Gyenge fejcsóválásra telt tőlem. Tényleg nem akartam megváltoztatni őt, a hozzáállását, bármit; hiszen ő úgy volt egész, ahogyan volt. Bármennyire is bántotta a lelkemet, hogy elutasító volt velem és lekorholt a kérdezősködésem miatt, tudtam, hogy mire vállalkozok, nem? Meg sem kellett volna lepődnöm. Talán túlreagáltam az egészet. Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de folytatta, így becsuktam. Blackwell, mi? Hunyorogva néztem rá néhány másodpercig.
- Most esik le, hogy engem viszont a keresztnevemen szólítasz. Sőt, becézel… „Skye”. Ez azt jelenti, hogy különleges vagyok, vagy csak megbotlott a nyelved? – Ugrattam. Valójában jólesett, hogy a nevemen szólított és tényleg, ebben a pillanatban tűnt fel a megszólítás. Furcsa volt. Belegondolva, tényleg mindenkit a vezetéknevén szólított.
- De… mégis hogyan? Nincsen semmiféle nyom, amin elindulhatnánk. Csak én vagyok itt és… és más nem – Szusszantam. Kilátástalannak ítéltem meg a helyzetet, de ahogy azt mondta, ne adjam fel, halványan elmosolyodtam. – Nem adom fel, ha… segítesz – Félig kérdésre sikerült, pedig nem annak szántam. Mindenesetre az ő döntése volt, hogy tényleg segít-e nekem, vagy pedig mégsem.
- Tudom. Nem is kértelek volna számon érte – Figyeltem a kissé erőltetett mosolyát, majd félrepillantottam. Bólintottam a kérdésére. – De. Pont ezért nem lenne szabad, hogy ajtóstul rontsak másokra… mint rád. De nem igazán gondolom át, hogy ártok-e a másiknak – Ezek után elhallgattam. Talán kissé kínos csend telepedett ránk, jó néhány másodpercre; de így volt jó. Elfogadtam, hogy nem én leszek az, akinek megnyílik vagy hogy egyáltalán mesél. Csak egy tanítvány voltam, egy vadász a tömegből, aki egy fél délutánra talán kikerült a homályból. De ez elmúlik. Még a keresztnéven való szólítás okán sem bíztam el magam.
Nagyot nyeltem és gondolkodni kezdtem, hogy mit kellene felelnem, de aztán megint azzal jött, hogy ő nem az a tipikus jófiú. Erre durcásan bámultam rá néhány másodperc erejéig.
- Megint kezded… - A fejemet csóváltam, majd a kétértelmű szavaira kicsit meghökkentem. Még levegőt venni is elfelejtettem, de aztán lassan realizáltam magamban, mire célozhatott. Nyilván nem arra, hogy én, mint… ember, mint nő érdeklem, hanem csak ez az egész. – Mi van, ha engem is érdekelsz, Blair? – Dobtam vissza a labdát és mindegy volt, félreérti-e. Hiszen annyira talán nem is érthette félre, avagy nem lőhetett mellé. Valamiért ugyanis kezdtem úgy érezni, hogy valamifélemódon vonz magához ez a férfi és… és tényleg érdekelt, mi bújik meg a lelkében. Érdekelt, hogy ki ő. Meg akartam ismerni és igen, azt hiszem, a közelébe is akartam férkőzni. Még akkor is, ha ez lehetetlen küldetésnek számított. Hiszen az volt.
Kezdett furcsa lenni a légkör közöttünk, de nem rossz értelemben. Biccentettem egy aprót, majd egyszerűen azt tettem, amit az ösztöneim súgtak. Először megköszöntem, hogy meghallgatott és persze az edzést is, majd ezt követően… megfogtam a kezét. Talán túl messzire mentem ezzel a lépéssel, betolakodva a személyes terébe, de képtelen voltam megállni. Azt hittem, ezért is kikapok majd. Sőt, tényleg erre számítottam, mikor kihúzta a kezét az enyém alól. Szabadkozni akartam, már nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek, mikor éreztem, hogy ezúttal ő fogta meg az én kezemet. Nagyot nyeltem, a szívem a torkomban dobogott és ez csak ekkor tűnt fel. Viszonoztam a kézszorítást, majd kicsit közelebb csúsztam hozzá a padon. Nem tudnám megmondani, miért, csak nem akartam távolságot közöttünk. Még ha a lelkét el sem érhetem, talán mellette lenni, közvetlenül… már fél siker, nem?
- Szóval… - Meg akartam törni ezt a kínos, ránk telepedett csendet, oldani a „feszültséget”, de valahogy úgy éreztem, bármit mondanék, azzal csak tönkretenném a varázst. Pedig számtalan béna szóvicc jutott az eszembe, de végül nem folytattam. A tekintetem viszont az ajkaira tévedtek. Rég nem éreztem ekkora késztetést arra, hogy megcsókoljak valakit, de… de őszintén szólva tudtam, hogy én lennék a világ legnagyobb idiótája, ha megtenném. Blair kitérne a hitéből is, ebben száz százalékig biztos voltam. A tekintetemet visszavezettem az arcára, onnan a szemeire. Rámosolyogtam, s ezúttal már nem volt bennem sértettség, sem semmi egyéb. Már egyáltalán nem számított, hogy kicsit összekaptunk. Csak ő számított. Ő érdekelt.

...But the truth is, I just stopped feeling

Nem egészen erre a válaszra számítottam. Meglepő volt, hiszen úgy tűnt, vérig sértettem, ő mégsem akarja, hogy másképp viselkedjek? Kicsit érthetetlen volt számomra, elgondolkodtam, vajon tényleg így gondolja-e, vagy csak azért mondja, ne legyen köztünk feszültség. Végül is ezt szerettem volna az edzés elején, ha nem erőltetné rám a beszélgetést, nem várná el, hogy úgy viselkedjek, mint bárki más. Aztán eljutottunk arra a pontra, mikor már - ha minimálisan is - az ellenkezőjét gondoltam.
- Nem, én tartom magam ahhoz, amit mondtam. Nem mindenki tudja elfogadni a viselkedésemet, néha igazodnom kell másokhoz. - Igaz, nem sűrűn tettem meg eddig, bár egy kicsit fejlődtem. Képes voltam emberekkel normálisan viselkedni, csak épp nem akárkivel, s nem akkor, amikor mások akarták. - Blackwell sem szereti az igazi, morcos énemet. Sőt, azt sem, ha a vezetéknevén szólítom. - magyaráztam, könnyed csevejt kezdeményezve. Ahogy a másik nőről beszéltem, halvány mosolyra görbültek ajkaim, azt ugyanis nem tagadhattam le, hogy kedveltem őt. Ő sem ismert engem, fele annyira sem, mint hitte, mégis kialakult köztünk valami kapocs. Számomra jelenleg ő volt a legközelebb ahhoz, amit mások családnak neveznek. Ezt már nem tettem hozzá, nem akartam róla mesélni a lánynak, a rövid kapcsolati listámról teljesen felesleges lett volna beszélni.
Legalább abban egyetértettünk, hogy nem akarunk véget vetni az edzéseknek egymással, én nem küldöm el, ő pedig nem vált le engem. Ez azért egy kicsi örömmel töltött el, inkább nem is találgattam már, mit és miért érzek a közelében. Nem akartam extra bonyodalmakat, s ez azzal járt volna.
- Én... nem úgy értettem. Azt is ki lehetne deríteni, ki tette ezt veled, de ahhoz jó lenne valami nyom, egy kiindulási pont. - gondolkodtam el, de hirtelen nem jutott eszembe semmi ötlet. Ez bonyolult ahhoz, hogy pikk-pakk megoldjuk. - Azért ne add fel. - tettem még hozzá, de nem ajánlgattam a segítséget, úgy voltam vele, majd szól, ha szüksége van rám. Nem erőltettem rá a témát, így nem tettem hozzá többet, nem is tudtam volna mit mondani.
- Talán, ez azért nem egy ígéret! - feleltem viccelődve, már amennyire képes volt rá, a mosolyom nem volt valami őszinte, de csak azért, mert az előbbi feszültség még ott lebegett köztünk. - Mindenkinek megvannak a maga sebei, nemde? - vontam vállat, tisztában voltam én vele, nem én vagyok az egyetlen, aki valami múltbéli dolog miatt viselkedik úgy, ahogy.
Az én múltam is elég... kalandos volt, megvolt az okom rá, miért temettem el az érzéseimet olyan mélyre, sajnos még így sem elég mélyre. Valahol irigyeltem azokat a mocskokat, mert ők képesek kikapcsolni az érzelmeiket, épp azért olyan veszélyesek. Ha a vérszomjat kivonjuk az egyenletből... inkább lettem volna egy érzelemmentes élőhalott, mintsem ez a pasi, aki állandó jelleggel küzd az érzései ellen. Aki akárhányszor érez valamit, még ha tompán is, rögtön aggódni kezd, feszült lesz, elviselhetetlen. Hiszen nem engedhetek közel magamhoz senkit, mert egész biztos valami baja esne. Ez voltam én, már elfogadtam, ugyanakkor tényleg egyszerűbb lett volna, ha én is képes vagyok a kikapcsolós trükkre.
Örültem, hogy nem erőlteti a dolgot, nem faggat, nem erőszakoskodik, csak elfogadja, hogy ez nekem fájdalmas. Emiatt még inkább kedvelni kezdtem, ami végzetes hiba volt, én viszont... nem voltam sem vámpír, sem egy robot, hogy érzelmek nélkül létezzek. Megtettem mindent, ami tőlem telt, de mindössze ennyire voltam képes. Éreztem olykor, hiába gyűlöltem olyankor magam. Olykor elgondolkodtam, hogy nem kellett volna csatlakoznom a szervezethez, ha egyszer nem vagyok képes a teljes távolságtartásra.
Az érintése teljesen letaglózott, bár tulajdonképpen én kezdtem, igaz, az is ugyanúgy meglepett, hogy én megérintettem őt. Mintha valaki zsinóron rángatott volna, s olyasmikre kényszerített volna, amit magamtól nem tennék meg soha. Nem találkoztam még olyannal, aki ilyen hatással lett volna rám, még soha, pedig Blackwell gyakran próbált rámsózni lányokat, s én magam sem vetettem meg a fizikai kapcsolatokat, szükségleteim azért voltak. De még soha, tényleg soha nem éreztem hasonlót. Ez az érintés sokkal intimebb volt számomra, mint maga a szex.
- Értem. Nincs semmi baj. Végül is nem ismerjük egymást túl jól. És mint korábban említettem, tényleg nem vagyok az a tipikus jófiú. - vontam vállat hanyagul, közben persze kicsit fájtak a szavai. Nem voltak alaptalanok persze, s nem is tudom mit tennék, ha megtudná az igazságot Reedről. Nem tudtam volna elmondani neki, főleg nem így, ebben a helyzetben, mikor épp lecsillapodtunk mind a ketten. - Jól láttad, érdekel. Te is érdekelsz. - nyeltem egyet, mert nagyon kétértelműre sikeredett ez a mondat, mégsem korrigáltam. Különben sem tagadhatnám sokáig, miszerint kedvelem, a zavaromat már így is sikerült kiszúrnia, sok feltörő érzelmet nem is tudtam volna elrejteni előle, meg aztán nagyon figyelt az apró jelekre is, nehéz volt előle elrejtőznöm.
Egy félig hangtalan nevetés szakadt ki belőlem, mikor ráeszméltem, hogy viccelt, pedig már majdnem mentegetőzni kezdtem, úgy meglepett a kérdés. Ahogy játékosan oldalba bökött, úgy éreztem feloldódott kicsit, vele együtt én is, az idegességem már nem akart agyonnyomni, viszont a feszültség továbbra is ott volt köztünk. Egy másfajta feszütség.
- Tudod, hogy értettem. De rendben. Én is szeretném, ha hinnél bennem, Skyler. - Egyre természetesebb volt őt a nevén szólítanom, sokkal személyesebb volt így, épp emiatt is kerültem ezt a fajta megszólítást. Vele valamiért kivételt tettem, pedig ezek szerint nem kellett volna épp hozzá közel kerülnöm. Rossz volt belegondolni, hogy hinni akar bennem, én pedig elhallgatok előle egy nagyon fontos dolgot az előző mentorával kapcsolatban. Különösen a szavai után, őmiatta kezdtem megbánni, hogy nem küldtem csatába az egész szervezetet Reed segélyhívása után.
Épp felelni akartam a szavaira, mikor újból megérintette a kezemet, amit azóta már a térdemen pihentettem. Még a levegő is belém szorult hirtelen, ahogy megéreztem az ujjait a kezemen, akadozva fújtam ki végül, miközben lassan emeltem rá a pillantásom. Túl közel volt hozzám, ahogyan féloldalasan felé fordultam, számomra túl közel, s így már nem tagadhattam magam előtt se, mennyire vonzó volt ez a lány. Mielőtt leállíthattam volna magam, kihúztam a kezem az övé alól, épp csak annyira, hogy megfordítsam a kezemet, s megfoghassam az övét. Aprót szorítottam a kezén, de nem engedtem el, csak akkor, ha ő elhúzta a sajátját.

words: 993 ❖ war of hearts ❖ note: ❖ kredit

Elnézőbb lenni? Felvontam a szemöldökömet, majd csak egyetlen mondat hagyta el a számat:
- Nem várom, hogy megváltozz vagy másképp állj hozzám, Blair – Tényleg így volt. Hozzá jöttem, valahol tudtam is, hogy olyan a stílusa, amilyen, az egy másik dolog, hogy most kicsit rosszul esett a viselkedése. Tudjátok, van az az érzés, mikor számítasz valamire, azt hiszed, felkészülsz rá, de mikor megtörténik, olyan, mint derült égből a villámcsapás. Mert ezekre a dolgokra nem lehet igazán felkészülni. Mindenesetre rendes volt tőle, hogy próbálkozott. Látszott rajta, hogy bánja a dolgot. Bár nem értettem, miért foglalkoztatja, hogy hogyan érzem magam.
Nagyot nyeltem, mielőtt bólintottam volna. Ezek szerint mégsem szúrtam el annyira, mint gondoltam. Hisz hajlandó volt folytatni az edzéseket és ez… ez tényleg jó érzéssel töltött el. Még egy is mosolyodtam kicsit. Nem tudtam elképzelni jobb mentort nála. Láttam, hogyan küzd a csatatéren, hisz voltam vele, velük terepen néhányszor. Még ígyis, hogy az én tudásom még nem volt olyan magas, mint az övék.
Figyelmesen hallgattam a szavait és megfordult a fejemben, hogy talán ennyit, mint ezen az edzésen, még sosem beszélt. Egyhuzamban biztos nem. Talán ennek én voltam az okozója… megzavartam volna a fejét valamivel? Vagy csak a sok csacsogásom miatt eredt meg a nyelve?
- Ezzel nem derítesz jobb kedvre, Blair – Kínomban felnevettem röviden. – Nem, semmi emlékem. Fogalmam sincs, mi történt… - Csalódottság sütött ki a hangomból. Vagy inkább elkeseredettség. – Bár talán bele kéne csak törődnöm az egészbe. – Tettem hozzá csendesebben.
A következőkre felvontam a szemöldökömet és értetlenül bámultam rá.
- Tényleg? – Nem hittem a fülemnek. Annak, hogy valamikor válaszolni akar erre a személyes; ismétlem: személyes jellegű kérdésre. – Nem akarom feltépni a sebeidet… gondolom nem véletlenül temeted el magadban azokat a dolgokat. – Magyaráztam, miután sikerült logikusan átgondolnom a helyzetet. Persze, ettől függetlenül érdekelt, sőt, de úgy éreztem, hogy mindaz, ami próbál elfelejteni, azok tették őt azzá, aki lett. Gyaníthatóan ez a zárkózott viselkedése is ebből fakad. Hiszen a múlt alakít és nem ereszt, ha te sem ereszted őt. Bár volt egy olyan érzésem, hogy ha az ember minél jobban próbál elfelejteni valamit, annál élénkebben emlékszik rá. Talán az én emlékeimre is igaz volt: minél inkább emlékezni akartam, annál távolibbak voltak az emlékeim.
A kezünkre pillantottam, amit fogtam és amit lassan elengedtem. Valamiért tetszett, hogy hozzám ért és hogy nem is húzódott el tőlem. Talán egy falat, egy aprócska falat mégis csak lebontottunk a mai edzésen. Nem mintha ez lett volna a fő célja a dolognak, de ez a tényen nem változtat. A kérdésre megráztam a fejemet.
- Nem tudom, Blair. Nem tudom biztosra, mármint… ez most olyan, mintha gyanakodnék is rád egyben, de nem így van. Én csak… - Kissé összezavarodtam. Mármint nem tudtam, mit mondjak vagy épp hogyan. Félrenéztem. – Én csak végre el akartam mondani valakinek, aki érdemes rá és akit tényleg érdekel. Rajtad ezt láttam. – A szemem sarkából néztem vissza rá, majd újból magam elé. Kicsit hülyén éreztem magam a kérdés és a válaszom miatt is; nem feltételeztem róla, hogy az ellenségem lenne, de nem tudtam volna megmondani, miért. Talán egyszerűen csak el sem akartam képzelni, hogy ő az ellenségem lehet.
Újból ráemeltem a tekintetemet, némileg oldalra döntve a fejemet.
- Várj, ezzel arra célzol, hogy eddig volt olyan, mikor hazudtál nekem? – Oldalba böktem, hisz csak viccnek szántam a dolgot. Tovább hallgattam őt és ekkor tűnt fel, hogy közelebb van hozzám, de nem tettem szóvá.
- Nem fogom megkérdezni… ezzel, mármint azzal, ahogyan most viselkedsz… az ellenségem nem ilyen lenne. Hinni akarok ebben… vagyis benned, Blair – Oh, én és a naiv fejem, ugye? De meg akartam bízni végre valakiben. Benne. Ezért is reméltem, hogy a Zack utáni nyomozásom közben semmi sem derül ki Blairről. Ő jó ember és kész. Nem jöhetett számításba, hogy bármi köze legyen Zack halálához.
- Köszönöm, Blair. Ezt az egészet. Azt, hogy edzel és hogy meghallgattál. Sokat jelent ez nekem – Motyogtam zavartan, mégis egy mosoly kíséretében, majd újból a kezére csúsztattam az enyémet, akár a vállamon volt, akár máshol. Csak meg akartam érinteni, éreztetni vele, hogy mennyire fontos nekem ez az egész.

...But the truth is, I just stopped feeling

Tudtam, mennyire kiborító tud lenni, mikor nem fejezem be a mondataimat, a fél szavas válaszokkal könnyen ki lehet hozni bárkit a sodrából. Nem szándékosan csináltam ugyan, de értettem az apró beszólását. Csak bólintottam egyet grimaszolva, jelezve, hogy teljesen jogos volt.
- Ha tovább folytatjuk az edzést, azt hiszem... megpróbálhatok elnézőbb lenni veled. Nem ígérem, hogy sikerül, de igyekezni fogok. - Kicsit olyan szenvedő arcot vághattam, mint akinek éppen a fogát húzzák. Ettől függetlenül komolyan gondoltam mindezt, hiszen az egész életemet a testvériségnek szenteltem, ebbe beletartozik rengeteg áldozat, többek között ez is, hogy a lehető legprofibban bánunk a tagjainkkal. Ha pedig ez a lány a kérdezősködést is bele akarja venni az edzésprogramba, ám legyen. Belehalni nem fogok, egy lövés, vagy bármely harci sérülés fájdalmasabb ennél. Azt hiszem.
Meglepett a válaszával, nem is kicsit, mert tényleg arra számítottam, nem jön többet hozzám, hiába fejtette ki korábban, mennyire nem jön ki a többiekkel. Pedig velem sem jött ki, sőt, meg mertem volna kockáztatni, hogy bárkivel jobban járt volna, mintsem velem. Ennek semmi értelme nem volt. Az ő viselkedése legalább annyira őrültnek tűnt, mint az enyém. Egy aprót bólintottam, miközben lassan végignéztem rajta, tetőtől talpig, majd újra az arcán állapodott meg a tekintetem, a szemein. Érthetetlen volt számomra, miért engem választott, miért engem kért fel. Elviselhetetlen ember lehettem mások szemében.
- Rendben. Akkor a következő alkalommal is várni foglak, ugyanakkor, ugyanitt. - Nem ragoztam tovább, mindketten meg fogjuk kapni, amit akarunk, bár az én esetemben ez sokkal érdekesebb volt, vagy inkább abszurdabb. Hiszen inkább örülnöm kellett volna annak, hogy nem lesz többé a terhemre, helyette rendesen aggódni kezdtem, mi lesz, ha nem jön többé. Az egész lényem egy kibaszott nagy paradoxon volt, hogy nem vettem észre ezt eddig? S a lány sem tűnt normálisabbnak nálam, vagy épp érthetőnek. Örülne... talán fel kellene írnom valahová, mert az biztos, hogy holnap már nem fogom elhinni magamnak sem, miszerint valaki száját elhagyta ez a szó, miközben rólam beszélt.
Furcsa volt a leírt helyzete, nagyon egondolkodtatott, rendesen agyalni kezdtem azon, mi történhetett velem. A kis pszichológiai magyarázatomat én magam sem hittem el, pedig valós volt, számtalan alkalommal lehet ilyen esetekről hallani, mégis... boszorkány családból származott, mágia nélkül született, aztán hirtelen elveszíti az emlékei egy jelentős részét? Még én is emlékeztem a szüleim arcára, a hangjukra, még ha olykor homályosan is, de minden derengett. A testvéreimet pedig még akkor sem felejthetném el, ha akarnám. Tudom, mert már próbáltam egy-egy gyenge pillanatomban.
- Mi magunk is mágiát használunk, ha pedig úgy gondolod, nem egy sima trauma okozta emlékvesztésről van szó, akkor nincs nálunk alkalmasabb erre a feladatra. De ha valaki tényleg törölte az emlékeidet, van egy olyan érzésem, hogy csak ő hozhatja vissza. Különösen akkor, ha... vámpír volt az illető. Tényleg semmi emléked nincs erről? - Magamhoz képest sokat beszéltem, de csak úgy dőltek belőlem a szavak. Mintha arról akartam volna meggyőzni őt, hogy nem vagyok annyira lehetetlen alak, mint amilyennek gondol, pedig az voltam. Saját magamat pedig eközben arról próbáltam meggyőzni, nem bevágódni akarok a lánynál, mert az ostobaság lenne a részemről, no meg abszurd, teljességgel abszurd.  
- Lehet, hogy valamikor elmondom. Jelenleg még gondolni sem akarok rá. - feleltem kissé komoran, magam elé meredve. Kívülről talán nem látszott, de igyekeztem elnyomni magamba az emlékeimet, s a vele járó érzelmeket. Be a dobozba, ahogy már évek óta csinálom. Mindenesetre már az is nagy szám volt tőlem, hogy megfontoltam, valamikor elmondanám neki. Különös hatással volt rám ez a teremtés, ami nagyon nem tetszett nekem.
A szavaira nem annyira tudtam figyelni, miután megérintettem. Hallottam ugyan mindent, az agyamig viszont már nem jutott el a szavak jelentése. Csak ara tudtam gondolni, mégis mit művelek, s arra, tényleg teljesen elmehetett az eszem. Mikor az ember évtizedekig távol akar tartani mindenki magától, s meg is teszi, miért enged közel magához egy félig idegen embert? Teljességgel érthetetlen. Annyit azért felfogtam, hogy szeretne idővel válaszokat kapni, de hirtelen már azt sem tudtam, miről beszélgettünk. Az emlékek. Blair, koncentrálj!
A kérdése hallatán, majd a szavai után végigfutott a hátamon a hideg, szinte elborzadtam magamtól, mintha legalább megöltem volna egy kisállatot, vagy valami ilyesmi. Még hogy van bennem jóság... El akartam kapni a kezemet róla, mielőtt még tényleg elkezd jónak gondolni, ám ekkor saját kezét az enyémre fektette. Az érintése jólesett, ugyanakkor hidegzuhanyként is ért, nem számítottam rá, holott én fogtam meg az ő vállát. Mikor visszahúzta a kezét az enyémről, nagyot nyeltem, úgy éreztem, kicsit sokkos állapotba kerültem. Túl sok volt ez mára, valóban.
Elgondolkodtam mindazon, amit mondott, egy halk hümmögés kiszaladt belőlem, főleg az utolsó szavakra. Megintcsak értetlenül álltam a dolgok előtt, ha eddig nem mondta el senkinek, akkor...
- Miért pont nekem mondtad akkor el? Rólam nem hiszed, hogy az ellenséged volnék? - megnyaltam az ajkamat, teljesen kiszáradt ettől a sok beszédtől. Nem voltam én ehhez hozzászokva. Egy másik mondat viszont ugyanúgy megütötte a fülemet, amit nem engedhettem el a fülem mellett. Bárki lehet az ellensége, talán épp az, akivel nap, mint nap beszél. Ha Reeddel valóban olyan jóban volt, akkor... ez még igaz is lehet rám, nos, hát részben.
- Akkor egyezzünk ki abban, hogy ezentúl őszinte leszek hozzád, és nem hazudok. Ha rá akarsz kérdezni, én vagyok-e a felelős az emlékeid elvesztésére, nyugodtan kérdezz rá, őszinte leszek. Így olyan lesz, mintha megkapnád a képességem, ha velem beszélgetsz. - vontam vállat, s azon kaptam magam, hogy valamikor a beszélgetésünk közben egy pár centivel közelebb kerültem hozzá. Már alig volt köztünk egy kicsi távolság.
- Azért remélem, mégsem fogsz. Mert az azt jelentené, hogy bennem megbízol ebben a kérdésben. Különben sem vagyok valami jó hazugságokban, hacsak nem a magánéletemről van szó, de az inkább elhallgatás. - nyeltem egyet, azután pillantottam rá, kicsit aggódva, hogy mégis rákérdez. Én nem voltam az ellensége, inkább a bajtársa. Ettől a szótól furcsa melegséget éreztem az egész testemben, nagyon is tetszett.

words: 960❖ war of hearts ❖ note: ❖ kredit

Elgondolkoztam azon, hogy összevesztem-e valaha már bárkivel is itt, a szervezeten belül. Vagy kerültem-e összetűzésbe bárkivel és… nem nagyon jutott ilyen az eszembe. Érdekesnek találtam a dolgot, egyrészről, másrészről viszont érthető is volt. Általában kerültem a konfliktusokat. Most is elkerültem volna, hiszen nem akartam még rosszabb hangulatot kettőnk között.
Kissé összevontam a szemöldökömet a szavakra, főként a „hagyjuk”-ra. Nyilvánvalóan meg akartam kérdezni, mire gondolt, de megtanultam, hogy nem szabad kérdeznem. Főleg nem személyesebb dolgokról és úgy tűnt, ez valami… személyesebb.
- Neked… hagyjuk? Ez informatív volt – Nem bírtam ki, hogy ne tegyek azért rá megjegyzést, miközben még a fejemet is megcsóváltam. – Ám az tény, hogy nem viselkedhet mindenki úgy, ahogyan akarod. Az emberek alapvető jellemvonásait nem tudod befolyásolni… szóval lehet, most sikerült elhallgattatnod, de nem örökre – Tettem hozzá „fenyegetően”, de csak viccnek szántam. Hiszen megmondtam: többé nem okozok gondot neki a felesleges kérdéseimmel.
Meglepett, hogy némileg erőltette a támadó varázslatokkal kapcsolatos témát, sőt… az utolsó mondatára nagyot nyeltem. Azt hittem, ezek után ő maga küld el engem, mondván, keressek más mentort magamnak, de… ezek szerint nem tervezett semmi ilyet.
- Én… - Keresetem a szavakat, vagy inkább igyekeztem szimplán összeszedni magam és ez néhány másodperc alatt sikerült is. – Örülnék, ha lenne legközelebb. Örülnék, ha nem passzolnál le másnak… a mai után – Tettem hozzá halkabban. Amúgy sem mentem volna máshoz, hiszen nem véletlenül jöttem hozzá. Nekem rá volt szükségem és nem a többiekre. Isaachez amúgy sem mentem volna, semmi pénzért sem, mert őt… egyáltalán nem voltam képes elfogadni vezetőnek.
Láttam rajta, hogy tényleg érdekli és ezen elmerengtem egy kicsit, de nem álltam meg. A padoknál ültünk le és kezdtem bele végül a történetembe. Nem tudtam, mennyi értelme van mindennek, annak, hogy mesélek, annak, hogy pont Neki mesélek erről, de… jólesett kimondani a dolgokat. Bár így csak még valóságosabbá vált a szánalmas, emlék nélküli fejem. Létem. Ahogy befejeztem a néhány mondattal elintézett múltamat, rápillantottam. Aztán le a kettőnk közötti távolságra – messze volt, de mégsem. Bár nem is vártam volna, hogy közvetlenül mellém üljön, meg… amúgy is. Nem kellett volna ilyeneken agyalnom. Meglepődtem, mikor azt mondta, segíthet, de amikor folytatta, rájöttem, hogy csak a vadászok miatt mondja ezt. Bár ez csak részletkérdés volt csupán. Lassan ránéztem.
- Úgy gondolod, hogy tudnál? Van erre mód? Lehet, hogy ez egy átok… - Tettem hozzá, majd összefontam magam előtt a karjaimat.
Ahogy azt mondta, irigyel, kissé összehúztam a szemeimet. Miért irigyelne emiatt? De megértettem.
- Rákérdeznék, mikre, de nem teszem – Közöltem vele, majd újból magam elé pillantottam. Kezdtem úgy érezni magam, mint aki megtagadja önmagát, csupán azért, mert fél a másik reakciójától, vagy attól, hogy tényleg… elküld a francba. Nem akartam kockáztatni a helyemet a szervezetben, sem pedig mellette, hisz mint mondtam, nekem rá volt szükségem.
- Nem hiszem, hogy csak erről lenne szó. Szerintem itt tényleg más van a háttérben és… reméltem, hogy idővel válaszokat kapok rá. De még mindig a sötétben… - Folytattam volna, de elakadt a szavam, ahogy a vállamra tette a kezét. Zavartan néztem rá a szemem sarkából. - …tapogatózok. – Sikerült befejeznem a megkezdett mondatot, de közben nem vettem le róla a tekintetemet. Furcsa volt az érintése, avagy maga a gesztus. Olyan volt, mintha…
- Most vigasztalni próbálsz? – Elmosolyodtam. Őszintén és nem erőltetve, ahogy az utóbbi néhány percben. – Látod… van benned jóság. Még akkor is, ha azt is mondod, hogy te… nem vagy jó – Szinte suttogtam neki, viszont a teremben csend uralkodott, így tisztán érthette a szavaimat. Tétován a kezére csúsztattam a sajátomat, ha még a vállamon volt és megszorítottam. Jólesett, hogy hajlandó volt meghallgatni és az is, hogy azt mondta, segít. Ez több volt, mint amit kívánhattam volna. Néhány hosszabb másodpercig fogtam a kezét, majd lassan visszahúztam a sajátomat.
- Tudod… én pont az emlék nélküliségem miatt nem bízok nagyon senkiben. Nem tudhatom, hogy mire, vagy épp kire nem emlékszem még… lehet, hogy nap, mint nap az egyik ellenségemmel beszélgetek. Vagy épp azzal sétálok a parkban, aki az emlékeim miatt felelős – Frusztráltan szívtam magamba a levegőt, majd fújtam ki lassan. – És pont ezért nem beszéltem róla eddig… senkinek. Te vagy az első. – Tettem hozzá, miközben a szemeit kezdtem figyelni.

...But the truth is, I just stopped feeling

A lány érzéseket váltott ki belőlem, de én csupán tompán voltam képes érzékelni mindazt, amit mások intenzíven éreztek. Emiatt általában, ha bármit is éreztem, fogalmam sem volt róla, mit. Szerencsére ritkán fordult elő, hogy el kellett gondolkodnom rajta, mert az év legtöbb napján nem foglalkoztam semmivel, az utóbbi időben viszont gyakran előfordult velem hasonló. A lány közelében tulajdonképpen mindig is éreztem egyfajta feszültséget, izzást, mindez számomra pedig olyan volt, mintha tűzbe raknám a kezem, ámbár apró szúrást éreznék csak az égető, elviselhetetlen fájdalom helyett. Valahogy az elejétől fogva éreztem ezt a... valamit, csak épp nem tudtam hová tenni. Nem mintha most tudtam volna. Tulajdonképpen azt sem értettem, miért érintett rosszul ez a néhány szó, aminek nem kellett volna semmit sem jelentenie. Ő nem reagálta le az én furcsa reakciómat, ennek kifejezetten örültem is, mert csak még kínosabb lett volna a helyzet.
Én sem nagyon tudtam, hogyan reagáljak az ő szavaira, csak úgy nem mehettem el mellettük, mert... nem is tudom. Zavart, hogy magát okolja, mikor én voltam egy hatalmas bunkó, igaz, én úgy tapasztaltam, az itteni emberek egy pár hét után megszokják ezt, s természetesnek veszik. Hastings valamiért mégis magára vette a viselkedésemet, holott nem kifejezetten neki szántam. Ahogy felnézett rám a barna szemeivel, kibukott belőlem amin addig rágódtam.
- Nem várhatom el mindenkitől, hogy úgy viselkedjen, ahogy nekem az jó. - sóhajtottam, csupán egyetlen pillanatra néztem félre, majd újra felvettem vele a szemkontaktust. - Nekem... hagyjuk. - kaptam el a pillantásom. Azt akartam mondani, nekem nehezemre esik egy egyszerű, általános beszélgetés is, de végül magamban tartottam. Teljesen mindegy volt, miért viselkedtem seggfej módjára, tulajdonképpen én mindig így szoktam viselkedni, távolságtartóan, zárkózottan. Nem úgy, mint a normális emberek. Kár lett volna mentegetőznöm.
Bólintottam, nem feszegettem inkább a témát, én sem örültem, ha más faggatózott. Furcsa is lett volna, ha éppen én erőltetem őt, mikor úgy kiakadtam rá néhány ártatlan kérdés miatt. Kíváncsi voltam arra, hogyan értette, ami már eleve furcsa volt, engem általában nem érdekelt mások dolga. Soha nem kérdeztem rá semmire, csak akkor tudtam meg bizonyos dolgokat, ha a másik fél elmesélte.
- Igen, de tényleg az a tapasztalatom, akkor tanul igazán az ember, ha érdekli, amit csinál. Persze, legközelebb előre összeállíthatok egy listát a varázslatokról, amiket majd átveszünk. Ha lesz még legközelebb. - pillantottam félre, hangom le is halkult az utolsó mondatnál. Azon se csodálkoztam volna, ha edzőt vált, és inkább Blackwellt kéri fel, akivel lehet beszélgetni bármiről, és aki nem harapja le a fejét, ha valami "felesleges" kérdést tesz fel. Elkezdte leszedni magáról a bandázst, amitől összerándult a gyomrom, de megpróbáltam nem foglalkozni ezzel. Annak tudtam be, hogy kudarcot vallottam, mint edző, s ez zavar, mert más opciót nem voltam hajlandó elfogadni.
Nem feleltem, mégsem mondhattam azt, hogy nem, szerintem folytatnunk kellene, mikor ő egyáltalán nem vágyott erre, sőt, valószínűleg a háta közepére sem kívánt engem. Amikor újra megszólalt viszont odakaptam a tekintetem, talán túl gyorsan is, kapva kaptam az alkalmon, rádöbbenve, miszerint nem akarom, hogy elmenjen. Még nem. Igyekeztem nagyon érdeklődve nézni á, szinte könyörögtem a szemeimmel. Vele együtt sétáltam oda a padokhoz, és miután ő helyetfoglalt, én is leültem mellé, nem túl közel, de annyira nem is messze. Egy másik ember azért nem fért volna el közöttünk, legfeljebb szűkösen.
Két dolgot éreztem a szavai hallatán. Az egyik féltékenység volt, mert én bármit emgadtam volna azért, hogy elfelejtsem a családomat, mindazt, ami történt. Akkor talán normális lehetnék újra, egy kicsit üres, mégis átlagos vadász. A másik a kíváncsiság volt. Hirtelen nagyon érdekelt, ez mégis hogy lehetséges, ahogyan az is, erről miért nem beszélt korábban senkinek. Nagy jelentősége nem volt, ez csak számára lehetett kellemetlen, bár nem sok ilyen esetről hallani, általában vámpírok keze van a dologban. Viszont kételkedtem benne, hogy erről lenne szó, az túl egyszerű lenne. Egyre érdekesebb volt mindaz, amit mondott. Nem is feleltem semmit, csak végighallgattam, még csak színlelnem sem kellett az érdeklődést.
- Mindennek van értelme, Skye. - És megint a nevén szólítottam, az ő esetében ez valahogy mégis természetes volt. A miérteken ezen a ponton már nem is rágódtam. - Ha gondolod, én... segíthetek kideríteni, mi történt. - néztem rá komolyan, szívem szerint az állát megérintve fordítottam volna magam felé az arcát, mert olyan bánatos volt, ahogy a földet mustrálta. - Te is vadász vagy, mi összetartunk. - Ezt azért hozzátettem, hogy ne tűnjön ez az egész olyan furának, illetve furábbnak. Már így is épp elég kínos volt a szituáció, nekem pedig úgy tűnt, a közelében többet jár a szám, mint kellene.
- Kicsit irigyellek. Én örülnék, ha nem emlékeznék bizonyos dolgokra. - mondtam, majd megköszörültem a torkom, és inkább témát váltottam. Az én problémám most nem volt fontos. Sőt. Jobb, ha nem hozok fel semmi személyeset magamról. - Talán csak... előfordul, hogy az embert a saját elméje védi meg. Persze azt nem tudom, varázserő nélküli boszorkányoknál ez hogy működik... - pillantottam rá kicsit rosszallóan - viszont a tudatalattidban lehet, hogy megvannak az emlékek, csak túl fájdalmas, ezért nem emlékszel. - vontam vállat, majd egy különös ötlettől vezérelve egyik kezem a vállára helyeztem, amivel azt hiszem vigasztalni akartam, de ahogy megérintettem, kicsit meglepődtem a saját mozdulatomon. Nem húztam el a kezem, mert az még kínosabb lett volna, de túlságosan is zavarban voltam. Ujjaim még mindig a vállán pihentek, ha nem húzódott el azonnal, a pillantásom viszont ide-oda kapkodtam, csak őrá nem néztem.

words: 879 ❖ war of hearts ❖ note: ❖ kredit

Mintha sértődöttséget véltem volna felfedezni a hangjában; de nem voltam benne biztos. Egyáltalán miért sértődött volna meg? Min? Ő nem akart beszélgetni valójában és ő volt az, aki elküldött jóformán a fenébe. Mármint, ez így erős, de én úgy éreztem, szinte a pokolra kíván, amiért kérdezősködni mertem. Amúgy sem tudom, mit gondoltam. Nem várhattam el tőle, hogy mesélni fog bármit is, főleg nem magáról. Pont ezért nem is reagáltam a sértődött „áh, értem”jére. Ha valami zavarta is, amíg nem mondta ki, nem kellett vele törődnöm sem. Elvégre biztos azért is kiakadt volna, ha rákérdezek, mi baja… Oké, talán nem is ő sértődött meg, hanem én. De jogosan. Nem akartam rosszat, az istenit már!
A hangulatoldás végül kudarcba fulladt, úgy, ahogyan az egész edzés. Ez az én hibám volt. Ha megtartottam volna a távolságot, ahogy mindig is, most nem lenne ez a feszültség köztünk. A levegőben. Szinte tapintani lehetett a feszültséget és zavaró volt. Ahogy megszólalt, felpillantottam rá. Egyetértettem vele. Nem úgy alakult, ahogyan kellett volna, de már mindegy volt.
- Bocsánat, a jelenlétem, vagyis az a nagy szám felkavarta az állóvizet – Jegyeztem meg csendesen, de ami meglepőbb volt, az az ő bocsánat kérése volt. Fürkésztem kicsit, majd félrepillantottam. – Nem a te hibád. Én léptem túl azt a bizonyos határt és ígérem, nem fordul elő máskor – Újra ránéztem és magamra varázsoltam egy gyenge mosolyt is, de nem tartott tovább néhány másodpercnél.
Elgondolkodtam, válaszoljak-e a kérdéseire. Nem igazán tudtam, hirtelen miért érdeklődik, meg úgy egyáltalán… Ő akart távolságot tartani, nem pedig én, most pedig érdeklődik? Nem értettem őt egyáltalán.
- Ez bonyolult. – Kezdtem bele és le akartam zárni ennyivel, de aztán erőt vettem magamon. Nem zárkózhattam el ennyire egy ostobaság miatt. Nem haragudhattam Blairre. Csakis magamra. Sóhajtottam egy aprót, de ekkor még nem beszéltem a múltamról. Egyelőre hagytam, hogy tovább haladjon a beszélgetésünk. A támadó varázslatra sem tudtam hirtelen mit felelni, mert csak a rosszkedv volt az, amire gondolni tudtam, meg a helyzetünkre. Nem is értettem, miért esett annyira rosszul tőle ez az egész. Talán pont azért, mert valóban érdekelt ez a férfi? Csak tudnám, miért.
- Inkább rád bíznám. Te látod, mire lehetek képes a tudásommal, nem? – Néztem rá érdeklődve, majd vettem egy mély levegőt. Elkezdtem leszedni a kezemről a bandázst és mára tényleg be akartam fejezni az edzést. Elment a kedvem, a hangulat tropa volt és így nem igazán tudtam koncentrálni sem. A csalódott hangszínére viszont meglepődtem és így pillantottam fel rá.
- Mára jobb, ha hagyjuk, nem? Elrontottam az egészet. Igazából már az elején, szóval… a kis összezördülésünk csak hab volt a tortán – Rámosolyogtam kínosan, majd ahogy sikerült leszednem a kezemről a holmit, lepillantottam rá.
- De ha akarod, elmesélem, mire utaltam azzal, hogy magam miatt lenne jó egy ilyen emlékes mágia… - Újból felnéztem rá és csak akkor folytattam, vagy mentem bele a témába, ha láttam, hogy tényleg érdekli. Máskülönben úgy voltam vele, hogy feleslegesen nem traktálom ezzel. Viszont mielőtt beszélni kezdtem volna, a padok felé böktem a fejemmel, jelezve, hogy akár le is ülhetnénk. Ha kapott az ötleten, akkor odalépkedve helyet is foglaltam, majd az ölembe, végül pedig magam mellé raktam a bandázst.
- Az az igazság, hogy… hiányosak az emlékeim. Fogalmam sincs, miért, de egyszerűen… nem emlékszem a szüleim arcára, sem a hangjára… ahogy a testvérem is homály előttem. Tudom, hogy voltak, léteztek, voltak közös élményeink, mégsem tudok semmit felidézni. – Nagyot nyeltem. Talán már most túlságosan megszaladt a nyelvem, de annyi éven át képtelen voltam bárkinek is mesélni róla… jó, Zacknek említettem, de inkább csak utalgattam rá, hátha rákap a témára, de végül nem mentem bele túlságosan mélyen a történtekbe. Tehát Blair volt az első, akinek meséltem. – Még az is rémlik, hogy a családomban mindenki boszorkány volt, de én mágia nélkül születtem. – Sóhajtottam, majd összefontam magam előtt a karjaimat. Magam elé kezdtem bámulni, a földre. – Néha csak… azt hiszem, megőrültem, azért estek ki dolgok. Máskor meg úgy érzem, mintha valaki szándékosan rejtette volna el előlem a múltam. Van ennek egyáltalán értelme? – Lassan Blairre emeltem a tekintetemet.

...But the truth is, I just stopped feeling

Az edézsünk valahogy kudarcba fulladt. Szrintem még sosem jártam így, magántanítványokkal sem, pedig akadt köztük egy-két fura szerzet. Az itteni tanoncokkal pedig sosem volt gond, bár... most sem a lánnyal volt a gond. Inkább velem, mert túlságosan közel engedtem magamhoz, beszédes voltam, meg barátságos, már amennyire én lehetek az. Nem úgy viselkedtem vele, mint másokkal, még a beállásnál is furcsa volt köztünk az az érintés, ami máskor teljesen természetes volt. Szerencsére a rólam, avagy a jóságomról szóló elemzést elengedtük, mégis ott lebegett köztünk egy csomó ki nem mondott dolog. Én miért gondolom magam rossznak, ő miért gondol engem rossznak, én mit gondolok róla, ő milyen képet alkotott rólam... Ezek valamilyen oknál fogva túlságosan foglalkoztattak. Megfeszült az állkapcsom, ahogy nyeltem egyet, megpróbálva elfelejteni ezt az egészet, nem sok sikerrel.
A viccelődésünk teljesen elhalt, sem mosolygásnak, sem nevetésnek nem volt már helye, ami az egyik pillanatban még ott volt, most hirtelen úgy veszett nyoma, mintha soha nem is lett volna. Szinte észbe se kaptam, már újra elzárkóztunk egymástól, én magasan felhúztam a falakat, ő pedig nem próbált többet áttörni rajtuk. Pontosan tudtam, nem szabadott volna így kiakadnom rá, de túlságosan felzavarta az állóvizet, szinte nem is volt más választásom, mint ilyen hevesen reagálni. Lehet, hogy inkább a megzörgette a bokrot jobb kifejezés a helyzetre, én pedig valami riadt vadra hasonlíthattam, egy vaddisznóra mondjuk, aki ijedtében feldühödik, és ráront a támadójára. De valójában Hastings nem volt támadó, csak egy kíváncsi tanítvány, amit nem csodáltam, a zárkózottságom egy rejtély volt mindenki számára. Olykor Blackwell is megpróbált kihúzni belőlem valamit, és megesett nem egyszer, hogy őrá is ráförmedtem, de talán... nem ilyen mértékben. Ez nagyon nem volt szép tőlem, ugyanakkor... nem, nem szégyelltem magam. Zavart, miszerint látom a lányon az érzéseit, már amennyire képes voltam leolvasni az arcáról, és kiolvasni a szemeiből. Jó, igazából nem tudtam, mit is látok rajta. Sértődöttséget, haragot, netán... megbántottam volna? tényleg nem tudtam megmondani, akár még boldogságot is érezhetett volna, talán azt se ismerem fel. Nem értettem én ehhez, kicsit sem. Ami furcsa mód abban a helyzetben nagyon is dühített.
Csak biccentettem a szavaira, viszont úgy éreztem, mintha meglágyultam volna, ahogy lepillantottam rá. Az is előfordulhatott, hogy mindez kiütközött az arcomon, mert nem ráncoltam a homlokom, és még csak csúnyán sem néztem. Az arcom sima volt, és egy hangyányi szomorúságot is éreztem, reméltem, ez nem látszik a szemeimben. Talán mégis látszott, és ettől idiótának tűntem, csapnivaló vezetőnek, plusz még töketlennek is. De mégis mióta aggódok én ilyeneken? Fújtattam egyet, s végül nem feleltem semmit a szavaira, pedig akartam. Az újabb szavak miatt annyira furcsa érzés kerített hatalmába... atya isten, elkeseredtem. Mert nem került közel hozzám. Idióta vagyok.
- Áh, értem. - feleltem, és mikor meghallottam a sértődöttséget a saját hangomban, megköszörültem a torkom enyhén kikerekedett szemekkel. Még el is fodultam a lánytól, véletlenül se lássa az arcomat.
Borzasztóan zavart, miszerint nem folytatta, amit elkezdett, jobban mondva bele sem kezdett a mondandójába. Egészen eddig beszélt, bombázott a fölösleges, buta kis kérdéseivel, faggatózott, aztán hirtelen már meg sem szólalt, helyette becsukta a száját. Úgy éreztem, elveszítettem a józan eszemet, igen, biztosan megőrültem, vagy álmodom. Nem, túlságosan valóságos volt, úgyhogy képzelődtem. Magamban beszéltem a teremben, egymagam, mint egy eszelős, vagy Hastings tényleg itt volt, én pedig... hülyén viselkedtem. De akkor miért érzek dolgokat, miért gondolok ilyen furcsákat, és miért gondolkozok egyáltalán ennyit edzés közben? Szinte rámorogtam a fejemben erre a belső hangra, ami ugyanúgy én voltam, ám valahogy mégse. Mély levegőt vettem, és... kicsit sikerült lecsillapodnom. Ezután egy fokkal normálisabban is viselkedtem vele, de túl hosszúra nyúlt a csend, és nehéz volt elfelejteni a korábbi apró vitánkat, ha nevezhető egyáltalán annak.
- Egyáltalán nem úgy alakult ez a gyakorlás, ahogy elterveztem. És azt hiszem, ilyen keveset még soha nem beszéltem, pedig nem vagyok egy nagy dumás. Hisz' ez köztudott. - nevettem fel zavaromban, viszont legalább őszinte voltam. És hé, beszéltem! Gratula, Blair... - Sajnálom az előbbit. Nem lett volna szabad. - A lehető legnehezebb ezt az egyetlen szócskát volt kimondanom, amit szívem szerint magamban tartottam volna, de itt nem csak rólam volt szó. Az öt vezető egyike voltam, nem holmi béna alkalmazott, vagy mezei edző. Nem engedhettem meg még én sem magamnak, hogy így viselkedjek egy beavatottal.
- Mire gondolsz? - kérdeztem összevont szemöldökkel, értetlenül. - Magad miatt? - Talán ez is egy fölösleges kérdés volt, ámbár igenis érdekelt az, amiről beszélt. És fogalmam sem volt róla, pontosan mi is az, mindenesetre úgy hangzott, mint valami, amiről az ötök tagjaként tudnom kellene. Talán magánszemélyként is, de azt a részét nem akartam firtatni, még gondolatban sem. Nem kötődtem ehhez a lányhoz. Olyan nincs.
- Van olyan támadó varázslat, ami kifejezetten érdekel? Vagy amiről úgy gondolod, minél előbb meg akarod tanulni. Szerintem segít a gyakorlásban, ha először azzal foglalkozunk, ami érdekel. A kevésbé izgalmas dolgokat rakjuk későbbre. - bólintottam magamnak, hogy igen, így lesz a legjobb, de azért megvártam az ő reakcióját is. Nekem ez a módszer vált be, viszont nem tudtam, Reed hogyan tanította őt, nem akartam nagyon összezavarni.
- Öhm... biztos ezt akarod? - kérdeztem rá kissé bizonytalanul, nem gondoltam, hogy ennyire elveszem a kedvét. Meg aztán azt se akartam, így váljunk el egymástól, ami egy újabb ostoba gondolat volt. Vagy érzés, tudja a pokol. Azt hiszem... csalódott voltam, amit egy sóhajjal tudattam is vele, bár akaratlanul. Zavartan megvakartam a tarkómat, majd csak álltam ott, válaszra várva. Vagy valamire, nem is tudom mire.

words: 890 ❖ war of hearts ❖ note: ❖ kredit

Nem feleltem semmit a szavaira. Nem tudta, miért tartom jónak, s valójában nekem sem voltak konkrét indokaim. Hacsak nem veszem számításba magát a szervezetet és azt, hány és hány embert védtek már meg az évek alatt. Ha ezek a tettek nem jelentik azt, hogy ő jó, akkor mégis mi? De úgy éreztem, felesleges tovább győzködnöm őt. Olyan volt, mintha egyáltalán nem is akarna abban hinni, hogy ő jó. Sőt, olyan volt, mintha ő maga valamiféle szörnyetegnek tartaná magát. Nem tudtam rájönni az okára, pedig biztos voltam benne, hogy van valami, ami ezt okozta a lelkében. Talán valami múltbéli dolog… de nem voltam agyturkász, szóval befejeztem végül az agyalást. Amúgy sem az én dolgom volt őt megváltoztatni, vagy jobb belátásra bírni, főleg, hogy a lehető legjobban elzárkózott mindenki elől. A mostani edzésünkkor kicsit úgy éreztem, a falak leomlottak körülötte, ezt főként a nevetés, vagy a humor jelezte a számomra, de talán csak… illúzió volt az egész. Káprázat.
Ez akkor tudatosult bennem igazán, mikor újra megszólalt. Sóhajtottam.
- Nem találgattam – Jegyeztem meg halkan, de úgy éreztem, mint aki darázsfészekbe nyúlt. Mikor feltettem a kérdéseimet, mikor nekiálltam faggatózni, már akkor pontosan tudtam, hogy kivívom Blair ellenszenvét. Nem is kellett sokat várnom rá, a nyakamba zúdított egy adagot a haragjából. Úgy éreztem magamat, mint egy kisiskolás, akit leszidtak a rossz jegyei miatt a szülei, vagy mert túl sokat kérdezősködött és ezzel felbosszantotta a szüleit. Elhúztam némileg a számat és halkan ugyan, de megszólaltam, lenyelve a gombócot a torkomban. Nem tagadom, rosszul esett, hogy így nekem ugrott a szavaival, de az ő szemszögéből jogos volt.
- Igazad van. Semmi közöm hozzá… és hozzád sem. Ígérem, többet nem faggatlak – Hülyeség volt, de nem tudtam magamnak parancsolni. Pedig most is számtalan kérdésem lett volna hozzá, tényleg. – Viszont nem vagy egyedül. Én sem bízok igazán senkiben és nem kerültem közel senkihez sem teljesen – Magyaráztam halkan, de már nem vártam semmit Blairtől, csak… kimondtam, ami az eszembe jutott. Aztán nyitottam újra a számat, hogy folytassam, hogy beavassam abba, én miért vagyok olyan, amilyen, de… végül bezártam. Miért érdekelné? Viszont furcsa volt, hogy pont az előbb leszidása után szántam el magam arra, hogy valakinek beszéljek a hiányos emlékeimről. Vagy a családomról, akiknek az arcára és hangjára egyáltalán nem emlékszem. Azt is el akartam mondani, hogy azt reméltem, majd a mágiával sikerül felszínre hoznom az emlékeimet. De e helyett… egyszerűen becsuktam a számat és nem mondtam semmit. Nyilván látszott rajtam, hogy mondani akartam valamit, de mindegy volt az egész. Nem hittem, hogy érdekelné őt ez az egész. Én. Úgysincs értelme az emberi kapcsolatoknak, legalábbis szerinte. Kissé talán bosszantott, vagy inkább fájtak a szavai, magam sem tudom, miért. Vagy csak… egyszerűen rosszul estek. Zack sem volt az elején valami nyitott velem, ez tény, de ő mégis… másabb volt. Megráztam gyengén a fejemet a gondolatra és próbáltam visszarázódni. Még a hirtelen jött csalódottságomat is igyekeztem elpárologtatni. Nem szabadott, hogy rányomja a bélyeget a kedvemre. Nem, nem és… nem.
Ahogy visszanyertem egy kicsit a jókedvemet, úgy oldódott köztünk a feszültség is újra. Bár nem felejtettem el egy pillanatra sem, hogy mi történt és miket mondott, de igyekeztem nem figyelni rá. Még zavarba hoznom is sikerült és őszintén mondom, hogy megérdemelte az előbbiek után: el tudtam volna nézni még egy ideig Blairt így, ebben az állapotban. Aztán a kérdésre bólintottam egyet. Ja igen, majdnem elfelejtettem, hogy a falak ott vannak, ahol nem kellene.
- Persze, ahogy akarja, Mr. Blair – Közöltem egy sóhajjal egybekötött halvány mosollyal, de már bennem volt az is, hogy ideje lenne abbahagyni ezt az egészet. A kérdésre még viszont ráugrottam.
- A mágiámnak azon része tök pocsék, amivel mások emlékeiben kutathatok – Magyaráztam tök komolyan, majd felkuncogtam. – Bár ilyen nincs is, ugye? Pedig jó lenne. – Sóhajtottam, de mielőtt elkezdett volna gondolkozni, hozzátettem. – Magam miatt. – Ismét sóhajtottam, majd hátrébb léptem, felvéve némi távolságot újra. – Néhány támadásra megtanított Zack, például ezt a tűzgolyót is elő tudom idézni a mágiámmal… de… nagyobb támadásokat sosem mutatott. Azt gondolta, nem vagyok még elég jó hozzá. Talán csak féltett. – Vállat vontam hanyagul, majd a kezeimre pillantottam. Valahogy… a rosszkedvem újra kezdett feltámadni. – Blair… szerintem mára hagyjuk. – Nem néztem rá, csak elkezdtem leszedni a kezeimről a bandázst, amit még az edzés elején vettem fel. Bár, tulajdonképpen még csak most kezdtük el, hisz egész eddig csak beszélgettünk, de pont ezzel szúrtam el az egészet. Talán legközelebb jobb lesz. Már ha lesz legközelebb.

...But the truth is, I just stopped feeling

Ha tudta volna a lány, amit én is, nem nevezett volna különlegesnek, sőt, egyáltalán nem illetett volna semmilyen pozitív jelzővel. Ugyanez elmondható lett volna bárkiről. Akár Blackwellről is, aki szintén nem ismert, bár ő talán azt hihette, mégis. Az igazság az volt, hogy már egyetlen élő ember nem ismert. Talán én magam sem ismertem, milyen mértékű sötétség lapul bennem.
Nem válaszolt a kérdésemre, így nem kaptam rá magyarázatot, talán jobb is volt így. Nem biztos, hogy örültem volna a válasznak. A szavaira így viszont nem reagáltam, mert igaza volt. Én szidtam le őt, amiért felesleges kérdéseket tesz fel, erre ugyanazt csinálom. Mintha nem volna mindegy, mit gondol rólam. Kicsit idegesíett ez a lány, mert... zavarba ejtő volt a viselkedése, legalábbis számomra, kényelmetlen helyzetbe hozott, és miatta egészen fura dolgokon kezdtem el agyalni.
Újabb szavaira csak horkantottam egyet, egy különös, talán gúnyos mosoly is megjelent az arcomon, amit nem tudtam elnyomni. Na persze! Én meg a jóság... nem igazán tudtam erre sem mit mondani, csak a fejemet ingattam, a szemöldököm pedig összeszaladt.
- Ha te mondod, kisasszony... - vontam vállat, mit sem törődve a véleményével. Oké, azért érdekelt volna, miért is tart jó embernek, mikor nem ismer. Megint csak az jutott eszembe, hogy ha tudná... különösen Reed miatt. Egyáltalán nem tartana jó embernek, még utálna is, vagy itt is hagyná az egész szervezetet. Igazából meg is értettem volna.
Furcsa volt. A lány is, a szituáció, az edzéseink. Én. De különösen az hogy őt... tényleg érdekelte. Én érdekeltem, a hogylétem, nem csak udvarias volt, vagyis ezek szerint nem, pedig a legtöbb embert valójában nem érdekli senki más, csak önmaga. Ő nem ilyen volt. Blackwellen kívül nem volt senki, aki így törődött volna velem, és ez még a részéről is furcsa volt nekem, zavaró.
- Csak tudnám, miért. Látod, te tényleg jó ember vagy. Velem ellentétben. - vetettem azért oda halkan, elmotyogva a bajszom alatt, amit már az előbb is próbáltam megértetni, vagy inkább elhitetni vele.
Aztán teljeden ledöbbentem. Ő nem az a fajta ember volt, aki annyiban hagyja a dolgokat, aki fülét-farkát behúzva visszavonul. Nem, ő makacs volt, nagyon is, és attól sem riadt vissza, hogy odaszúrjon nekem valakit, vagy annak, aki egy kicsit is gorombán bánik vele. Ezt valahogy tiszteltem, kedveltem benne. Felsóhajtottam, megpróbálva lenyelni a békát, de én sem bírtam ki, nem tudtam befogni a számat, ami szintén különös volt. Ha tehettem, nem mentem bele semmiféle konfliktusba, vagy vitába, vele viszont egészen másképp viselkedtem. Zavaró volt, hogy nem ismertem az okát.
- Tényleg nem mások hibája, senkit sem engedek közel magamhoz. Ettől függetlenül másoknak nem kellene találgatnia velem kapcsolatban. - utaltam ezzel őrá, s kicsit még csúnyán is néztem rá. Nem azért, mert haragudtam volna rá, inkább saját magam miatt. Mert az istennek se tudtam teljesen közömbös lenni mindenkivel, vagy talán senkivel, legalábbis a jelek erre utaltak. Blackwell, most Hastings, s ott volt az az este Lestrange-gel is, akit valamilyen szinten ugyancsak beengedtem a falak mögé. Nem csináltam valami jól ezt a bezárkózást. A fenébe is! Bepöccentem a kérdések hallatán, amik... amik tolakodóak, és nagyon illetlenek voltak.
- Miért is bíznék bárkiben is? Annak mi értelme lenne? Jobb nekem, és mindenki másnak is, ha magam vagyok. A zárkózottságom okához pedig igazán semmi közöd, Hastings! Az eszem megáll... Semmi értelme az emberi kapcsolatoknak, túl vannak értékelve. Semmi sem tart örökké, főleg mások élete nem, mikor mindenféle pokoli ények rohangálnak odakint! - fakadtam ki, ügyelve rá, hogy ne mondjak túl sokat, bár talán még így is elárultam olyasmit, amit nem kellett volna. Félrepillantottam, mindenhová nézve, csak őrá nem. Nehéz volt így folytatni az edzést, mégsem zökkenhettem ki. Plusz külön jó volt elterelni a figyelmemet ez után, csak... kikészített ez a nő engem.
Minden megtettem, hogy túllendüljünk ezen, viszont az sem segített, ahogy zavarba hozott. Ismét kapott tőlem egy nem éppen szép pillantást, sőt, ez most az előzőnél is durvább volt. Csodálkoztam rajta, hogy nem menekül el előlem minél előbb, mert ez már a nagyon rossz hangulatom volt, amit általában senki sem viselt el. Még én sem.
Azért egy elismerő pillantást kapott tőlem, mikor kivédte a tűzgolyót, de még ez a nézésem sem volt túl barátságos, és mindössze egy pillanatig tartott. Nagyon feldühített az előző kérdéseivel, a zavarom szép lassan el is párolgott, a helyét valami egészen más vette át, bár nem igazán tudtam volna megmondani, hogy mégis micsoda. A mosolya láttán azért kicsit megenyhültem, próbáltam elnyomni magamba az érzéseimet, így kicsit én is komoly ábrázatot vettem fel, amikor ő is próbált uralkodni magán.
- Koncentráljunk inkább az edzésre, ne egymásra, rendben? - köszörültem meg a torkom, ezek szerint a zavarom mégsem tűnt el teljesen, vagy inkább újra előjött. Főleg azután, ahogy eszembe jutott a korábbi dolog, mikor megérintettem... Tudnám mi a jó franc ütött belém. Ez a nő bizotsan egy boszorkány, minek tanítok neki egyáltalán mágiát.
- Ebben valójában egész jó vagy, pedig nem is figyeltél rendesen. Van esetleg a mágiádnak olyan része, ami kevésbé fejlett? Támadásokat például vettél... a korábbi edzéseken? - Először Reed nevét akartam említeni, végül nem tettem, másképp kérdztem rá. Nem akartam újra szóba hozni.

words: 837 ❖ war of hearts ❖ note: ❖ kredit

- Tudod, most te teszel fel felesleges kérdéseket – Mosolyogtam rá kedvesen, ezzel pedig azt akartam elérni, hogy ne kelljen válaszolnom. Valójában nehéz lett volna definiálni, miért gondolom őt különlegesnek. Egyszerűen az volt és pont ez vonzott benne egy bizonyos pontig, de… mindig is úgy gondoltam, hogy még csak egy beszélgetésig sem juthatok vele. Blair zárkózott volt, talán zárkózottabb, mint bárki a szervezetben. Szinte lehetetlen volt hozzá közel kerülni, de ez a fajta rejtélyesség, titokzatosság különlegessé tette. Persze, bizalomra nem adott túlzottan okot. De én is titkolóztam.
A komoly válaszára felvontam a szemöldökömet, majd a továbbiakra megcsóváltam a fejemet. Nem értettem, miért ilyen.
- Én annak tartalak – Vagyis nagyon szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy jó ember. Eddig nem okozott csalódást, mármint, nem tett semmi olyat, ami aggódásra adott volna okot, de… de nyomoztam. Féltem, hogy kiderül Blairről valami és nem értettem ezt az érzést. Egészen a mai napig nem foglalkoztam azzal, hogy kiről mi fog kiderülni a nyomozás során, de most először féltem, hogy róla kiderül, benne van a keze Zack halálában. Elkezdtem kedvelni őt és ez… emiatt nagyon nem akartam, hogy csalódnom kelljen benne.
Nagyot nyeltem, majd elmosolyodtam a szavaira. Úgy tűnt, nem sok emberrel volt még dolga, olyanokkal, akik igazán törődtek volna vele.
- Egyszerűbb, de engem tényleg érdekel, jól vagy-e… de ha inkább nem válaszolnál, megértem – Nem akartam ráerőltetni magamat. Ígyis többet kaptam tőle ezen a zártkörű edzésen, mint azt elsőre remélhettem volna.
Kissé leteremtve éreztem magam, habár semmi olyat nem mondott, de mégis… egy részem viszont igazat adott neki.
- Igen, nem ismerlek. De erről nem én tehetek és nem is a többiek. Bár ettől még… nem fogsz meggyőzni. Nem tettél semmi olyat, ami miatt rosszat kellene feltételeznem rólad – A tekintetem sokkal komolyabb volt, mint szerettem volna. – Miért hagyjuk? Tudom, hogy az agyadra megyek az állandó kérdezősködésemmel, de… de miért? Mármint, miért zárkóztál el ennyire? Nem bízol bennem? Vagy a többiekben? Mármint… sajnálom. Megint sok a kérdés és ki foglak vele akasztani. Bocsánat – Elhalkultam a végére. Fürkészni kezdtem, őszinte érdeklődéssel a tekintetemben, hátha mégis csak válaszol a sok bugyuta kérdésemre. Azon is elgondolkodtam, hogy megosztok magamról pár dolgot, hátha akkor jobban bízna bennem, de végül ezt elvetettem. Talán felesleges erőltetni a dolgokat. Lehet, hogy most „elvagyunk” a közös edzés keretein belül, de ettől még semmi sem változik, ugye?
A saját szavaim idézésére picit elmosolyodtam, majd a fejemet csóváltam. Aztán figyeltem, hogyan jön zavarba és tovább cukkoltam, bár számoltam a lehetséges következményekkel.
- Ez édes… látnád magad most… - Motyogtam mosolyogva, majd a szám elé húztam az egyik kezem. Éreztem, hogy pengeélen táncolok és pillanatokon belül még ki is dobhat a teremből, de tényleg aranyos volt. Sosem hittem, hogy zavarba tudom hozni, hiszen nem tűnt olyan típusnak.
Aztán erőt vettem magamon, farkasszemet nézve és felvettem az alapállást. Kissé meglepett a tűzgolyó, de reflexből húztam magam elé egy pajzsot, olyat, amire még Zack tanított meg. A tűzgolyó előttem vált semmissé, vagyis „robbant fel” szinte. A szívem a torkomban dobogott, ahogy újra Blairre néztem.
- E-ezt megérdemeltem… bocsánat, többé nem cukkollak, esküszöm – Védekeztem, de már újra mosolyogtam. Viszont tudtam, hogy ideje megkomolyodnom, így lassan eltüntettem a vigyort a képemről és a pajzsot leengedve vártam, hogy Blair újból próbára tegyen.

...But the truth is, I just stopped feeling

- Miből gondolod, hogy különleges vagyok? - kérdeztem, nem hagyhattam annyiban ugyanis a dolgot. Nem éreztem úgy, igaza lenne, sőt, minden porcikám tiltakozott a szavai ellen. Egyáltalán nem voltam sem különleges, sem titokzatos, csak egy titkolózó, fura alak. Ráadásul hazug is, ha Reedre gondolunk, akivel a jelek szerint Hastings igencsak jóban volt. Különös téma került terítékre, valahogy nem az edzőterembe való, vagy nem az edzéshez, meg úgy egyáltalán... kettőnk között is érdekes volt. A fejemet ingatva fordultam el tőle, megindulva a szőnyeg másik vége felé, de végül megtorpantam, ahogy újra megszólalt. Tényleg nem volt bűntudatom Zack miatt, mármint a halála nyilván nem hagyott hidegen, nem, erről szó sem volt. Utáltam azokat, akik megölték, magamat viszont nem tartottam hibásnak, mert... csak bajba sodortam volna a csapatot, ha odamegyünk, ráadásul senki sem tudott volna koncentrálni, mert egy tagunkról, egy vezetőről volt szó. Skyler miatt viszont egy kicsit rosszul éreztem magam. Fogalmam sem volt róla, hogy volt bármi kapcsolata is Reedhez, azt meg pláne, hogy kedvelte, vagy kedvelték egymást. Fene tudja, mi volt köztük, nem is érdekelt, akkor sem, s most sem, mégis furcsa érzés kerülgetett miatta. Igaz, elvállaltam volna akkor is, ha ezt tudom, hiszen sosem az érzelmeimre, vagy a szívemre hallgattam - már ha egyáltalán volt, képletesen.
- Vagy talán mégsem. - meredtem rá ismét komolyan, mást nem is tettem hozzá. Nem akartam sem Zacket felhozni, sem a bátyáimat, nem akartam a múltról beszélni, mert annak nem volt semmi értelme. Különben is, mit számított, mit gondol rólam a lány? Nem volt fontos. Nem szabadott fontosnak lennie.
- Csak nem tartom magam jó embernek. - feleltem újfent röviden, a tekintetem nem vettem le róla. Valóban nem voltam jó ember, bár rossz sem kifejezetten. Olyan lényekre vadásztunk, amik ártanak másoknak, gyilkolnak, káoszt hagynak maguk után, halált és szenvedést. Ettől függetlenül magamról is hasonlót gondoltam, ami az utóbbiakat illeti.
Nem feleltem azonnal a következő mondatokra, először nem is akartam rájuk felelni, végül mégis megtettem. Isten tudja miért.
- Mindig is úgy gondoltam, mások nem kíváncsiak a válaszra, ha ezt kérdezik. Egyszerűbb ez a válasz, nem? - tettem fel a kérdést enyhén oldalra billentett fejjel. Szemöldökeimet összevontam, kicsit megzavarodtam a lány szavaitól. Talán ő tényleg kíváncsi volt a válaszra? Egy halk hümmögés kiszökött belőlem, ahogy ezen morfondíroztam.
Az edzésünk olyan volt, mint egy érzelmi hullámvasút. Még Blackwell sem volt képes ennyi érzelmet, ennyi reakciót kicsikarni belőlem, pedig mellette némileg oldottabb voltam. Hastings számomra épp olyan rejtély volt, mint mindenki más, ámbár... mintha életre keltett volna, nem feltétlenül jó értelemben. Hisz' nem véletlenül zártam el az érzelmeimet, s váltam szinte teljesen érzéketlenné. A szavai, a cselekedetei viszont egész mást váltottak ki belőlem, főleg a legutóbbiak. Egyszerre lettem tőle dühös, szomorú... meg hasonló "finomságok", közben pedig végig arra gondoltam, mennyire nem ismer engem, hogy mennyire nem is akar megismerni, jobban mondva nem akarna, ha mindent tudna rólam. Kinyitottam a számat, majd becsuktam. Ezt kétszer eljátszottam, mire harmadjára sikerült szavakat is formálnom ajkaimmal.
- Nem sokat tudsz rólam. Ahogyan mások sem, még itt sem. Nem tudod, miket tettem, nem ismersz engem, Skye. - hangom egyszerre volt kemény és lágy, s ezúttal szinte alig tűnt fel a megszólítás. Már amúgy is mindegy volt, kialakított egy képet rólam a fejében, talán egészen mást, mit amit mondott, vagy ezek mellett egy másik képet is.
- Ez nem önbizalom kérdése, csak... inkább hagyjuk. Neked sincs sok, ami azt illeti. - vontam fel a szemöldököm, némileg leplezni is akartam a zavarom, ami még nem múlt el azóta sem.  A mosolyát próbáltam figyelmen kívül hagyni, épp eléggé meg voltam már zavarodva így is, az is éppen elég volt nekem. Már így is kiestem az edzői szerepemből, a vezetőiből nem akartam. Nem akartam, hogy másnak lásson, jobbnak, mert nem voltam az. Nem a valódi énemet látta.
- Az igazság az, hogy látok, amit látok. - vágtam rá, idézve az ő szavait, amit korábban intézett hozzám. Nem ragoztam tovább, tényleg jó volt kezdő vadásznak, bár igaza volt, még fejlődnie kellett. Ahogy mindannyiunknak, mert mindenki hibázik olykor, csak nem mindegy, milyen munkában. A miénkben egyetlen apró hiba is az életünkbe, vagy valaki más életébe kerülhetett.
- Legalábbis nem kéne. - morogtam alig hallhatóan. Egészen biztos voltam benne, hogy ő ettől még hallotta, s majd viccelődik rajta egy sort. Vagy valami hasonló. Röhejes lehetett, ahogy viselkedtem, arról nem is beszélve, én milyennek tartottam magamat. Szavakat sem találtam volna rá, ha le kellett volna írnom.
Természetesen szóvá kellett ezt is tennie, mire azonnal ráemeltem a pillantásom, ami igencsak megrökönyödött volt. Oké, csak szedd össze magad! Nem nehéz. Állj vele szemben, aztán... oké. Mély levegő, Blair, menni fog! Beszívtam a levegőt, majd kifújtam, miközben elhelyezkedtem vele szemben egy nagyobb távolságra. Közben nem kaptam el a pilantásom róla, már csak azért sem.
Kilőttem az irányába egy tűzgolyót, de éppen az arca előtt blokkoltam is a saját támadásom egy pajzzsal. Csak kíváncsi voltam rá, figyel-e. Amennyiben ő is kivédte volna, elismerő pillantást küldtem felé, ha pedig mégsem, akkor rosszallót.

words: 817 ❖ war of hearts ❖ note: ❖ kredit