Nem tudom, valójában miféle reakcióra számítottam. Arra, hogy a karjaimba omlik örömében? Vagy elsírja magát boldogságában? Vagy netán sikít, mert azt hiszi, egy szellem vagyok, vagy éppenséggel megőrült? Tippelgethettem volna, sőt, fogadásokat is köthettem volna rá, de nem tudtam, miként fog reagálni. Így hát értelmetlen lett volna az egész. Nyeltem egy nagyot, ahogy hátrébb lépett, s kiejtette a nevemet a száján. - Cassy, figyelj… - Léptem utána, de láttam, hogy miért is nyúl tulajdonképpen. Felvontam a szemöldököm, ahogy a késre meredtem, majd a lányra. Nem tartotta túl magabiztosan az eszközt, sőt, elég furán állt a kezében. Nem hinném, hogy valaha is képes lenne bárkinek is ártani, s főként nem leszúrni azzal a késsel. Gyengén ráztam meg a fejemet a szavaira. - Nem. Vagyis igen, meghaltam. Nézd, ezt bonyolult, de nem kell megölnöd, nem fogok ártani neked. – Magyaráztam, miközben felemeltem védekezőn a kezeimet, s beljebb léptem. A kérdésre halvány mosoly futott át az arcomon, majd átléptem a küszöböt, ezáltal némiképp választ adva a kérdésére. - Ha vámpír lennék, nem tudnék bejönni, ugye? – Elgondolkodtam azonban. – Honnan tudsz a természetfelettiekről? – Vontam össze a szemöldökömet, ahogy fürkészni kezdtem a nőt. Ha tud a vámpírokról, akkor talán minden más lényről is tud már. Ám nem foglalkoztam ezzel túl sokat, hanem közelebb lépve hozzá csavartam ki a kezéből a kést és dobtam a földre. - Mindig mondtam, hogy kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való… - Dallamosan csengett a hangom, s fel is nevettem röviden. Cassy karjára csúsztattam a kezem, s magamhoz húztam finoman. - Beszélnünk kell. Rengeteg mindenről… kérlek, ne zavarj el, vagy akarj megölni, vagy bármi ilyesmi. A közös múltunk emlékére… adj egy esélyt. – Mondtam egyre halkuló hangon, majd visszahúztam a kezem, szinte sejtve, hogy ő maga húzódna el előbb-utóbb. Inkább előbb, mintsem utóbb. - Először is, Oliver. Nincs közöm a halálához és ezt… muszáj megértened. – Határozottan néztem rá, tekintetemben mégis csillogott valami fura fény. – Hidd el, rendben? – Újból megragadtam a karját, s ezúttal szorosabban fogtam. Azt akartam, hogy elhiggye, hiszen ez volt az igazság. Nem akartam, hogy olyasvalamiért gyűlöljön, amit nem követtem el. Nem, nem és nem! Oliver nem miattam halott… Nyeltem egy nagyot, ahogy a szemeit fürkésztem, majd igyekeztem némiképp lenyugtatni magam. Még szinte ide sem értem, de máris felidegesítettem magam olyan szinten, hogy lehetetlen volt lenyugtatni önmagam. Szabad kezemmel túrtam a hajamba, s igazítottam rajta, majd egy halvány mosolyt erőltetve magamra néztem újra rá. - Samael engem is átvágott, nem csak titeket… állítása szerint, nos, engem akart megóvni azzal, hogy megöli a barátomat. De ne aggódj, Cassidy… bosszút fogok állni rajta a magam módján. – Tettem hozzá halkabban, fura hangsúllyal megfűszerezve szavaimat.
Mintha reflektort nyomnának az arcodba; az elmémbe csapódó, fehér fény elvakított, a fülem csengeni kezdett, fizikai fájdalmat okozott az elviselhetetlen látvány. A szívverésem ütemtelenül ugrott hármat, azzal riogatva, hogy menten kiszakad a bordáim alól. Levert a víz és éreztem, hogy a kezemben szorongatott kilincs az egyetlen biztos pontja testemnek; minden más forogni kezdett körülöttem. És akkor még ide sorolhatnánk a jeges vizet is, amellyel leöntöttek, és a kalapácsot, ami gerincen vágott, belerázkódtatva az egész vázam. Pontosan ilyen érzés volt Lessát látni a küszöbömön, ám ha ennél pontosabban írnám le, akkor sem tükrözhetném igazán, mennyire lesokkolódtam. Érzelmek sokasága öntött el, hiszen ezt a lányt, ezt a barátságot én már réges régen meggyászoltam. Eltemettem. El talán sosem tudnám felejteni, de elengedtem, és most szó szerint bekopogott az ajtómon. A racionális énem egyetlen ajtónyitás alatt az őrület határára sodródott. Megszólalt, de alig értettem, mit mond, mintha víz alatt lennék, csak a hangszíne ugrálására figyeltem. Az ő hangja. Az ő arca. De ez nem lehet ő. Megőrültem? Csapdába estem? Képtelen voltam megszólalni, és ahogy a lány közelebb lépett hozzám, reflexből, teljesen ösztönszerűen elhátráltam. Ehhez el kellett engednem a kilincset, de valahogy sikerült így is talpon maradnom. - Less... - Csak ennyit voltam képes kinyögni. Le sem vettem a szemem róla, tagadón megráztam a fejem. Próbáltam feldolgozni a látottakat, de nem ment... Azt mondta, él, de az nem lehetséges. Meghalt, és a halottak nem térnek vissza a sírból. Hacsak... Nem is emlékeztem rá, hogy ott van, mégis reflexből markoltam fel a tőrt a cipős szekrény tetejéről. Még Oliver hagyta itt nekem, s most remegő kezeim közé szorítottam, magam elé, Lessa felé tartva, nem támadón, csak védekezőn. - Nem... Nem, te meghaltál... - Az, hogy most itt állt előttem, csak két okbólvolt lehetséges. Vagy megőrültem, vagy ő őrült meg, ő adta el a lelkét, emberi lényét, hogy szörnyetegként új esélyt kaphasson. Sosem neveztem volna hangos szóval szörnyetegnek a bátyámat, de kár volt tagadni, hogy az lett belőle. Az emberi énje meghalt, és az emberi én sosem térhet vissza. Csak a porhüvely, és a szörny láncai alá vetett lélek. Egy démon állt előttem, a múltam legnagyobb kísértete. - Mi vagy? Vámpír? - igyekeztem elnyomni a hangom remegését, és hűvösnek, dühösnek látszani, de nem ment. Remegő kezem és döbbent arckifejezésem még mindig elárulta, mennyiféle érzelem kavarog bennem. Öröm? Csalódottság? Nehéz volt megmondani. Túl sok mindent éreztem és semmit sem éreztem jelenleg. Fogalmam sem volt, hogyan hihetném el, hogy mindez igaz... És ha igazi, mit kezdjek a ténnyel, hogy Lessa visszatért az életbe?
From: Cassidy
414❖ zene ❖ nem tudom, meglátjuk, hogy viselkedsz...
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Júl. 03, 2018 4:53 pm
To: Cassidy Hemingway
Azt hittem, már réges-rég elengedtem őt. A múltamat. Magam mögött hagytam mindent, amit csak lehet, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Habár megváltoztam, s nem az voltam, aki egykor, voltak dolgok, érzések, melyek még mindig a szívem mélyén lapultak. A bátyám árulása, Oliver halála, Cassidy végleges elvesztése… a szerelem, melyet iránta, s Oliver iránt is éreztem. Igen, talán beleszerettem Oliverbe és vele akartam lenni, hinni, hogy vele meglelhetem a saját boldogságomat, de azt hiszem, ha Cassidy elém állt volna azzal az ötlettel, hogy mégis csak szeret és velem akar lenni, nos… gondolkodás nélkül őt választottam volna. Hiszen a mélyebb, régebb óta létező érzéseim hozzá kötöttek. Nem Oliverhez. S ettől a gondolattól, akárhányszor az eszembe jutott, rosszul éreztem magam. Mintha játszadoztam volna az érzésekkel, emberi életekkel ezáltal. Pedig nem akartam. Sosem akartam ártani egyikőjüknek sem. S Oliver mégis halott. Samael miatt. Idegesen túrtam a hajamba és igazítottam a vállamra a fekete tincseimet, aztán felpillantottam az égre. Szirén lettem. Meghaltam, a saját húgom, sőt, ikertestvérem ölt meg, Hazel, de valahogy a Sors úgy döntött, hogy élnem kell. A szó szoros értelmében jártam meg a Poklot, mígnem visszajutottam ide. Már nem vagyok az, aki voltam. Egy gyilkossá váltam, akinek lelkeket kell gyűjtenie a pokolba… bűnös lelkeket. Azt hiszem, Samael egyik lesz ezek közül. A bosszúm elsődleges célpontja továbbra is ő maga. Ám… ami a pokolban manapság zajlik, nos, egyáltalán nem tetszik. Arcadius halála óta, azaz, amióta az a nő uralkodik… káosz van. S ezen mindenképp változtatni kell. Gondolataimból az rántott ki, hogy végül sikeresen eljutottam a már túl jól ismert környékre, avagy utcába. Ezer meg egy éve nem jártam itt. Ebben az utcában lakott, s lakik is Cassidy, meg egykor Oliver… Ideges voltam. Fogalmam sem volt, hogyan fog arra reagálni, hogy élek. Nem haltam meg. Vagyis igen, végeredményben meghaltam, de visszatértem. Megtudtam valakitől, az egyik informátorom segítségével, hogy Cassidy sírt, mikor elért hozzá a halálhírem. Voltaképpen fogalmam sem volt, ki és miért mondta el neki, hogy mi történt. Ám nem érdekelt. Csak maga a tény, hogy érdekeltem még annyira, miszerint könnyeket ejtsen miattam. Értem. Ezek szerint, csak nem gyűlölt meg véglegesen, nem igaz? Összeszedtem mindennemű bátorságomat, s magamra öltöttem a szokásos, kemény, vagány csaj ábrázatát. Hiszen ez voltam én. Nem retteghettem a reakciójától, hiszen sokkal rosszabb aligha lehetne, mint egykor az az elutasítás a részéről. Idegesen nevettem fel, saját magamon, aztán megigazítottam magamon a fehér toppomat. - Oké, Lessa, gyerünk. Nem fog megenni. Sőt, jól is elsülhet ez az egész. Vagy nem. De ki fog derülni, amint odaérek… - Mire végigmondtam a saját gondolatmenetemet, avagy nyugtattam saját magam, odaértem. Az ajtó előtt álltam. Emlékszem, hány és hány száz alkalommal voltam már itt. Régen, ezer éve. Akkoriban természetes volt, hogy átjövök. Nem volt belőle gond, nem volt belőle semmi. De most… feszültséget éreztem. Idegességet. A régi, önfeledt boldogság, amit az iránt éreztem, hogy átléphetem ennek az ajtónak a küszöbét, most sehol sem volt. Talán hiba volt idejönnöm. Ez futott végig a fejemen, de már késő volt, ugyanis a kezem mozdult és mielőtt végiggondolhattam volna teljes egészében a szituációt, addigra sikeresen bekopogtam azon az ajtón. Tettem hátra egy bizonytalanabb lépést, majd megnyalva a számat húztam ki magam, egyik kezemet a csípőmre téve. Hallottam a lány hangját, s ettől a szívem hirtelen lódult meg. Hevesen verve igyekezett még inkább az őrületbe kergetni, s elérni, hogy gondolkozni se tudjak normálisan. A hangja… úristen. Mikor is hallottam utoljára? Sőt, mikor is láttam őt utoljára? Nyeltem egy nagyot, s a földre tekintettem néhány másodpercre. Tettem még egy tétova lépést hátra, de az ajtó kinyílt, így automatikusan kaptam fel a fejem. Tekintetem találkozott az övével, s némileg ledöbbentem a látványtól. Még mindig gyönyörű volt és még mindig túlságosan is… nem, nem gondolhattam ilyesmire. - Szia, Cassidy. – Mosolyodtam végül el, majd tettem felé két lépést. – Tudom, rég volt már, hogy találkoztunk, de úgy gondoltam, ideje eljönnöm. Hiszen… tudnod kell, hogy valójában élek. – Mutattam végig magamon, miközben oldalra billentettem a fejem. Mélyen szívtam magamba a levegőt, s feszülten figyeltem őt, de igyekeztem leplezni az idegességem, s a laza, vagány nőt adni, aki mindig is voltam.
Bár még volt bő negyed órám elhagyni a házat, úgy éreztem, késésben vagyok. Túl sokáig gubbasztottam a kanapén, a tv előtt, noha egyetlen pillantást sem vetettem a képernyőre, mert lefoglalt az ölemben tartott könyv. Csak kellett valami háttérzaj, ami leköti a gondolataimat, ha az olvasmány unalmassá vagy vontatottá válna. Hiába sorakoztak vastag kötegek a polcomon a mágiáról, attól még, mert varázsolni izgalmas, nem jelentette azt, hogy az elméleti része is leányálom... De Oliver szerint meg kellett tanulnom jobban kezelni az erőmet, és ő szorgalmazta az is, hogy próbáljam meg megérteni egyáltalán, mi történik velem. Sosem merült fel bennem, hogy bármit is kezdenék a képességeimmel. Elég fiatalon kiderült, hogy fogékony vagyok a mágiára, de mindig is eltékozolt, különleges adottságként fogtam fel, amihez igazából úgysem vagyok elég jó. Csak véletlenül kerülhetett hozzám az áldás, így nem is törtem magam, hogy kihasználjam; különben is, lekötötte az életemet sok minden más... De Oliver halála és visszatérése jelentősen megbolygatta a dolgokat. Így, hogy volt kin, kiken bosszút állnunk, hirtelen felértékelődött a szerepem és fontossá vált az is, hogy milyen szinten tudom irányítani a hatalmam. Nos, mint egy kétbalkezes másodikos, jelenleg, és lehet, hogy ezzel vérig sértettem az összes második osztályos boszorkányt. De tényleg elég ügyetlennek éreztem magam, és őszintén szólva Oliveren kívül semmi más nem motivált. Leszámítva azt a kitépett oldalt a legutóbbi olvasmányomban, ami arról szólt, hogyan lehet visszahozni valakit a halálból, és nem, egyáltalán nem gondoltam Lessára többet, és igen, kitéptem azt az oldalt és azóta is a párnahuzatomban rejtegetem... Az órára pillantva szembesültem vele, hogy indulnom kell, vagy nem érek be időben a munkahelyemre, úgyhogy összecsaptam a könyvet és ledobtam a dohányzóasztalra. Még elsiettem a fürdőbe helyretenni a sminkem és megigazítani a frizurám, aztán belebújtam a bőrdzsekimbe és a tükör előtt forgolódtam. Ekkor hallottam meg a kopogást. Fogalmam sem volt, ki lehet az ilyenkor, szóval ledobtam a dzsekimet a kanapé támlájára és kissé értetlenül, félszegen meredtem az ajtóra. Senki sem jutott eszembe, aki ilyenkor felkereshetne úgy, hogy nincs kulcsa a lakáshoz, és ez kicsit megijesztett. A nagy boszorkány, a bosszúálló! - gúnyolódtam magamban, magamon, és ez végre felrázott a bambulásomból. - Jövök! - kiáltottam ki, csak hogy az illető tudja, milyen harcias vagyok, és hangos, és mekkorát fogok sikítani, ha ártó szándékkal nekem jön... Vettem még egy mély levegőt a kilincset markolva, aztán szélesre tártam az ajtót.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
|| 
