"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nem volt kérdés, mit gondol rólam. Elég volt ránéznem, tudtam, hogy fél tőlem – ha nem is hitte, hogy bántanám, az, amit látott, elég volt neki, hogy talán tényleg kerüljön az egész hátralevő életében. Nem számított, hogy megmentettem, mert amit tettem, közel sem volt jó. Ahogy én sem. Talán mindvégig ilyen voltam, azóta a nap óta, hogy megszülettem, csak… mindez csupán mélyen szunnyadt bennem. Nem nézett rám. Ez is pont elég volt ahhoz, hogy tudjam, elveszítettem. Nem most, már sokkal régebben, de talán most lett ez végleges. Fájt, de… de kezdtem elfogadni. Régen is megbirkóztam az elutasításával, most is mennie kellett. - Nem kell megköszönnöd – Megráztam gyengén a fejemet, majd félrepillantottam. Végignéztem a „művemen” és elindultam volna, hogy eltüntessem a nyomokat, mikor a szemem sarkából észleltem, hogy hozzám akar érni. Aztán a következő pillanatban a mellkasomhoz bújt, ami egyszerre melengette meg a szívemet és egyszerre sokkolt le. Az előbb még biztos voltam benne, hogy fél tőlem és legszívesebben világgá szaladna a közelemből, most viszont… furcsa volt. Nagyon is. Aprót bólintottam a kérésére, majd gyengéden megsimítottam a haját, de aztán vissza is húztam a kezem. - Hazaviszlek… - Kisvártatva öleltem meg, röviden, nem túl szorosan, hisz nem tudtam, hogyan reagálna rá. De végül megfogta a kezemet… újabb meglepetés ért. - Nem muszáj törődnöd ezzel, vagy velem… - Habár a szavaimmal ellentétesen cselekedtem és a lány után indultam, a kezét fogva, mégis volt bennem egy rossz érzés. Nem akartam, hogy kellemetlen legyen neki velem és azt sem tudtam kiverni a fejemből, ami a bulin történt és azelőtt… mindent összevetve valahogy a sors gúnyt űzött kettőnkből és folytonos akadályokat gördített elénk. Nem volt kellemes. És közel sem volt jó. Ahogy Cassidy lángra gyújtotta a tetthelyet, aprót bólintottam. Én sem csinálhattam volna másképp, kivétel a mágia használat, hisz azzal nem rendelkeztem. - Biztos vagy benne, hogy… mármint tényleg nincs szükség rá, hogy beengedj az otthonodba a történtek után. A bátyád sem örülne – Tettem hozzá, hátha ezzel meggyőzöm, bár tulajdonképpen nem tudtam, kit győzködök. Egy részem úgy gondolta, jobb lenne a távolság, egy másik meg úgy, hogy ha szétválunk, talán örökre szól. De nem tudtam elviselni a tudatot, hogy fél tőlem és rám sem mer nézni. Ezért sem értettem, hogy az iménti ölelés és most a kézfogás miért is jött létre. Még hátrapillantottam a tűzre, amíg még látható volt, majd nagyot nyeltem. - Sajnálom, hogy látnod kellett ezt az oldalamat is… - Suttogtam. Tényleg sajnáltam, de azt nem, hogy megmentettem.
Egy pillanatra azt hittem, végem. Lessa olyan hirtelen termett előttem, megszólalni sem tudtam. Nem láttam, eltalálta-e a nyílvessző, ezért idegesen, riadtan fürkésztem a hátát, de ahogy szembefordult velem és eldobta a fegyvert, megnyugodtam egy kicsit. Már amennyire a látvány mellett meg tudtam nyugodni... Tudtam jól, hogy megmentett és hálásnak kellett volna ezért lennem, mégsem ment. Nem akartam, hogy hozzám érjen, és ez az érzés annyira ösztönösen jött, hogy a józan ésszel semmit sem tehettem ellene. Megborzongtam az érintésétől, képtelen voltam ránézni. Csupa vér volt... Nem feltétlenül az elrablóimat sajnáltam, hiszen készek lettek volna engem is megölni, inkább azt, hogy ilyen hidegvérrel, ilyen kegyetlenül, megbánás nélkül... És hiába értettem meg, hogy ez az új alaptermészete a szirénségének köszönhetően, más volt tudni és más volt érezni ennek a helytelenségét. És félni tőle. Nem attól, hogy engem is bántani fog, hanem hogy mennyire kikoptak azok a dolgok belőle, amiket régen annyira szerettem. Az ártatlansága, az embersége, a gyengédsége... - Köszönöm... - böktem ki végül, amint a kötelek lehullottak rólam, és fájdalmasan átmasszíroztam a csuklóimat. Annyira próbáltam leszedni magamról a béklyókat, hogy kidörzsöltem vele a bőrömet. Képtelen voltam Lessára nézni, a földet fürkésztem kettőnk között és valahányszor eldöntöttem, hogy ránézek, a dereka környékén mindig megakadt a pillantásom. Az a sok vér... Hogyan is nézhettem volna feljebb? - ...hogy eljöttél. És hogy megmentettél. - Egy kicsit remegtem a sokktól, túl sok volt ez az egész. Előbb a bárban történtek a bátyámmal, aztán a halálközeli élmény, és ez az egész... Halkan kifújtam a bent szorongatott levegőt, aztán kinyúltam Lessáért. Meg akartam fogni a kezét, de végül inkább a mellkasához bújtam, vér ide vagy oda, és a vállába fúrtam az arcom, felmarkolva a felsőjét. - Vigyél haza, kérlek... - Fogalmam sem volt, hol voltunk az erdőn belül, meg amúgy is túl sok volt nekem ez az egész. Kellett pár perc, hogy megnyugodjak, és ha engedte, addig végig őt öleltem, belé kapaszkodtam, magamat is összekenve kicsit a vérrel. Amint úgy éreztem, sikerült egy kis erőt öntenem magamba, elhúzódtam annyira, hogy meg tudjam fogni a kezét. - Nem lenne jó, ha valaki meglátna így... Nálam meg tudsz mosakodni. - Gyengéden magammal vontam, szerettem volna, ha velem tart. Ám mielőtt még elindultunk volna, megtorpantam és elnéztem a holttestek felé. Rossz érzés volt arra gondolni, hogy csak úgy itt hagyjuk őket az állatoknak... Törtem kicsit a fejem, aztán lehunytam a szemem és elmormoltam egy varázsigét. Tüzet gyújtottam, külön-külön egyet mindkettejüknek. Azt reméltem, ez a nyomokat is eltünteti egy kicsit. Csak ezután sandítottam Lessára, a szemébe még mindig nem mertem teljesen belenézni, de a kezét nem engedtem el, ha ő sem az enyémet. Némán kérdeztem tőle, mehetünk-e, és csak reméltem, hogy igent mond. Úgy éreztem, együtt kell maradnunk. Ha most szétválunk, ez örökké törés marad köztünk...
Nem érdekeltek a következmények, legalábbis nem annyira, hogy foglalkozzak mindezzel. Cassidynek előbb-utóbb meg kellett látnia, miféle szörnyeteg vagyok, hogy jogosan, okkal kerüljek fel az „utálom” listára. Bár fogalmam sem volt róla, hányadán áll velem, tényleg nem tudtam. Lefeküdtünk, de aztán ott hagyott, egyedül ébredtem és ami a bárban történt… inkább nem akartam végiggondolni. Jobb volt nem törődni ezzel az egésszel. Miközben a lány húsán élősködtem, érzékeltem, hogy Cassidy teljesen lefagyott. Szinte megfagyott a levegő körülöttünk, mintha minimum az északi sarkon lettünk volna. Ő nem tudhatta, mennyire finom az emberi hús, nem ezzel táplálkozott és idegennek hathatott neki, nekem viszont ez volt a fő táplálékom hosszú ideje. Nem tehettem ellene semmit. Ha nem ettem volna olykor, ilyen-olyan alkalomadtán, a fiatalságom eltűnt volna, s vele együtt, nyilván én is. A kattanásra kaptam fel a fejem és ösztönösen léptem be az íjvessző és Cassidy közé, miközben a boszorkány, aki immár halott volt, a földre rogyott és ott vérzett végleg el. Az íjvessző két ujjam között állt meg, közvetlenül az orrom előtt. Fogalmam sincs, mikor lettek ennyire jók a reflexeim, de talán pont Cassidy hozta előlem ezt. Végignyaltam a számon, még éreztem a boszorkány vérének ízét. Sőt, a vérét magamon. Az íjvesszőt a földre ejtettem, majd megfordultam és elkezdtem eloldozni a lányt, anélkül, hogy akár egy szót is szóltam volna neki. Nem volt mit. Nem is tudtam volna semmi értelmessel előrukkolni. Amint kiszabadítottam, hátrébb léptem tőle és ekkor emeltem fel a fejem, hogy ránézzek. Habár újra teljesen embernek néztem ki, csurom vér voltam és ez emlékeztethette a lányt arra, hogy ki vagyok. Hogy… mi vált belőlem.
Valamilyen szinten átéreztem a boszorkányok fájdalmát és haragját, azt azonban a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a "szemet szemért" elv nem mindig működik. Sőt, az esetek többségében nem. Hiába próbáltam azonban figyelmeztetni őket, semmit sem értem el vele. Ahogy Lessát sem tudtam rávenni, hogy hagyjon a fenébe, nem érek annyit, hogy az életét kockáztassa miattam. A megjegyzése Oliverről rosszul esett. Elég rosszul. Sokkal rosszabbul, mint kellett volna. Azok után, mi történt köztük a bárban... Lehajtottam a fejem és inkább feléjük sem néztem, nem akartam látni, mi történik. Már az sem igazán érdekelt volna, ha tényleg meghalok. Mi értelme volt így az egésznek? A bátyámat elvesztettem. Lessát is elvesztettem. Úgy éreztem, teljesen egyedül maradtam az egész világon. Ismerős dallam ütötte meg a fülem, ami arra késztetett, hogy Lessára nézzek. Megbűvölten figyeltem és hallgattam, olyan gyönyörűnek tűnt, olyan erősnek és örökéltűnek... Emlékeztem rá, ezt énekelte akkor is, amikor mi ketten... Ám ahogy magához intette a boszorkányt és egész egyszerűen végzett vele, összerezzentem. A látvány valahogy kilökött abból a keserédes delíriumból, ahová a hangja varázsolt. - Ne! Less! - A hangom nem érte el őt, egy olyan arcát vette elő, amit még sosem láttam rajta. Ahogy a másik lány nyakába harapott, az iszony és a félelem annyira megmerevített, hogy néhány pillanatig csak dermedten bámultam őt. Arra sem volt erőm, hogy félrenézzek. Megrökönyödve figyeltem a jelenetet, szántam a boszorkányokat és összefacsarodott a szívem attól, mi lett Lessából... Aztán már képtelen voltam tovább nézni, csak összeszorítottam a szemem és elfordítottam a fejem. Így sem zárhattam ki teljes egészében a sikoltozást, a hangokat... De legalább nem kellett vizualizálnom. Igyekeztem nem sírni, nem akartam, hogy bármelyikük is így lásson, pedig könnyek szorongatták a torkomat. Ekkor valami furcsa kattanás ütötte meg a fülem. Az íjra néztem, ami egyetlen szívdobbanással később kioldódott, felém lőve a dárdaszerű nyilat. Annyira megijedtem, hogy kiáltani sem tudtam, Lessa neve a torkomra forrt, a testem pedig összerándult, előre érezve a fájdalmat, amit a találat okoz majd....
Bármi is történt köztem és Cassidy miatt, nem hagyhattam, hogy baja essen Miattam. Meg másért sem. Túl fontos volt ahhoz, hogy csak úgy elsétáljak és magára hagyjam őt. Képtelen lettem volna megtenni. Cassidyre pillantottam a szavait hallva, de csak megráztam a fejemet, jelezve, hogy ne akadékoskodjon és nincs időnk rá, hogy szócsatát vívjunk amiatt, miszerint itt vagyok és nélküle nem megyek el. A boszorkányokra emeltem hát a tekintetemet. Nem voltak túl sokan és tudtam, hogy az erőm, a hangom pillanatok alatt bábuvá változtatja őket, de még nem akartam bevetni ezt a trükköt. - Áh, már értem – A hajamba túrtam, bólintva egy aprót. – Megöltem valakiteket, ugye? Így már világos, miért akarjátok ugyanezt tenni velem – Böktem a fejemmel Cassidyre, de nem néztem rá. – Bár erre rossz alanyt választottatok. A bátyja, Oliver, na ő az igazi gyengepontom – Nem így volt, de szórakoztatott a gondolat, hogy ha Olivert akarták volna elkapni, az a vámpír feltépte volna egyesével a torkukat. A bárban látott hevessége kapcsán volt okom azt feltételezni, hogy ezt tenné. És valljuk be, ki is néztem belőle. - Mindenesetre, szerintem el fogjátok őt engedni épségben… és tudjátok, miért? – Lassan végigvezettem rajtuk a tekintetemet, aztán Cass ismét megszólalt. Elnéztem felé. Készültem csendre inteni, de végül csak halkan énekelni kezdtem. Elszakítottam a lányról a tekintetemet és egyre hangosabb énekbe kezdtem. Cassidynek ismerős lehetett a dallam, az, hogy milyen hipnotikus is valójában, hisz azon az estén, mikor lefeküdt velem… nagy eséllyel a hangom befolyásolta. A boszorkányokra néztem és igyekeztem minél inkább átvenni az elméjük felett az irányítást. Tetszett ez a képességem; mindenkiből egy hűséges pincsit varázsolt. Az egyik boszorkányt odaintettem magamhoz és ha hatással volt rá az énekem, akkor minden gond nélkül odajött. Ekkor pedig egy egyszerű mozdulattal kitörtem a nyakát és hagytam a földre hullani az élettelen testét. A másik boszorkányt is magamhoz intettem, de őt nem öltem meg egyből, hanem a fejére csúsztattam a kezemet és az énekemet abbahagyva pszichés fájdalomban részesítettem. Közben hagytam, hogy a szirén énem teljesen a felszínre kerüljön; abba már nem gondoltam bele, hogy Cassidy végignézi ezt. Hiszen egyértelmű volt, hogy mit lát ezek után: a nő nyakába haraptam, hogy a húsát vegyem. Jobban mondva egyem. Régóta nem ettem emberi húst, de a szervezetem már szinte sikított érte.
Néhány pillanatra kételkedtem abban, Lessa eljön-e egyáltalán. Olivert egész biztosan megbántottam azzal, hogy a háta mögött kapcsolatba léptem vele, és az is lehet, Lessát is megbántottam, mert tegnap este nem egyértelműen mellé álltam. Nem tehettem. Oli a bátyám volt, bármilyen változáson is ment keresztül és bármi is történt köztük Lessával a múltban - vagy fog történni a jövőben. Nem tagadhattam meg a családomat, ahogy az érzéseimet sem Less iránt. Szerettem volna abban hinni, hogy nem hagyna cserben, de őszintén szólva megértettem volna, ha úgy dönt, mégis. Pont ekkor lépett elő a fák közül. A megkönnyebbülésen túl hálát és félelmet is éreztem, hiszen amennyire szerettem volna, hogy eljöjjön, pont annyira tartottam meggondolatlan lépésnek. A két boszorkány nem úgy tűnt, mintha valóban bántani akartak volna, sokkal inkább csak Lessával volt bajuk. Ha nem mutatkozott volna, talán elengednek... Talán megölnek. Sosem derült ki. - Jaj, Less, miért jöttél el? Ez csapda... - utáltam magam azért, hogy ennyire örülök neki, miközben épp saját magát, a saját épségét tette kockára miattam. Ha erősebb boszorkány lettem volna, ez nem történhetett volna meg. - Kérlek... - Magam sem tudtam, mire kérem. Azt akartam, hogy hagyjon itt, mentse magát és felejtsen el engem, aki annyi fájdalmat okoztam már neki. Ugyanakkor azért is könyörögtem, hogy ne hagyjon itt, ne hagyjon meghalni. - Nocsak, tényleg eljött! - A boszorkányok elszakadtak egymástól, az egyikük tett pár lépést Lessa felé. - Nagyon egyszerű, kicsi szirén. Ha megadod magad nekünk, elengedjük a barátnődet. Ha bármi mással próbálkozik, ő meghal, te meg élhetsz tovább a bűntudattal. - Ahogy te is elvettél tőlünk valakit, akit szerettünk... - kotyog bele a másik lány bosszúsan, de a társa csendre inti. - Életet életért. Varázslattal megbéklyózlak, hogy ne tudj elmenekülni, és utána elengedjük a lányt. Épségben elmehet, a szavamat adom. Nekünk csak te kellesz. Nem kellett nagyon belelátni a tervükbe, hogy kitaláljam, pontosan mire. Nyilván meg akarták ölni, de csak így, megkötözve, esélyt sem adva neki, hogy védekezzen? Ez elég embertelenül hangzott, arról nem beszélve, hogy nem hagyhattam, hogy Lessa feláldozza magát értem. - Ez őrültség! Ne hallgass rájuk, Less. - Fogalmam sem volt, Lessa mágiája mennyire erős, de a lányok ketten voltak ellene. Ha hagyja, hogy lefogják, talán nem lesz képes szabadulni és... Nem, abba bele sem akartam gondolni. Némán könyörögve néztem Lessát, azért imádkozva, hogy véletlenül se adja meg magát nekik.
Azt hittem, az egyetlen, akitől félnem kell, az Oliver haragja és bosszúszomja egy olyan dologért, ami nem az én saram volt. Tévednem kellett. Élénken élt bennem az előző este, az álarcos buli, az, hogy pont Cassidyvel sodort össze az élet, majd felbukkant Oliver. Aztán minden zavarossá vált; biztos voltam benne, hogy kevertek valamit az italomba. Most pedig… másnap… egy olyan üzenetre keltem, ami beillett egy rémálomba. Cassidyt elrabolták. Fogalmam sem volt róla, kik azok és miért, de nem is érdekelt túlzottan, csak az, hogy megvédjem őt. Megfordult a fejemben, hogy riasztom Olivert, hiszen mégis csak a húgáról van szó, de végül, hosszas mérlegelés után arra jutottam, hogy úgysem hinne nekem. Így hát felöltöztem és útnak indultam, egyenesen az erdőbe. Egyébként az elrablók miért mindig ilyen lehetetlen helyeken akarnak találkozni? Leszámítva, hogy a kutya se hallja meg, ha vérengzésbe kezdünk… Bosszúsan lépkedtem, a faágak ropogtak a cipőm alatt, ahogy rájuk léptem. Dühös voltam és készen álltam arra, hogy mindenkit megöljek; ezt betudtam a mérgemnek és annak, hogy már réges-rég nem az voltam, aki régen. Szirénként a gyilkolás az életem részévé vált… hisz a valódi táplálék a számomra az emberi hús volt. Még akkor is, ha ez valójában piszkosul undorító dolog… ennek ellenére mégis elvesztettem olykor az önkonrtollt és talán olyanoknak is ártottam, akiknek nem lett volna szabad. Pedig, elsősorban rossz embereket öltem; hisz valamiféleképp képes voltam mások fejébe látni. Láthattam, milyen bűnös gondolataik vannak vagy rossz tetteik. Megráztam gyengén a fejemet. Céltudatosan lépkedtem előre, mígnem lekezdtem morajlást hallani; tudtam, hogy mindjárt odaérek. Hallottam egy-két beszélgetés foszlányt is, majd végül kiléptem az árnyak közül. - Ha én kellek nektek, mégis miért őt raboltátok el? Egek – A fejemet csóváltam, mint aki nem érti ezt a díszes társaságot. Közben felmértem, hányan is vannak. Aztán Cassidyre néztem. Feszültebbé váltam, látva, milyen helyzetbe került, feltehetőleg miattam. Elpillantottam a számszeríjra is. Tudtam, hogy cselekednem kell, ráadásul minél előbb. Azonban nem akartam elhamarkodott lépéseket tenni. – Mit akartok, hm? Nem biztos, hogy szükség van erőszakra – Vagyis de, szükség van, de mindent csak a maga odejében…
Arra ébredtem, hogy fázom. Az erdő neszezése, bagolyhuhogás és a fák lombjának susogása vett körbe. Meg akartam mozdulni, de egyik végtagom sem engedelmeskedett. Eltartott egy kis ideig, mire rájöttem, hogy ki vagyok kötözve. A lábaimat és a törzsemet kötelek szegezték a fa törzsének, a karjaim pedig a fejem felett összekötözve nyomódtak a durva kérgeknek. A számat is bekötötték, nem mintha ne lettünk volna elég mélyen az erdőben ahhoz, hogy bárki is meghallja a kiabálásomat. Nem mintha egyáltalán kijött volna bármi hang a torkomon. A szertől, amit beadtak, bódult voltam és gyenge, alig bírtam megállni a lábamon. Egy kéz a hajamba markolt és hátrafeszítette lehajtott fejem. - Szerinted eljön? - hallottam egy távoli hangot, mire a mellettem álló csak későn felelt. - El fog. Ezért biztosan. Nálunk van a barátnője. - Szerinted sikerül meg...? - Csak légy készenlétben. Úgy, ahogy megbeszéltük. Bosszút fogunk állni Emmáért. Nem értettem, miről beszélnek, a fejem ugyanis sajgott, a látásom homályos volt, sötét foltok pettyezték. Fájt, ahogy a hajamat markolták, de nem tudtam szólni. Lassan kezdtem rájönni, mi történt: a bárnál, Oliver elrohant, Lessa után akartam menni, a szúrás a nyakamon... Felpillantottam a fogságba került kezeimre, majd lehunyt szemmel koncentrálni kezdtem. Lángokat akartam megidézni, hogy kiszabadíthassam magam, ám amint a mágiám a felszínre tört volna, éles fájdalom hasított belém. A kendő elnyomta a kiáltásom, a két nő figyelme pedig ismét rám irányult. - Az nem fog menni, kedves. Nem csak te vagy itt az egyedüli boszorkány... Maradj nyugton, a barátnőd nemsokára itt lesz. Legalább a hajamat elengedte. A másik nő is közelebb húzódott, láttam, hogy bátorítón átkarolják egymást, az egyikük gyengéd csókot nyomott a másik homlokára. Kezdtem megérteni, mire megy ki ez az egész: elkaptak, hogy engem felhasználva csapdába tudják csalni Lessát. Őrültségnek tűnt. Esélyük sem lehetett Lessa ellen. Ekkor vettem észre, hogy egy embernagyságú, állványra támasztott számszeríjjal néztem farkasszemet, melynek nyílhegye egyenesen rám mutatott. Nyugtalanul mocorogni kezdtem. - Ne félj, ha időben ideér, nem esik bajod. Az íjat mágia védi, néhány perc múlva magától kioldódik... Csak mi tudjuk levenni róla a varázslatot. Ha a barátnőd hajlandó megadni magát, levesszük. Ha nem... - Nos, reméljük, hogy hamarosan itt lesz.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Barát, ellenség - ezek a fogalmak mostanság összemosódnak.
Elena sokkal ostobább annál, mint aminek gondoltam. Jó persze nem kell annyira letennem, hiszen a mostani agya állapotához nagyban közre játszottam én is. De mégis! Hogy lehet valaki ennyire naiv, hogy azt hiszi okosabb és megfontoltabb a pokol királynőjénél? - Legyen, de a nagy megfontoltságodban, ne feledd mi a dolgod - hagyom annyiban a dolgot egy apró válasszal. Hadd higgye csak azt, hogy igaza van, ami pedig a gyerekfelvigyázást illeti. Nagyon sajnálom drága kicsi Elena, de nem fogok róla lemondani. Jaaj ez nem lehet igaz!? Arany pici bögyöllőm, hogy tiltakozna, mikor ledegradálom az ő szent célját. Azt akarom, hogy végre cselekedjen és ha ehhez egy kis bemutatóra van szükség attól sem riadok vissza. Éppen ezért fogom karon és mutatom meg neki a saját személyre szabott poklát, amiben apránként felemészti a bünei tüze. Tiltakozására csak elmosolyodom és még egy lapáttal rá teszek, hogy akkor legyen vége, amikor én akarom. Imádom látni az arcán a kínt, hallani hangjában a rettegést. Ha így folytatja meg fogom kedvelni. Látom hogyan reagál a szavaimra, értetlen boci szemeket mereszt, de mindketten tudjuk, hogy az érző Elenát bántotta volna. De az előttem ülő a kettő keveréke. Hadoválására nem reagálok igazán, inkább másra terelem a témát, mire csak nagyot nyel. Ó igen, a pokol említése eléggé ösztönzően hat rá. Megráztam a fejem sziszegésére inkább ultimátumot adtam neki. Láttam rajta mennyire idegesíti ez a helyzet, feszültebb mint valaha, míg az én jókedvem csak fokozódik. Félre löki a kezem és próbál ellökni, de a természetfeletti erőim nem engedik. Kiabálni kezd, akár egy ijedt kisgyerek, aki már másra képtelen. - Majd meglátjuk - válaszolok farkasszemet nézve vele, ahogy felpattan a földről. Szavai cseppet sem hatottak meg, tisztában voltam vele, hogy mi az igazság. Nézem, ahogy zavarodottan lépked, akár egy csapdába szorult kisállat. - Soha se mondd, hogy soha - vágok vissza a pokol újbóli említésére, mielőtt még elsuhanna. Tikk-takk. Az óra elindult Elena. Vajon hogyan döntesz? Egy sóhajt követően úgy döntöttem, hogy ideje az esti sétámra indulni, eleget szórakoztam me.
From: Sierra
köszönöm a játékot, egy élmény volt remélem lesz folytatása ❀ kredit
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Júl. 11, 2019 1:27 pm
To: Sierra
Nem reagáltam. Nem tetszett a viselkedése és kicsit tartottam is attól, mit fog végül tenni. Aztán mikor megpróbált kioktatni, a szemeimet kezdtem forgatni. - Kézben tartok mindent! Nem kell babysitterkedni fölöttem. Tudom, mit csinálok. De nem fogom elsietni a dolgokat. Nem fogom azt tenni, mint amit Katherine: én megfontoltabb vagyok nála. – Magyaráztam, visszagondolva azokra az időkre, mikor a gonosz hasonmásom áskálódott ellenünk. Bár ezek az emlékek is épp olyan zavarosak voltak, mint az egész elmém. Kezdtem tényleg furán érezni magam. - Ez nem kicsinyes bosszú! – Még folytattam volna a tiltakozást, ha nem ragadja meg a karom. Nem gondoltam volna, hogy megöl és itt végez velem, meg hát, nem is tudott volna, de ettől még nem vált vonzóvá az érintése, vagy az, hogy azt éreztem, bántani akar. - Elég! Hagyd abba! – Éreztem a forróságot. Perzselte a tűz a belsőmet, vagy legalábbis az elmémet biztosan. A fájdalom valódi volt és nem kértem belőle. Elszakadtam tőle, hátrébb lépve, zihálva, s őt figyelve. Kissé szíven ütöttek volna a szavak, ha vannak érzéseim. De így csak értetlenül néztem rá. - Ki használ ki? Te? Vagy Katherine? Ura vagyok a tetteimnek, Sierra. Nem azért akarok bosszút állni Damonön és a többieken, mert a hasonmásom ezt akarja, hanem mert megérdemlik. – Magyaráztam komolyan, de a visszakérdezésre nagyot nyeltem. - Sosem kapsz meg. – A fának dőlve figyeltem őt, felnézve rá, bár csak fizikailag. Másféle értelemben nem néztem fel rá egy kicsit sem és nem is terveztem, hogy ez megváltozna időközben. Az ultimátum, amit kaptam, kicsit sem derített jó kedvre. Összepréseltem az ajkaimat, s ekkor lépett oda hozzám, majd fogta meg az állam. Idegesen, feszülten hallgattam végig, majd félrelöktem a kezét, s őt magát is. - Megmondtam, hogy sosem kapsz meg! Nem megyek a pokolba, Sierra. Értetted?! – Szinte kiabáltam, miközben felálltam és ha a földön volt, ahogyan azt terveztem, akkor így néztem le rá. - Katherine befolyása alatt állsz, jobb lenne, ha mindezt átgondolnád. Én nem ártottam neked, te mégis atyáskodni próbálsz felettem… - Fürkésztem, de nem vártam válaszokat. Egyáltalán nem vártam tőle semmit. Elléptem mellette, majd tettem még néhány lépést. Feszült voltam és nem akartam tovább a közelében lenni; át kellett gondolnom mindent. A múltat és a jövőt egyaránt. - A Pokol az olyanoknak való, mint te és Katherine. Vagy Kai Parker. De én… nem csatlakozok hozzátok. Soha. – Hangsúlyoztam ki még egyszer, s egyben utoljára, mielőtt elsuhantam volna a helyszínről, avagy a szirén közeléből. El innen, messzire, bár tudtam, hogy a pszichikai képességével, avagy a kötelék kapcsán bárhol elérhet, de szükségem volt a magányra.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Kezdőlap
remélem lesz folytatása ❀ 
|| 
