Belenézel a tükörbe, és akármennyire is szeretnéd, nem találod benne önmagad.
Látod a lányt, a hosszú sötét hajkoronát, az erős sminket, azonban mindezek mögött nincs semmi. Egy eltűnő, egy gyorsan illanó kép vagy, egy fantazma, mely lényegében nem is létezik.
Már évek óta nem létezel.
Csak egy test vagy, egy lélektelen báb, melyből soha nem lesz pillangó.
A ruháidat már rég magad mögött hagytad, hátha így könnyebben be tudod fogadni a látványt. A külsődet, a kisírt szemeidet, az összeharapdált ajkaidat, egy megtört lány képét.
Egy gyilkos képét.
Egy gyilkosét, egy vadállatét, aki kiontotta valaki életét.
Nem akartad, mégis megtetted!
Legalább is így utólag rágondolva már inkább azt mondogatod magadnak, hogy nem akartad bántani Rebeccát, pedig te is tudod, hogy akkor, abban a pillanatban, igenis akartad.
Ki akartad tépni a kezéből a babádat, az egyetlen játékodat, melyet apádtól kaptál, attól a férfitól, akit pont azokban az időkben oly keveset láttál.
Ő volt számodra a mentség, ő adta meg a kapaszkodót, hogy ezzel könnyítsen terheid súlyán. Azonban hiába is igyekszel bebeszélni magadnak, hogy baleset volt, agyad egy kis hátsó szeglete abszolút tisztában van azzal, hogy lényegében a saját magad önzése miatt távozott egy fiatal nő az élők sorából...

Újabb pillantást vetsz a tükörképedre, a benne felbukkanó, hosszú, fekete hajú nőre.
Nézed a csábos ajkakat, az igéző szempárt, és ismét elhatározod, hogy igyekezni fogsz máshogy viszonyulni önmagadhoz.
Eldöntöd, hogy innentől kezdve te leszel a főnyeremény, a lány, aki szíveket tör össze, akit minden férfi és nő akar, és aki ismét nem jön haza egyedül.
Már tudod, hogy milyen ruhát veszel magadra, és azt is, hogy ezen az éjszakán ismét az alkoholba fogsz menekülni, mert ez az egyetlen mentsvárad.
A lelkeddel és annak fájdalmával már senki nem tud foglalkozni. Apád és anyád már javasolták a pszichológust, és egy terápiás csoportot is...
Természetesen ellógtad mindkettőt, mert mind mindig, most is makacsul hiszel abban, hogy a problémád senkire sem tartozik, csak rád, és a családodra. Imádod ostorozni önmagad, elveszni ezekben a nehéz percekben, sajnálni az életed, önmagad és a lányt, aki megállás nélkül kísért minden egyes éjszakán.
De mindezek mellett a legjobban talán azt szereted, hogy ilyenkor annyira esendő vagy! Hogy nem válogatsz! Hogy arra vágysz, hogy szeressenek, és hogy elvessz egy meleg és ölelő karban, hogy az élvezetekbe menekülj!
Mert a tested és az agyad legalább ilyenkor úgy érzi, hogy végre élsz!
Egy pillanatig ki tudsz kapcsolni, átadhatod magad a körülötted lévő világnak, anélkül, hogy megsérülnél, és anélkül, hogy szörnyetegnek látnának!

Egy kósza, sós könycsepp csorog végig az arcodon, sminkedben halvány csíkot húzva. Szemed alatt fekete festékfolt éktelenkedik, és most már tényleg úgy is nézel ki, mint egy szörnyeteg....
Bal kezeddel letörlöd a pilláidra ragadt könnyeket, majd erőlködve mosolyt erőltetsz az ajkaidra.
Hiszen szép vagy, tökéletes és csodálatos!
Ezt pedig mindenkinek látnia kell!