtak jól kiigazodni rajtam. Tény, nem könnyítettem meg a dolgukat. Felsóhajtva néztem félre egy pillanatra, megpróbálva összeszedni magam, s legalább egy kis jó modort magamra erőltetni. Blackwell rengeteget nyúzott emiatt, szerinte sosem fogok becsajozni, ha így viselkedem. Na nem mintha Hastingset szerettem volna becserkészni, ám bizalmat nem várhatok el senkitől, ha én nem mutatok fel valamit cserébe. Újra ráemeltem a pillantásom, s kifújtam egy adag levegőt.
- Rendben, egyezzünk meg abban, hogy ha neked fontos valami, megkérdezed. Akkor is, ha az agyamra mész... én pedig megpróbálok nem egy seggfej lenni. - apró mosolyra görbültek ajkaim, bár nehezemre esett mindezt kimondani. Mindig kemény voltam a tanítványokkal, sosem bizalmaskodtam velük, Hanstings kedvéért mégis engedek a gyeplőn, mert ő beavatott. Megpróbáltam időnként magamra parancsolni, mert nem várhattam el mindenkitől, hogy úgy viselkedjenek, mint én. Szép kis világ lett volna pedig, ha... ha az érzések kevésbé játsszanak ennyire fontos szerepet. Számomra fölöslegesek voltak, s nem engedhettem meg, hogy magukkal rántsanak. Saját szabályaim egyike volt ez. Tulajdonképpen az egyetlen szabály. Az érzések csak az útban voltak, megnehezítették a koncentrálás, képtelenség volt normálisan összpontosítani bármire is, mikor megannyi érzés vonhatja el a figyelmed. Harc közben például, mikor a démonok kiszagolhatják a gyenge pontjaidat. Ha nincs egy sem, nos, sokkal nehezebb dolguk van. Minél inkább lefaragod a veszteségeket, a gyengepontokat, annál jobban jársz ebben az átkozott világban, ahol nagyobb esélyed van arra, hogy vámpírba botlasz, mint kóbor kutyába. Én is elmosolyodtam, szinte utánozva őt, az én mosolyom is legalább annyira nem állta meg a helyét, mint az övé.
- Szerintem nem mondasz igazat. Vagy nem akarsz megkérni mást, vagy... valami van a háttérben. De mind mondtam, segíteni fogok. Ne bonyolítsuk a dolgokat, nem igaz? - Teljesen őszinte voltam vele, nem a sajnálatról szólt mindez. Nem volt szokásom másokat sajnálni, vagy megszánni, az nem én voltam. Ha viszont nem tanítok neki varázslást, talán nem kér meg senki mást, ráadásul, ha ennyire ragaszkodik hozzám... miért is ne? Nem hagyatkoztam soha túlzottan a mágiára, de képes voltam pár dologra, amire ő bizonyára nem, vagy talán jobban ment néhány dolog, mint neki. Erős mágiával rendelkeztünk, ami néha furcsa volt számomra, maga a mágia is, mikor én csak egyszerű vadász akartam lenni. Jól jött, de ha tehettem, a harctudásomra alapoztam csupán.
- Helyes. Nem is várok el mást, Hastings! - kacsintottam rá, ami egy igencsak félreérthető szokásom volt, pedig nem volt különböző a mosolytól, amit megtanultam használni. Sok időmbe telt, mire egyáltalán tudtam nyitni bárki felé is, évekkel ezelőtt még ennyire se ment. További szavaira kicsit furcsán néztem. - Ez mit jelentsen? - kérdeztem összevont szemöldökkel, és megremegett a szám széle, ahogy elfojtottam egy nevetést. - Bizalmatlanságra adok okot? - Őszinte kérdés volt, amire őszinte választ vártam. Nem gúnyolódtam, nem állt szándékomban gorombának lenni, de... a távolságtartó viselkedésem néha okot adott arra, ne bízzanak bennem az emberek. Én nem értettem, hiszen őszinte voltam, hűséges, amik fontos dolgok voltak. Az érzelmek nem, azok csak megzavarják az elmét, egyáltalán nem a bizalom a lényegük. Ilyenkor teljesen meg voltam zavarodva.
- Hastings. - ejtettem ki a nevét halkabban. - Ha az érzelmekről van szó, akkor... - csupán a fejemet ingattam, nem folytattam inkább a mondatot. "Akkor el se kezdd" így szóltam volna, végül nem mondtam semmit. Felnevettem, egy nem túl vidám, gyenge kacajjal, ami valahogy furcsa volt az én számból, még nekem is. Megköszörültem a torkom, s odaléptem hozzá, amennyiben ő is követett a szőnyeghez.
- Csak állj itt. - kezdtem, majd az egyik combját megérintettem, s ha hagyta, egy kicsit hátrébb nyomtam a lábát. - Így ni. Támaszd ki magad, hogy meg tudd tartani az egyensúlyod. Bármi történik is, maradj talpon, rendben? - kérdeztem, de egészen addig nem csináltam semmit, amíg rá nem bólintott, avagy vissza nem kérdezett.

words: 630 ❖ runaway ❖ note: ❖ kredit

To: Reagan Blair

Pislogtam kettőt, majd megejtettem egy mosolyfélét felé, miközben megvontam a vállamat.
- Persze. Tudtam! – Csak nem sejtettem. Tettem hozzá gondolatban, de ennyiben is hagytam a dolgot. Vicc, mi? Nem mintha viccnek lehetett volna bármit is venni, mikor olyan komoly ábrázatot csatolt hozzá.
- Nem, a mögöttes tartalma a kérdésemnek az volt, hogy… - Inkább legyintettem. Felesleges volt megkérdezni, miért vágta hozzám, meg amúgy sem zavart, csak… nem tudom. Az a „mi ez?” kérdés igazából ösztönös volt. Sejthettem volna viszont, hogy Blairt zavarják az efféle dolgok. Nem is tudom, mit várt pontosan a körülötte levőktől? Hogy ne mondjanak semmit, ne kérdezzenek semmit, legyenek robotok és… ennyi? Mintha zavarta volna, hogy másoknak voltak gondolataik vagy mondanivalóik. Sóhajtottam egy aprót, mikor közölte, hogy mást kellene keresnem. Még kicsit igazgattam a bandázst a kezemen, mikor újból megszólalt, miszerint segít. Értetlenül néztem rá, majd egy mosoly is az arcomra varázsolódott.
- Nem kell sajnálatból segíteni, vagy ha attól félsz, hogy megbántottál… nos, gondolhattam volna, hogy nem akarsz plusz dolgokat bevállalni. Tehát nem muszáj ezt csinálnod… tanulhatok másoktól is. – Akár más beavatottaktól is, habár nem terveztem hozzájuk fordulni segítségért. Azonban a további szavaira elléptem a zsáktól és felé fordultam, így figyeltem őt.
Ha még mindig segíteni akart, akkor viszont nem tiltakoztam ellene többször, hanem csak bólintottam a szavaira.
- Rendben. Csinálom, amit mondasz, ahogyan eddig is tettem. – Ezúttal egy boldogabb mosollyal néztem rá, majd figyeltem, ahogy a tincseit igazgatja. Nyeltem egy nagyobbat, majd a szavakra félrepillantottam. Néhány pillanatig gondolkoztam ezen a két szón. Bizonyos mértékig bíztam nem csak benne, de a többiekben is, csak… nem tudom. Zack halála körül túl sok rejtély volt, hogy a bizalmam ezer százalékos legyen. Persze, az, hogy ezt kérte tőlem, nyilvánvalóan csak a tanulásra vonatkozóan volt, csupán én gondoltam túl. A szemeit kezdtem fürkészni.
- Bízok benned, Blair. Már amennyire engeded. – Tettem hozzá halk megjegyzésként, aztán várakozón figyeltem tovább, hiszen neki kellett megmondania, mit és hogyan csináljunk, avagy csináljak. Kérdeztem volna tőle ezerféle dolgot, de az előbbiek után… nem volt kedvem „feleslegesen” megszólalni. Azt hiszem, egy részem úgy érezte, korlátozva vagyok.

340 words || demons || note:    || kredit || inspirate by

...But the truth is, I just stopped feeling

Sosem értettem, edzés közben miért kell beszélni. Ezért edzettem általában egyedül, viszont önvédelmi edzéseket is tartottam, magántanítványoknak, amit alapjáraton szerettem. Magát az edzést, a tanítványokat kevésbé, valamiből viszont meg kellett élnem, ráadásul akármilyen melót nem vállalhat egy vadász. A legtöbb időmet vadászattal, tervezgetéssel, vagy élő hazugságvizsgálóként töltöttem, amióta csak idekerültem.  Sajnos azonban elkerülhetetlen volt, hogy élvezzem a csöndet, valamint csak az edzésre koncentráljak. Mások valamiért kényszert éreztek a beszédre, a csöndet kínosnak élték meg, számomra inkább a beszélgetés volt kínos. - Ez egy vicc volt. - meredtem rá teljes komolysággal, ami... bevallom, épp az ellenkezőjéről árulkodott. Megráztam magam, majd vállkörzéseket csináltam, hogy kicsit bemelegedjenek az izmaim, bár valójában a bevásárlásom előtt is nyúztam őket a gyakorlással. - Remélem ezzel nem azt akarod mondani, hogy nem tudod, mit tekersz fel éppen a kezedre. - vontam fel a szemöldököm, hiszen épp az előbb tett fel egy fölösleges, ostoba kérdést. Az embereknek általában fel sem tűnt, ha butaságot kérdeztek. Számtalanszor szegezték nekem a társaim, vagy épp a beavatottak azt a kérdést "megjöttél?" vagy épp "felébredtél?". Felsóhajtottam, s valamivel lágyabb, emberibb arckifejezést öltöttem magamra. Rámosolyogtam a lányra, csak hogy lássa, nem bunkó akarok lenni, plusz egy kicsit viccesnek találtam az arcát az előbbi "viccemnek" hála, ami nem esett le neki.
Az arckifejezését látva vagy megbántottam a kijelentésemmel, vagy csak kellemetlenül érintette, hogy másik tanárt kell keresnie. Talán épp ezért nyitottam szólásra a számat. - Ne aggódj, segítek! Csak... tényleg keveset használom a mágiámat. - Szabadkoztam vállat vonva. Nem akartam, hogy miattam kelljen másvalakihez fordulnia, mikor én már így is tanítom, egyszerűbb mindenkinek, ha én tanítom mágiára is, ha pedig kicsit fejlődött, felkereshet mást is, Blackwellt, vagy Lestranget, vagy akit akar. - Gyerünk, lépj el a zsáktól! - utasítottam, s a terem közepére léptem, az egyik vékonyabb szőnyegre. Minek várni a legközelebbi alkalomra, mikor egyszerre fejleszthetünk két dolgot is. Az állóképességet, és a mágiát. - Ha már megkértél, kezdjük el ma. Egyszerre több dologra is összpontosíthatunk, az különben is hasznosabb. - öntöttem szavakba a gondolataimat. - Csak állj ide, és majd utasítalak, mit csinálj. - várakozóan néztem rá. Néhány hajtincsem a szemembe hullott, így beletúrtam a hajamba, s elhatároztam, hogy megkérem Blackwellt, nyírja le megint rövidre, az kevésbé zavaró. Gyűlöltem, mikor a rakoncátlan tincsek a szemembe, arcomba lógtak. - Bízz bennem!  - tettem még hozzá, amit szerettem a tanítványaimnak hangoztatni, emrt nem tanulhatsz meg semmit egy olyan embertől, akiben kicsit sem bízol. Hastings pedig távolságtartó volt, aminek nyilván én voltam az oka, és a viselkedésem.

words: 396 ❖ runaway ❖ note: ❖ kredit

To: Reagan Blair

Nem tudom, konkrétan mit vártam Blairtől, hiszen tudtam, miféle jellemvonásai vannak. Tudtam, hogy zárkózott és azzal is tisztában voltam, miszerint sosem láttam rajta igazán… érzelmeket. Nem mondom, hogy egy robot érzelmi szintjén volt, de mindig tudta, hogyan viselkedjen. Olyan volt, mintha mindent elzárt volna magában: s csak a fontos dolgokat helyezte előtérbe. Néha irigyeltem ezért a temperamentumért, máskor pedig… azon gondolkodtam, mennyire pocsék lehet így élni. A szavaira nem sokat reagáltam, hiszen én magam is rájöttem, mi az, amit hozzám vágott. Nem esett rosszul a viselkedése, nem barátkozni akartam vele, csupán tanulni tőle. Fejlődni és jobbá válni. Zack Reed legalábbis ezt ígérte nekem; azt, hogy olyan vadász leszek, akire mindenki irigykedni fog. Bár… nem tudom, lehet, csak azért mondogatta ezt, hogy némi önbizalmat öntsön belém.
Hiányzott. Rettentően hiányzott az a vadász és pont ezért nem hagyhattam annyiban a nyomozást. Tudnom kellett, ki miatt halt meg. Tudnom kellett, miért nem lehetett már itt velünk és… a fenébe is. Utáltam Isaac Lestrange-t bámulni az Ő helyén. Hiszen az ő helyébe lépett. Semmi joga nem volt hozzá! Semmi. Utáltam, sőt, gyűlöltem Isaacet. Pedig nem ő tehetett erről az egészről. De ő volt az, akin az én érzéseim csattantak.
A zsákot kezdtem újra figyelni és azon agyaltam, hogy mindjárt újra ütögetni kezdem, mikor másfelé terelődtek a dolgok. Blair válaszolt.
- Oh, vagy úgy… - Kissé megszeppentem. Mindig rossz napja lenne? Ezt most viccnek szánta, vagy halálosan komolyan gondolta? Nyeltem egy aprót, majd a továbbiakra ingatni kezdtem a fejemet. – Nem teszek fel felesleges kérdéseket. Mármint, számomra nem feleslegesek.
Őt kezdtem fürkészni, s reméltem, nem utasítja el az újabb „felkérésemet”. Ám a reményeim nem váltak be; mondhatni, hogy az történt, amitől féltem. A számat húzva raktam fel a bandázst, miközben tovább hallgattam a szavait. Tudtam, hogy kevesebb hangsúlyt fektet a mágia használatára, de azt is tudtam, miszerint nagyobb a tudása, mint nekem. Sőt. Tudtam, hogy tanulhatok tőle, ha ő maga is akarja, de… ezek szerint nem akarta.
- Felejtsd el. Majd keresek valaki mást, aki segít, én… nem terhellek feleslegesen ilyenekkel. – Mondtam némileg szomorú éllel a hangomban. Nem gondoltam, hogy érdekli a lelkivilágom, így nem is firtattam tovább a dolgot. Még a közelségére sem reagáltam túlzottan, sőt, elléptem tőle, aztán a zsák felé fordultam. Néha úgy éreztem, az én edzésem is teher a számára. De nem akartam ezzel az érzéssel foglalkozni, csak fejlődni. Hiszen mást aligha kértem volna meg arra, hogy segítsen. Castielt felesleges lett volna nyaggatnom; ő nem igazán jeleskedett a vadászatban, legalábbis szerintem. Hazel magának való volt, s a közelébe sem mentem. Túl ijesztő volt. Larissa… nem is tudom. Talán még őt felkereshettem volna segítségért, de valamiért sosem fordult meg a fejemben. Isaachez pedig, ha ő lett volna az utolsó ember a földön, aki segíteni tud, akkor sem mentem volna. A személyes kis ellenszenvem nem engedte volna.

463 words || demons || note: || kredit || inspirate by

...But the truth is, I just stopped feeling

Nem lepődtem meg, hogy már ott találom a lányt a teremben, valahogy sejtettem, hogy nem fog ölbe tett kézzel ülni, s várni rám. Legalább így már nekem nem kell várnom rá. Türelmetlen típus voltam, csak és kizárólag a vadászatokon tudtam várakozni, bár akkor sem volt egyszerű. Átölelte a zsákot, miután beléptem, s kiejtette a nevem a száján, figyeltem minden mozdulatát, azt is, ahogy a szája mozgott. Mindent. Szerettem elemezni a helyzetet, bár olykor talán zavarbaejtő volt az átható pillantásom, de én sosem törődtem ezzel. Gyorsan átöltöztem, s már a dobozzal a kezemben tértem vissza. Egyelőre csak a bandázst vettem ki belőle, amit szó szerint a lányhoz is vágtam, aki erre a szemeit forgatta. Letettem a dobozt, s komótosan odasétáltam hozzá. - Találd ki. - feleltem fejemet ingatva, majd kiszakadt belőlem egy sóhaj. Fölösleges kérdés volt ez, amire nem szándékoztam válaszolni. Pontosan látta, mi van a kezében, tudta is, mi az, nem először lát ilyet. További szavaira csak felvontam a szemöldököm, s halkan felnevettem. Ezt sokszor megkaptam a társaimtól, vagy külsős emberektől, mindenki azt gondolta, azért viselkedem így, mert rossz napom van, és másokon vezetem le. Esetleg azért, mert bajom van az illetővel, pedig... ilyen volt a stílusom. Nyers, amit sokan nem tudtak hová tenni, vagy épp értelmezni. Nem voltam másokra tekintettel, jobban mondva az érzéseikre, hiszen a saját érzéseimmel sem foglalkoztam, mégis miért foglalkoznék máséval? Ránéztem a lányra, aki vagy tíz évvel biztos fiatalabb volt nálam. Láttam benne a potenciált, ezért is vállaltam el a képzését, de néha az őrületbe tudott kergetni. - Nekem mindig rossz napom van. - vágtam rá néhány másodperc elteltével, arcomon viszont egy halvány mosolyra jelent meg. Nem voltam én annyira merev, képes volt kimutatni néhány érzelmet, csak a komolyabbakat rejtettem el. Mondjuk a fájdalmat, a bűntudatot, vagy... szóval a legtöbb érzelmet. Viccelődni még képes voltam, ahogy nevetni is, de ahhoz nem is kellett erőteljes boldogságot éreznem. - Biztos vagyok benne, jó vadász válik belőled, ha tényleg odateszed magad. És nem teszel fel fölösleges kérdéseket. - vontam vállat, mert ennyire egyszerű volt az egész. Némi koncentráció, elhatározás, s máris sínen volt. Az edzéseket mindig ügyesen végigcsinálta, elszánt volt, képes volt az összpontosításra, de az érzelmek olykor megzavarták. Vagy épp a kíváncsiság, ami ott csillogott a szemében állandó jelleggel, s amit úgy tűnt, nem igazán tud leküzdeni. Meglepett a kérésével, összevont szemöldököm, valamint érdeklődő tekintetem árulkodó is lehetett számára, erre nem számítottam. - Erre talán mást kellene megkérned. Nem részesítem túlzottan előnyben a mágiát, de... azért tudok egyet s mást. Segítek, ha tényleg engem találsz a legalkalmasabbnak erre. - néztem mélyen a szemeibe, egészen közel lépve hozzá, majd a bandázs felé biccentettem. - Azt előbb rakd fel, és meglátjuk. A reflexeid jobban, mint pár hete. Szóval... az erőnlétedet fejlesszük, az állóképességed. Rád fér egy kis gyakorlás. - biccentettem, majd vártam, hogy megtegye, amire kértem. Az utóbbi időben nem gyakorolt senkivel, a mágiája pedig nem volt elég fejlett ahhoz, hogy másképp oldja meg a dolgokat. Szüksége volt erre, de nem csak neki, a csapatnak is, ha nem akartunk még több tagot elveszíteni.

words: 481 ❖ runaway ❖ note: ❖ kredit