Furcsa volt. Kicsit azt éreztem a szavaiból, hogy aggódik értem, de ebben kételkedtem. Nem ismertük egymást, nem tudott rólam semmit, és én is csak azt a néhány morzsát, amit elmesélt ma Blackwell.
- Ha én meg is ígérném, a nővéred szava szent és úgyis az lesz, amit ő mond – Szelíden mosolyogtam rá, alig láthatóan szinte. És amúgy sem akartam ilyet ígérni. Valahol megértettem, hogy Blackwell miért akarta „bezárva” tartani. Most, hogy idekint volt ez a srác, sokkal nagyobb esély volt rá, hogy az a démon elkapja. És bármennyire is a démonok ellen voltam, az alku az tényleg alku volt. Valamilyen szinten a Blackwell szülők szúrták el ezt az egészet… még ha nem is terveztek több gyereket, nem tudhatták, hogy be tudják-e tartani ezt az ígéretet. Szóval, igen, ígéretek. Jobb, ha az ember nem ígér semmit. És nem is remél. Akkor nincs csalódás.
A megjegyzésére csak megcsóváltam a fejemet, le sem reagálva mással. Aztán amit mondott… nos, zavartan megköszörültem a torkomat. És még hozzá az a kacsintás. Egek. Mit mondtál rólam, Blackwell?
- Talán azért, mert ez kissé bonyolult. Leginkább… miattam – Vallottam be halkan, újabb torokköszörülés kíséretében. – Kedvelem a nővéredet. De nem engedhetem közel magamhoz – Nem tudom, miért mondtam el ezt így neki. Talán megerősítést vártam tőle, vagy a franc tudja. Talán csak végre ki akartam mondani ezt valakinek.
A lelkesedése továbbra is tetszett, de mielőtt közölhettem volna vele a „szomorú” valóságot, ő maga is rájött, hogy az tényleg csak egy egyszerű kulcs.
- Igen… de vannak varázstárgyak a szervezetben, nem is kevés – Elgondolkodtam egy pillanatra azon, hogy egy olyan tőr, amit én kaptam Blairtől, a fiú hasznára válna. Elvégre még egy démont is képes leteríteni.
Felvontam a szemöldökömet. Valamiért nehezemre esett elképzelni, hogy annyira béna legyen. Figyeltem, hogyan dobja el a csillagot és az bele is állt a szekrény ajtajába. Elgondolkodtam, majd újra a fiúra néztem. Ahogy a csocsóról kezdett beszélni, megráztam a fejemet.
- Sosem játszottam ilyesmit, de tudom, hogy mi az… - Vallottam be neki, és tovább hallgattam a szavait, aztán meg is ismételtem a mozdulatot, amit mutatott. – Valahogy így? – Az kisebb meglepetést okozott, hogy még több dobócsillag van az övére erősítve. De tetszett, hogy ilyen felkészült. Elvettem tőle azt, amit nekem nyújtott.
- Hát oké, megpróbálom – A célzással eddig nem volt bajom, de egy dobócsillag azért más volt. Először megpróbáltam a mozdulatot elismételni, amit kellett, aztán újra megtettem, ezúttal becélozva az ajtóban levő dobócsillagot; vagyis a mellette levő helyet. S habár eldobtam, de az a csillag kiütötte az enyémet és végül a földön landolt.
- Kezdésnek talán… nem volt béna, nem? – Kérdeztem egy rövid, halk nevetéssel. Én bénább voltam, mint ő, ebben legalábbis. Hisz lehet, hogy dobálgattam a harctéren tőröket például, de a csillag másfajta volt.
Ezután felálltam és elsétáltam a két dobócsillagért. Magamhoz vettem őket és visszaindultam a fiúhoz, hogy visszaadjam neki őket.

Talán túlságosan nyers voltam. Láttam rajta, hogy fogalma sincs, hogyan viselkedjen, mondjon-e ezek után bármit nekem, de végül erőt vett magán. Valahogy a szavait egyrészről jogosnak ítéltem, másrészről nem. De valahol magamat láttam a srácban.
- Sajnálom, de a nővérednek ígéretet tettem. Mellettetek állok ebben a helyzetben és segíteni fogok – A szemeit fürkésztem. – De megértelek. A helyedben én is pont így éreznék, avagy így akarnék cselekedni. Kizárni mindenkit, hogy egyedül oldjam meg. De néha… néha egyedül kevesek vagyunk a nagy dolgok eléréshez – Merengve pillantottam körbe, majd egy kisebb sóhajjal rá. – Nem véletlenül van ez a szervezet is. Együtt, közösen… többre vagyunk képesek, mint egyedül. Ezt ne felejtsd el – Nem akartam kioktatni, sem megváltoztatni a világképét, de ezúttal azt hiszem, Blackwell „tanításai” a családról meg arról, hogy itt számíthatunk egymásra, picit célt ért bennem. És ezért mondtam ezeket a dolgokat most Shawnnak. Holott tényleg, a helyében én is egyedül küzdenék meg azzal a démonnal, hogy ne keverjek bele mást. Hogy ne haljon meg miattam senki.
Na persze, Blackwell szavaira visszatérve: én továbbra sem tekintettem családként erre a társaságra. Nem ismertük egymást olyan mélyen és amúgy is elzárkóztam attól, hogy ez változzon.
Shawn lelkesedésére halványan elmosolyodtam. „Ez de menő!” Azonban nem reagálok rá, hisz halkan mondta. Nem hinném, hogy várt volna választ rá.
- Van, igen – Barátságosan néztem rá, majd az egyik szekrény felé pillantottam és egy csettintéssel kihúztam a legfelső fiókját. Mágia, ismét. – Abban lesz, elméletileg – Azért oda is léptem, hogy megnézzem, hacsak a srác nem tette meg előbb nálam.
A válaszára elhúztam a számat, viszont a visszakérdezésére meglepve pislogtam néhányat. Hirtelen nem is tudtam, mire gondol, de aztán visszaidéztem az állatkertben történteket. Megköszörültem a torkomat.
- Nem tudom, mire gondolsz – Jó, tudtam, de igazából nem tudtam, mit mondhatnék. Elmesélhettem volna, hogy elutasítottam a nővére közeledését, miközben… nem is ezt akarom? Barátok vagyunk Blackwellel és ez így… így tökéletes. Ha közelebb engedném, mint most van, talán képtelen lennék elengedni őt többé.
A kijelentésére elgondolkodtam, majd közelebb léptem hozzá és ha nem zavart el, akkor leültem mellé. Ezután nyújtottam oda a kulcsot, ha előzetesen nem vette el a fiókból.
- Itt jó helyen vagy, Shawn – Figyeltem egy ideig, majd a dobócsillagra tévedt a tekintetem. – Sosem használtam még ilyet – Közöltem csak úgy, tényként. – Megtaníthatnál rá – Talán elég hülye próbálkozás volt a részemről, de talán… így akartam barátkozni? Igen, kérdezem, mert még én magam sem tudom, mit gondoltam.

Kishíján ott hagytam a fogamat, de valamiért nem érdekelt. Tudtam, hogy nem ölhetem meg azt a démont. Tudtam, hogy csak a pokolra tudom ideiglenesen visszaküldeni, de az indulatok tomboltak bennem és mondjuk ki, ész nélkül cselekedtem. Kettesben maradtam azzal az átkozottal és… hát, élek, de mi volt erre a garancia? Semmi. Talán néha szándékosan keresem az ilyen helyzeteket. A veszélyt. Hiszen vonz… ahogyan a halál is.
Nem számítottam rá, hogy Blackwell lepasszolja nekem a kicsi képmását. Jó, csak rám bízta, hogy keressek neki egy szabad szobát és segítsek neki becuccolni. Sóhajtottam egy aprót, ahogy végül megszólalt a srác. Köszönt. Nyilván kellemetlen volt neki velem lennie, ahogyan nekem is furcsa volt. Nem tudtam, miképpen viszonyuljak hozzá. Azt sem tudtam, mit gondol rólam, habár nem kellett volna, hogy ez érdekeljen.
- Szia – Végigmértem, majd indultam is volna, de a kérdése meglepett. Miért érdekli? – Élek, nem? – Kérdeztem vissza végül, kissé talán távolságtartón. Egyelőre tartani is akartam a távolságot, hisz az állatkertben tett megjegyzései, vagy az, ahogyan viselkedett velem, nem adott túl sok pozitív löketet. – Ne aggódj értem. Azt tettem, amit kellett. Illetve amit jónak gondoltam. – Nem, inkább önzés volt. Vagy is-is.  Vettem egy mély levegőt, majd igazítottam a kabátomon. Még nem volt alkalmam a saját szobámba elmenni, hogy átöltözzek. Bár előtte jól jött volna egy zuhany. Későre járt. Talán már lefeküdni se lett volna sok értelme.
- Gyere, keresünk neked egy ideiglenes szobát. – Mondtam komolyan, ellépve mellette. Reméltem, hogy követni fog és nem marad le. Amúgy is abszurd volt, hogy úgy költöztetünk be valakit a szervezetbe, hogy nem ténylegesen a tagja a csapatnak. De ez kivételes eset volt. Talán, ha valamiben, ebben igaza volt annak a démonnak: itt nagyobb biztonságban van, mint otthon. Talán az sem volna hülyeség, ha beavatottá tennénk őt, s megtanítanánk az önvédelemre, néhány önvédelmi mágiára, és a többi, de… ez nem az én dolgom volt. Illetve nem akartam ennél is jobban belefolyni az egészbe. Attól tartottam, hogy Blackwell sérelmezné. Az ő öccse, nem? Én úgyis épp elég pocsék döntést hoztam már az életemben. Nem kellett, hogy más életét is tönkretegyem.
Az egyik szobánál álltam meg, majd mágiával kinyitottam a zárat és beléptem. Körülnéztem, aztán elpillantottam a fiúra.
- Ez megfelel? Egyébként a nővéreddel pontosan miben maradtatok? – Félreálltam az útból és érdeklődve figyeltem őt.

to Isaac

Ugyan kissé zavaros, és nehezen érthető a számomra, hogy hirtelen mégis szabadon mozoghatok, leszámítva azt, hogy mindössze a Testvériség területén belül, azaz sehova nem mehetek engedély nélkül... Ettől függetlenül örülök. Ez is valami, még ha a háttér információk hiányosak is, nem fogok panaszkodni. Több, mint a semmi, és nagyobb eséllyel is fogok bármi nyomra bukkani Sarah-val kapcsolatban. Talán tudják is, hogy ki ő, talán... Nem, azt nem hiszem, hogy tudnák, éppen merre van. Ha csak nincs minden emberükbe nyomkövető ültetve, nem tartom túl valószínűnek. Már pedig nem ilyen szervezetnek tűnt Lala szavai alapján. Bár tény és való, hogy nem sok mindenről mesélt, és azt a kevés információt is megválogatta. Tudom, nem akart nekem fájdalmat okozni azzal, hogy olyan dolgokról mesél, aminek nem lehetek részese. Viszont most már az leszek, már majdhogynem vagyok. Most már jogomban áll tudni mindenről. Ha nem is a nővéremtől, hát majd valaki mástól megtudom majd. Jó esélyeim lennének Blair-nél, de ha már egyszer a nővérem Isaac-re bízott, talán belőle is kiszedhetek valami hasznosat.
- Szia... - Bizarrnak, kellemetlennek érzem a szituációt. Azok után, amin Lalával átbeszéltük magunkat, olyan, mintha egy vödör jeges vízet öntenének a nyakamba. Isaac egyértelműen más, mint akik eddig körbevettek. Nem mosolyog rám, mint a nővérem, nem borul a nyakamba, mint ahogy Sarah tenné, és nem olyan finoman dorgál, mint ahogy apám vagy Blair. Ő olyannak tűnik, mint az élet, keserű, de igazságos. - Minden rendben ment? - nézek rá kérdőn. Ugyan a szememet végigfuttattam rajta, ahogy közeledtünk, de nem tudnám biztosra megmondani, hogy megsérült-e. Ennyit meg talán illik kérdezni, ha már egyszer miattam került veszélybe... Bár egy bocsánat kérésre még nem készültem fel egy idegennel szemben, akármilyen egyszerű is volt ez a nővérem esetében, Isaac más helyzet. Talán, ha Lala nem hagyott volna rögtön kettesben vele, még rá tudtam volna venni magamat az ő kedvéért, viszont még a megtört büszkeségem se hagyja, hogy meg inkább meghunyászkodjak, ha mindössze csak ketten vagyunk. Pedig tudom, hogy ebben semmi szégyellni való nincs, hogy ez mindössze a saját szerencsétlenségem eredménye, amiért illene elnézést kérnem. Mégis nehéz, pont ugyanannyira, mint most a szemébe néznem. Ilyenkor jó lenne, ha legalább valamivel magasabb lenne. Még ha valahol a szívem mélyén megint csak kissé zavaró, hogy ebben is lekörözött.

369 || Not gonna die tonight|| || :copyright: